Szőke vagyok, szőkének is látszok

"Megmutatomapróbánkat" dolog
"Oké, asszem megvan az új énekes."

Reggel lassan nyitottam ki a szemem, mert bántotta a beszűrődő nap fénye. 

Álmosan felemeltem a pilláimat, de aztán észrevettem valamit...

Két erős, izmos kar ölelte át a derekamat, és egy feszes mellkasnak szorult a hátam. Forró, nyugtató leheletet éreztem a tarkómon.

Nem tudtam, hogy mit csináljak. Forduljak meg, és nézzek szembe az illetővel? Igen, szerintem ez lesz a legjobb megoldás...

Próbáltam megfordulni, de nem jártam sikerrel. A két kar biztosan, erősen tartott, így nem tudtam mocorogni.
- Felébredtél? - súgta.
Elképedtem, és elakadt a szavam. 
- Ca-Castiel? Mit keresel te itt? - kérdeztem.
- Ne nyaggass már kérdésekkel kora reggel - nyögte. - Mondani akarok valamit?
- Micsodát?
- Sajnálom... - súgta a nyakamba.
Ez a szó megdöbbentett. Bocsánatot kért. Megbánta azt, amit velem csinált...
Talán az én szavaim hozták ezt ki belőle? Vagy azért mondta, hogy sajnálja, mert fontos vagyok neki?
- Ne haragudj Castiel - szóltam én is. - Kikeltem magamból.
- Nem téma. De igazad van. Nem kéne ezt csinálnom.
- Hát nem kéne.
Pár percig néma csöndben feküdtünk egymás mellett, de aztán felültem, és megnéztem az időt. Szóltam Castielnek, hogy suliba kell mennem, mire elengedett. Kimentem a szobából, de mielőtt kiléptem volna az ajtón, hátranéztem. Castiel az oldalán feküdt, pont háttal nekem. Elmosolyodtam, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Nem kérdeztem, hogy miért van itt. Nem kérdeztem, hogy komolyan sajnálja-e. Nem kérdeztem, hogy miért feküdt be mellém. Nem kérdeztem, hogy most mi lesz. Nem kérdeztem tőle semmit.
Halkan mentem le a lépcsőn, majd lementem a konyhába. Ethan és Mady egymással szembe ültek, és beszélgettek. Mady vörös volt, Ethan viszont mosolygott.
- Tudni akarom, hogy mi van itt? - kérdeztem.
- Talán igen. Talán nem - szólt Ethan. - Yves haverod hívott már?
- Nem. Miért hívott volna?
- Mit tudom én...
Gyorsan betoltam egy zsemlét, de aztán megszólalt a telefonom.
Yves hívott. Hát, Ethan, mégis hív.
- Kezdem azt hinni, hogy nem tudsz nélkülem élni - nevettem bele a telefonba.
- Lehet igazad van. Mi van veled Törpe? - kérdezte.
- Semmi izgalmas. Veled Kosárkirály? - ugrattam.
- Na jó, azt hiszem, most köszönök el - szólt, mire elnevettem magam. 
- Csak viccelek. Veled Momak? - mondtam a normális becenevét.
- Szinte semmi. Csak a húgom a pólómra öntötte a kakaóját.
- Szóval, most kakaós pólóban vagy?
- Hát nem egészen...
- Yves! Drága kisfiam! Ha meguntad a félmeztelen járkálást, akkor légyszíves vegyél fel egy pólót! - szólt az anyukája.
- Szóval félmeztelenül vagy? - kuncogtam.
- De még bizony, hogy úgy van. Szia Avery! - köszönt az anyukája, de szerintem utána elment.
- Hajj - sóhajtott Yves. - Mit szólnál, ha eléd mennék? Mehetnénk együtt suliba - szólt ezúttal hozzám.
- Jó ötlet. Tudod, hogy hol lakok?
- Persze. Ismerek minden embert, aki Párizsban lakik, és tudom, hogy hol laknak. Sőt, még a kedvenc kajájukat is tudom - felelte cinikusan.
Felnevettem, de aztán elmondtam neki a címemet. Lerakta a telefont, és ígérte, hogy 5-10 perc múlva itt lesz.
Felsóhajtottam, majd azt vettem észre, hogy Castiel jön le a lépcsőn. A tarkóját vakarta, köszönt Ethanék-nek, majd rám pillantott.
Durcásan viszonoztam a pillantását, mire elnevette magát.
- Kellemes egy ilyen arcra kelni.
- Tudod, Piroska a te arcod is nagyon kemény. Lehet, hogy olyan állapotban nem kellene felkelned, mint amibe most vagy - válaszoltam.
Még egyszer elröhögte magát, de aztán leült az asztalhoz. Csatlakoztam hozzájuk.
- Mi mára a tervetek? - kérdeztem.
- Moziba megyünk - válaszolt Ethan. - Van egy új film. Megnézzük Mady-vel.
- Azt hittem, hárman mentek - ráztam a fejem.
- A-a. Castiel nem jön. Más dolga van, nem ér rá.
- Mit csinálsz? - néztem a vörösre.
- Leginkább otthon lustálkodok. 
- Ez neked program? - kapott el a röhögőgörcs.
- Most meg min nevetsz? - értetlenkedett.
Castiel hiába kérdezett, én csak röhögtem. Durva görcs jött rám, nem tudtam abbahagyni. Csak nevettem, nevettem, szinte belefájdult az oldalam. Elképzeltem Castielt, ahogy a kanapén fekszik, és nem csinál semmit.
Újra felröhögtem, a többiek pedig értetlenkedtek. 
Leestem a székről.
Újra felnevettem, de most a többiek is velem röhögtek.
A következő percben kopogtak, és Ethan odakiáltott.
- Gyere be!
Felálltam a szék mellől, és felegyenesedtem. Fel-felkuncogtam, de a görcs abbamaradt.
Valaki megjelent az ajtóba, és Ethan üvöltve felpattant. 
- Betörő! - kiáltott, de aztán felénk fordult. - Izé... ilyenkor mit kell csinálni? - kérdezte.
Mady felnevetett, de aztán lehúzta Ethant maga mellé.
- Szerinted, egy 17 éves srác betörő lenne?
- Miből gondolod, hogy 17 éves?
- Ránézésre.
- Nem vagyok betörő, de tényleg 17 éves vagyok - szólt az illető.
Odafordultam, és megpillantott Yves Jensent. Amint ránéztem, újra kitört belőlem a nevetés.
Yves elképedve állt az ajtóba, majd viccesen végigsimított a haján.
- Ennyire szar lenne a hajam? Egyeltalán miért nevetsz?
- Nehem tuhudohom - röhögtem.
Amikor végre lenyugodtam, végignéztem Yves-en.
Fekete farmert, szürke pólót, és sportcipőt viselt. A haja kócosan állt, mintha hozzá se nyúlt volna, de gondosan megcsinálta. Féloldalas mosolyra húzta a száját, és fekete szeme különösen csillogott. Nem vette észre, hogy Castiel a szobába ül.
Castielre pillantottam.
Sima vörös pólót és a szokásos farmerját viselte. A haja kócos volt, jól állt neki. Zokniba volt, és gúnyosan vigyorgott Ethan-re. Szürke szeme érdeklődve figyelte a világot. Nem vette észre Yves érkezését.
Nem tudtam eldönteni, melyikük néz ki jobban.
Nem tudtam eldönteni, hogy melyikük a helyesebb.
- Ki ez a csóka? - nézett rám Ethan, majd kinézett az ablakon. - Öcsém! Egy brutál jó Audi áll a házunk előtt.
- Az az enyém! - tette fel a kezét Yves.
- Saját kocsid van? - döbbentem meg.
Yves széttárta a karját, de aztán a tekintete találkozott Castielével.
A terembe megfagyott a levegő.
Na jó, nem azt mondom, hogy hóvihar söpört végig a szobán, egyszerűen csak a két fiú pillantásától lettem rosszul...
Mindketten közömbösen bámulták a másikat, de azt láttam, hogy mindegyiknek elsötétült a tekintete.
Castiel keze ökölbe szorult, Yves egész teste megfeszült.
Ethan még mindig a kocsit bámulta, viszont Mady rám pillantott.
- "Tudod, hogy miért bámulják így egymást ugye?" - üzente a tekintete.
- "Nem. Értenem kéne a célzást?" - kérdezte a jobb szemöldököm.
- "Elmondjam?" - kérdezett vissza Mady szépen kiszedett balja.
- "Ha megteszed..." - forgattam a szemeimet.
- "Miattad"
Megállt bennem az ütő. Mi-micsoda?!
Miért bámulnák így egymást miattam? Mit tettem? Miért...? Nem értem... Semmi okot nem adtam rá.
Bevillant a Castiellel együtt töltött első randi:
- "Cicaharc?" - kérdezte.
- "Mit makogsz?"
Már értem. Ugyanaz történik itt, mint akkor köztem és az eladólány között...
Yves elkapta a tekintetét Castielről, és a távolba meredt. Kínosan elvigyorodott, majd lehunyta a szemét.
- Baj van? - kérdeztem.
- Semmiség. Megyünk? - meg sem várta a válaszomat, kihúzott az ajtón.
Szó nélkül követtem a kocsiig, majd beszálltam az első ülésre. Yves bepattant a kormány elé, majd elindította a kocsit.
Kinéztem az ablakon, és elgondolkoztam. Kocsival a suli 10 perc. Meg kéne kérdeznem, hogy mi volt ez az előbb.
Yves felém fordította a fejét, de én megragadtam az állát, és az út felé fordítottam. "Az utat figyeld!" mondtam neki. Elvigyorodott, de aztán rákérdeztem.
- Yves... mi volt az előbb ott a konyhába? 
Összeharapta a száját, és erősen gondolkozott, hogy mit mondjon.
- Ez olyan fiús dolog - bökte ki végül.
- Ezzel nem érem be. Normális választ kérek Yves Jensen.
- Hát, ez olyan, mint... izé... Amikor két hím kutya verekszik. Ezzel akarjál eldönteni, hogy ki a vezért.
- Ti is vezért akartatok választani? Vagy mit jössz itt a kutyákkal?
- Dehogy is! - nevetett. - Csak példának mondtam.
- De akkor most mi a baj?
- Ezt... ez így nem tudom elmagyarázni! - kelt ki magából. - Castiellel próbáltunk "versengeni" hogy... mindegy. A lényeg, hogy tudom, milyen Castiel, és ettől akarlak téged megvédeni! Mert nem akarom, hogy megbántson! - hadarta. - Fogalmad sincs, hogy milyen veszéllyel nézel szembe! Castielre úgy tekintek, mint a testvéremre, de mégis a legnagyobb ellenségek vagyunk. Nem tudom, hogy ez, hogy jön össze... A lényeg, hogy nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked! - dühöngött.
Elkaptam róla a tekintetem, és a kezemet kezdtem el bámulni.
Legnagyobb ellenségek...
A szavai megrémítettek. Castiel ennyire veszélyes lenne? A legjobb barátom kér, hogy maradjak távol tőle. De kötődök hozzá... 
Bár lehet, hogy ezt a köteléket Yves szét tudja szakítani..
Egy könnycsepp gyűlt a szemembe, ami aztán szépen lassan lefolyt. Imádkoztam, hogy ne annál a szememnél történjen, amire Yves rálát. De pont ez történt.
Yves meglátta, hogy sírok, és lehajtott a kocsival az út szélére. Felsóhajtott, majd felém fordult. Az egyik kezével felé fordította a fejemet, aztán az arcomra tette a kezét. Hüvelykujjával letörölte a könnyemet, majd halkan, fátyolos hangon megszólalt.
- Rosszul leszek attól, ha sírni látlak. Nem akartalak bántani a mondandómmal. Csak figyelmeztetni szeretnélek a legrosszabbra. Én tudom, milyen érzés egy lánynak, ha megcsalják. Castiel eldobott barátnői mindig nálam kötöttek ki. Na, ne azt gondold, hogy utána összejöttem velük, csak nálam szidták Castielt. Ezért mondom, hogy Castiel elég fájdalmas dolgot tud neked okozni lelkileg. Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz!
Felpillantottam rá, és belebámultam a fenyegető fekete szempárba.
- Ígérd meg! - mondta újra.
Bólintottam, majd Yves újra a suli felé vette az irányt.
   
                                                  ***

Higgyétek el, nem élveztem a matekórát. Nagyon nem. A többi óra is pocsék volt. De legalább eltelt.
A tesit viszont nagyon vártam. A szurkolócsajokkal foguk gyakorolni, hogy legyen egy koreográfiánk a bajnokságra.
- Már nagyon várom a bajnokságot! - örvendezett Rosa. - Tuti nyernek a fiúk. Esélyük sincs ellenük.
- Azért ne örülj előre - lomboztam le a jókedvét. - Nem biztos, hogy nyernek.
- Ez hülyeség - legyintett. - A srácok a legjobbak.
- Hát, majd meglátjuk...
Rosa tovább beszélt, én pedig mosolyogva hallgattam. Egészen addig, amíg oldalra nem pillantottam.
Yves sétált a folyosón, a kosárcuccába. Tudjátok, atlétapóló (vagy mez...) és térdig érő gatya...
- Rosa, kapj el, ha elájulok - motyogtam.
Hát volt mit nézni...
Yves után fordult az összes lány, aki csak vigyorogva élvezte a műsort.
A gatyája pont a csípőjéig ért, és a térdénél végződött  így nyilvánosság elé tárta a brutál jó vádliját.
A meze pedig épphogy jó volt rá. A gatya tetejét súrolta a mez alja, szinte majdnem kicsi volt rá.
Arról ne beszéljünk, hogy valami iszonyatos karja van... 
Megállapítottam, hogy Yves Jensen, aki a kosárcsapata kapitánya, tiszta Adonisz...
Durván izmos, lebarnult bőre volt, és magabiztosan lépkedett a csajok között. Egyszer csak magasra emelte a kezét, intett valakinek, de így a pólója felcsúszott, és megpillantottam a kockás hasát.
Elvörösödtem, és szóltam Rosa-nak, hogy menjünk.
Az öltözőbe érve észrevettem, hogy már csak mi hiányzunk. Gyorsan átöltöztünk, de aztán Rosa megpillantott egy pólót az egyik padon.
- Te Avery, kié az a póló?
- Nem tudom - emeltem fel. - De szerintem fiúé, mert a mi cuccunkhoz képest hatalmas...
- Ezzel egyetértek. Lehet valamelyik kosaras hagyta itt...
Felsóhajtottam, aztán visszadobtam a pólót az eredeti helyére.
Az öltözőből kiérve végignéztem a társaságon. A lányok nyújtottak, a fiúk különböző edzésgyakorlatokat csináltak.
Yves a kosárpálya szélén feküdt, és felüléseket csinált. Odamentem hozzá, majd amikor újra felült, köszöntem neki.
- Szia Momak!
- Szia Törpe! Nem is tudtam, hogy szurkolólány vagy.
- Majd megyek szurkolni a bajnokságra - nevettem.
Yves hátrafeküdt, és a földön maradt. A kezét a tarkóján hagyta összekulcsolva, és a plafont bámulta.
Odamentem mellé, és gyengéden ráültem a hasára. Yves rám nézett, majd féloldalas vigyorra húzta a száját. A kezemmel elkezdtem óvatosan dobolni a mellkasán.
- Paramm pam paramm! - ütöttem egy erősebbet, de Yves szinte észre se vette.
Oldalra pillantott, majd visszafordult felém.
- A barátnőid minket bámulnak.
- Ez mit takar? - kérdezősködtem.
- A fehér hajú vigyorog, a vöröske meg mosolyog.
- Nem ugyanaz a kettő?
- Nem - nevetett. - A mosolygás meg a vigyorgás két külön dolog.
- Ha te mondod... - doboltam tovább.
Yves felnyúlt, és megigazította a masnimat.
- Aranyos vagy ilyen szalagokkal a fejeden.
- Kössz - röhögtem. - Te is tűrhetően festesz.
Yves elvigyorodott, de aztán ránk kiáltottak.
- Yves! Kezdjük az edzést, gyere! - kiáltott Momak csapattársa.
- Csajszik! Gyertek, kezdjük a próbát! - szólt Mia (a szurkolócsapat vezetője).
- Semmi kedvem - nyöszörgött Yves.
- De menj! - szálltam le a hasáról. - Ez után úgyis jön a "megmutatomapróbánkat" - kacsintottam.
- Igaz is... Majd találkozunk - sietett el, majd én is odébb mentem.

                                                  ***

- Huh, totál elfáradtam - ült le egy padra Rosa. -Beszélgetünk?
- Most is azt csináljuk nem? - nevettem.
- De komolyabb dolgokról. Láttam azt a fekete hajú fiút. Jóba vagy vele?
- Csak barátok vagyunk - ingattam a fejem.
- Attól most tekints el. Szerinted jól csókolhat?
Ő már átöltözött, de én még mindig ott piszmogtam.
Nem válaszoltam neki, de aztán valaki bejött az öltözőbe.
- Bocs csajok a zavarásért, de a csapattársam itt hagyta a pólóját, és fél bejönni, ezért engem küldött - nyitott be Yves.
- Vigyed csak - legyintett Rosa. - Na Avery, szerinted jó csókol?
- Mittudom' én - dobtam le a padra a pólómat. A szekrény pont takart, így Yves nem láthatott.
A szekrényben kezdtem el matatni, de mivel nem találta meg a cuccom odafordultam Rosa-hoz.
- Nem láttad a saját pólómat?
- Azt dobtad le az előbb a padra.
- Ide adod légyszi?
- Nincs itt... Pedig az előbb láttam...
- Mi az, hogy nincs ott? - léptem ki a szekrény mögül, de meg is bántam egyből...
Yves felé pillantottam, aki féloldalasan vigyorgott, és a kezébe a pólómat tartotta.
- Ez kell? - vigyorgott.
- Add ide! - nyújtottam a kezem.
- Mi a varázsszó?
- Siess? - kérdeztem cinikusan.
- Gyere, és vedd el...
Közelebb léptem hozzá egy kicsit.
- Ilyen messziről nehéz lesz... - mosolygott megállás nélkül.
Elvörösödtem. Melltartóban, vörös fejjel álltam Yves előtt.
Közelebb léptem hozzá, és felnyújtottam a kezem, hogy elérjem a pólómat. Yves magasabbra emelte, majd teljesen kinyújtotta a karját. Lábujjhegyre állva se értem el.
- Na, mi van Törpe? - nevetett. - Nem megy?
- Yves, ne szívass már! Add ideee! - nyávogtam. - Kosárkirály! - idegesítettem.
- Odaadom, ha ezt abbahagyod.
- Jó, abbahagytam. Add!
Yves lenyújtotta a pólómat, én pedig gyorsan magamra kaptam.
- Ismeritek egymást? - mosolygott Rosa.
- Ismerjük egymást - adta a "mindig visszamondom, amit kérdeznek"  választ Yves. - Törpe egy kicsit utál, de amúgy bírjuk a másikat - ölelte át a vállam.
- Nem is utállak - kuncogtam. - Kifejezetten bírlak - borzoltam össze a haját.
Rosa mosolyogva nézett ránk, de aztán Yves javasolta, hogy induljunk.
Bólintottam, majd a kocsiba visszapattanva elindultunk.
- Hova megyünk? - kérdeztem.
- A haveromhoz. A garázsukba szoktunk próbálni - mondta.
- Hányan vagytok?
- Hát vagyok én, van egy énekes, meg két gitáros. Szal' négyen.
- Négy fiúval leszek körülvéve? - bámultam.
- Nem - röhögött. - Két haveromnak van barátnője. Ők elszoktak jönni a próbára.
- Kiknek van?
- Az énekesnek, meg az egyik gitárosnak.
- És te is énekelsz? Csak mert azt mondtad...
- Igen. Általában népszerű, ismert számokat szoktunk játszani. Ismered a Linkin Park Burn It Down számát? - kérdezte, mire bólintottam. - Na, ott a rapet én éneklem. De sokszor szoktam más számban is énekelni.
- És, hogy énekelsz?
- Hogyhogy hogyan? Úgy érted, hogy hova rakjuk a mikrofont?
- Aha.
- A dobszerkó elé.
- És kb. mióta vagytok együtt egy bandába?
- Hát, 15 éves voltam, amikor összeálltunk, szóval... kemény 2 éve.
Csöndben maradtam. Elfordítottam a fejem, és kibámultam az ablakon. Kíváncsi vagyok, milyen lehetnek a haverjai...

- Megjöttünk - állította le a kocsit Yves.
Egy fehér, családi ház előtt álltunk meg. Először nem akartam kiszállni, de aztán Yves rávett.
- Normálisak a haverjaid ugye? - karoltam belé.
- Nem mindegyik. Roger igazi vadállat.
- Hogy hívják a barátaidat?
- Roger az egyik gitáros, Graham a másik, Lee pedig az énekes. Graham barátnőjét Amanda-nak hívják, egész jó fej csaj. Lee csajának a neve meg Elly. Utálom azt a csajt... igazi ribanc. De ezt nem mondjuk Lee-nek, ne sértődjön meg.
- Ahaa...
Ezzel a válasszal lerendeztem a mondandóját, majd Yves benyitott a garázsba.
Csak hárman voltak. Két fiú, és egy lány. 
A lány egész szép volt. Fekete hajú, kék szemű. Mint Armin, csak lányban. Nevetős kedvében volt, mert megállás nélkül kuncogott. Egyszerű ruhát viselt, mégis kihívót. Pici farmerszoknyát vett fel, egy kék pánt nélküli felsővel, és térdig érő csizmával egészítette ki.
Az egyik fiú a gitárral bíbelődött, és közben automatikusan az egyik számukat (gondolom én...) énekelte hozzá. Zöld szemébe belelógtak kusza, barna tincsei. Arcvonásai szépek voltak, tipikus jófiúnak látszott.

Graham

A másik fiú Roger lehetett, mert hatalmas ökör. Össze vissza ugrált, léggitározott, és hangosan énekelt. Szőke hajú, barna szemű fiú volt, aki ránézésre magasról leszarja a csajokat. A haja az egyik szemébe belelógott, így csak egy szemmel nézett a világra. Amint meglátta Yves-t felkiáltott:

Roger

- Szeva haver! Lee még nincs itt, de majd gondolom jön, aztán... - látott meg engem. - Hoztál egy csajt is? - vigyorgott.
- Srácok, és Amanda, ő itt Avery - mutatott be Yves.
- Sziasztok! - intettem.
- Szia! A nevem Amanda, és Graham a pasim - pattant oda hozzám Amanda, és aztán a barna hajú srácra mutatott, aki elmosolyodott. - Neked Yves a pasid? - kérdezte.
- Yves-el jársz? - kapta fel a fejét Roger.
- Micsoda? Nem! Nem járunk! Csak barátok vagyunk! - tiltakoztam.
- Csak haverok Roger! - ütötte meg Roger vállát Yves.
- Srácok... baj van. De nagy - szólt halkan Graham.
- Mi történt? - kérdezte Amanda.
- Lee most írt... kiszállt a bandából.
- Micsoda?! - üvöltött fel Yves.
- Azt írja, hogy ő mostantól nem tagja a ReadySet bandának. És, hogy mostantól azt csinálunk, amit akarunk.
- Ez nem igaz... komolyan itt hagyott minket énekes nélkül? Akkor, amikor pont 3 hét múlva koncertünk lesz? - dühöngött Momak.
- Hol lesz a koncert? - kérdeztem.
- A sulinkba. Nem igaz... Hogy lehetett ilyen szemét?!
- Figyi srácok, én szívesen beállnék, de nem tudok énekelni - siránkozott Amanda. Majd minden szem rám szegeződött.
- Énekelj valamit!
- Micsodát? - bámultam rájuk.
- Akármit!
Felsóhajtottam, de aztán belekezdtem:
- "Stonger, than yesterday. Now it's nothing but my way. My lonliness ain't killing me no more..."
Döbbenten bámultak rám, de aztán Roger megszólalt.
- Oké, asszem megvan az új énekes.
Mindenki elröhögte magát, de aztán Yves megfogta a a vállam, és a szemembe nézett.
- Elvállalod?
- "Ha Yves-nek fontos, nekem is" - idéztem a szövegét, csak más névvel.
- Haha! Lee bekaphatja! 3 perc alatt találtunk új énekest! - ugrált Roger.
- És jobban is illik a bandához egy lány, mint egy fiú - mosolygott Graham.
- Akkor, most már a banda tagja vagyok? - kérdeztem.
- Jaja! Majd a próbák menetét elmondja Yves. De, most jön a próba - állt be a gitár mögé Roger.
Beálltam a mikrofon elé, Yves pedig a dob mögé. Graham is elhelyezkedett, majd Yves megkérdezte.
- Na, Amanda, mit játszunk?
- Ú, Avery 1D számot ismersz? - vigyorgott Amanda.
- Persze.
- Akkor eljátszátok a Midnight Memories számukat?
- Srácok? - fordultam hátra.
- Kezdjük már el! Tele vagyok energiával - kiáltott Roger.
- Yves, mindig te számolsz - szólt hátra Graham.
- Törpe, Louis és Niall "versszaka" az enyém. A többit te énekled.
- Oké...
Yves hangosan számolt, majd belekezdtünk a számba.
Meg kellett mondani, hogy a srácok fantasztikusak voltak. 
Graham nagyon jól gitározott, élvezte amit csinál.
Roger... Hát, ő durvábban nyomja, mint Graham, de szinte ugyanolyan jók. Össze-vissza ugrált, lépegetett, és közbe egyszer sem tévesztette el, hogy milyen hangot kell játszania.
Yves pedig... Eszméletlenül jól dobol, szintén ugyanaz igaz rá, mint Grahamre. Élvezi az egészet.
A hangja pedig fergeteges. Éneklésre való, mély, fátyolos.
Felszabadultan énekeltem. Végre csinálhatom azt, amibe jó vagyok. A karom önálló életre kelt, táncoltam, de egy helyben maradtam.
Amanda mosolygott és közben énekelte a számot. Szerintem hatalmas One Direction rajongó.
- Jó választás volt, hogy bevettünk - huppant le mellém a kanapéra Roger, amikor végeztünk.
Graham és Amanda a gitárnál álltak, és Graham tanította a lányt. Roger ropit evett.
Yves a teljes kanapét elfoglalta, a fejét az ölembe hajtotta, és aludt. Egy kicsit elbóbiskolt, már vagy 5 perce nem szól semmit.
- Ez furi... Yves sose volt annyira jóba egy csajjal, mint most veled - mondta Roger.
- Ezt honnan tudod? - kérdeztem.
- Hát, ha nem hagyta ott egy lánynál se a szüzességét, akkor biztos - nevetett.
- Yves még szűz? Nem is tudtam...
- Csak ne említsd nála. Ez neki kényes téma.
- Persze, megértem.
- Graham! Told egy kicsit ide a segged! - kiáltott.
- Sh! Yves alszik - rivalltam rá.
- Bocs...
- Mi van Rog? - ért oda Graham.
- Kérdezek valamit. Te nem bánod, hogy Avy beszállt a bandánkba ugye?
- Avy? - néztem rá.
- Túl hosszú a neved. Na Graham?
- Nem. Miért bánnám? Avery-nek fantasztikus hangja van. Tökéletes Yves mély hangja mellé.
- Egyetértek - szólt a barátnője. - Mellesleg örülök, hogy Elly után egy normális lány is beteszi ide a lábát.
- Úgy látom, itt mindenki utálta azt a csajt - szóltam.
- Nem igaz! - kiáltott Roger.
Lepisszegtem, mert Yves mocorogni kezdett. De nem kelt fel, csupán csak az oldalára fordult, így a lehelete a hasamat érte.
- Nem igaz - mondta halkabban Roger. - Lee imádta a csajt. Állandóan róla beszélt. Folyton mesélta randijukról, meg az együtt töltött időről...
- Ilyen személyes dolgokat is tudtok? - képedtem el.
- Ez semmi. Azt is tudjuk, hogy kb... Hányszor? - pillantott a párjára Amanda.
- 27 - válaszolt. Ők így is megértették egymást.
- Na szóval azt is tudjuk, hogy 27. feküdtek le egymással.
- Micsoda? - döbbentem meg. - Az oké, hogy tudjátok, de ennyiszer? Nem sok egy kicsit?
- De, szeritem igen. Ez már túlzás egy kicsit... - túrt bele a hajába Amanda.
- Én Lee-t se bírtam igazából - töprengett Roger.
- Mi van? - röhögött Graham. - 2 évig együtt zenéltünk, erre most bevallod, hogy nem bírtad?
- Az elején jó fej volt. De aztán Elly elvette az eszét.
- Az igaz - helyeselt Amanda. - 1 év alatt nagyon bunkó, és szugerálható lett. Akkor kezdődött az egész, miután először lefeküdt azzal a lánnyal.
- Mikor kezdődött? Mennyi ideje volt a banda? - kérdeztem.
- 1 év után lett paraszt.
- Mi van? 1 év után eljutott addig a csajjal, hogy megfektette? Ilyen gyorsan haladtak?
- Hát igen... Úristen, mennyi az idő? - kapott a fejéhez Amanda.
- Fél kilenc... Mert? - válaszolt Roger.
- Te jó ég! Már rég a húgomra kellene vigyáznom!
- Van egy húgod? - mosolyogtam.
- Ne mosolyogj! 6 éves, és ha tudnád mennyire idegesítő - nevetett, de aztán előkapott egy papírfecnit, és leírt rá valamit, amit aztán a kezembe nyomott. - Tessék. Ez Graham, Roger és az én számom. Ha nem tudsz jönni a próbára, csak hívd fel valamelyikünket. Yves száma gondolom megvan...
- Igen, az már igen.
- Na jó, akkor én rohanok!
- Elkísérlek - állt fel Graham.
Elköszöntek, majd kimentek az ajtón.
Roger felállt, majd szólt, hogy a garázsba nyugodtan hozzányúlhatok bármihez engedély nélkül, aztán ő is eltűnt.
Yves továbbra is az ölemben aludt, alig kinyitott ajkakkal. Fel kéne ébreszteni...
Yves oldalra fordult, így az arca újra az enyém felé tárta gyönyörű vonásait.
- Yves... - súgtam, majd megsimítottam az arcát.
Kinyitotta a szemét, majd elmosolyodott. Körbenézett, majd megkérdezte.
- Hol vannak a többiek?
- Már elmentek. Úgy 20 percet szunyáltál. Addig beszélgettünk.
- Miről?
- Leginkább Lee-ről, meg a barátnőjéről. Meg rólad dumáltam egy kicsit Rogerrel.
- Rólam? Micsodát?
- Ezt... Inkább nem hoznám fel - nevettem.
- Naaa... Szeretném tudni!
- Nem akarok róla beszélni. Roger megkért, hogy tartsam a számat.
- A szüzességemről volt szó, ugye? - vigyorgott.
- Ööö... - vakartam a tarkóm. Bakker! Honnan tudja? - Honnan tudod?
- Roger csak akkor kér meg valakit arra, hogy tartsa a száját, ha a szüzességem a téma.
-De... Akkor ez igaz?
- Ja. Egy teljesen szűz srác fekszik az öledbe - mondta, mire felnevettem. - Ne röhögj! Te is szűz vagy!
- Mi? Honnan tudod?!
- Castiel szokott ezen röhögni.
- Mi van? Ezen röhög? Mocsok!
Yves felnevetett, de aztán felkelt az ölemből. Javasolta, hogy menjünk, elvisz még valahova. De, hogy hova, az titok...

                                               ***

- Ááá! Honnan tudod, hogy imádom? - ujjongtam.
- Ethan mondta, hogy imádod a mekit. Azt ne kérdezd, hogy mikor mondta - szállt ki a kocsiból.
Boldogan pattantam ki belőle, majd utána iramodtam. Belöktem az ajtót, és egy üres kasszához siettünk.
- Kérhetsz bármit. Meghívlak - mondta.
- Tényleg? Köszi, Momak! Akkor szeretnék egy kis krumplit, egy sajtburgert, és kólát - soroltam. - Ja, meg egy ketchupot is szeretnék hozzá - egészítettem ki.
Yves felröhögött, de aztán ő is rendelt.
Amikor megkaptuk a kajánkat, mondtam Momaknak, hogy nem szeretem a széket, így erre a pufi... Akármire ültünk le.
A velünk átlósan lévő szemközti asztalnál megpillantottam Castielt, egy barna hajú csajjal.
Először fekete, most meg barna?
- Ki az a csaj? - kérdeztem.
- Kicsoda? - pillantott oda Yves. - Ja, az Castiel unokatesója.
- Ahaa...
Castiel és a csaj pont úgy ültek velünk szembe, hogy ráláttak Yves, és az én arcomra is. Mivel Yves és én egymás mellett ültünk.
- Játszunk valamit? - kérdeztem.
- Öltözz be hercegnőnek, én leszek a csillámpónid, és futkározzunk az asztalok között.
Felnevettem.
- Ebbe is benne lennék, de másra gondoltam.
- Mire? - kezdett el bökdösni az egyik krumplival.
- Ne bökdöss már! - röhögtem.
Nem néztem oda, de éreztem magamon Castiel tekintetét.
- Mond szépen: ááá! - hülyített Momak.
Egy gyors harapással bekaptam a krumplit, majd én is elvettem egyet, és elkezdtem bökdösni Yvest.
- Na, mi van ilyenkor? - nevettem.
Yves kinyitotta a száját, majd beletoltam a szájába.
Lenyelte, köhintett egyet-kettőt, majd megszólalt.
- Asszem ezt letoltad a torkomon...
Felröhögtem, majd Yves is. De ez olyan röhögés volt, hogy egy hang nem jött ki a szánkon, csak csapkodtunk, mint egy retardál fóka.
A fejemet az asztalra hajtottam és úgy nevettem tovább.
- Oké, oké - szóltam, miután lenyugodtam.
Yves a karját mögém rakta, így átölelt. A fejemet a vállára hajtottam, majd lehunytam a szemem. Tudtam, hogy Castiel továbbra is minket figyel...
- "Because maybe, you're gonna be that saves me... And after all... You're my Wonderwall" - énekelte halkan.
- Ez micsoda? - kérdeztem.
- Nem ismered ezt a számot?
- Nem. Kéne?
- Igen. Én írtam, rólad.
- Komolyan?
- Nem - röhögött. - Ez Oasis Wonderwall.
- Próbálom megjegyezni... De túl fáradt vagyok hozzá - suttogtam.
- Haza vigyelek?
- Azt megköszönném... nem szeretnék a mínuszba hazagyalogolni. 
Yves felnevetett, majd egy puszit nyomott a fejemre.
- Még egy kérdés, mielőtt indulunk - szóltam.
- Mi az?
- Nem változott?
Yves elgondolkozott, de aztán féloldalas mosolyra húzta a számát.
- Nem változott.
A fiú-lány barátságról kérdeztem, hogy nem változott a véleménye velem kapcsolatba. Ezek szerint nem...
Yves felállt, majd felhúzott engem is. A szemetet a kukába öntötte, majd elindult, magával húzva engem is.
Betámolyogtam a kocsiba, majd azt vettem észre, hogy egy pillanat alatt elnyomott az álom...

                                                 Yves

Elaludt. Avery Clark itt alszik a kocsimba.
Újra rápillantottam, majd elmosolyodtam. Boldogan szunyált az ülésen, a kocsit csak Avery szuszogása töltötte be.
Amikor megérkeztem a házukhoz, leállítottam a kocsit, majd kiszálltam belőle. Avery-t nem akartam felébreszteni, így más módszerhez folyamodtam.
Kinyitottam az ajtaját, majd felemeltem, magamhoz öleltem, és a lábammal berúgtam a kocsi ajtaját. Elindultam a házuk felé, majd nagy nehezen bekopogtam.
- Yves? - nyitott ajtót Ethan.
- Avery elaludt. Nem akartam felkelteni, így gondoltam, inkább behozom.
- Ó, kössz haver - vette át tőlem. Elindultam, de aztán utánam szólt: - Amúgy, milyen volt?
Visszapillantottam, és válaszoltam neki.
- Jó... egész jó.
Beszálltam a kocsiba, majd elgondolkoztam.
Tényleg jó volt...