Düh és gyengeség
- Steve-nek bevésődött valaki... - makogta Aiden.
- Ho-Hogyan?! - döbbentem meg.
- MIVAN?! - üvöltött fel Luc.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd Steve arcára pillantottam.
- Steve... - próbálkoztam.
- Én... - bicsaklott meg a fiú hangja. - Ez... Ez nem olyan, mint Aiden bevésődése... Ez... Ez a legrosszabb... Tökéletesen a legfájdalmasabb... - csuklott el a hangja.
Amint meghallottam a hangját, felismerés szökött a tudatomba. Sose láttam Stevet ilyen gyengének és letörtnek.
Aiden kifújta a levegőjét, majd megszólalt.
- Luc, Avery.
Nem tetszett a hangja... Nem az a kedves, aranyos kicsit játékos volt, mint általában.
- Kimennétek innen?
Rám pillantott.
Levegőt is elfelejtettem venni.
Aiden pillantását semmihez se tudtam összehasonlítani. Az a jeges, kissé dühös tekintet félelmet keltett a testemben. Úgy éreztem, mintha a szívem egy narancs lett volna amit kifacsartak. Felvetettem, hogy ha nem megyek ki, rám kiált.
- Hülye vagy?! - vágott vissza Luc. Egyedül őt nem döbbentette meg Aiden vlkedése. Még Steve is elkerekedett szemmel figyelte a szőke hajú srácot.
- Azt hiszed, azért mert idősebb vagy jogod van megfosztani valamitől?! Steve nekem olyan, mint az apám, szerinted bajban hagynám, barom?! - kiáltotta Luc.
- Aiden... Talán tényleg... - próbálkozott Steve.
Aiden Steve-re kapta a tekintetét, aki szégyenkezve lehajtotta a fejét, majd Luc-hoz oda se fordulva, ráüvöltött.
- Tűnés!
Luc hátra hőkölt, majd becsukta a száját. Fújt egyet Aiden válaszára, majd megszólaltam.
- Én... Nekem... Úgy is mennem kell...
Felkaptam a kabátomat, és a cipőmet, majd utoljára rápillantottam Aiden-re. Ugyanolyan pillantással méregetett, szóval úgy gondoltam jobb lett volna, ha mihamarabb elhúzom a csíkot.
- Avery, várj meg - szólt utánam Luc.
Bólintottam, de azért kiléptem a hideg levegőre, majd összehúztam magamon a kabátomat. Sóhajtottam egyet, majd figyeltem a leheletemet, ahogy fehér füstként kavarog a levegőben.
Luc kilépett az ajtón, majd rárakott a nyakamra egy sálat. Megköszöntem neki, majd elindultunk. Fogalmam se volt, hogy Aiden és Steve rendben lesz-e, de annyira ideges lettem miatta, hogy inkább hagytam az egészet a fenébe.
- Avery... - szólalt meg Luc.
- Tessék?
- Kérhetek egy szívességet?
- Persze.
- Izé... - vakarta meg a tarkóját. - Ott aludhatnék nálad?
Meglepődve rápillantottam, mire azonnal magyarázkodni kezdett.
- Ne érts félre, semmi hátsó szándékom nincs - vörösödött el. - Csak Aiden és Steve társaságba nem szívesen mennék vissza, Bethany pedig ma nincs otthon, így nincs kinél aludnom...
Felnevettem, majd megveregettem a vállát.
- Jöhetsz csövelni.
Luc felkacagott, majd rám mosolygott. Eszembe jutott az az esemény, amikor Aiden és én elmentünk kimenteni ezt a kis gyerkőcöt. Aztán az is, amikor eltűnt, és megint meg kellett keresnünk...
- Rengeteget változtál... - gondoltam.
- Ho-Hogyan?! - döbbentem meg.
- MIVAN?! - üvöltött fel Luc.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd Steve arcára pillantottam.
- Steve... - próbálkoztam.
- Én... - bicsaklott meg a fiú hangja. - Ez... Ez nem olyan, mint Aiden bevésődése... Ez... Ez a legrosszabb... Tökéletesen a legfájdalmasabb... - csuklott el a hangja.
Amint meghallottam a hangját, felismerés szökött a tudatomba. Sose láttam Stevet ilyen gyengének és letörtnek.
Aiden kifújta a levegőjét, majd megszólalt.
- Luc, Avery.
Nem tetszett a hangja... Nem az a kedves, aranyos kicsit játékos volt, mint általában.
- Kimennétek innen?
Rám pillantott.
Levegőt is elfelejtettem venni.
Aiden pillantását semmihez se tudtam összehasonlítani. Az a jeges, kissé dühös tekintet félelmet keltett a testemben. Úgy éreztem, mintha a szívem egy narancs lett volna amit kifacsartak. Felvetettem, hogy ha nem megyek ki, rám kiált.
- Hülye vagy?! - vágott vissza Luc. Egyedül őt nem döbbentette meg Aiden vlkedése. Még Steve is elkerekedett szemmel figyelte a szőke hajú srácot.
- Azt hiszed, azért mert idősebb vagy jogod van megfosztani valamitől?! Steve nekem olyan, mint az apám, szerinted bajban hagynám, barom?! - kiáltotta Luc.
- Aiden... Talán tényleg... - próbálkozott Steve.
Aiden Steve-re kapta a tekintetét, aki szégyenkezve lehajtotta a fejét, majd Luc-hoz oda se fordulva, ráüvöltött.
- Tűnés!
Luc hátra hőkölt, majd becsukta a száját. Fújt egyet Aiden válaszára, majd megszólaltam.
- Én... Nekem... Úgy is mennem kell...
Felkaptam a kabátomat, és a cipőmet, majd utoljára rápillantottam Aiden-re. Ugyanolyan pillantással méregetett, szóval úgy gondoltam jobb lett volna, ha mihamarabb elhúzom a csíkot.
- Avery, várj meg - szólt utánam Luc.
Bólintottam, de azért kiléptem a hideg levegőre, majd összehúztam magamon a kabátomat. Sóhajtottam egyet, majd figyeltem a leheletemet, ahogy fehér füstként kavarog a levegőben.
Luc kilépett az ajtón, majd rárakott a nyakamra egy sálat. Megköszöntem neki, majd elindultunk. Fogalmam se volt, hogy Aiden és Steve rendben lesz-e, de annyira ideges lettem miatta, hogy inkább hagytam az egészet a fenébe.
- Avery... - szólalt meg Luc.
- Tessék?
- Kérhetek egy szívességet?
- Persze.
- Izé... - vakarta meg a tarkóját. - Ott aludhatnék nálad?
Meglepődve rápillantottam, mire azonnal magyarázkodni kezdett.
- Ne érts félre, semmi hátsó szándékom nincs - vörösödött el. - Csak Aiden és Steve társaságba nem szívesen mennék vissza, Bethany pedig ma nincs otthon, így nincs kinél aludnom...
Felnevettem, majd megveregettem a vállát.
- Jöhetsz csövelni.
Luc felkacagott, majd rám mosolygott. Eszembe jutott az az esemény, amikor Aiden és én elmentünk kimenteni ezt a kis gyerkőcöt. Aztán az is, amikor eltűnt, és megint meg kellett keresnünk...
- Rengeteget változtál... - gondoltam.
Amikor elértünk a házunkhoz, benyitottam, Luc pedig besompolygott az ajtón.
- Á, Avery, megjöttél? - hallottam anya hangját.
- Nem, még az utcán vagyok - válaszoltam szarkasztikusan.
Apa felnevetett, mire anya fejbe csapta egy újságpapírral, azzal a szándékkal, hogy már apa is ellene fordult.
Anya egy fakanállal a kezébe megjelent a konyha előtt, majd meglepődve vette észre, hogy nem vagyok egyedül.
- Anya, ő itt egy barátom, Luc - mutattam be. - Itt szeretne aludni. Ha nem baj.
- Bocsánat a zavarásért, csak sajnos a körülmények nem teszik lehetővé, hogy otthon aludjak - válaszolt illedelmesek Luc.
Anya megjátszott bánattal sóhajtott, ami apának nem esett le, így rákérdezett.
- Margaret, mi a baj?
- A lányod fiúkat hoz haza...
- Anyaaaa... - nevettem fel.
- Tudod, hogy csak vicc volt - mosolygott rám. - Mindjárt kész lesz a vacsora, majd szólok.
- Oksika. Felmentünk!
Felcaplattam a lépcsőn, Luc pedig követett.
- Szép házatok van - jegyezte meg.
- Hát, nem olyan modern, mint a tiétek, de azért nem rossz, mi?
Luc felnevetett, de aztán benyitottam Ethan szobájába.
Mivel az öcsém úgy sincs itthon, nyilván nem lesz baja attól, ha ma más alszik az ágyában.
De amint benyitottam, elakadt a lélegzetem.
Értem én, hogy Ethan fiú, de akkor is... Jézus Mária, Szent Antal segíts... Akkora kupi volt a szobájába, amilyet én még nem láttam. Szétdobált ruhák, az ágyáról hiányzott egy párna, ami a szőnyegen foglalt helyet, a takaró lecsúszott róla, a játékok szanaszét, tankönyvek fele a táskában, fele a földön, szétnyitva vagy becsukva, a tolltartójából minden kiesett, és szétterült a padlón...
- Te Jesszus Úr Isten... - sápítoztam.
Luc viszont más véleményen volt.
- Fantasztikus! - ragyogott a tekintete.
- Micsoda? - fagytam le.
Luc befutott a szobába, majd levágta magát az ágyra, és boldogan felkiáltott.
- Ez a mennyország!
- Én ezt nem értem... - makogtam.
- Egyszerű. Imádom a kupit. Az én szobám se néz ki másképp.
- Hát, itt fogsz aludni.
Luc rám vigyorgott, de aztán anya szólt, hogy kész a kaja.
Visszamentünk a konyhába, majd elővettem a tányérokat, és az evőeszközöket, majd tettem Luc és az én tányéromra is az almás csirkéből. Anya félt, hogy megégetem vagy megvágom magam, de nevetve válaszoltam, hogy már majdnem 17 vagyok, tudok kaját szedni magamnak.
Miközben ettünk, anya Luc-tól kérdezett ezt-azt, apa pedig leginkább velem beszélgetett. Furcsa volt, hogy Ethan vicces megjegyzéseit nem hallgattuk vacsora közben, de így is jól szórakoztunk.
Amikor vacsora után felálltam, és összeszedtem a tányérokat, apa óvatosan meglökött, mire nevetve, gyengéden megcsaptam a mellkasát. Anya felkacagott, majd egy puszit nyomott a fejemre.
Leraktam a tányérokat a mosogatóba, de anya szólt, hogy menjek csak nyugodtan, majd ő elmosogat.
Megköszöntem majd megfordultam.
Luc már állt, és minket nézett. Szomorúságot, magányt és dühöt láttam a szemében.
Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, majd, szóvá tettem, hogy késő van, menjünk aludni. Luc bólintott, aztán felkísértem a szobába. Ethan szekrényéből előhalásztam neki egy pizsamát, amit örömmel fogadott el. Egy kicsit rendbe raktam Ethan szekrényét, majd bezártam, és fordultam 180 fokot.
Luc éppen a pólóját vette le, utána pedig kivette a csatot a hajából. Az elmúlt időben nem nagyon figyelt oda arra, hogy fodrászhoz menjen, ezért körülbelül 7 centit nőtt a haja, és a halántékánál lévő tincseket eltűzte. Beletúrt, majd megrázta a haját, de aztán egy hirtelen mozdulattal rám pillantott. Nem vagyok perverz, de azért gyorsan végigmértem, de szerencsére nem vette észre.
Luc azonnal zavarba jött, és elvörösödött, így gyorsan magára vette a pizsama felsőt.
- Tudod, nem nagyon szoktam mutogatni a felsőtestem... - makogta zavartan.
- Pedig nincs mit szégyellned - csúszott ki a számon.
- Ezt hogy érted? - fordult felém.
- Hát, tudod van legalább 4 olyan barátom, akik elég izmosak.
- Mégpedig?
- Steve, Aiden, Yves, és a másikat nem ismered. És hidd el - tartottam szünetet. -, 15 évesen sokkal jobb bőrben vagy, mint a többi hasonló korú fiú.
- Hát... Én... Nem tudom... - ült le Luc, majd a hátát a falnak vetette.
- Hogyan? - mosolyogtam. - Gondolom nem egymagad miatt kezdtél el edzeni, ha jól sejtem. A barátaid beszéltek rá? Vagy apukád?
Luc lesütötte a szemét, a padlót nézte, a válla ernyedten előreesett. Úgy festett, mint akin szörnyű emlékek hulláma söpör végig.
- Nem igazán... - suttogta.
- Ezt hogy érted? - halkult el a hangom.
- Nekem... Nekem nincsenek barátaim. Soha nem is voltak... Engem valamiért mindig kitaszítottak... Soha nem foglalkoztak velem... Legalábbis erre emlékszek... Steve és Aiden kivételével nincs senkim...
- És a szüleid?
Luc rám nézett, így azt kívántam bárcsak nem tettem volna fel ezt a kérdést.
- Nincsenek szüleim. Vagyis, biztos vannak, csak nem ismerem őket. Hihetetlen, hogy bárhol is vannak, hiányzom nekik, de ők nem hiányoznak nekem, mert nem emlékszek rájuk... - Luc szünetet tartott. - Nem tudom mi történt. Amikor te és Aiden kiszedtetek a Védelmisek karjai közül, semmi másra nem emlékeztem, mint hogy hány éves vagyok, mi a nevem és Aiden valamint Steve kicsoda...
Luc hangja időnként megremegett, majd lehajtotta a fejét.
- Másoknak miért vannak szerető szüleik, és nekem miért nincsenek...? Másoknak miért vannak idegesítő, mégis kedves testvéreik? Másoknak miért van osztályuk, ha én nem mehetek iskolába? - Luc hangja egyre jobban hangosodott, a hangjában érezni lehetett a kétségbeesett hangsúlyt. - Másoknak miért lehet azt, amit nekem nem lehet?! Mások miért mehetnek el kiruccanni a barátaikkal, ha én nekem bujkálnom kell?! Másoknak miért vannak barátaik, ha nekem nincsenek?! - Luc a tenyerébe temette az arcát, majd felkiáltott. - Másoknak miért van normális életük?!
Először csak néhány dühös zihálást hallottam, de aztán eltört a mécses.
Luc sírva fakadt.
Úgy zokogott, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát. Ugyanis Luc kedvenc játéka a normális élet volt, amit a Védelmisek megfosztottak tőle.
- Én ezeket miért nem élhetem át?! - sírt tovább.
Hirtelen ötlettől vezérelve felálltam, majd odaléptem hozzá, és megöleltem. Luc-nak a döbbenettől elállt a lélegzete.
Lehajtottam a fejem, majd sóhajtottam egyet. Leültem Luc mellé, majd megszólaltam.
- Figyelj Luc. Bevallom, hogy nem tudom átérezni az érzelmeid, mert sose voltam a te helyzetedbe. De hallgass ide... Nincsenek olyan ismerőseim, akiknek ilyen rossz lenne, de van egy pár, akiknek fájnak a múltban történt események. Yves apja elhagyta a családját, és neki apa nélkül kellett felnőnie. Egy barátomnak meghalt az anyukája, az apukája pedig elhagyta őket, amikor az anya beteg volt. Egyedül a szerelme az egyetlen támasza, és akiben bízhat. - Curt mosolygós arca tárult elém, de aztán Luc vállára tettem a kezem. - És erősen kétlem, hogy bárkinek olyan szerető apja lenne, mint neked Steve. És gondolj bele, azért a többi embernek nincs ott egy Aiden féle srác. Aiden úgy vélekedik rólad, mintha a testvére lennél, de egyben a legjobb barátja is. Ők minden áron tűzbe mennének érted, és az életüket is feláldoznák miattad... Hidd el... - mosolyogtam rá.
Luc felemelte a fejét, majd rám pillantott. Megtörölte a szemét, és bólintott.
- Na, menj aludni - öleltem meg.
Felálltam, majd az ajtóból visszafordulva néztem, ahogy Luc lefeküdt az ágyra, majd utoljára rám pillantott. Rám erőltetett egy őszinte mosolyt, amitől megkönnyebbültem.
- Á, Avery, megjöttél? - hallottam anya hangját.
- Nem, még az utcán vagyok - válaszoltam szarkasztikusan.
Apa felnevetett, mire anya fejbe csapta egy újságpapírral, azzal a szándékkal, hogy már apa is ellene fordult.
Anya egy fakanállal a kezébe megjelent a konyha előtt, majd meglepődve vette észre, hogy nem vagyok egyedül.
- Anya, ő itt egy barátom, Luc - mutattam be. - Itt szeretne aludni. Ha nem baj.
- Bocsánat a zavarásért, csak sajnos a körülmények nem teszik lehetővé, hogy otthon aludjak - válaszolt illedelmesek Luc.
Anya megjátszott bánattal sóhajtott, ami apának nem esett le, így rákérdezett.
- Margaret, mi a baj?
- A lányod fiúkat hoz haza...
- Anyaaaa... - nevettem fel.
- Tudod, hogy csak vicc volt - mosolygott rám. - Mindjárt kész lesz a vacsora, majd szólok.
- Oksika. Felmentünk!
Felcaplattam a lépcsőn, Luc pedig követett.
- Szép házatok van - jegyezte meg.
- Hát, nem olyan modern, mint a tiétek, de azért nem rossz, mi?
Luc felnevetett, de aztán benyitottam Ethan szobájába.
Mivel az öcsém úgy sincs itthon, nyilván nem lesz baja attól, ha ma más alszik az ágyában.
De amint benyitottam, elakadt a lélegzetem.
Értem én, hogy Ethan fiú, de akkor is... Jézus Mária, Szent Antal segíts... Akkora kupi volt a szobájába, amilyet én még nem láttam. Szétdobált ruhák, az ágyáról hiányzott egy párna, ami a szőnyegen foglalt helyet, a takaró lecsúszott róla, a játékok szanaszét, tankönyvek fele a táskában, fele a földön, szétnyitva vagy becsukva, a tolltartójából minden kiesett, és szétterült a padlón...
- Te Jesszus Úr Isten... - sápítoztam.
Luc viszont más véleményen volt.
- Fantasztikus! - ragyogott a tekintete.
- Micsoda? - fagytam le.
Luc befutott a szobába, majd levágta magát az ágyra, és boldogan felkiáltott.
- Ez a mennyország!
- Én ezt nem értem... - makogtam.
- Egyszerű. Imádom a kupit. Az én szobám se néz ki másképp.
- Hát, itt fogsz aludni.
Luc rám vigyorgott, de aztán anya szólt, hogy kész a kaja.
Visszamentünk a konyhába, majd elővettem a tányérokat, és az evőeszközöket, majd tettem Luc és az én tányéromra is az almás csirkéből. Anya félt, hogy megégetem vagy megvágom magam, de nevetve válaszoltam, hogy már majdnem 17 vagyok, tudok kaját szedni magamnak.
Miközben ettünk, anya Luc-tól kérdezett ezt-azt, apa pedig leginkább velem beszélgetett. Furcsa volt, hogy Ethan vicces megjegyzéseit nem hallgattuk vacsora közben, de így is jól szórakoztunk.
Amikor vacsora után felálltam, és összeszedtem a tányérokat, apa óvatosan meglökött, mire nevetve, gyengéden megcsaptam a mellkasát. Anya felkacagott, majd egy puszit nyomott a fejemre.
Leraktam a tányérokat a mosogatóba, de anya szólt, hogy menjek csak nyugodtan, majd ő elmosogat.
Megköszöntem majd megfordultam.
Luc már állt, és minket nézett. Szomorúságot, magányt és dühöt láttam a szemében.
Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, majd, szóvá tettem, hogy késő van, menjünk aludni. Luc bólintott, aztán felkísértem a szobába. Ethan szekrényéből előhalásztam neki egy pizsamát, amit örömmel fogadott el. Egy kicsit rendbe raktam Ethan szekrényét, majd bezártam, és fordultam 180 fokot.
Luc éppen a pólóját vette le, utána pedig kivette a csatot a hajából. Az elmúlt időben nem nagyon figyelt oda arra, hogy fodrászhoz menjen, ezért körülbelül 7 centit nőtt a haja, és a halántékánál lévő tincseket eltűzte. Beletúrt, majd megrázta a haját, de aztán egy hirtelen mozdulattal rám pillantott. Nem vagyok perverz, de azért gyorsan végigmértem, de szerencsére nem vette észre.
Luc azonnal zavarba jött, és elvörösödött, így gyorsan magára vette a pizsama felsőt.
- Tudod, nem nagyon szoktam mutogatni a felsőtestem... - makogta zavartan.
- Pedig nincs mit szégyellned - csúszott ki a számon.
- Ezt hogy érted? - fordult felém.
- Hát, tudod van legalább 4 olyan barátom, akik elég izmosak.
- Mégpedig?
- Steve, Aiden, Yves, és a másikat nem ismered. És hidd el - tartottam szünetet. -, 15 évesen sokkal jobb bőrben vagy, mint a többi hasonló korú fiú.
- Hát... Én... Nem tudom... - ült le Luc, majd a hátát a falnak vetette.
- Hogyan? - mosolyogtam. - Gondolom nem egymagad miatt kezdtél el edzeni, ha jól sejtem. A barátaid beszéltek rá? Vagy apukád?
Luc lesütötte a szemét, a padlót nézte, a válla ernyedten előreesett. Úgy festett, mint akin szörnyű emlékek hulláma söpör végig.
- Nem igazán... - suttogta.
- Ezt hogy érted? - halkult el a hangom.
- Nekem... Nekem nincsenek barátaim. Soha nem is voltak... Engem valamiért mindig kitaszítottak... Soha nem foglalkoztak velem... Legalábbis erre emlékszek... Steve és Aiden kivételével nincs senkim...
- És a szüleid?
Luc rám nézett, így azt kívántam bárcsak nem tettem volna fel ezt a kérdést.
- Nincsenek szüleim. Vagyis, biztos vannak, csak nem ismerem őket. Hihetetlen, hogy bárhol is vannak, hiányzom nekik, de ők nem hiányoznak nekem, mert nem emlékszek rájuk... - Luc szünetet tartott. - Nem tudom mi történt. Amikor te és Aiden kiszedtetek a Védelmisek karjai közül, semmi másra nem emlékeztem, mint hogy hány éves vagyok, mi a nevem és Aiden valamint Steve kicsoda...
Luc hangja időnként megremegett, majd lehajtotta a fejét.
- Másoknak miért vannak szerető szüleik, és nekem miért nincsenek...? Másoknak miért vannak idegesítő, mégis kedves testvéreik? Másoknak miért van osztályuk, ha én nem mehetek iskolába? - Luc hangja egyre jobban hangosodott, a hangjában érezni lehetett a kétségbeesett hangsúlyt. - Másoknak miért lehet azt, amit nekem nem lehet?! Mások miért mehetnek el kiruccanni a barátaikkal, ha én nekem bujkálnom kell?! Másoknak miért vannak barátaik, ha nekem nincsenek?! - Luc a tenyerébe temette az arcát, majd felkiáltott. - Másoknak miért van normális életük?!
Először csak néhány dühös zihálást hallottam, de aztán eltört a mécses.
Luc sírva fakadt.
Úgy zokogott, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát. Ugyanis Luc kedvenc játéka a normális élet volt, amit a Védelmisek megfosztottak tőle.
- Én ezeket miért nem élhetem át?! - sírt tovább.
Hirtelen ötlettől vezérelve felálltam, majd odaléptem hozzá, és megöleltem. Luc-nak a döbbenettől elállt a lélegzete.
De miután elengedtem, Luc lezuhant a földre, a hátát neki támasztotta a falnak, majd a térdére hajtotta a fejét.
Lehajtottam a fejem, majd sóhajtottam egyet. Leültem Luc mellé, majd megszólaltam.
- Figyelj Luc. Bevallom, hogy nem tudom átérezni az érzelmeid, mert sose voltam a te helyzetedbe. De hallgass ide... Nincsenek olyan ismerőseim, akiknek ilyen rossz lenne, de van egy pár, akiknek fájnak a múltban történt események. Yves apja elhagyta a családját, és neki apa nélkül kellett felnőnie. Egy barátomnak meghalt az anyukája, az apukája pedig elhagyta őket, amikor az anya beteg volt. Egyedül a szerelme az egyetlen támasza, és akiben bízhat. - Curt mosolygós arca tárult elém, de aztán Luc vállára tettem a kezem. - És erősen kétlem, hogy bárkinek olyan szerető apja lenne, mint neked Steve. És gondolj bele, azért a többi embernek nincs ott egy Aiden féle srác. Aiden úgy vélekedik rólad, mintha a testvére lennél, de egyben a legjobb barátja is. Ők minden áron tűzbe mennének érted, és az életüket is feláldoznák miattad... Hidd el... - mosolyogtam rá.
Luc felemelte a fejét, majd rám pillantott. Megtörölte a szemét, és bólintott.
- Na, menj aludni - öleltem meg.
Felálltam, majd az ajtóból visszafordulva néztem, ahogy Luc lefeküdt az ágyra, majd utoljára rám pillantott. Rám erőltetett egy őszinte mosolyt, amitől megkönnyebbültem.
***
Két óra múlva sóhajtva csuktam le a laptopom tetejét. A zuhanyzáson és a fogmosáson már túl voltam, és csak Grahammel beszélgettem egy kicsit. Az elmúlt időben rengeteg zenekari próba maradt el, legfőképp Yves miatt, és miattam, így megbeszéltük, hogy holnapra beszervezünk egy próbát.
Épp le akartam feküdni, amikor megcsörrent a telefonom.
- Ethan? Miért nem alszol? - szóltam bele köszönés nélkül.
- És te, királylány? - kérdezett vissza.
- Oké, te nyertél - nevettem.
- Te figyelj már... Egy kis baj van... De tényleg mini.
- Mi a baj?
- Hát... Castiel felszívódott - röhögte el magát.
- Mivan'?
- Nemrég jött be egy orvos, aki megkérdezte, hogy nem láttam-e, mert összepakolta a cuccait, és elment. Pedig állítólag még a kórházban kellett volna maradnia, mert még nem teljesen javult meg az állapota. Valamint az elmúlt időben a nővér szerint egy szemhunyásnyit se aludt. A méreggel már semmi baj, csak nálam is előfordult kisebb fejfájás, láz, valamint hányinger.
- Oké, de hiszen haza tud menni, ott meg ha baja van, ellátja magát, nem? - kérdeztem, bár egy kisebb aggódás kiült a hangomba.
- Épp ez az. Hogy nem haza ment.
- Honnan tudod?
- A szobámba van a kulcsa. Castiel már egyszer megpróbált megszökni, ezért elvették tőle a lakáskulcsát, és berakták a szobámba. Lisanderhez se mehetett, mert ő nincs otthon. Nemrég hívtam fel.
- Akkor most hívjam a rendőrséget?! - pánikoltam be.
- Ne szaladj ennyire előre. Castiel a kinézete ellenére tud vigyázni magára, ebben biztos vagyok. Csak azért hívtalak, hogy szólj, ha tudsz róla valamit, oké?
- Mindenképp.
- Jó. Na megyek. Szeretlek.
- Én is szeretlek - mosolyogtam magamba. - Aludj jól.
- Te is, királylány.
Leraktam a telefont, feltettem töltőre, majd bebújtam az ágyamba. A plafonra merevedve Castiel körül járt az agyam, de amint eszembe jutott szomorúság költözött a szívembe, így elűztem a gondolatokat, és megpróbáltam elaludni.
Épp le akartam feküdni, amikor megcsörrent a telefonom.
- Ethan? Miért nem alszol? - szóltam bele köszönés nélkül.
- És te, királylány? - kérdezett vissza.
- Oké, te nyertél - nevettem.
- Te figyelj már... Egy kis baj van... De tényleg mini.
- Mi a baj?
- Hát... Castiel felszívódott - röhögte el magát.
- Mivan'?
- Nemrég jött be egy orvos, aki megkérdezte, hogy nem láttam-e, mert összepakolta a cuccait, és elment. Pedig állítólag még a kórházban kellett volna maradnia, mert még nem teljesen javult meg az állapota. Valamint az elmúlt időben a nővér szerint egy szemhunyásnyit se aludt. A méreggel már semmi baj, csak nálam is előfordult kisebb fejfájás, láz, valamint hányinger.
- Oké, de hiszen haza tud menni, ott meg ha baja van, ellátja magát, nem? - kérdeztem, bár egy kisebb aggódás kiült a hangomba.
- Épp ez az. Hogy nem haza ment.
- Honnan tudod?
- A szobámba van a kulcsa. Castiel már egyszer megpróbált megszökni, ezért elvették tőle a lakáskulcsát, és berakták a szobámba. Lisanderhez se mehetett, mert ő nincs otthon. Nemrég hívtam fel.
- Akkor most hívjam a rendőrséget?! - pánikoltam be.
- Ne szaladj ennyire előre. Castiel a kinézete ellenére tud vigyázni magára, ebben biztos vagyok. Csak azért hívtalak, hogy szólj, ha tudsz róla valamit, oké?
- Mindenképp.
- Jó. Na megyek. Szeretlek.
- Én is szeretlek - mosolyogtam magamba. - Aludj jól.
- Te is, királylány.
Leraktam a telefont, feltettem töltőre, majd bebújtam az ágyamba. A plafonra merevedve Castiel körül járt az agyam, de amint eszembe jutott szomorúság költözött a szívembe, így elűztem a gondolatokat, és megpróbáltam elaludni.
Sehogy se jött álom a szememre, ami természetesen Castiel hibája. Annyira idegesített az érzés, hogy tudni akartam, hogy biztonságban van hogy végül felkeltem, és elhatároztam, hogy legalább egyszer körbejárom a környéket.
Kimentem a szobámból, majd útközben egy pillantást vetettem Lucra. Békésen aludt, a levegőt egyenletesen vette. Anyáék is aludtak, és róluk tudtam, hogy ha elalszanak, csak a reggel tudja őket felébreszteni.
A földszinten kinéztem az ablakon, de nem nagyon tudtam megállapítani, hogy milyen idő van, így a legegyszerűbb megoldást választottam: kinyitom az ajtót, kidugom a kezem, és úgy megnézem.
Elfordítottam a zárat, majd óvatosan kinyitottam az ajtót, de ijedtemben azonnal hátraléptem, és befeszítettem az izmaimat.
Nyeltem egyet, majd halkan megszólaltam.
- Castiel! Normális vagy?! Mit keresel itt? - suttogtam.
- Szia... - nyögte.
Castiel haja kócos volt, az arca sápadtabb mint általában. A száján keresztül vette a levegőt, ami vagy azzal egyenlő, hogy idáig futott, vagy hogy komoly problémák vannak vele.
Kisebb megnyugvás söpört végig a testemen, hogy láttam őt, de aztán megráztam a fejem.
- Megszöktél a kórházból?! Azonnal gyere be, mielőtt szarrá fagysz! - léptem félre.
Castiel lassan belépett az előszobába, majd becsuktam az ajtót. Ledobta maga mellé a táskáját (mondjuk, jobb megfogalmazás az, hogy lecsúszott a válláról), majd elé léptem, és kérdőre vontam.
- Mit képzeltél?! Hogy mehettél el onnan, amikor tudtad, hogy nem szabad?! Ki tudja, ha nem jössz ide, már az árokban feküdnél szétfagyva! Hidd el, többször nem fogok segíteni neked, hanem azonnal visszaviszlek a kórházba! Mindenki téged keres te barom! Hogyan jutott ilyesmi az eszedbe?!
- Én... - nyögte Castiel. - Bocs... Csak...
Hosszan pislogott, majd előrehajolt, és rám zuhant. A hirtelen nagy súly miatt elvesztettem az egyensúlyomat, és hátraestem Castiellel együtt. Éles fájdalom hasított a hátamba, de aztán ismét beszélni kezdtem.
- Hé, Castiel, állj fel.
Nem válaszolt, csupán az erős, gyors lélegzetvételét hallottam. Semmi jóra nem utalt, és ismét kezdtem aggódni miatta.
- Castiel... Jól érzed magad...?
Nem válaszolt, csupán csendben pihent a vállamon. Az arcához érintettem a kezem, majd ijedten elhúztam onnan.
- Castiel, te tűz forró vagy...
Kifújta a levegőjét, de aztán megkíséreltem felállni. Mivel nem sikerül, újra és újra próbálkoztam. Mihamarabb ágyba kellene juttatnom, de ez így sehogy nem fog menni. Megkértem, hogy segítsen, így rátámaszkodott a kezére, és egy kicsit felnyomta magát, de kevés erő volt a karjában. Kimásztam a teste alól, majd átkaroltam a gyenge srácot, és felkísértem a szobámba. Lefektettem az ágyra, majd a mellkasára tettem a kezem. Döbbenve láttam hogy csurom víz volt a ruhája, szóval kint esett az eső.
Átmentem Ethan szobájába, és hoztam onnan egy melegítő nadrágot. Pólót már nem találtam, legalábbis olyat nem, ami kényelmes lett volna. Castiel nem hal bele, ha félmeztelenül fog aludni.
- Egyáltalán tudsz mozogni? - kérdeztem, amikor visszaértem.
Castiel egy kisebb nyögéssel válaszolt.
- Akkor ezt igennek veszem - morogtam.
Sose hittem volna, hogy ilyesmit fogok csinálni, de Castiel miatt megtettem.
Megragadtam a vizes pólóját, és óvatosan lehámoztam róla. A mellkasa, a hasa, a karjai, minden érintés megperzselte a bőröm a teste hőmérséklete miatt. A ruhadarabot az egyik székemre dobtam, majd Castielnek odaadtam a nadrágot.
- Ezt nem fogom rád adni. Vedd át, kérlek - kértem.
Elfordultam, majd megvártam amíg Castiel átveszi a nadrágját, majd amikor kész lett, elvettem tőle a vizes anyagot, és lementem a földszintre. A ruháit a radiátorra raktam, majd a gyógyszeres szekrényből lázcsillapítót kerestem, majd egy pohár vízzel együtt vittem fel neki.
Letérdeltem az ágyam mellé, majd egy kis ideig pihenő testét figyeltem. De aztán résnyire nyitotta a szemét, és a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Vedd be a gyógyszert. Az majd segít.
Castiel felkönyökölt, majd elvette tőlem a pohár vizet is. Bevette a lázcsillapítót, ivott rá egy korty vizet majd felköhögött, amiből arra következtettem, hogy nem szereti a gyógyszereket.
Felnevettem, majd figyeltem, ahogy ivott még egy kortyot. A mosolyt valahogy semleges arckifejezés váltotta fel, de amikor a Castiel a második korty mozdulata közben rám pillantott, valahogy olyan romantikus tekintettel figyeltem. Castiel kezében megállt a pohár, így a mozdulata abbamaradt.
Hirtelen óvatosan a földre dobta a poharat, amiből kiömlött a víz, a pohár pedig elgurult. Épp felvettem volna, amikor Castiel az egyik kezével megragadta a karomat, a másikkal pedig a derekamat, és berántott magához.
Szinte azonnal fölém kerekedett, majd mielőtt meg tudtam volna szólalni, tűzforró ajkait az enyémhez nyomta. A döbbenettől teljesen lefagytam, de aztán óvatosan eltoltam magamtól.
- Casti-
Egy újabb csókkal hallgattatott el, de most erőteljesebben csókolt, birtoklóan, de úgy, hogy minden erő kiszállt a testemből. Nyelve a fogaim közé siklott, és minden erőmmel próbáltam megtartani az önuralmam. Kisebb nyögésekkel próbáltam a tudtára adni, hogy ezt nem kéne, de egyáltalán nem hallgatott rám. A száját egy pillanatra se húzta el, testét erősen tartotta, bármennyire próbáltam eltolni magamtól, sose jártam sikerrel.
Castiel közben folyamatosan csókolt, ajkai szinte égették a bőrömet, majd amikor el tudtam tolni magamtól (nem tudom, hogy hagyta, vagy meggyengült, vagy erősebb voltam) levegőért kaptam, majd beszélni kezdtem.
- Castiel, ne... Lázas vagy, azt se tudod, mit csinálsz... Hagyd abba...
Óvatosan, kis felületen megnyalta a nyakam, amitől ismét felnyögtem, majd Castiel csókolni kezdte az említett területet. Semmit se tehettem ellene, tudtam, hogy meg kell állítanom, de minden porcikám tiltakozott ellene, valójában többet akartam, de tudtam, hogy ez nem helyes.
- Kérlek... - nyögdécseltem.
Castiel egy kisebb helyen kiszívta a nyakam, majd ugyanott megcsókolta. Nem bírtam féken tartani az érzelmeim, így csak Castiel nyakába kapaszkodtam. A lábaim kinyújtva hevertek a takaró alatt, mert Castiel leszorította őket, de egy idő után engedett a szorításból. Egy kicsit feljebb csúszott a lábam, majd Castiel óvatosan szétnyitotta a térdeimet és a testével közéjük férkőzött.
Halk nyögdécselésekkel élveztem Castiel kényeztetését, de még mindig józan ésszel tudtam gondolkodni. Éreztem, amint benyúlt a pizsamafelsőm alá, és az ujjait végigfuttatta a hasamon. Gyengéden megszorította a derekamat, én pedig egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, hogy nem vettem fel melltartót.
Castiel mintha kitalálta volna a gondolatom, kicsúsztatta a kezét a pólóm alól, de utána a rövidnadrágom lett az új úticélja.
Végigfuttatta a kezét a combomon, de aztán pár pillanattal később lehúzta rólam a nadrágomat.
Kisebb félelem kúszott a fejembe, de azonnal el is szállt. Castiel ismét megcsókolt, ugyanolyan vadul, mint ahogy az előző csókoknál tette. Utána ismét lenyúlt, majd megragadta mindkét combomat és a saját dereka köré fűzte őket.
A lábaimmal, a karjaimmal, az eszemmel mind Castielbe kapaszkodtam, aki további csókokkal borította el a testem. Tovább akartam menni, mindennél többet akartam belőle, többet az egészből...
Castiel a nyakamhoz hajolt, majd beleharapott. Felnyögtem, mert nem gyengéden, de nem túl erősen csinálta. A testem remegett, a szívem zakatolt, a nyakam lüktetett a fájdalomtól, amit Castiel apró puszikkal próbált enyhíteni.
Keze ismét visszatért a pólómhoz, de már nem kutatott alatta, csupán megragadta az alját, de mielőtt bármit is csinálhatott volna, megszólaltam. Elég hangosan ahhoz, hogy teljesen meghallja, és felfogja amit mondok.
- Castiel, kérlek hagyd abba... Ne folytasd... Állj le... Kérlek... - szóltam.
Felemelte a fejét, majd rám pillantott. Meseszép arcvonásai összemosódtak előttem a gyönyörtől, majd Castiel suttogva megszólalt.
- Mondd. Teljes... Őszinteséggel mondd. Hogy hagyjam... Abba. És megteszem - préselte ki a szavakat az ajkán.
Kinyitottam a számat, de nem tudtam megszólalni. Nem tudtam ezt mondani. Mert nem akartam, hogy abbahagyja. Mert tovább akartam folytatni.
Castiel benedvesítette az ajkait, és abban a pillanatban tudtam, hogy jól döntöttem. Elmosolyodtam magamon, mert gondoltam, hogy normál esetben elvigyorodott volna, de annyira rosszul volt, hogy ezt nem tehette meg.
A számhoz hajolt, viszont most egy forró, gyengéd csókot nyomott az ajkaimra. Hihetetlen gyorsasággal levette magáról a melegítőt, majd lehúzta rólam a pólómat. Castiel először látott félmeztelenül, de egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül.
Vadul, erőteljesen csókolt, olyan hévvel, hogy alig kaptam levegőt. A karjaimmal a hátát öleltem, a lábaimmal erősen szorítottam a derekát. Férfiassága az ágyékomhoz ért, és bár két réteg ruha választott el minket "egymástól", mégis belevörösödtem az érzésbe.
Castiel egy kis ideig lehámozta magáról a combjaimat, majd egy csók után ismét a nyakamra tévedt át, és folyamatosan lejjebb haladva érintette ajkait a bőrömhöz. Először a két vállamat csókolta meg külön-külön, majd a mellkasomat, utána a melleim alatt lévő bordáimat. A hasamig haladt, néha megállt, és mint a nyakamnál, az ott található bőrt is megszívta egy kicsit.
Mikor a hasamhoz ért, a nyelve hegyével megnyalta a területet. Belemarkoltam a hajába, majd hátrahajtottam a fejem. Castiel forró csókokkal kényeztetett, és bár az alhasamnál több időt töltött el, egyáltalán nem bántam.
Feljebb mászott, hogy szemmagasságba legyünk egymással, majd pár pillanatig csak egymást bámultuk. Ismét rabul ejtettek gyönyörű szürke szemei, de aztán újra lehunyta őket, és ajkát az enyémre tapasztotta.
Több csók után Castiel megcsókolta a nyakam az állam alatt, majd a nyakamnál is maradt. A lábaim a dereka köré fontam, a karjaimmal megint a hátát öleltem, és hagytam, hogy Castiel az egyik kezével megemelje a derekamat, és hogy a testünk összesimuljon. A melleim izmos mellkasának feszültek, a hasam és a csípőm az övéhez préselődött. Castiel tűz forró bőre az enyémet égette, de nem akartam, hogy ez valaha is abbamaradjon. A testünk egy kisebb, ütemes mozgást vett fel, miközben csókoltuk egymást, és pedig zihálva, kéjes nyögésekkel együtt élveztem Castiel közelségét. A válla felett kipillantottam az ablakon, onnan pedig a teljes holdra, és abban a pillanatban rájöttem, hogy bármit megadnék Castielért. A világegyetemet felgyújtanám érte...
Sosem tudhatunk mindent biztosan. De azt igen, hogy senkit nem szerettek még annyira, mint én őt. És ilyen tehetetlenül szeretni valakit, soha többé nem leszek képes.
Abban a pillanatban csak arra vágytam, hogy a reggel sose jöjjön el...
Kimentem a szobámból, majd útközben egy pillantást vetettem Lucra. Békésen aludt, a levegőt egyenletesen vette. Anyáék is aludtak, és róluk tudtam, hogy ha elalszanak, csak a reggel tudja őket felébreszteni.
A földszinten kinéztem az ablakon, de nem nagyon tudtam megállapítani, hogy milyen idő van, így a legegyszerűbb megoldást választottam: kinyitom az ajtót, kidugom a kezem, és úgy megnézem.
Elfordítottam a zárat, majd óvatosan kinyitottam az ajtót, de ijedtemben azonnal hátraléptem, és befeszítettem az izmaimat.
Nyeltem egyet, majd halkan megszólaltam.
- Castiel! Normális vagy?! Mit keresel itt? - suttogtam.
- Szia... - nyögte.
Castiel haja kócos volt, az arca sápadtabb mint általában. A száján keresztül vette a levegőt, ami vagy azzal egyenlő, hogy idáig futott, vagy hogy komoly problémák vannak vele.
Kisebb megnyugvás söpört végig a testemen, hogy láttam őt, de aztán megráztam a fejem.
- Megszöktél a kórházból?! Azonnal gyere be, mielőtt szarrá fagysz! - léptem félre.
Castiel lassan belépett az előszobába, majd becsuktam az ajtót. Ledobta maga mellé a táskáját (mondjuk, jobb megfogalmazás az, hogy lecsúszott a válláról), majd elé léptem, és kérdőre vontam.
- Mit képzeltél?! Hogy mehettél el onnan, amikor tudtad, hogy nem szabad?! Ki tudja, ha nem jössz ide, már az árokban feküdnél szétfagyva! Hidd el, többször nem fogok segíteni neked, hanem azonnal visszaviszlek a kórházba! Mindenki téged keres te barom! Hogyan jutott ilyesmi az eszedbe?!
- Én... - nyögte Castiel. - Bocs... Csak...
Hosszan pislogott, majd előrehajolt, és rám zuhant. A hirtelen nagy súly miatt elvesztettem az egyensúlyomat, és hátraestem Castiellel együtt. Éles fájdalom hasított a hátamba, de aztán ismét beszélni kezdtem.
- Hé, Castiel, állj fel.
Nem válaszolt, csupán az erős, gyors lélegzetvételét hallottam. Semmi jóra nem utalt, és ismét kezdtem aggódni miatta.
- Castiel... Jól érzed magad...?
Nem válaszolt, csupán csendben pihent a vállamon. Az arcához érintettem a kezem, majd ijedten elhúztam onnan.
- Castiel, te tűz forró vagy...
Kifújta a levegőjét, de aztán megkíséreltem felállni. Mivel nem sikerül, újra és újra próbálkoztam. Mihamarabb ágyba kellene juttatnom, de ez így sehogy nem fog menni. Megkértem, hogy segítsen, így rátámaszkodott a kezére, és egy kicsit felnyomta magát, de kevés erő volt a karjában. Kimásztam a teste alól, majd átkaroltam a gyenge srácot, és felkísértem a szobámba. Lefektettem az ágyra, majd a mellkasára tettem a kezem. Döbbenve láttam hogy csurom víz volt a ruhája, szóval kint esett az eső.
Átmentem Ethan szobájába, és hoztam onnan egy melegítő nadrágot. Pólót már nem találtam, legalábbis olyat nem, ami kényelmes lett volna. Castiel nem hal bele, ha félmeztelenül fog aludni.
- Egyáltalán tudsz mozogni? - kérdeztem, amikor visszaértem.
Castiel egy kisebb nyögéssel válaszolt.
- Akkor ezt igennek veszem - morogtam.
Sose hittem volna, hogy ilyesmit fogok csinálni, de Castiel miatt megtettem.
Megragadtam a vizes pólóját, és óvatosan lehámoztam róla. A mellkasa, a hasa, a karjai, minden érintés megperzselte a bőröm a teste hőmérséklete miatt. A ruhadarabot az egyik székemre dobtam, majd Castielnek odaadtam a nadrágot.
- Ezt nem fogom rád adni. Vedd át, kérlek - kértem.
Elfordultam, majd megvártam amíg Castiel átveszi a nadrágját, majd amikor kész lett, elvettem tőle a vizes anyagot, és lementem a földszintre. A ruháit a radiátorra raktam, majd a gyógyszeres szekrényből lázcsillapítót kerestem, majd egy pohár vízzel együtt vittem fel neki.
Letérdeltem az ágyam mellé, majd egy kis ideig pihenő testét figyeltem. De aztán résnyire nyitotta a szemét, és a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Vedd be a gyógyszert. Az majd segít.
Castiel felkönyökölt, majd elvette tőlem a pohár vizet is. Bevette a lázcsillapítót, ivott rá egy korty vizet majd felköhögött, amiből arra következtettem, hogy nem szereti a gyógyszereket.
Felnevettem, majd figyeltem, ahogy ivott még egy kortyot. A mosolyt valahogy semleges arckifejezés váltotta fel, de amikor a Castiel a második korty mozdulata közben rám pillantott, valahogy olyan romantikus tekintettel figyeltem. Castiel kezében megállt a pohár, így a mozdulata abbamaradt.
Hirtelen óvatosan a földre dobta a poharat, amiből kiömlött a víz, a pohár pedig elgurult. Épp felvettem volna, amikor Castiel az egyik kezével megragadta a karomat, a másikkal pedig a derekamat, és berántott magához.
Szinte azonnal fölém kerekedett, majd mielőtt meg tudtam volna szólalni, tűzforró ajkait az enyémhez nyomta. A döbbenettől teljesen lefagytam, de aztán óvatosan eltoltam magamtól.
- Casti-
Egy újabb csókkal hallgattatott el, de most erőteljesebben csókolt, birtoklóan, de úgy, hogy minden erő kiszállt a testemből. Nyelve a fogaim közé siklott, és minden erőmmel próbáltam megtartani az önuralmam. Kisebb nyögésekkel próbáltam a tudtára adni, hogy ezt nem kéne, de egyáltalán nem hallgatott rám. A száját egy pillanatra se húzta el, testét erősen tartotta, bármennyire próbáltam eltolni magamtól, sose jártam sikerrel.
Castiel közben folyamatosan csókolt, ajkai szinte égették a bőrömet, majd amikor el tudtam tolni magamtól (nem tudom, hogy hagyta, vagy meggyengült, vagy erősebb voltam) levegőért kaptam, majd beszélni kezdtem.
- Castiel, ne... Lázas vagy, azt se tudod, mit csinálsz... Hagyd abba...
Óvatosan, kis felületen megnyalta a nyakam, amitől ismét felnyögtem, majd Castiel csókolni kezdte az említett területet. Semmit se tehettem ellene, tudtam, hogy meg kell állítanom, de minden porcikám tiltakozott ellene, valójában többet akartam, de tudtam, hogy ez nem helyes.
- Kérlek... - nyögdécseltem.
Castiel egy kisebb helyen kiszívta a nyakam, majd ugyanott megcsókolta. Nem bírtam féken tartani az érzelmeim, így csak Castiel nyakába kapaszkodtam. A lábaim kinyújtva hevertek a takaró alatt, mert Castiel leszorította őket, de egy idő után engedett a szorításból. Egy kicsit feljebb csúszott a lábam, majd Castiel óvatosan szétnyitotta a térdeimet és a testével közéjük férkőzött.
Halk nyögdécselésekkel élveztem Castiel kényeztetését, de még mindig józan ésszel tudtam gondolkodni. Éreztem, amint benyúlt a pizsamafelsőm alá, és az ujjait végigfuttatta a hasamon. Gyengéden megszorította a derekamat, én pedig egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, hogy nem vettem fel melltartót.
Castiel mintha kitalálta volna a gondolatom, kicsúsztatta a kezét a pólóm alól, de utána a rövidnadrágom lett az új úticélja.
Végigfuttatta a kezét a combomon, de aztán pár pillanattal később lehúzta rólam a nadrágomat.
Kisebb félelem kúszott a fejembe, de azonnal el is szállt. Castiel ismét megcsókolt, ugyanolyan vadul, mint ahogy az előző csókoknál tette. Utána ismét lenyúlt, majd megragadta mindkét combomat és a saját dereka köré fűzte őket.
A lábaimmal, a karjaimmal, az eszemmel mind Castielbe kapaszkodtam, aki további csókokkal borította el a testem. Tovább akartam menni, mindennél többet akartam belőle, többet az egészből...
Castiel a nyakamhoz hajolt, majd beleharapott. Felnyögtem, mert nem gyengéden, de nem túl erősen csinálta. A testem remegett, a szívem zakatolt, a nyakam lüktetett a fájdalomtól, amit Castiel apró puszikkal próbált enyhíteni.
Keze ismét visszatért a pólómhoz, de már nem kutatott alatta, csupán megragadta az alját, de mielőtt bármit is csinálhatott volna, megszólaltam. Elég hangosan ahhoz, hogy teljesen meghallja, és felfogja amit mondok.
- Castiel, kérlek hagyd abba... Ne folytasd... Állj le... Kérlek... - szóltam.
Felemelte a fejét, majd rám pillantott. Meseszép arcvonásai összemosódtak előttem a gyönyörtől, majd Castiel suttogva megszólalt.
- Mondd. Teljes... Őszinteséggel mondd. Hogy hagyjam... Abba. És megteszem - préselte ki a szavakat az ajkán.
Kinyitottam a számat, de nem tudtam megszólalni. Nem tudtam ezt mondani. Mert nem akartam, hogy abbahagyja. Mert tovább akartam folytatni.
Castiel benedvesítette az ajkait, és abban a pillanatban tudtam, hogy jól döntöttem. Elmosolyodtam magamon, mert gondoltam, hogy normál esetben elvigyorodott volna, de annyira rosszul volt, hogy ezt nem tehette meg.
A számhoz hajolt, viszont most egy forró, gyengéd csókot nyomott az ajkaimra. Hihetetlen gyorsasággal levette magáról a melegítőt, majd lehúzta rólam a pólómat. Castiel először látott félmeztelenül, de egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül.
Vadul, erőteljesen csókolt, olyan hévvel, hogy alig kaptam levegőt. A karjaimmal a hátát öleltem, a lábaimmal erősen szorítottam a derekát. Férfiassága az ágyékomhoz ért, és bár két réteg ruha választott el minket "egymástól", mégis belevörösödtem az érzésbe.
Castiel egy kis ideig lehámozta magáról a combjaimat, majd egy csók után ismét a nyakamra tévedt át, és folyamatosan lejjebb haladva érintette ajkait a bőrömhöz. Először a két vállamat csókolta meg külön-külön, majd a mellkasomat, utána a melleim alatt lévő bordáimat. A hasamig haladt, néha megállt, és mint a nyakamnál, az ott található bőrt is megszívta egy kicsit.
Mikor a hasamhoz ért, a nyelve hegyével megnyalta a területet. Belemarkoltam a hajába, majd hátrahajtottam a fejem. Castiel forró csókokkal kényeztetett, és bár az alhasamnál több időt töltött el, egyáltalán nem bántam.
Feljebb mászott, hogy szemmagasságba legyünk egymással, majd pár pillanatig csak egymást bámultuk. Ismét rabul ejtettek gyönyörű szürke szemei, de aztán újra lehunyta őket, és ajkát az enyémre tapasztotta.
Több csók után Castiel megcsókolta a nyakam az állam alatt, majd a nyakamnál is maradt. A lábaim a dereka köré fontam, a karjaimmal megint a hátát öleltem, és hagytam, hogy Castiel az egyik kezével megemelje a derekamat, és hogy a testünk összesimuljon. A melleim izmos mellkasának feszültek, a hasam és a csípőm az övéhez préselődött. Castiel tűz forró bőre az enyémet égette, de nem akartam, hogy ez valaha is abbamaradjon. A testünk egy kisebb, ütemes mozgást vett fel, miközben csókoltuk egymást, és pedig zihálva, kéjes nyögésekkel együtt élveztem Castiel közelségét. A válla felett kipillantottam az ablakon, onnan pedig a teljes holdra, és abban a pillanatban rájöttem, hogy bármit megadnék Castielért. A világegyetemet felgyújtanám érte...
Sosem tudhatunk mindent biztosan. De azt igen, hogy senkit nem szerettek még annyira, mint én őt. És ilyen tehetetlenül szeretni valakit, soha többé nem leszek képes.
Abban a pillanatban csak arra vágytam, hogy a reggel sose jöjjön el...
Steve
Én esküszöm nem vagyok normális. Kétség kívül nem vagyok normális.
Ezek a szavak jártak a fejemben, amíg az Ő ablaka előtt ültem, és vártam, hogy belépjen.
Azt se tudom, hogy pontosabban miért jöttem ide. Csupán látni akartam. Látni? Hiszen a napom felét az ő erkélykorlátján üldögélve töltöm.
Sóhajtottam egyet, de aztán kinyílt az ajtó, és belépett a lakásába. Emeletes házban lakott, így nagyjából tudtam követni a szememmel, bárhol járt. Odakaptam a fejem, majd megpillantott csokoládészínű haját, és karcsú testét. Elmosolyodtam, amikor megsimogatta a macskája fejét.
Vérfarkas életem alatt még egyszer se találkoztam ilyennel. Aidennek úgy vésődött be valaki, hogy ismerte és egyre jobban kötődött hozzá.
Én viszont nem tudok róla semmit. Nem tudom, hány éves, mi a neve, vagy hogy van-e valakije. Férje, barátja, gyerekei... Semmit se tudok róla.
Aidennel a kisebb konfliktust leszámítva teljesen normálisan meg tudtam beszélni a dolgot. Abban a beszélgetésben olyanok voltunk, mintha szerepet cseréltünk volna. Aiden volt a reálisan gondolkozó én, saját magam pedig átvettem Aiden kétségbeesett szerepét. A beszélgetés után vissza akartam menni Ő hozzá, amit Aiden nem pártolt, de nem tudott megállítani. Meg kell értenie, hogy nekem már Ő olyan, mint neki Avery. Ő a mindenem.
Felpillantottam az égre, és ismét sóhajtottam. Viszont hallottam, ahogy kinyílt az erkély ajtaja, így gyorsan eltűntem a korlátról.
Előre lépett, majd a kezét oda támasztotta, ahol az előbb ültem. Hosszú haját fújta a szél, majd becsukott szemmel élvezte a hűvös szellőt.
Mögé léptem. Tudtam, hogy nem fog észrevenni, ha pedig megfordulna, elég gyors vagyok ahhoz hogy ne lásson meg. Lepillantva rá, megállapítottam, hogy pont egy fejjel alacsonyabb nálam, majd megcsapta az orrom édes virágillata.
Mindennél jobban szerettem volna akkor magamhoz ölelni.
Ezek a szavak jártak a fejemben, amíg az Ő ablaka előtt ültem, és vártam, hogy belépjen.
Azt se tudom, hogy pontosabban miért jöttem ide. Csupán látni akartam. Látni? Hiszen a napom felét az ő erkélykorlátján üldögélve töltöm.
Sóhajtottam egyet, de aztán kinyílt az ajtó, és belépett a lakásába. Emeletes házban lakott, így nagyjából tudtam követni a szememmel, bárhol járt. Odakaptam a fejem, majd megpillantott csokoládészínű haját, és karcsú testét. Elmosolyodtam, amikor megsimogatta a macskája fejét.
Vérfarkas életem alatt még egyszer se találkoztam ilyennel. Aidennek úgy vésődött be valaki, hogy ismerte és egyre jobban kötődött hozzá.
Én viszont nem tudok róla semmit. Nem tudom, hány éves, mi a neve, vagy hogy van-e valakije. Férje, barátja, gyerekei... Semmit se tudok róla.
Aidennel a kisebb konfliktust leszámítva teljesen normálisan meg tudtam beszélni a dolgot. Abban a beszélgetésben olyanok voltunk, mintha szerepet cseréltünk volna. Aiden volt a reálisan gondolkozó én, saját magam pedig átvettem Aiden kétségbeesett szerepét. A beszélgetés után vissza akartam menni Ő hozzá, amit Aiden nem pártolt, de nem tudott megállítani. Meg kell értenie, hogy nekem már Ő olyan, mint neki Avery. Ő a mindenem.
Felpillantottam az égre, és ismét sóhajtottam. Viszont hallottam, ahogy kinyílt az erkély ajtaja, így gyorsan eltűntem a korlátról.
Előre lépett, majd a kezét oda támasztotta, ahol az előbb ültem. Hosszú haját fújta a szél, majd becsukott szemmel élvezte a hűvös szellőt.
Mögé léptem. Tudtam, hogy nem fog észrevenni, ha pedig megfordulna, elég gyors vagyok ahhoz hogy ne lásson meg. Lepillantva rá, megállapítottam, hogy pont egy fejjel alacsonyabb nálam, majd megcsapta az orrom édes virágillata.
Mindennél jobban szerettem volna akkor magamhoz ölelni.
A sötétben a falnak támasztottam a hátam, és ismét Őt figyeltem. Amíg lezuhanyzott és átöltözött, gyorsan hazamentem, hogy minden rendben van-e. Aiden egy filmet nézett, de elég halk voltam, ezért nem vette észre a jelenlétem. De aztán vissza is mentem.
Az ágyában aludt, háttal nekem. Sokáig gondolkoztam azon, hogy ő miért fogott meg, és a többi nő miért nem. Ránézésre 25-26 éves lehetett, de nem voltam benne biztos. Nem tudom, hogy szimplán őrült vagyok, vagy ez szerelem, vagy egy másik fajtája a bevésődésnek.
Felém fordult, majd úgy pihent tovább. Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem az ágya mellé és letérdeltem. Elég közel voltam az arcához, így jobban szemügyre tudtam venni.
Viszont kinyitotta a szemét. De már késő volt. Meglátott, de mire döbbenetében hármat pislogott, addigra már eltűntem az ablakon keresztül. Felült, majd magához szorítva a takarót felkapcsolta a kislámpát. Körülnézett, de mivel nem látott semmit, óvatosan visszafeküdt. A lámpát nem kapcsolta le, mintha félne attól, hogy ismét megjelenek.
Utoljára rá pillantottam, de aztán leugrottam a földre, és elindultam hogy vadásszak magamnak valamit, ami enyhíteni tudja az éhségemet.
Az ágyában aludt, háttal nekem. Sokáig gondolkoztam azon, hogy ő miért fogott meg, és a többi nő miért nem. Ránézésre 25-26 éves lehetett, de nem voltam benne biztos. Nem tudom, hogy szimplán őrült vagyok, vagy ez szerelem, vagy egy másik fajtája a bevésődésnek.
Felém fordult, majd úgy pihent tovább. Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem az ágya mellé és letérdeltem. Elég közel voltam az arcához, így jobban szemügyre tudtam venni.
Viszont kinyitotta a szemét. De már késő volt. Meglátott, de mire döbbenetében hármat pislogott, addigra már eltűntem az ablakon keresztül. Felült, majd magához szorítva a takarót felkapcsolta a kislámpát. Körülnézett, de mivel nem látott semmit, óvatosan visszafeküdt. A lámpát nem kapcsolta le, mintha félne attól, hogy ismét megjelenek.
Utoljára rá pillantottam, de aztán leugrottam a földre, és elindultam hogy vadásszak magamnak valamit, ami enyhíteni tudja az éhségemet.
Andrew
Kimerülten rogytam le a kanapéra a sok munka után. Épp hogy be tudtam fejezni a határidőig, és végre le tudtam ülni egy kicsit a tévé elé.
De amint lehuppantam, megszólalt a telefonom.
- Á!
Reméltem, hogy nem munkával kapcsolatos, mert már a könyökömön jött ki az elmúlt időbe. Szeretem a munkámat, de néha túl sok van belőle.
- Tessék? - szóltam bele a készülékbe, amit gyorsan felkaptam az előttem elfoglaló dohányzóasztalról.
- Andrew, meddig akarod még ezt csinálni?
Kínosan felröhögtem, majd barátságtalan hangon válaszoltam.
- Sose hittem volna, hogy egyszer valaha fel fogsz hívni.
- Válaszolj.
- Mit folytatni?! A húgom keresését? Addig keresem, amíg meg nem találom! Attól még, hogy téged egyáltalán nem érdekel, az nem jelenti azt, hogy nekem se fontos! Komolyan nem értem. Hogy tudod így anyának nevezni magad?!
Sose hívott fel telefonon, sose érdeklődött afelől, hogy hogy vagyok. Az apám nevelt fel, miután anyám beadott egy nevelőotthonba. A húgomat sose láttam, nem tudom hogy anyámmal volt-e, vagy hogy mi volt vele.
- Segíteni akarok - válaszolta.
- Kösz, de nem kell a segítséged - röhögtem fel.
- Csak annyit akarok mondani, hogy nem úgy néz ki a húgod, amit én mondtam.
- Ez most komoly?! Azt se tudod hogy néz ki a saját gyereked?! - akadtam ki. - Legalább a nevét tudod?!
- Nem - kaptam a legrövidebb választ.
- Tudod mit?! Nem kell a segítséged.
Letettem a telefont, de aztán egy számot tárcsáztam.
Apám szokásos módon hamar felvette a telefonját, majd meglepődve üdvözölt. Szeretjük a másikat, csak mind a kettőnknek sok a munkája, ezért nem nagyon szoktunk telefonálni.
- Szia apa - mosolyogtam.
- Szevasz kisfiam! Mondjuk, nem vagy olyan kicsi, de mindegy - nevetett.
- Segítenél?
- Mondjad csak.
- Te tudsz valamit a húgomról?
- A húgodról? - döbbent meg. - Semmit - sóhajtott. - De figyelj Andrew. Ha a testvéred, és nem változtatta meg a nevét, akkor Parrish a vezetékneve. Valamint ha meglátod a testvéred, fel fogod ismerni. Biztos van köztetek valami hasonlóság.
- Egyszer láttam egy lányt - kezdtem bele. - Barna haja volt, és borostyán színű szeme. Anyámnak milyen színű szeme van?
- Mint amit az előbb mondtál. De lehet, hogy a húgod mindent tőlem örökölt, lehet hogy mindent anyádtól, vagy vegyesen keveredtek. És tudsz erről a lányról valamit?
- A Sweet Amoris gimibe jár. Csak ennyit.
- Akkor ez már elég ok. Azt javaslom, hogy holnap menj el oda, úgy is hétfő lesz. Talán megtalálod.
- Oké. Kösz fater.
- Nincs mit. És hogy haladsz a munkával?
Sokáig beszélgettünk, de aztán letettem a telefonom és elindultam aludni.
Az este folyamán a szüleimen gondolkoztam. Eleinte együtt éltünk, de anyám elvált apától, így külön szakadtunk. Nekem pedig anyámmal kellett maradnom. Viszont nem volt túl jó dolgunk, miután anya munka nélkül maradt, így apámhoz kerültem. Azóta egyszer se találkoztam az anyámmal.
Sóhajtottam, majd lehunytam a szemem.
De amint lehuppantam, megszólalt a telefonom.
- Á!
Reméltem, hogy nem munkával kapcsolatos, mert már a könyökömön jött ki az elmúlt időbe. Szeretem a munkámat, de néha túl sok van belőle.
- Tessék? - szóltam bele a készülékbe, amit gyorsan felkaptam az előttem elfoglaló dohányzóasztalról.
- Andrew, meddig akarod még ezt csinálni?
Kínosan felröhögtem, majd barátságtalan hangon válaszoltam.
- Sose hittem volna, hogy egyszer valaha fel fogsz hívni.
- Válaszolj.
- Mit folytatni?! A húgom keresését? Addig keresem, amíg meg nem találom! Attól még, hogy téged egyáltalán nem érdekel, az nem jelenti azt, hogy nekem se fontos! Komolyan nem értem. Hogy tudod így anyának nevezni magad?!
Sose hívott fel telefonon, sose érdeklődött afelől, hogy hogy vagyok. Az apám nevelt fel, miután anyám beadott egy nevelőotthonba. A húgomat sose láttam, nem tudom hogy anyámmal volt-e, vagy hogy mi volt vele.
- Segíteni akarok - válaszolta.
- Kösz, de nem kell a segítséged - röhögtem fel.
- Csak annyit akarok mondani, hogy nem úgy néz ki a húgod, amit én mondtam.
- Ez most komoly?! Azt se tudod hogy néz ki a saját gyereked?! - akadtam ki. - Legalább a nevét tudod?!
- Nem - kaptam a legrövidebb választ.
- Tudod mit?! Nem kell a segítséged.
Letettem a telefont, de aztán egy számot tárcsáztam.
Apám szokásos módon hamar felvette a telefonját, majd meglepődve üdvözölt. Szeretjük a másikat, csak mind a kettőnknek sok a munkája, ezért nem nagyon szoktunk telefonálni.
- Szia apa - mosolyogtam.
- Szevasz kisfiam! Mondjuk, nem vagy olyan kicsi, de mindegy - nevetett.
- Segítenél?
- Mondjad csak.
- Te tudsz valamit a húgomról?
- A húgodról? - döbbent meg. - Semmit - sóhajtott. - De figyelj Andrew. Ha a testvéred, és nem változtatta meg a nevét, akkor Parrish a vezetékneve. Valamint ha meglátod a testvéred, fel fogod ismerni. Biztos van köztetek valami hasonlóság.
- Egyszer láttam egy lányt - kezdtem bele. - Barna haja volt, és borostyán színű szeme. Anyámnak milyen színű szeme van?
- Mint amit az előbb mondtál. De lehet, hogy a húgod mindent tőlem örökölt, lehet hogy mindent anyádtól, vagy vegyesen keveredtek. És tudsz erről a lányról valamit?
- A Sweet Amoris gimibe jár. Csak ennyit.
- Akkor ez már elég ok. Azt javaslom, hogy holnap menj el oda, úgy is hétfő lesz. Talán megtalálod.
- Oké. Kösz fater.
- Nincs mit. És hogy haladsz a munkával?
Sokáig beszélgettünk, de aztán letettem a telefonom és elindultam aludni.
Az este folyamán a szüleimen gondolkoztam. Eleinte együtt éltünk, de anyám elvált apától, így külön szakadtunk. Nekem pedig anyámmal kellett maradnom. Viszont nem volt túl jó dolgunk, miután anya munka nélkül maradt, így apámhoz kerültem. Azóta egyszer se találkoztam az anyámmal.
Sóhajtottam, majd lehunytam a szemem.
Castiel
Nyögve nyitottam ki a szemem, de azonnal be is csuktam, mert a szobában lévő világosság majdnem megvakított. Amikor megszoktam a világosságot, felültem és körbe néztem.
Mi a...
Hogy a francba kerültem Avery szobájába?
Beletúrtam a hajamba, majd gondolkodni kezdtem. Semmilyen emlék nem volt a fejemben, ami arra utalt volna hogy idejöttem.
Kinyílt az ajtó, majd Avery jelent meg a szobában.
- Felkeltél? - kérdezte.
- Hány óra van?
- Hat múlt két perccel.
- És ma még suli is van - nyavalyogtam.
- Te nem mész - mondta.
- Miért? - kaptam fel a fejem.
- Holt lázasan ki akar iskolába menni?
Mi a...
Hogy a francba kerültem Avery szobájába?
Beletúrtam a hajamba, majd gondolkodni kezdtem. Semmilyen emlék nem volt a fejemben, ami arra utalt volna hogy idejöttem.
Kinyílt az ajtó, majd Avery jelent meg a szobában.
- Felkeltél? - kérdezte.
- Hány óra van?
- Hat múlt két perccel.
- És ma még suli is van - nyavalyogtam.
- Te nem mész - mondta.
- Miért? - kaptam fel a fejem.
- Holt lázasan ki akar iskolába menni?
- Lázas vagyok? - húztam fel a szemöldököm.
Avery legyintett, de aztán elkezdett összepakolni a szobába. Felvett a földről egy poharat, majd egy párnát. Észrevettem, hogy párna nélkül aludtam az éjjel, úgyhogy nem csodáltam hogy a padlóról szedte össze.
- Te mész suliba? - kérdeztem.
- Aha - válaszolta, de nem állt meg.
- És ma lesz valamid délután?
- Próbálunk a srácokkal.
Felvett még egy tányért, majd elindult kifelé az ajtón. Nem komolyan tettem fel azokat a kérdéseket. Egyre voltam kíváncsi, csak szerettem volna, ha figyel rám.
- Avery, én miért vagyok itt? Hogy kerültem ide? - szólaltam meg.
És abban a pillanatban megállt. Megállt, de nem fordult felém. Lassan visszalépett, majd becsukta az ajtót.
- Először én hadd kérdezzek valamit - szólt. Félelem tükröződött a hangjában.
Felém fordult, majd bánatos arccal megkérdezte.
- Emlékszel valamire...?
Nem szólaltam meg, csupán elfordítottam a fejem.
Nem. Semmire.
Avery összepréselte az ajkait, majd bólintott.
- Értem...
Az ajtó felé fordult, de aztán ismét kinyitottam a számat.
- Mire kellene emlékeznem?
- Semmire - vágta rá némi habozás után. A fejével nekidőlt az ajtónak, úgy válaszolt.
- Avery.
- Mondom, hogy semmire. Csak lázas voltál, ez minden.
- Akkor miért reagáltál így?
Tudtam hogy ismét hazudott. Nem akarta, hogy megtudjam.
Kis szünet. A szavakat kereste, értelmes választ próbált adni.
- Csak megijedtem.
- Mitől?
- Hagyjuk, oké?
- Nem. Nem oké.
- Nincs kedvem beszélgetni.
Felálltam, majd felé léptem.
- Castiel, nem lehetne, hogy abbahagyjuk ezt a beszélgetést? - remegett meg a hangja.
- Nem. Tudni akarom, mi történt tegnap.
- Semmi! Oké?!
És nekem ott lett kibaszottul elegem.
Kivettem a kezéből a tányért meg a poharat, majd a földhöz vágtam. Egy kicsit megemeltem, rádobtam az ágyra majd fölé másztam. Mielőtt megmozdulhatott volna mindkét csuklóját a feje fölé nyomtam, a lábait pedig leszorítottam.
- Játszhatunk így is - mondtam dühösen. - Ha nem mondasz semmit, teszek róla hogy rémálmaid legyenek. Itthon vannak a szüleid?
- Igen - vágta rá gyorsan.
Kipillantottam az ablakon.
- Hazudsz. Nincs itt a kocsitok. Vagyis elmentek itthonról.
Avery nyelt egyet félelmében, majd újra megszólaltam.
- Utolsó esélyed, hogy normálisan mesélj nekem. Mi történt tegnap?
- Semmi... Komolyan... - suttogta rémülten.
Erősen megszorítottam a kezét, mire felkiáltott.
- Hazudni bűn - billentettem oldalra a fejem.
- Hagyd abba! Ez fáj... Nagyon fáj.. - nyöszörgött.
- Beszélj, és abbahagyom.
Tétovázott, de csendben maradt.
A csuklóját szorítottam. Teljes erőmből.
Ismét sikított, majd szabadulni próbált. Esélye se volt, az egész testét mozgásképtelenné tettem.
- El fogod törni a csuklóm! - szöktek könnyek a szemébe. Egy kicsit megijedtem, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment el.
- Leszarom - vágtam vissza.
- Komolyan bántasz egy lányt? - zokogta.
- Ez nem bántás. Csupán egy kis játék - nehezedtem rá jobban.
Avery folyamatosan csak sikított, félő volt, hogy a szomszédban meghallják. A dobhártyám majdnem kiszakadt, de nem foglalkoztam vele.
- Oké, nyertél! Beszélek! - kiáltott fel. - Csak eressz el könyörgöm...
Elengedtem a kezét, mire Avery zokogva fellélegzett.
Amikor lenyugodott, lenyúlt, és megragadta a pólóját.
- Inkább megmutatom... Annyira kínos lenne beszélni róla...
Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy lehúzza magáról a pólóját.
De még az én lélegzetvételem is abbamaradt.
A dereka tiszta piros volt, és az egész testét itt-ott vörös foltok töltötték be.
- Én ezt nem értem - húztam össze a szemem.
- Castiel... Ezeket mind te csináltad... - nyögte ki.
- Mivan'? Megvertelek, vagy mi?
Avery megrázta a fejét, majd félretűrte a haját.
- Ebből majd megérted... - szólt.
A bal oldalra söpörte a haját, majd egy kicsit felemelte a fejét.
Egy harapásnyom.
Egy kibaszott harapásnyom volt a nyakán.
Ezeket mind te csináltad...
Először nem esett le, de aztán eszembe jutott. A szívem kihagyott egy ütemet, amint ráeszméltem.
Ez nem lehet igaz...
- Ez egy vicc - röhögtem. - Ilyen nincs.
- De van, Castiel... - sírt Avery. - Megszöktél a kórházból. Ethan hívott. Aggódni kezdtem, és el akartam indulni megkeresni téged... Amikor kinyitottam az ajtót te már ott voltál. Rám estél, majd felvittelek a szobámba. Vittem neked gyógyszer, és... Egyszer csak elvesztetted a fejed... Lázas voltál, azt se tudtad mit csinálsz... Nekem meg egy idő után felmondott a józan eszem, és... Utána minden történt magától...
- Akkor én lefeküdtem veled? - néztem rá.
Avery elkapta a tekintetét.
Ó, bassza meg...
- Ne viccelj, jó?! - szóltam.
- Nem... Nem feküdtünk le... De... Annyira közel voltunk hozzá... Két darab ruha volt rajtunk, Castiel. Összesen kettő. Nem több, nem kevesebb.
Egy kicsit bántam, hogy nem emlékeztem a félmeztelen Averyre, de rájöttem, hogy ezek a gondolatok pont nem valóak ide.
Avery hirtelen felsírt, de úgy, mint még soha. A tenyerébe temette az arcát, úgy zokogott.
Oda akartam nyúlni, hogy lenyugtassam, de ellökte a kezem.
- Ne érj hozzám! - kiáltotta. - Menj el, Castiel.
Megdöbbentem, majd egy kicsit feljebb emelkedtem.
- Menj el! - parancsolt rám.
Sóhajtottam, majd leszálltam róla. Felöltöztem, kinyitottam az ajtót, de visszapillantottam. Avery háttal feküdt nekem, kis labdává gömbölyödve, és folyamatosan sírt.
Ha kimegyek innen, azzal tényleg mindennek vége...
Lehajtottam a fejem.
- Sajnálom.
Kiléptem a szobából, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Avery legyintett, de aztán elkezdett összepakolni a szobába. Felvett a földről egy poharat, majd egy párnát. Észrevettem, hogy párna nélkül aludtam az éjjel, úgyhogy nem csodáltam hogy a padlóról szedte össze.
- Te mész suliba? - kérdeztem.
- Aha - válaszolta, de nem állt meg.
- És ma lesz valamid délután?
- Próbálunk a srácokkal.
Felvett még egy tányért, majd elindult kifelé az ajtón. Nem komolyan tettem fel azokat a kérdéseket. Egyre voltam kíváncsi, csak szerettem volna, ha figyel rám.
- Avery, én miért vagyok itt? Hogy kerültem ide? - szólaltam meg.
És abban a pillanatban megállt. Megállt, de nem fordult felém. Lassan visszalépett, majd becsukta az ajtót.
- Először én hadd kérdezzek valamit - szólt. Félelem tükröződött a hangjában.
Felém fordult, majd bánatos arccal megkérdezte.
- Emlékszel valamire...?
Nem szólaltam meg, csupán elfordítottam a fejem.
Nem. Semmire.
Avery összepréselte az ajkait, majd bólintott.
- Értem...
Az ajtó felé fordult, de aztán ismét kinyitottam a számat.
- Mire kellene emlékeznem?
- Semmire - vágta rá némi habozás után. A fejével nekidőlt az ajtónak, úgy válaszolt.
- Avery.
- Mondom, hogy semmire. Csak lázas voltál, ez minden.
- Akkor miért reagáltál így?
Tudtam hogy ismét hazudott. Nem akarta, hogy megtudjam.
Kis szünet. A szavakat kereste, értelmes választ próbált adni.
- Csak megijedtem.
- Mitől?
- Hagyjuk, oké?
- Nem. Nem oké.
- Nincs kedvem beszélgetni.
Felálltam, majd felé léptem.
- Castiel, nem lehetne, hogy abbahagyjuk ezt a beszélgetést? - remegett meg a hangja.
- Nem. Tudni akarom, mi történt tegnap.
- Semmi! Oké?!
És nekem ott lett kibaszottul elegem.
Kivettem a kezéből a tányért meg a poharat, majd a földhöz vágtam. Egy kicsit megemeltem, rádobtam az ágyra majd fölé másztam. Mielőtt megmozdulhatott volna mindkét csuklóját a feje fölé nyomtam, a lábait pedig leszorítottam.
- Játszhatunk így is - mondtam dühösen. - Ha nem mondasz semmit, teszek róla hogy rémálmaid legyenek. Itthon vannak a szüleid?
- Igen - vágta rá gyorsan.
Kipillantottam az ablakon.
- Hazudsz. Nincs itt a kocsitok. Vagyis elmentek itthonról.
Avery nyelt egyet félelmében, majd újra megszólaltam.
- Utolsó esélyed, hogy normálisan mesélj nekem. Mi történt tegnap?
- Semmi... Komolyan... - suttogta rémülten.
Erősen megszorítottam a kezét, mire felkiáltott.
- Hazudni bűn - billentettem oldalra a fejem.
- Hagyd abba! Ez fáj... Nagyon fáj.. - nyöszörgött.
- Beszélj, és abbahagyom.
Tétovázott, de csendben maradt.
A csuklóját szorítottam. Teljes erőmből.
Ismét sikított, majd szabadulni próbált. Esélye se volt, az egész testét mozgásképtelenné tettem.
- El fogod törni a csuklóm! - szöktek könnyek a szemébe. Egy kicsit megijedtem, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment el.
- Leszarom - vágtam vissza.
- Komolyan bántasz egy lányt? - zokogta.
- Ez nem bántás. Csupán egy kis játék - nehezedtem rá jobban.
Avery folyamatosan csak sikított, félő volt, hogy a szomszédban meghallják. A dobhártyám majdnem kiszakadt, de nem foglalkoztam vele.
- Oké, nyertél! Beszélek! - kiáltott fel. - Csak eressz el könyörgöm...
Elengedtem a kezét, mire Avery zokogva fellélegzett.
Amikor lenyugodott, lenyúlt, és megragadta a pólóját.
- Inkább megmutatom... Annyira kínos lenne beszélni róla...
Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy lehúzza magáról a pólóját.
De még az én lélegzetvételem is abbamaradt.
A dereka tiszta piros volt, és az egész testét itt-ott vörös foltok töltötték be.
- Én ezt nem értem - húztam össze a szemem.
- Castiel... Ezeket mind te csináltad... - nyögte ki.
- Mivan'? Megvertelek, vagy mi?
Avery megrázta a fejét, majd félretűrte a haját.
- Ebből majd megérted... - szólt.
A bal oldalra söpörte a haját, majd egy kicsit felemelte a fejét.
Egy harapásnyom.
Egy kibaszott harapásnyom volt a nyakán.
Ezeket mind te csináltad...
Először nem esett le, de aztán eszembe jutott. A szívem kihagyott egy ütemet, amint ráeszméltem.
Ez nem lehet igaz...
- Ez egy vicc - röhögtem. - Ilyen nincs.
- De van, Castiel... - sírt Avery. - Megszöktél a kórházból. Ethan hívott. Aggódni kezdtem, és el akartam indulni megkeresni téged... Amikor kinyitottam az ajtót te már ott voltál. Rám estél, majd felvittelek a szobámba. Vittem neked gyógyszer, és... Egyszer csak elvesztetted a fejed... Lázas voltál, azt se tudtad mit csinálsz... Nekem meg egy idő után felmondott a józan eszem, és... Utána minden történt magától...
- Akkor én lefeküdtem veled? - néztem rá.
Avery elkapta a tekintetét.
Ó, bassza meg...
- Ne viccelj, jó?! - szóltam.
- Nem... Nem feküdtünk le... De... Annyira közel voltunk hozzá... Két darab ruha volt rajtunk, Castiel. Összesen kettő. Nem több, nem kevesebb.
Egy kicsit bántam, hogy nem emlékeztem a félmeztelen Averyre, de rájöttem, hogy ezek a gondolatok pont nem valóak ide.
Avery hirtelen felsírt, de úgy, mint még soha. A tenyerébe temette az arcát, úgy zokogott.
Oda akartam nyúlni, hogy lenyugtassam, de ellökte a kezem.
- Ne érj hozzám! - kiáltotta. - Menj el, Castiel.
Megdöbbentem, majd egy kicsit feljebb emelkedtem.
- Menj el! - parancsolt rám.
Sóhajtottam, majd leszálltam róla. Felöltöztem, kinyitottam az ajtót, de visszapillantottam. Avery háttal feküdt nekem, kis labdává gömbölyödve, és folyamatosan sírt.
Ha kimegyek innen, azzal tényleg mindennek vége...
Lehajtottam a fejem.
- Sajnálom.
Kiléptem a szobából, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Avery
Mikor Castiel elment, megint rám tört az elviselhetetlen magány. Az egész testem remegett, a csuklóm sajgott, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy mit tett velem...
Az iskolában a lányokkal, valamint Alexy-vel lógtam. Néha-néha összefutottam Lisanderrel és Arminnal, valamint Kentin is feltűnt a láthatáron. Ambert szerencsére elkerültem, de a bátyjával találkoztam. Nathaniellel elintéztük néhány hiányzásomat, és abban a pillanatban, amikor Rosa benyitott a DÖK-ös terembe, rájöttem, hogy mennyire elhanyagoltam az iskolát és az osztálytársaimat. Egész végig csak Castiellel voltam elfoglalva, de legalább most egy kis ideig nem lesz ezzel problémám.
Amikor Yves feltűnt az iskolába a nyakába borulva megöleltem, és emlékeztettem a próbáról. Szokásos módon homlokon puszilt, majd mondta, hogy nem felejtette el.
Az egyik órámon Aiden hangja szólalt meg a fejemben, amitől felvidultam. Ő is jött iskolába, végre valahára. Aiden nagyon sokat hiányzott, ezért rengeteg mindent be kell pótolnia, sokkal többet mint nekem.
Az ebédlőben Yves-el ültem le egy asztalhoz, de aztán később Dipper, Libby és Larry is odajött, valamint Aiden és Zed is csatlakozott. Furcsa módon, Scyt, Evet, és Evyt egész nap nem láttam, viszont Hazellel összefutottam, és ő mondta, hogy Scy és Eve tudományos versenyen, vagy min vannak, és azért nem jöttek iskolába. De, hogy Evy hol lehet...
- Srácok, valaki nem látta Evyt? - kérdeztem, amikor az ebédlőben ültünk.
- Dehogynem - válaszolta Dipper, Libby, Larry és Yves egyszerre.
- Hol van?
- Kislány, ő az osztálytársam, persze, hogy látom - tárta szét a karját Dipper.
- Inkább a tanárokat látnád, te segg... - morogta Larry
- Ők feledkeznek meg rólam!
- Vagy te feledkezel meg róluk - tolta fel az orrára a szemüvegét Libby.
- Ott a pont - mutatott a lányra Yves.
- Van itt bárki, aki az én pártomat fogja? - nézett körbe Dipper.
- Zed... - kezdte Aiden, de a szavába vágtak.
- A tanárok seggfejek. Elvárják, hogy mindent megtanuljunk - dőlt hátra Zed.
- Erről beszélek... - motyogta Aiden.
- Ugye mekkora barmok? - nézett Dipper Zedre. - Adj egy pacsit, öcsi - nyújtotta az öklét.
Zed hozzáütötte a sajátját, de aztán megpillantottam Evyt az ebédlőben. Épp a tálcáját adta le, majd elindult.
- Baj, ha elmegyek? Nem? Majd jövök! - pattantam fel, és Evy után iramodtam.
Kisétált a folyosóra, én pedig loholtam utána. Amikor beértem, épphogy köszöntem neki, de azonnal zúdítottam a kérdéseket.
- Mi történt? Mi a baj, Evy?
- Semmi - mosolygott.
- Mosolyoghatsz, látom, hogy baj van - mondtam.
Evy elhúzta a száját, de aztán egy kurva magas srác (biztos volt legalább 188 centi) nekiment, de azonnal bocsánatot is kért.
- Elnézést.
Evy rápillantott, majd enyhén felragyogott az arca.
- Andrew?
A srác megfordult, majd elmosolyodott.
- Hé, szia!
Andrew egy magas, stílusos srác volt. Barna hajától, és fekete szemétől, kedves mosolyától azonnal szimpatikus lett. A füle mögötti tincseket befonva hordta, ami szerintem passzolt a stílusához.
- Evy, csak azt ne mondd... - böktem meg huncutul a barátnőmet. Tuti a pasija...
- Nahát, én ismerlek! - nevetett fel Andrew. - Te vagy Curt barátnője, nem? Emlékszel, egyszer találkoztunk a parkban. Épp randiztatok - vigyorgott a srác.
- Igen, emlékszem - nevetett fel Evy.
Miiiii? Curt barátnőjeeee? Miafasz? Erről miért nem tudok?
- Andrew, ő itt Avery, a barátnőm - mutatott be Evy.
- Avery Clark - nyújtottam ki a kezem.
- Andrew Parrish - fogta meg a kezem, de nem megrázta, hanem egy csókot nyomott rá.
- Ó... - visítozott Evy.
- Én tiszteletben tartom a nőket, Evy - rakta zsebre a kezét Andrew, majd rám pillantott.
Milyen udvarias! Nem is olyan rossz ez az Andrew... Egész helyes, és nyilván nem egy seggfej.
- Na, mi járatban? - kérdezte Evy.
- A húgomat keresem. Állítólag ide jár suliba - biccentett Andrew.
- Még mindig nem adtad fel a keresést?
- Soha. Amíg meg nem találom, soha.
Tetszett az elszántsága.
- Avery, folyik a nyálad - forgatta a szemeit Evy.
- Mi? Hisz én csak hallgatom a beszélgetést! - akadtam ki.
- Persze, persze... - legyintett Evy. - De Andrew már 26 éves, szóval egy ilyen öreg lóval nem tudsz mit kezdeni...
- Hé! - röhögött fel Andrew.
- 26?! - döbbentem meg. - 18-nak nézel ki!
- Mindenki ezt mondja - mosolygott.
- Azta... Majdnem 10 év a korkülönbség.
- Na akkor meg! - csapott a combjára játékosan Evy.
Felnevettünk, de aztán Andrew elköszönt, és elsietett. Amint elment, azonnal visszatértem Evy témájára.
Javasolta, hogy menjünk a mosdóba, mert a folyosó közepén nem nagyon szándékozná elmondani. Bólintottam, majd elindultunk.
Bent a WC-be átvizsgáltuk a helységet, hogy volt ott-e valaki, de tiszta volt a levegő.
- Komolyan jársz Curttel? - támadtam Evy-nek.
Bólintott, mire elkezdtem boldogan sikítozni.
- Ne örülj. Nem olyan fényes a helyzet... - csüggedt el.
- Mi a baj?
És Evy elmesélte. Töviről-hegyire az egészet, hogy mikor jöttek össze, mi történt utána, hogy találkozott Andrew-al, hogy látta meg őket az anyukája, és hogy eltiltották őket egymástól. Lassan két hete nem látta, és nem hallotta Curtöt, amitől megsajdult a szívem. Én Castiel miatt vacakolok, amíg Evy-nek sokkal nagyobb problémája van.
Én pedig elmondtam neki, hogy mi történt, amikor Max és én elmentünk Curt lakásába. Hogy mennyire le volt törve, és folyamatosan Evy után vágyakozott.
- És nincs mobil, se net, se semmi? - kérdeztem.
- Nincs. Anyám mindent elkobzott tőlem. Ő hoz és visz, hogy ne tudjak Curt-tel találkozni. De nekem annyi is elég lenne, ha hallanám a hangját...
Evy lehajtotta a fejét, mire nekem hatalmas ötletem támadt. Előkotortam a telefonomat, és gyorsan felhívtam valakit.
- Tessék? - szólt bele.
A készüléket odanyújtottam Evy felé, aki meglepődve rápillantott.
- Ingyen beszélek vele. Addig dumálhattok, amíg csak szeretnél.
Evy elvette a telefont, majd beleszólt.
- Tessék?
Pár pillanat múlva a szája elé kapta a tenyerét.
- Curt! Úr Isten, Curt, te vagy az?
Felnevetett, majd kérdezősködni kezdett.
- Hogy vagy? Mi történt veled? Jézusom, Curt, el se hiszem hogy hallom a hangod...
Óvatosan kiléptem a mosdó ajtaján, majd megszólalt egy hang.
- Ez egész jó ötlet volt, Törpe.
Amikor Yves feltűnt az iskolába a nyakába borulva megöleltem, és emlékeztettem a próbáról. Szokásos módon homlokon puszilt, majd mondta, hogy nem felejtette el.
Az egyik órámon Aiden hangja szólalt meg a fejemben, amitől felvidultam. Ő is jött iskolába, végre valahára. Aiden nagyon sokat hiányzott, ezért rengeteg mindent be kell pótolnia, sokkal többet mint nekem.
Az ebédlőben Yves-el ültem le egy asztalhoz, de aztán később Dipper, Libby és Larry is odajött, valamint Aiden és Zed is csatlakozott. Furcsa módon, Scyt, Evet, és Evyt egész nap nem láttam, viszont Hazellel összefutottam, és ő mondta, hogy Scy és Eve tudományos versenyen, vagy min vannak, és azért nem jöttek iskolába. De, hogy Evy hol lehet...
- Srácok, valaki nem látta Evyt? - kérdeztem, amikor az ebédlőben ültünk.
- Dehogynem - válaszolta Dipper, Libby, Larry és Yves egyszerre.
- Hol van?
- Kislány, ő az osztálytársam, persze, hogy látom - tárta szét a karját Dipper.
- Inkább a tanárokat látnád, te segg... - morogta Larry
- Ők feledkeznek meg rólam!
- Vagy te feledkezel meg róluk - tolta fel az orrára a szemüvegét Libby.
- Ott a pont - mutatott a lányra Yves.
- Van itt bárki, aki az én pártomat fogja? - nézett körbe Dipper.
- Zed... - kezdte Aiden, de a szavába vágtak.
- A tanárok seggfejek. Elvárják, hogy mindent megtanuljunk - dőlt hátra Zed.
- Erről beszélek... - motyogta Aiden.
- Ugye mekkora barmok? - nézett Dipper Zedre. - Adj egy pacsit, öcsi - nyújtotta az öklét.
Zed hozzáütötte a sajátját, de aztán megpillantottam Evyt az ebédlőben. Épp a tálcáját adta le, majd elindult.
- Baj, ha elmegyek? Nem? Majd jövök! - pattantam fel, és Evy után iramodtam.
Kisétált a folyosóra, én pedig loholtam utána. Amikor beértem, épphogy köszöntem neki, de azonnal zúdítottam a kérdéseket.
- Mi történt? Mi a baj, Evy?
- Semmi - mosolygott.
- Mosolyoghatsz, látom, hogy baj van - mondtam.
Evy elhúzta a száját, de aztán egy kurva magas srác (biztos volt legalább 188 centi) nekiment, de azonnal bocsánatot is kért.
- Elnézést.
Evy rápillantott, majd enyhén felragyogott az arca.
- Andrew?
A srác megfordult, majd elmosolyodott.
- Hé, szia!
Andrew egy magas, stílusos srác volt. Barna hajától, és fekete szemétől, kedves mosolyától azonnal szimpatikus lett. A füle mögötti tincseket befonva hordta, ami szerintem passzolt a stílusához.
- Evy, csak azt ne mondd... - böktem meg huncutul a barátnőmet. Tuti a pasija...
- Nahát, én ismerlek! - nevetett fel Andrew. - Te vagy Curt barátnője, nem? Emlékszel, egyszer találkoztunk a parkban. Épp randiztatok - vigyorgott a srác.
- Igen, emlékszem - nevetett fel Evy.
Miiiii? Curt barátnőjeeee? Miafasz? Erről miért nem tudok?
- Andrew, ő itt Avery, a barátnőm - mutatott be Evy.
- Avery Clark - nyújtottam ki a kezem.
- Andrew Parrish - fogta meg a kezem, de nem megrázta, hanem egy csókot nyomott rá.
- Ó... - visítozott Evy.
- Én tiszteletben tartom a nőket, Evy - rakta zsebre a kezét Andrew, majd rám pillantott.
Milyen udvarias! Nem is olyan rossz ez az Andrew... Egész helyes, és nyilván nem egy seggfej.
- Na, mi járatban? - kérdezte Evy.
- A húgomat keresem. Állítólag ide jár suliba - biccentett Andrew.
- Még mindig nem adtad fel a keresést?
- Soha. Amíg meg nem találom, soha.
Tetszett az elszántsága.
- Avery, folyik a nyálad - forgatta a szemeit Evy.
- Mi? Hisz én csak hallgatom a beszélgetést! - akadtam ki.
- Persze, persze... - legyintett Evy. - De Andrew már 26 éves, szóval egy ilyen öreg lóval nem tudsz mit kezdeni...
- Hé! - röhögött fel Andrew.
- 26?! - döbbentem meg. - 18-nak nézel ki!
- Mindenki ezt mondja - mosolygott.
- Azta... Majdnem 10 év a korkülönbség.
- Na akkor meg! - csapott a combjára játékosan Evy.
Felnevettünk, de aztán Andrew elköszönt, és elsietett. Amint elment, azonnal visszatértem Evy témájára.
Javasolta, hogy menjünk a mosdóba, mert a folyosó közepén nem nagyon szándékozná elmondani. Bólintottam, majd elindultunk.
Bent a WC-be átvizsgáltuk a helységet, hogy volt ott-e valaki, de tiszta volt a levegő.
- Komolyan jársz Curttel? - támadtam Evy-nek.
Bólintott, mire elkezdtem boldogan sikítozni.
- Ne örülj. Nem olyan fényes a helyzet... - csüggedt el.
- Mi a baj?
És Evy elmesélte. Töviről-hegyire az egészet, hogy mikor jöttek össze, mi történt utána, hogy találkozott Andrew-al, hogy látta meg őket az anyukája, és hogy eltiltották őket egymástól. Lassan két hete nem látta, és nem hallotta Curtöt, amitől megsajdult a szívem. Én Castiel miatt vacakolok, amíg Evy-nek sokkal nagyobb problémája van.
Én pedig elmondtam neki, hogy mi történt, amikor Max és én elmentünk Curt lakásába. Hogy mennyire le volt törve, és folyamatosan Evy után vágyakozott.
- És nincs mobil, se net, se semmi? - kérdeztem.
- Nincs. Anyám mindent elkobzott tőlem. Ő hoz és visz, hogy ne tudjak Curt-tel találkozni. De nekem annyi is elég lenne, ha hallanám a hangját...
Evy lehajtotta a fejét, mire nekem hatalmas ötletem támadt. Előkotortam a telefonomat, és gyorsan felhívtam valakit.
- Tessék? - szólt bele.
A készüléket odanyújtottam Evy felé, aki meglepődve rápillantott.
- Ingyen beszélek vele. Addig dumálhattok, amíg csak szeretnél.
Evy elvette a telefont, majd beleszólt.
- Tessék?
Pár pillanat múlva a szája elé kapta a tenyerét.
- Curt! Úr Isten, Curt, te vagy az?
Felnevetett, majd kérdezősködni kezdett.
- Hogy vagy? Mi történt veled? Jézusom, Curt, el se hiszem hogy hallom a hangod...
Óvatosan kiléptem a mosdó ajtaján, majd megszólalt egy hang.
- Ez egész jó ötlet volt, Törpe.
Oda fordítottam a fejem. Yves magas, izmos alkatát, fekete szemét és kócos haját pillantottam meg. A mellkasa előtt összefonta a karját, a falnak támasztotta a hátát, és a szokásos félmosolyát villantotra rám.
Lehajtott fejjel elnevettem magam, majd kinyitottam a számat.
- Köszi, Yves. Ezért kérek egy Nobel-díjat.
Felnevetett, ellökte magát a faltól, majd mellém lépett.
- Mehetünk?
- Hova?
- A próbára? - kérdezett vissza.
Felkacagtam.
- Naná.
- Köszi, Yves. Ezért kérek egy Nobel-díjat.
Felnevetett, ellökte magát a faltól, majd mellém lépett.
- Mehetünk?
- Hova?
- A próbára? - kérdezett vissza.
Felkacagtam.
- Naná.
***
Yves kocsijával hamar odaértünk a próba helyszínére, ami még minden Roger garázsát jelentette.
Kiszálltam a kocsiból, majd egy rendkívül érdekes személyt pillantottam meg. Felemeltem a kezem, majd intettem egyet.
- Libby!
Yves felkapta a fejét a név hallatára, majd elmosolyodott. Libby észrevett minket, majd felénk lépkedett.
- Mit keresel itt? - kérdeztem.
- Erre lakok - biccentett a szőke lány. - És ti?
- Zenekari próbára jöttük - mosolyogtam. - Beugrasz?
- Á, nem, mennem kell haza - hárította el a meghívást.
- Na, gyere! - kaptam fel Yves a hátára a megszeppent lányt.
Libby felsikított, de aztán nevetve benyitottunk a garázsba.
Amint beléptem, valaki a nevemet sikította, majd a nyakamba borult. Megpillantottam egy hosszú, fekete hajat, majd egyből tudtam, hogy Amanda az.
- Szia Amanda - kacagtam fel, majd a háta mögött körbe néztem. Szinte semmit se változott a hely, csak több poszter szerepelt a falon, mint legutóbb. Graham egy kanapén feküdt, majd felemelte a kezét, úgy üdvözölt.
- Grahammel mi van? - érdeklődtem.
- Szenved, mert az egyik sorozatában meghalt a kedvenc szereplője - nevetett Amanda a párja hülyeségén.
- És Roger?
Hallottam, amint Libby a név hallatán gyors levegőt vesz, de aztán kinyílt az ajtó, és belépett rajta a megszólított. Félmeztelenül volt, csupán egy pulcsi volt rajta, aminek a kapucniját feltette a fejére, viszont a cipzárt széthúzta, így látható lett izmos felsőteste. Roger az elmúlt időben izmosodott, egy kicsit meg is nőtt, de ugyanolyan kisgyermek vigyora volt, mint eddig.
- Hé, Yves! Avy! Mi a pálya? - tette zsebre a kezét.
- Rog, könyörgöm vegyél fel egy pólót - szólt Graham. - Megvakulok.
- Hát, igen, egy ilyen felsőtest miatt mindenki elveszti az eszméletét.
Roger hátrapillantott, majd összehúzta a szemöldökét.
- Ki van ott a hátadon?
Megfordultam, majd Yves szokásos félmosolyra húzta a száját.
- Egy kis vendég.
- Nem is akartam jönni! - nyavalygott Libby.
- Libby? - döbbent meg Roger, mert nyilván felismerte a lány hangját.
Yves lerakta az addigra már rákvörös lányt, aki a kabátja szélét babrálva felpillantott Rogerre. Aranyosan festettek együtt, mert amíg Roger 185 centi lehetett, addig Libby 165 centi magas volt, szóval egy bő 20 centi volt köztük.
Roger eleresztett egy mosolyt, majd megszólalt, hogy minél többen vagyunk, annál jobb. Graham felkelt a kanapéról, és javasolta hogy el kéne kezdeni a próbát.
Yves tapsolt egyet-kettőt, majd gúnyosan megszólalt.
- Gratulálok, Graham, hogy érted a helyzetet, miután kivánszorogtál a depresszióból. Nyilván nem azért jöttünk ide, hogy vajat köpüljünk, és közben gyerekdalokat szavaljunk.
- Pofád lapos, Adonisz - vágott vissza Graham.
Felkacagtam a fiúk kisebb vitáján, de aztán Roger példáját követve beálltam a helyemre. Miután mindenki elhelyezkedett, megszólaltam.
- Akkor most gondolom megint egy One Direction számmal kezdünk, Amanda kedvéért.
- Nem, már nem... - morogta Graham.
- Há' mé'? - nézett rá döbbenten Roger.
- Mostanában teljesen odavan a Fall Out Boy számokért...
- Én párat ismerek... - vakartam meg a tarkómat.
- Mennyi az a "pár"? - kérdezte Momak.
- Öt.
- Páraaaat? - röhögött fel Roger.
- I Don't Care, Alone Together, The Phoenix, Immortals, és My Songs Know What You Did In The Dark - soroltam.
- Az utolsónak szép hosszú címe van... - morogta Yves.
- Úu-úú - visított Amanda. - Az I Don't Care-t kérem nagyságaitoktól.
- Kérése parancs - mosolygott rá Graham.
Bólintottam, majd miután Yves számolt, bele is kezdünk a számba. Amanda a refrénnél felugrott a kanapéról, majd Libby-t magával rátva elkezdett énekelni és ugrálni a számra.
- I don't care what you think as long as it's about me. The best of us, can find happines in misery!
Roger gitározás közben felnevetett, de aztán találkozott a tekintete Libby-ével. Láttam a srác arcán átsuhanó érzelmeket, de aztán vissza is zökkent.
Azóta mosolyogva folytattam a próbát.
Másfél óra után kimerülten rogytunk le a kanapékra. Leültem az egyik végébe, Yves pedig elfeküdt a kanapén, a fejét az ölembe hajtotta, és pihent egy kis ideig. Graham és Amanda a másikon ültek, és egy sorozatról beszélgettek.
Amikor hátra pillantottam, a gitárok helyét figyeltem, majd ott is ragadtam.
Roger Libby kezébe adta a gitárját, és türelmesen tanította a lányt. Folyamatosan beszélgettek, néha pedig felnevettek. Libby a fiú minden érintésére elpirult, Roger pedig ilyenkor mosolyogva figyelte.
Boldognak kellett volna lennem.
Örülnöm kellett volna.
Mosolyognom kellett volna.
Kellett volna...
De nem tudtam. Mert nem őket láttam. Nem a félénk Libbyt és a gyerekes Rogert láttam.
Hanem magamat, és Castielt.
Amikor ismét eszembe jutott a fiú, lehajtott fejjel összeszorítottam az ajkaimat. Yves kinyitotta a szemét, ezért gyorsan elmosolyodtam.
- Hozok valami innivalót. Kiengedsz?
Yves felült, és felálltam a kanapéról. Elindultam a sarokban lévő hűtő felé, majd észrevettem, hogy Yves szintén felpattant, és utánam jött.
- Oké.
Hallottam, amikor odaért, hogy hozzám szólt. Becsukta a hűtő ajtaját, majd rám pillantott.
- Mi a baj?
- Semmi - ráztam a fejem.
- Legalább ne hazudj - sóhajtott.
- Tényleg semmi - mosolyogtam. - Ne aggódj.
Kinyitottam a hűtőt, majd kivettem belőle vizet. Lábujjhegyre álltam, és a polcon lévő poharak felé nyújtóztam.
Hirtelen Yves megfogta a derekamat, egy kicsit felemelt, így elértem a tárgyakat. Levettem párat, de aztán Yves odaszorított a hűtőhöz.
- Akkor most addig nem engedlek ki innen, amíg el nem mondod mi a baj.
- Mondom, hogy semmi - nevettem fel.
- Avery - szólt.
Megemelte a pólóm alján, majd magamra pillantottam. A derekamon még mindig látszottak a vörös foltok.
Visszahúztam a pólómat, de Yves megszólalt.
- A nyakad is láttam.
Elakadt a szavam, majd lehajtottam a fejem. Visszapislogtam a könnyeimet, majd ismét meghallottam a hangját.
- Ez nem arra utal, mintha jó emlékeid lennének róla.
Nem válaszoltam, csupán azt akartam, hogy megnyíljon alattam a föld.
- Avery - kezdett bele Yves. - Nem érdekel a háttértörténet, csak egyet mondj el. Ki tette ezt veled?
Nem mondhatom el.
- Ki csinálta?
Nem tudhat róla.
- Avery.
Nem akarom, hogy összevesszen a legjobb barátjával.
- Avery! - kiáltott rám.
- Castiel... - suttogtam.
Yves megmerevedett, majd pár másodpercig nem szólalt meg, csak figyelt előre. Amikor összeszedte az eszméletét, hátralépett, majd megszólalt.
- Értem.
Megfordult, majd lassú léptekkel elsétált. Lerogytam az asztalra, majd hagytam, hogy a könnycseppek lefolyjanak az arcomon.
Yves
Avery vallomása után lehuppantam a kanapéra, majd összekulcsoltam a kezem a mellkasom előtt. A fejemben ezerféle gondolat kavargott, a legtöbb Avery körül járt.
Castiel? Ő csinálta? De hogy? Mikor? Miért?
Felsóhajtottam, de aztán Graham odaszólt.
- Amanda, Yves, gyertek gyorsan ide!
Felpattantunk, majd odamentünk Graham mellé, aki az ablakból figyelt valamit.
- Nézzétek!
Kipillantottunk mindhárman az ablakon, majd két embert láttunk meg.
Roger és Libby egymással szemben állva beszélgettek egymással, majd felnevettek. A nevetés után mindketten megkomolyodtak, és csak nézték egymást.
- Miért vannak kint? - kérdeztem.
- Libby hazamegy - válaszolta Graham. - Rog pedig kikísérte.
Bólintottam, majd visszafordítottam a fejem a két szerelmesre (pff..).
Roger ekkor közelebb lépett Libby-hez, majd lehajolt. Tudtam, hogy megfogja csókolni, mert már az első mozdulatától tudtam, hogy ezt akarja.
Viszont Libby a tenyerét Roger szájához tette, és eltolta magától. Mi az ablakban, mindhárman döbbenve néztük a jelenetet.
- Rogert elutasította egy lány?! - szóltunk egyszerre.
- Ilyen nincs... - makogta Graham.
- De van, te is látod! - mutattam.
- Nem hittem volna, hogy ez valah be fog következni...
Libby felpillantott Rogerre, aki pislogás nélkül figyelte. A lány mondott neki valamit, de az ablakból nem hallottuk.
Után pedig intett egyet, és elment.
Mi pedig még jobban megdöbbentünk.
Roger nem mozdult.
Egy helyben állt, és Libby helyét figyelte.
Aztán az egyik tenyerébe temette az arcát, de két másodperc múlva elvette onnan, és felénk tartott. Amint belépett az ajtón Amanda megszólalt.
- Roger, mi...
- Hagyjatok békén! - vágott vissza gyorsan Roger, majd belépett a lakásba vezető ajtón, és utána erősen becsapta.
Mindketten pislogás nélkül figyeltük, majd megszólaltam.
- Szerintetek mit mondott neki Libby?
- Fogalmam sincs - húzta el a száját Graham.
- De nyilván megbántotta vele... Ezek szerint... - vakarta meg a tarkóját Amanda.
Felsóhajtottam, de aztán kis idő után Graham és Amanda szintén elmentek. Az órára pillantottam, ami fél tizenegyet mutatott.
Odapillantottam Avery-re. Még mindig ugyanott ült, egy pohár vízzel a kezében.
Kopogtattak a garázs ajtaján. Avery felkapta a fejét, én pedig felálltam, és kinyitottam az ajtót.
- Mi a francot keresel itt?
Hogy Avery-nek ne tűnjön fel, teljesen normálisan kiléptem az ajtón, de amikor becsuktam, stílust váltottam.
- Minek jöttél ide, Castiel?
- Miért fontos az neked? - kérdezett vissza, miközben zsebre tette a kezét.
- Miért jöttél ide? - folytattam.
- Beszélni akarok vele - biccentett az ajtó felé.
Ökölbe szorult a kezem. A gondolatomba kúszott Avery vörös foltokkal teli dereka, nyaka és csuklója.
- De ő nem akar beszélni veled - emeltem fel a hangom.
- Nem tudod kényszeríteni - válaszolt Castiel. - Majd ő eldönti, hogy akar-e vagy nem.
- Akkor előtte hadd kérdezzek én valamit. Mit. Csináltál. Vele?
- Én ugyan semmit - mondta teljesen közömbösen.
- Legalább ne tagadd le, te barom.
Castiel elvigyorodott.
- Mi a baj, kicsi Yves? Zavar, hogy a szívszerelmed másmilyen pasik fogdossák?
Összeszorítottam a fogam, felé léptem, majd mindkét kezemmel megragadtam a kabátját.
- Ide figyelj - kezdtem jeges hangon. - Egyszer mondom el, mert értelmes embernek tartalak. Ha megtudom, hogy a közeljövőben, vagy bármikor hozzáértél Avery-hez, esküszöm, hogy téged fognak sajnálni, nem őt.
- Azt hiszed, félek tőled? - emelte fel a hangját. Elengedtem, majd biccentettem.
- Még nem kell.
- Tudod, baromira tetszik, ahogy a szív szerelmest játszod - szólt gúnyosan. - Foglalkozol vele, annak ellenére, hogy nincs köztetek semmi. És nem is lesz - feszítette a húrt. - Vakon követed őt, ostobán futsz utána, arra gondolva, hogy mit tudnál tenni, hogy jól érezze magát. De tudod, hogy nem szeret. És nyilván soha nem is fog. Mert semmi esélyed nincs nála, te barom.
A határt tépte, de ezzel a kijelentésével végleg elvesztettem az önuralmam.
Ökölbe szorítottam, előrelendítettem a karom és állon vágtam. Castiel megtántorodott, majd az egyik ujját arra a helyre tette, ahol megütöttem.
- Talán törvényt írtál arról, hogy kit szerethetek?! Nem kurvára mindegy az neked?! Tudod, engem az is boldoggá tesz, ha látom őt mosolyogni. Azért, mert én tényleg szeretem. És nem érdekel, ha ő nem engem választ. Csak meg akarom védeni mindentől. Meg akarom védeni - váltottam gúnyos hangnemre. -, az olyan seggfejektől, mint te.
Castiel rám pillantott, majd hihetetlen gyorsasággal előttem termett. Megragadta a pulcsim anyagát a nyakamnál, de mielőtt bármit is csinálhatott volna, egy éles hangot hallottunk.
- Fiúk! Hagyjátok abba!
Odakaptuk a fejünket. Avery állt ott, könnyes szemmel, majd összehúzta a kabátját.
- Yves, semmi baj - nézett rám, majd Castiel-hez fordult. - Mit keresel itt?
- Beszélni akarok veled - válaszolta a srác.
Felhorkantam, majd Avery reakcióját figyeltem.
Bólintott.
Egy ütemben nem vettem levegőt. Tudja, mit csinált vele. Mégis beszél vele?
Fújtam egyet, majd befelé vettem az irányt. Útközben megálltam Avery mellett, majd megkérdeztem.
- Mióta vagy itt?
- Akkor léptem ki az ajtón, amikor szóltam - válaszolta.
Pár másodpercig csendben maradtam, de aztán dühösen megszólaltam.
- Csinálj amit akarsz.
Avery
Miután Yves bement a garázsba, én pedig azonnal Castiel-hez fordultam.
- Mit akarsz?
- Kellemesebben is üdvözölhetnél... - morogta.
Felröhögtem, majd ismét megszólaltam.
- Bocs, de nem tudlak jobban. Rohadtul nincs hozzád kedvem, úgyhogy mondd amit akarsz, és húzz el, kérlek - mondtam ki az utolsó szót gúnyosan, kislányos hangon.
Castiel rám pillantott, majd felsóhajtott.
Feladó: Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Sose hallgatsz rám...
Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem
Menti piszkozatként?: Igen/Nem
Feladó: Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Sose hallgatsz rám...
Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem
Menti piszkozatként?: Igen/Nem
