Lehull az álarc
- Madelyn gyereket vár. Hallom a kisbaba hangját a fejembe.
A szám elé kaptam a kezem, majd gyorsan Aidenre pillantottam, ő viszont nem volt már mellettem. Hallottam Luc kiáltását, de aztán a fiú a földre zuhant. Amint félrekaptam a fejem, Aiden Steve elé ért, letarolta, majd a földre teperte, és kihasználva Steve meglepettségét, hatalmasat behúzott neki.
A fiú nevét kiáltottam, de nem hallgatott rám. Madelyn felsikított, de aztán a hasához kapott. Aiden felállt, felhúzta Steve testét, a falhoz préselte, majd megragadta a nyakát.
- Te átok, megőrültél?! - üvöltött. - Normális vagy?! Hogy ejthettél teherbe egy halandót?! Abba bele se gondoltál, hogy mi lesz, ha a Vezetők megtudják?! Olyan büntetést kapunk, hogy talán túl se éljük! És még rosszabb, hogy ha a Védelmisek tudják meg, Madelynt is, és a gyereket is megölik! - ismét állon vágta a fiút, aki csak csendben tűrte. - Ha most nem érezném Avery érzelmeit a szívemben, könnyűszerrel képes lennék kinyírni téged, te ostoba! Tudod azért találták fel az óvszert, hogy védekezhessenek az emberek, és ne okozzon ilyesmit! Ezzel mindenkit bajba sodortál! Az egész családodat!
Aiden egy utolsó ütés után kicsit lenyugodott, mire Steve szólalt meg.
- Tudom... - suttogta. - Üss csak meg. Megérdemlem. Eszembe jutott ez az egész. De nem érdekelt... Akkor nem... - felemelte a fejét, hogy a fia szemébe nézzen. - Felnőttként tisztába kell lennem a dolgokkal. És vállalom a következményeket.
Felsóhajtott, majd előreesett a válla, amikor Aiden elengedte, aki csak nevetve megrázta a fejét, majd eltűnt. Hallottuk, ahogy becsapta a szobája ajtaját, de aztán visszafordítottam a fejem.
Steve a földet kezdte el tanulmányozni, Luc pedig a száját harapdálva nézett farkasszemet velem.
De aztán Steve hirtelen elmosolyodott.
- Apa leszek... - súgta, miközben Madelyn-ra pillantott.
- Meg kell szabadulnunk ettől a gyerektől - szólalt meg Luc, mire megfagyott a levegő.
- Ezt nem teheted - keltem Steve és Madelyn védelmére.
- Aiden-nek igaza van. Bajba sodor mindenkit. Ki tudja, mi lesz ezután? Mindannyian tudjuk, hogy nem tarthatjuk titokban. Így vagy úgy, de egyszer rájönnek. És akkor megkínoznak minket, mert csak azt tehetik, hogy megtanuljuk, hogy előlük nem titkolhatunk el dolgokat.
Luc zsebre dugta a kezét, de aztán ő is elment, majd belépett a szobájába, és becsukta az ajtót.
Steve lehajtotta a fejét, de aztán felállt, kinyitotta az ablakot, de mielőtt kiugrott volna, hátrafordult.
- Megnézem kint mi a helyzet. Vigyázzatok magatokra.
Kiugrott az ablakon, majd kis idő után farkasként tovább szaladt.
Madelyn felé pillantottam, aki szólt, hogy elmegy aludni. Mondtam neki, hogy nem ajánlott kimennie az utcára, amíg Steve nincs mellette, így maradjon itt. Steve szobájába nyugodtan aludhat, hiszen nem zavarná. A lány bólintott, majd bement a fürdőbe, és később hallottam, hogy megengedte a vizet a kádba.
Felsétáltam a lépcsőn, majd halkan benyitottam Aiden szobájába, de őt nem találtam. Felhúztam a szemöldököm, majd észrevettem a nyitott ablakot. Azonnal tárcsáztam Aiden számát, de miután meghallottam, hogy az íróasztalán rezeg, rájöttem, hogy nem vitte magával.
Kisiettem, majd egy másik ajtót nyitottam ki.
- Luc, nem láttad Aident?
De Luc se volt a szobába.
Felszívódtak? Hova tűntek?
- Baj van? - kérdezte Madelyn.
Felemeltem a fejem, majd felé pillantottam.
- A fiúk eltűntek. Aiden tud vigyázni magára. De Luc nem. Ő érte aggódok.
Luc
A kanapén ülve figyeltem, ahogy Bethany tesz-vesz a konyhában. Pont beláttam az ajtón, így mosolyogva állapítottam meg, hogy Beth még mindig gyönyörű. Rövid, barna haja épphogy nem takarta el a vállait, kék szemeiben pedig mindig huncut fény villogott.
Nem bírtam otthon maradni, így eljöttem hozzá. Ő nála mindig jól éreztem magam, mert nem figyelt állandóan valamelyik fiú. Aiden mindig tudni akarta, hova megyek, Steve pedig hogy mit csinálok.
Baromi idegesítő. Utálom.
Beth letette elém a vacsorát, amit gyorsan összedobott nekem, de én ahelyett hogy felvettem volna, megragadtam a lány karját, az ölembe húztam és megcsókoltam. Nevetve átölelte a nyakam, majd viszonozta a csókomat. Nem ez volt az első, legalább már nyolcvanszor megcsókoltam.
- Mi a baj? - simogatta meg a hajam Beth.
- Aiden és Steve. Idegesítő - forgattam a szemem. - Steve-nek bevésődött egy lány, és most teherbe ejtette.
- Komolyan? - húzta fel a szemöldökét Beth. - És mit szóltak hozzá?
- Aiden majdnem kinyírta, én pedig mondtam, hogy meg kell szabadulnunk a gyerektől. Mert azt se tudjuk, hogy mi az. Nem találkoztunk még ilyennel, és ez bajt hozna ránk. Még csak az kéne, hogy a Védelmisek megtudják.
- Az nagyon nagy baj lenne - sóhajtott Beth, de aztán magához ölelt. - Luc, én mindig itt leszek neked.
- Tudom - mosolyogtam.
- Sose foglak elárulni.
Nem bírtam otthon maradni, így eljöttem hozzá. Ő nála mindig jól éreztem magam, mert nem figyelt állandóan valamelyik fiú. Aiden mindig tudni akarta, hova megyek, Steve pedig hogy mit csinálok.
Baromi idegesítő. Utálom.
Beth letette elém a vacsorát, amit gyorsan összedobott nekem, de én ahelyett hogy felvettem volna, megragadtam a lány karját, az ölembe húztam és megcsókoltam. Nevetve átölelte a nyakam, majd viszonozta a csókomat. Nem ez volt az első, legalább már nyolcvanszor megcsókoltam.
- Mi a baj? - simogatta meg a hajam Beth.
- Aiden és Steve. Idegesítő - forgattam a szemem. - Steve-nek bevésődött egy lány, és most teherbe ejtette.
- Komolyan? - húzta fel a szemöldökét Beth. - És mit szóltak hozzá?
- Aiden majdnem kinyírta, én pedig mondtam, hogy meg kell szabadulnunk a gyerektől. Mert azt se tudjuk, hogy mi az. Nem találkoztunk még ilyennel, és ez bajt hozna ránk. Még csak az kéne, hogy a Védelmisek megtudják.
- Az nagyon nagy baj lenne - sóhajtott Beth, de aztán magához ölelt. - Luc, én mindig itt leszek neked.
- Tudom - mosolyogtam.
- Sose foglak elárulni.
Elnevettem magam, de aztán felsóhajtottam.
- Tudod milyen nehéz volt, amikor megtudtam, hogy eltűntél? - pillantottam fel rá.
Beth bólintott.
- Sajnálom. Csak volt egy kis elintéznivalóm.
- Micsoda? - kérdezősködtem.
Beth megrázta a fejét, hogy nem fontos. Elmosolyodtam, majd kuncogva ledöntöttem a kanapéra, és felé másztam. Beth átölelte a nyakam, majd hagyta, hogy ajkaimat az övéhez nyomjam.
Steve
Nem mertem befeküdni mellé. Az ágy mellett álltam, és Madelynt figyeltem. A mellkasom előtt összefontam a karom, majd felsóhajtottam.
- Nem alszol? - hallottam a lány hangját.
Megráztam a fejem.
- Nem merek a közeledbe menni.
- Úgyse bántanálak. Ezért nem tudlak.
Összeharaptam az ajkaimat, de aztán ledobtam magamról minden ruhát, csupán egy alsógatyát és egy melegítőt vettem fel, majd bebújtam mellé. Szemben feküdtünk egymással, és a pillantásomat az övébe fúrtam.
- Haragszol? - kérdeztem hirtelen.
Madelyn válaszul megrázta a fejét, mire megkönnyebbülten elmosolyodtam.
- De ezt a bevésődést még mindig nem értem... - sóhajtott.
Megfogtam az egyik kezét, majd a mellkasára tettem, a másik tenyerét pedig csupasz felsőtestemre, a szívemre helyeztem.
A szívünk egy ritmusra vert.
- Nem alszol? - hallottam a lány hangját.
Megráztam a fejem.
- Nem merek a közeledbe menni.
- Úgyse bántanálak. Ezért nem tudlak.
Összeharaptam az ajkaimat, de aztán ledobtam magamról minden ruhát, csupán egy alsógatyát és egy melegítőt vettem fel, majd bebújtam mellé. Szemben feküdtünk egymással, és a pillantásomat az övébe fúrtam.
- Haragszol? - kérdeztem hirtelen.
Madelyn válaszul megrázta a fejét, mire megkönnyebbülten elmosolyodtam.
- De ezt a bevésődést még mindig nem értem... - sóhajtott.
Megfogtam az egyik kezét, majd a mellkasára tettem, a másik tenyerét pedig csupasz felsőtestemre, a szívemre helyeztem.
A szívünk egy ritmusra vert.
Madelyn eltátotta a száját, majd a szemembe pillantott.
- Az enyém igazodik a tiédhez. Mindig is így ment - válaszoltam.
Félrepillantottam, de aztán ismét megszólaltam.
- Aiden és Avery különleges eset. Aiden érzi, amit Avery. Ha a lány meghal, Aiden is.
- És mi? - kérdezte Madelyn.
Megráztam a fejem.
- Mi nem. Szerencsére. Csupán ha elűnsz, tudni fogom hol vagy.
- Vagy ha elrabolnak - húzta el a száját.
- Azt sem zárhatjuk ki. Most, hogy a babát megtudták, nem kizárt, hogy a Védelmisek érted jönnek.
Madelyn felsóhajtott, de aztán mosolyogva átkaroltam az arcát.
- Sose hagynám, hogy bántsanak.
Yves
Az ablakpárkányon ültem, az egyik lábam lelógattam és a The Cab-Angel With A Shotgun számát dúdolta. A kezemben egy jegyzetfüzet foglalt helyet, és egy toll, amivel eljátszogattam. Törire kellett volna tanulnom, mert másnap témazáró, de nem igazán tudtam koncentrálni a tanulásra.
Egy üres lapra hajtottam a noteszt, majd random szavakat kezdtem leírni, amikből mondatok lettek. Meglepődve felpillantottam a plafonra, majd utána a csillagokra, majd kitéptem a lapot, elhajítottam, és leugrottam az ablakpárkányról. Előhalásztam a gitáromat, megpengettem egy akkordod, majd ismét irkálni kezdtem. Az egyik oldalra a szöveget, a másikra pedig a zenét.
Egy dalt írtam. Csupán azért, mert Avery az eszembe férkőzött.
Kimondott szavaid széttörtek,
Ezer betűvé hulltak szét,
A levegőbe nyúlva kaptam utánuk,
De szétfújta mindet a szél.
Rég volt, hogy elköszöntünk,
Fakulnak az emlékek, az idő nyert,
És én csendben tűröm,
Hogy elcsúsznak a homályos képek. Minden nap az éjjelt várom,
Nem érdekel a jelen,
Álmomban tökéletes,
Mert ott együtt lehetek veled.
Nem szeretnék mást, csak sétálni veled a csendben,
És érezni, hogy minden rendben...
Miután a teljes dalszöveget megírtam, elkezdtem énekelni, lassan, mégis felgyorsítottam. Az éneklésben mindig minden érzésemet beleadom, és így ki tudom fejezni, hogy mit is érzek valójában. Bármennyire is szomorú voltam, mosolyogva énekeltem a szöveget, miközben továbbra is gitároztam.
Amikor befejeztem, csupán a címe volt hátra. Hirtelen ötlettől vezérelve leírtam az első szót, ami eszembe jutott.
Tökéletes.
Madelyn
Reggel kicsit untam magam. Komolyan. Avery gyorsan lelépett innen, azt mondta vásárolnia kell az egyik barátjának, mert ajándékoznak egymásnak, így teljesen egyedül maradtam. Egész nap Steve házában élősködtem, bár nem azért, mert annyira akartam. A fiúk odaláncoltak, és semmi esélyem se volt arra, hogy elmenjek.
A kanapén ültem, pattogatott kukoricát rágcsáltam és a tévé csatornái közt kapcsolgattam. Néha lepillantottam a hasamra, mert hihetetlen fura volt az érzés, hogy egy kisbaba növekszik a szívem alatt.
És gyorsan növekedett. Nagyon gyorsan. Néha rettentően gyengének éreztem magam, szinte felállni se tudtam, így Steve-nek kellett cipelnie. Hatalmas gratuláció neki, hogy elbírt, de szerintem ez a vérfarkasoknak alap dolog.
Steve jelent meg az ajtóban, majd mosolyogva lehuppant mellé. Átölelte a vállam, majd megszólalt.
- Hogy érzed magad?
- Jól. Egész jól, csak... - pillantottam le a hasamra.
Steve az említett területre csúsztatta a kezét, majd a szemembe nézett.
- Aggódsz, ugye?
Bólintottam, mire Steve enyhén elmosolyodott.
- Nem lesz baj. Ígérem.
Kopogtattak az ajtón, így Steve odapillantott, majd felállt, hogy kinyissa. Előre hajoltam, hogy lássam ki az, de aztán meghallottam Steve hangját.
- Menj innen.
- Öreg, nem bujkálhatok örökre. Tudnia kell, hogy élek.
Steve felsóhajtott, majd utat engedett a fiúnak. Legalábbis következtettem, mert mély hangja volt.
Barna hajú, világoskék szemű srác lépett a nappaliba, és intett nekem. Fekete farmert, fehér pólót és szürke pulcsit viselt. Rövid, kócos haja volt, pont, mint Steve-nek. Tipikus rossz fiúnak nézett ki. Lehuppant az egyik fotelbe, mire Steve összefonta a mellkasa előtt a kezét, és nekidőlt az ajtófélfának. Szemügyre vettem. Steve még mindig hihetetlenül jól nézett ki. A teste, a tartása, az arca... Mindene. Az arca borostásodni kezdett, ami még szexisebbé tette.
- "Jesszus de perverz..." - ráztam meg a fejem magamat oltva.
- Ennyire otthon érzed magad? - húzta Steve mosolyra a száját. Akármennyire is játszani akarta a komolyat, Steve egy ilyen helyzetben nem tud nem mosolyogni.
- Naná - mosolyodott a srác.
Steve elém állt, felhúzott, én pedig nem értettem, hogy miért akarta hogy felálljak. A kezembe nyomta a telefonját, majd megszólalt a fejemben.
- Hívd haza Aident.
Bólintottam, majd kisétáltam a szobából, és tárcsáztam Aiden számát. Nem vette fel, de két pillanattal később írt egy SMS-t.
órán vok, most nem érek rá. naon fontos? (hazamek óra után, úgyis 20 perces szünet lesz)
Jesszusom, ezek a rövidítések... Rühellem őket.
Steve felé pillantottam, aki csak bólintott egyet, így írtam egy "Igen, fontos" üzenetet válaszként. Visszaadtam Steve-nek a telefonját, majd leültem. Ismét a fiúra pillantottam, majd feltettem neki egy kérdést.
- Hány éves vagy?
- Vámpír, így ne akard tudni... - csúszott lejjebb Steve.
Felvont szemöldökkel a srácra néztem, aki csak megvonta a vállát.
- Amúgy a nevem Matthew, de csak Matt-nek hívnak.
- Madelyn - ráztam meg a kezét.
Matt elkapta, majd összehúzott szemöldökkel Stevere nézett.
- Öreg, ez most komoly? Teherbe ejtettél egy halandót?
- Hogy...? - kapkodtam a fejem.
Steve felsóhajtott.
- Matt ezért volt értékes a Védelmiseknek. Ő csupán azért ment oda, hogy erősödjön, titokban mindig is utálta őket, ami nem meglepő. Egy érintésből a tudatodba férkőzik, és minden információt meg tud szerezni. Sőt, törölni is tudja, ha azt akarja.
Steve Mattre pillantott.
- Ez a képessége.
- És a tiéd? - pillantottam Stevere.
Steve megrázta a fejét, de Matt válaszolt.
- Ne akard tudni. Ha akarnád akkor se mondaná el.
- Te tudod?
Matt bólintott.
- Közös a múltunk.
Döbbenten kapkodtam a fejem a két srác között, de aztán Matt felé fordultam. Belebámultam gyönyörű égszínkék szemébe, majd megszólaltam.
- Annyira ismerős vagy...
- Nem meglepő! - kacagott Steve.
- Miért, ő kicsoda?
Steve rám pillantott.
- Aiden bátyja.
Avery
Matek után boldogan húztam elő Alexy ajándékát a táskámból. Szépen becsomagoltam, még masnit is tettem rá, és írtam rá egy "Boldog karácsonyt! ❤: Avery" üzenetet.
A terembe mindenki fel volt dobva, csak Castiel ült unottan mellettem. Hiába utálom, még mindig totál bele vagyok esve... És az, hogy láttam, hogy a Feketével (így neveztük el Rosaval...) kézen fogva lép be a suliba, majd egy csókot is nyom a szájára (Khm... Kicsit sokkal több ideig tartott a csók de mindegy), nem volt kellemes.
- Jó napot! - köszönt a tanár, majd szép lassan letette a naplót az asztalra. - Gyorsan zavarjuk le ezt az ajándékozást, mert szeretnék haladni.
- Armin, te ostoba! - hallottam Alexy hangját.
Mindenki odakapta a fejét, majd Alexy dühösen felemelte a széttört fejhallgatóját.
- Miért nem bírtad lerakni azt a szart két másodpercre, amíg megnézed, nincs-e valami a széken?! Kettétörted a fejhallgatómat amiatt a hülyeség miatt!
- Ne haragudj, de szintet léptem a játékban, és már jönnek az extra erős zombik. Nem akarok noob lenni.
- Kit érdekel a zombi?! Nézd meg a fejhallgatóm! - csapta le szomorúan az asztalra.
Elmosolyodtam, majd felálltam, és Alexy-hez léptem. Letettem elé a dobozt, majd egy puszit nyomtam a fiú arcára.
- Tessék, boldog karácsonyt! Téged húztalak.
Alexy döbbenten kicsomagolta az ajándékot, majd felkiáltott örömében.
- Pont jókor időzítettem - kacagtam.
- Kaptam egy fejhallgatót! - tette fel a fejére a zöld készüléket. Apa segítségét kértem, mutatott egy jó márkát, én pedig megvettem a zsebpénzemből.
Visszaültem a helyemre, majd figyeltem, ahogy a többiek átadják az ajándékot. De amikor Rosa a padunkhoz ért, Castiel fejéhez dobott egy csomagot.
- A csajod értékelni fogja.
Castiel felvont szemöldökkel bontotta ki az ajándékot, de utána hihetetlen dolog történt.
Meglepődött. Szájtátva emelte ki az ajándékot, de aztán lesütött szemmel elröhögte magát, én pedig vörösödve elkiáltottam magam.
- Rosa!
- Mi az? - vigyorgott a lány, de aztán otthagyott minket.
Egy alsógatyát adott.
- Ez esküszöm nem normális... - motyogtam.
- Egy rénszarvas van a seggén - mutatta felém.
- Hát, karácsony van - vontam meg a vállam.
- Nem mondod baszki - forgatta a szemeit.
Mindenki visszaült a helyére.
Én nem kaptam ajándékot.
Lehunyt szemmel Castiel felé fordultam.
- Ez most komoly?
Belenyúlt a kabátja zsebébe, majd egy összehajtott borítékot nyomott a kezembe.
Castiel engem húzott.
Jesszusom, a sors tényleg kegyetlen...
Kibontottam, majd majdnem felsikítottam örömömben.
- 40 percig álltam érte a tök hidegbe, szóval úgy becsüld - pillantott rám elfojtott mosollyal.
- Hogy szereztél jegyeket?! - sikoltoztam halkan, hogy ne zavarjam az órát. Igen. A kezemben két Theory Of A Deadman koncertjegy foglalt helyet.
- Király vagyok, ennyi a lényeg - csúszott lejjebb lehunyt szemmel a székében, majd előszedte a fülhallgatóját.
- Miért nem adtál egy könyvet? Vagy ecsetet, ceruzát? Tudod hogy imádok rajzolni.
- De a rajzodból kitaláltam, hogy a bandát is imádod - nyitotta ki a szemét, majd rám pillantott.
- De hogyhogy nem mást adtál? Mondjuk könyvet? - ismételtem el a kérdésem.
- Ha visszamehetnék az múltba, hidd el, azt tenném - nevetett fel, majd bekapcsolta a zenét.
A szám szélét rágtam, majd néhány pillanattal később ismét hozzá szóltam.
- Castiel.
Kivette a fülest, majd kérdőn rám pillantott.
- Eljönnél velem a koncertre?
Castiel döbbenten felült.
- Mindent hittem, csak ezt a kérdést nem. Sőt, azt se hittem, hogy engem kérsz meg, hogy menjek el veled.
- Tőled kaptam nem? - vontam meg a vállam.
- De nekem van barátnőm - vonta fel a szemöldökét.
- Ki a francot érdekel? - forgattam a szemem. - Ez nem egy randi, csak megkértelek, hogy gyere el velem.
- Oké - bólintott, de aztán lehajtotta a fejét a padra és aludni kezdett.
Elmosolyodtam, de aztán az órára kezdtem el figyelni.
Kémia után kimentem a folyosóra, ahol Rosat kerestem, de helyette csak Castiel találtam a barátnője társaságában. A lány derekát ölelte, és néha-néha csókokat lopott az ajkáról.
Mit meg nem adtam volna azért, hogy én lehessek ott.
- Na itt vagyok - pattant mellém Rosa. - Megyünk a büfébe?
Megragadtam a karját, és belöktem a szertárba.
- Rosa, baj van - kezdtem kétségbeesetten.
- Mi az?
- Castiel és Fekete ugye járnak, és nem ér, hogy minden nap látom őket smárolni, meg ölelkezni, miközben azon gondolkozom, hogy miért nem én vagyok ott, és elhívtam Castielt egy koncertre, és elhittem, hogy lehet köztünk valami, és annyira ostoba vagyok, hogy az már fáj, szóval mi a franc legyen? - hadartam el egy szuszra.
Rosa pislogás nélkül nézett, majd elmosolyodott.
- Totálisan, sőt, halálosan bele vagy esve, ugye?
- Naná hogy!
- Figyelj - fogta meg a vállam. - Próbáld meg figyelmen kívül hagyni. Inkább koncentrálj a tanulásra, mert kettesre állsz földrajból - nevetett.
- Te pedig irodalomból bukásra - forgattam a szemeimet.
Kiléptünk a szertárból, majd Yves társaságába botlottunk. Zed, Dipper, Larry és Libby is ott volt, Aident nem láttam.
- Aiden? - kérdeztem.
- A mosdóban van - válaszolt Zed.
- Nem, már mögötted - szólalt meg a fiú.
Zed ugrott egyet ijedtében, mire az egész társaság fuldokolni kezdett a röhögéstől. Yves csilingelve felkacagott, amitől ismét átjárt a melegség.
Aiden felnevetett, de aztán csörögni kezdett egy telefon.
- Libby, cseng a telefonod - pillantott a lányra Yves.
- Nem mondod? - kérdezett vissza Libby.
- Roger rossz hatással van rád - tette le a fejhallgatóját Larry. - Igazi bunkó lettél tőle.
- Á, tuti csak menstruál - harapott bele a pogácsába Dipper.
- Dipper, attól még, hogy egy lány ideges, nem a menstruáció az oka - felelte unottan Yves.
- Köszönjük - tárta szét a karját Rosa.
- Libby, vedd már fel! - csapott a térdére Dipper.
- Leejtetted a pogácsád - pillantott le a földre Yves.
Libby előhalászta a táskájából a telefonját, majd beleszólt, és odébb sétált.
- Yves, velem jönnél egy kicsit? Larry? Sziasztok lányok! - ragadta meg Dipper a fiúk karját, majd elráncigálta őket.
- Én elmegyek a mosdóba - vakartam meg a tarkóm.
- Ühüm - bólintott Rosa. - Nem baj ha nem megyek veled? Beszélnem kéne Lisanderrel.
- Persze, nem gond - mosolyogtam.
Elsiettem a mosdóba, ahol még gyorsan megigazítottam a sminkem.
Kiléptem az ajtón, majd szembe jövet Fekete fellökött, majd egy nevetéssel figyelte, ahogy a földre zuhanok.
Rápillantottam Castielre, aki csak zsebre dugott kézzel figyelt, majd tovább haladt.
Hirtelen egy kéz nyúlt felém. Ismerős volt, így az első gondolatom Yves volt.
Mosolyogva engedtem, hogy felhúzzon, majd felkacagtam, amint megláttam az illetőt.
- Fura, hogy mindig meg kell fognom a kezed - húzta mosolyra a száját Andrew.
- Mit keresel itt?
- A húgomat - válaszolt. Először értelmetlennek találtam a válaszát, de aztán rájöttem, hogy a kérdésemet szó szerint értelmezve válaszolt. Mert tényleg a húgát keresi.
- Van gyanúsított? - kérdeztem.
- Van - felelte. - Bár nem hiszem, hogy ismered.
- Mi a neve?
- Hazel.
Azonnal beugrott a szőke hajú szépség, így bólintottam, hogy tudom kiről van szó.
- Ismerem a bátyját. Állítólag Hazelt örökbe fogadták. Besurranok a tanáriba, de ehhez beszélnem kell a DÖK-össel, át kell néznem minden iratot, a gépekben az információkat, meg kell találnom utána Hazelt, szóval még jó ideig itt leszek - tárta szét a karját.
- Milyen információra van szükséged?
- A vezetéknevére. Miután örökbe fogadták, felvette a szülei nevét, de az aktákban bent kell lennie a hivatalos vezetéknevének. És ha Parrish, akkor talált süllyedt - mosolygott.
- Lehet majd találkozunk - köszöntem el tőle, majd visszamentem a termünkbe, hogy végigüljek egy kínkeserves matek órát.
Délután összepakoltam a cuccomat, majd hanyagul a fél vállamra kaptam a táskám, és kiléptem a folyosóra.
- Mi a helyzet Cicus? - nyomott egy csókot a halántékomra Aiden.
- Mennék haza - tettem csípőre a kezem.
Aiden felkacagott, de aztán körbenézett.
- Átjöhetnél hozzánk. Steve írt egy üzenetet, hogy menjek haza, mert fontos dologról van szó. Szeretném ha te is ott lennél. Én büntetésben vagyok, így nem volt időm hazamenni. A tanárok egész nap figyelnek, mert kivertem a biztosítékot, hogy verekedtem azzal a seggfej sráccal - mutatott az egyikre. - Ha meglátták volna, hogy elmegyek, hatalmas balhé lett volna.
Bólintottam, de aztán az egyik tanár szólt Aiden-nek, így a fiú gyorsan megpuszilta a homlokom, és a fülembe súgott egy mondatot.
- Evy téged keres.
- Honnan ismered?
- A srác, akinek bejön, és akit én rühellek. Tőle tudom.
Elmosolyodott, majd elindult, én pedig amint megfordultam, Evy karjai közt találtam magam.
- Ráérsz?
- Ööö... Igen - bólintottam.
- Jó vagy matekból?
- Ötös - válaszoltam.
- Megtennél nekem egy szívességet?
- Persze.
Evy elmosolyodott, majd észrevettem, hogy matekcuccok vannak nála. Belépett az egyik terembe, majd engem is behúzott.
- Korrepetáld őt egy óráig kérlek.
Elmosolyodtam, de azonnal lefagyott az arcomról.
- Kizárt - válaszoltam.
- Kérlek Avery!
- Miért nem korrepetálhatok mást? Ha jól tudom, Viola és Kim is itt van még. Meg vagy ötven diák.
- Nekem nem ők jutottak, és haza kéne mennem.
- Nem leszek ezzel a seggfejjel egy óráig egyedül.
- Csak egy óra!
- Az tudod milyen hosszú idő? Addigra háromszor kinyírjuk egymást! - kiáltottam.
- Szerintem hallja amit mondasz.
- Dehogy hallja! Ide se figyel. A telefonját nyomkodja, és közben zenét hallgat - böktem Castiel felé.
Evy felsóhajtott.
- Anyuék vállnak, így nekem kell elmennem az öcsémért, valamint nem akarom anyát egyedül hagyni egy ilyen helyzetben - vetett be az utolsó (ütős) kártyát.
Kikaptam a kezéből a cuccot, majd a döbbent lányt kilöktem az ajtón.
- Takarodj haza, és vigyázz a családodra.
Evy kiáltott egy "köszönöm" félét, majd elszaladt.
Sóhajtva becsuktam az ajtót, majd ledobtam a cuccot Castiel elé, hogy rám figyeljen.
Felpillantott, majd lehunyta a szemét.
- Ezt nem hiszem el...
- Szerinted én ezt akartam? - kérdeztem a szememet forgatva. - Nem - válaszoltam meg a saját kérdésem, majd leültem. - De Evy nem ér rá, ezért beugrottam helyette.
- Csodás... - dünnyögte.
- Figyelj, ha így állsz hozzá, én is elmegyek, és akkor megbuksz matekból. És garantálom, hogy megtörténne - mosolyogtam rá.
- Túl sokat képzelsz magadról.
- Alábecsülsz engem.
Széttártam a karom.
- Csak mondd el, hogy mit nem értesz, és elmagyarázom.
- Az egészet - adta Castiel a tömör választ.
- Remélem ez egyszeri alkalom...
- Hát nem. Egész hétig korrepetálni fogsz engem - tette a tenyerét a homlokára.
- Mivan?! - kaptam fel a fejem.
- Inkább innék mérgezett teát, minthogy veled üljek itt.
- Nem csodálom. Itt vannak a félévi vizsgák, és Castiel persze lószart se tud matekból - dünnyögtem, de mivel nem kaptam választ, felpillantottam. - Castiel! Ne nyomkodd a telefonod, hanem figyelj ide.
Castiel idegesen letette elém a készüléket, majd rám figyelt.
- Végre. Na szóval...
A mondandómat félbeszakította a telefon. Castiel felé nyúlt, de gyorsabb voltam, így én vettem fel.
- Ne merd - szólt rám.
- Szia csajszi - szóltam bele, miközben győzedelmesen Castielre villantottam a mosolyomat. - Bocsika, de a pasidat éppen korrepetálom, szóval még pontosaaan... - pillantottam az órámra. - 53 percig nem fogod tudni elérni.
- Ki a franc vagy te? - kérdezte Fekete szemrehányóan.
- A tanárnéni. Na puszika.
Letettem a telefont, majd a hátam mögé dobtam. Leesett a padlóra, majd egy csattanással a földön maradt.
- Ha miattad fog kidobni, pokollá teszem az életedet - hunyta le a szemét Castiel.
Az asztalra könyököltem, még mindig mosolyogva. Castiel felemelte a pilláit, majd felvont szemöldökkel figyelt.
- Alábecsülsz - szólaltam meg.
Castiel elvigyorodott.
- Igen, azt hiszem tényleg.
Hátrapillantottam.
- Asszem' kettétörtem a telefonod.
Castiel megvonta a vállát.
- Amúgy is venni akartam egy újat.
Felkacagtam, de aztán az orra alá toltam a matekkönyvet.
- Na kezdjünk neki.
Egy óra után betettem Evy szekrényébe a matekcuccot, Castiel pedig a mellkasa előtt összekulcsolta a karjait, és engem várt.
- Miért is vagy még itt? - kérdeztem.
- Nekem kell bezárnom a sulit, és míg itt tökölsz, nem tudok elmenni -pillantott a plafonra. - Szívesen bezárnálak, de nem tehetem.
- Ideadnád nekem a kulcsot? - szólalt meg valaki.
Odakaptuk a fejünket, majd felnevettem.
- Andrew!
- Szia Avery.
- Mi a helyzet?
- A tanáriba még nem jutottam be - húzta el a száját. - Majd én bezárom, addig nem megyek el innen, míg nem derítem ki a vezetéknevét.
Castiel lepasszolta neki a kulcsot. Szerintem azt se tudta, ki ő, de legalább nem neki kell bezárnia a sulit.
Ellökte magát a szekrénytől, felkapta a táskáját, intett nekünk, majd kilépett a suliból.
Szomorúan néztem utána, de aztán Andrew is eltűnt. Megígértem neki, hogy majd visszajövök a nap folyamán, és bezártam a szekrényt.
Meleg bizsergést éreztem a tarkómon, majd amint megfordultam, Aiden állt előttem.
- Aiden?
- Baj van. Hatalmas baj - nyögte.
- Mi az?
Aiden rám pillantott.
- Madelyn eltűnt. Elkapták a Védelmisek. Lement a boltba, de nem jött vissza. Steve érezte. Tudja hol van. Nem mentem haza, Luc mondta két perccel ezelőtt.
- Steve elindult megkeresni? - kaptam a szám elé a kezem.
Aiden megrázta a fejét.
- Luc leláncolta a szobájába. A karjait lekötötte, így nem tud szabadulni. Tudom, hogy őrjöng - pillantott el másfelé. - Én se tennék mást, de meg kell értenie, hogy egyedül, és terv nélkül nem mehet oda.
Aiden felé nyújtottam a kezem. Megértette, mit akartam. Felkapott, majd két pillanattal később náluk voltunk.
Beléptünk az ajtón, majd Aiden azonnal Luc felé fordult.
- Steve?
- Még itthon van - biccentett a fiú.
Aiden.bólintott, de aztán beléptünk a nappaliba.
- Aiden, van itt valaki, aki... - kezdte Luc.
Az ablak felé pillantottam. Egy fiú állt ott, zsebre dugott kézzel. Barna hajú volt, szürke pulcsit viselt, a haja kócosan meredezett össze-vissza.
A fiú megfordult, majd amint megpillantott minket, elkerekedett a szeme. Nem ismertem, így Aidenre pillantottam.
- Matt, Aiden, engedjétek ki - sóhajtott Luc. - Megőrülök, hogy csak bámuljátok egymást.
De a két fiú nem mozdult. Aiden pislogás nélkül figyelte, mozdulatlanul.
Majd egy könnycsepp gördült le az arcán.
Életemben először láttam sírni.
Elindultak egymás felé, majd Aiden hihetetlen gyorsasággal magához ölelte a Mattet. A pulcsija anyagába markolt, majd felzokogott. Matt elmosolyodott, és erősen magához szorította Aident.
- Luc, ő kicsoda? - kérdeztem halkan.
- Aiden bátyja - felelte.
Aiden bátyja? Neki van egy testvére?!
- Figyelj Aiden - kezdte Matt. - Amit tettem, azt jó indokkal tettem. Tudom, hogy utálsz. Hogy haragszol. De tudnod kell, hogy azért öltem meg az egész klánt, hogy téged óvjalak.
Aiden eltolta magától, és megtörölte a szemét. Épp kinyitotta a száját, de akkor csattanást hallottunk.
- Mi volt ez? - pillantottam fel. Aiden az ablak felé kapta a tekintetét, majd felkiáltott.
- A rohadt életbe!
- Mi van? - pattant fel Luc.
- Steve kitépte a láncokat. Elindult a Védelmisekhez. Vagy most indulunk, vagy őt is megölik! - kapta fel a cipőjét Aiden.
- De azt se tudjuk hol van! - csattant fel Luc.
- Én tudom - hajtotta le a fejét Matt. - Ne kérdezzetek, csak kövessetek - pillantott ránk.
Virginia
Az irodában ültem, összekulcsolt kezekkel. A Védelmisek adatait néztem át, néha bele írogattam. Hála a kémünknek, tudomást szereztünk Steve Evans és Madelyn Bates kapcsolatáról. Már az is elég érdekes, hogy egyáltalán együtt vannak, de hogy teherbe is ejtette... Elképzelhető, hogy hihetetlenül erős egy ilyen félig vérfarkas, félig halandó gyerek.
- Hölgyem - nyitott be kopogás után az egyik asszisztensem.
- Mondja - pillantottam fel rá.
- Elvégeztük a kísérleteket.
Felálltam, majd leporoltam a ruhámat, és kisétáltam az irodából.
- Mondja az eredményeket - kértem, miközben átsétáltunk az orvosi részlegre.
- A röntgen és a tű se hatol át a magzaton. Még Uriel se tudott belepillantani, pedig az ő képességeit semmi se tudja legyőzni.
- Majd kitalálok valamit. Meg kell tudnunk, mi ez, mert lehet hasznunkra válhat.
- És mi legyen a lánnyal?
A mellkasom előtt összefontam a karom, mikor beléptünk az orvosi terembe. Mindenki fehérnek képzelte el. De nem olyan volt, mert feketével volt borítva minden a teremben. A kínzásokat, kihallgatásokat, teszteket, vizsgálatokat mind itt végeztük.
- Várunk. Nyilván Steve erre tart, hogy kiszabadítsa innen. Kiadjuk Madelynt, ha Steve itt marad.
- Mit nyerünk vele?
- Steve erős. Nagyon erős. Úgy, ha nem használja a képességét, egy egész hadsereget le tud győzni. A világ ura lehetne a képességével. Ha használná.
- Mi a képessége?
Elmosolyodtam.
- Meg fogod látni.
- Maga egyszerűen hihetetlen.
- Mindenki kételkedett abban, hogy egy nő nem lehet a Védelmisek vezetője. Szerintem bizonyítottam.
- Mindenképp.
- Most elmehetsz.
Bólintott, és kilépett az ajtón, majd becsukta maga mögött. Madelyn felé sétáltam, majd leguggoltam mellé. Kinyitotta a szemét, majd megkérdezte, miért láncoltuk le a kezét és lábait. Nem becsülöm alá, így muszáj volt. Szerintem bármire képes lenne, hogy megmentse a gyermekét. Nő vagyok, így én is tudom.
Gyenge volt. Nagyon gyenge. Vállig érő barna haja csapzottan lógott, őzgida szemeivel bosszúszomjasan figyelt. Megpaskoltam a vállát, de Madelyn visszaaludt.
Csattanás. Bedőlt az ajtó. Belépett valaki, nem fordultam hátra. Tudtam ki az. A kisugárzásából, mindenéből.
- Már vártalak, Steve Evans - mosolyodtam el, de aztán megragadta a karom, és felrántott a földről.
Avery
Fák mögött rejtőztünk. Aiden a hátával nekitámaszkodott a fa törzsének, az egyik talpát a kéregnek támasztotta, és a mellkasa előtt összekulcsolta a kezét. Engem figyelt, és tudtam hogy miért.
- Mondtam, hogy ne gyere - szólalt meg.
- Azt hiszed, hátráltatom a csapatot.
- Nem. Csak féltelek.
- Aiden mindenkit félt - forgatta Luc a szemeit.
- Te minek jöttél?! - csattant fel a fiú.
- Nem mindegy az neked?! Ne velem foglalkozz, hanem.mondjuk Avery-vel!
- Ne vitatkozzatok már! - szólt rájuk dühösen Matt. - Öcsi, inkább arra gondolj, hogy megyünk be.
- Kinyírunk mindenkit a picsába, és berontunk - lökte el magát a fától Aiden.
- Mivan?! - néztem rájuk.
- Én benne vagyok - mosolygott Matt az öccsére.
Aiden kinyújtotta felém a kezét, én pedig sóhajtva belecsúsztattam a tenyerébe a kezem.
- Matt... - kezdte Aiden.
- Megoldom, ti menjetek be. Én is megyek. Engem ismernek, simán bemehetek bárhova - pillantott az őrökre.
- Honnan ismernek? - kérdezte Luc.
- Nem tök mindegy? - felelte Aiden.
Matt intett, hogy indulhatunk. Aiden felkapott, én pedig a mellkasába bújtattam a fejem.
- Csukd be a szemed - súgta.
Lehunytam a szemem, ahogy kérte, majd magamhoz szorítottam a fiút. Magamban Sam Smith-Stay With Me számát énekeltem, hogy eltereljem a gondolataimat.
Amikor ismét kinyitottam a szemem, már bent voltunk. Aiden enyhén, Matt viszont tetőtől talpig véres volt. Megtörölte a homlokát, majd felénk pillantott.
- Átalakították a helyet. Sokkal kisebb volt. A francba, hol lehetnek?
- Szerintem kísérleteznek Madelyn testén - gondolkozott Luc.
- Orvosi területen kell lenniük - pillantott Aiden a bátyjára.
- Marha jó, és azt tudod, hogy hol van? - kérdezte Luc.
- Mintha te tudnád! - vágott vissza Aiden.
- Fiúk! - szóltam rájuk. - Elég legyen!
- Nekem van egy ötletem - állt fel Matt.
Felpattantunk, majd elindultunk Matt után.
Amikor egy helység elé értünk, döbbenten láttuk, hogy nincs ajtó. Aiden és én ugyanarra gondoltunk, így berohantunk a terembe.
- Steve! - kiáltott fel Aiden.
- Madelyn! - lökött félre mindenkit Luc, és a lány felé rohant.
Steve felénk kapta a fejét, de aztán egy hatalmas ütést kapott a gyomrába.
- Na, a felmentő sereg - rázta meg az öklét egy nő. - Matt, szerelmem! - kacagott. - Csak visszajöttél!
- Te hibbant vagy, Virginia - húzta fel a szemöldökét Matt. - Sose szerettelek.
- Hidd el, én se téged.
- Te és Steve értékesek voltatok számunkra...
- Steve? - kérdezte Aiden.
Virginia felénk fordult, majd ismét felkacagott.
- Hát te nem is tudod? Steve, drágám, nem mondtad nekik?
Steve felé pillantottunk, aki csak lehajtotta a fejét.
- Mi ez az egész? - kérdezte Luc.
- Mondd el nekik, Steve! - tartott Virginia egy kést Steve felé mosolyogva. - Mondd el nekik a kis titkodat! Hadd lássam az arcukat, amikor megtudják!
- Elég legyen már! - szólt Matt.
- Kuss legyen! - kiáltott Luc, majd felénk tartotta a kezét.
Telepátiával a falnak lökött minket, majd ökölbe szorította a kezét.
Aiden felpattant, majd elindult Luc, felé, de egy kis terület után nem tudok menni semerre.
- Luc, mi a franc ez? - ütötte Aiden a semmit.
- Mindenki a helyén marad!
- Ez egy védőfal... - motyogta Matt. - Nem látod, de ott van előtted. Semmi se tudja megsemmisíteni - hajtotta le a fejét.
- Luc, mi a francot művelsz?! - üvöltött Aiden.
- Elég volt! Elegem van a titkolózásról! A hazudozásról! Ideje hogy megtudjuk, milyen igazából Steve!
Virginia felnevetett.
- Lelkileg instabil a fiú. Na Steve, hogy döntesz?
Steve nem válaszolt.
- Ha te nem mondod, majd mondom én - tárta szét a karját.
- Meg nem próbáld! - emelte fel Steve a fejét.
- Miért? - kérdezte Virginia. - Ezen nincs mit szégyellned! De hogy a sajád fiad se tudja, hogy mit tettél vele?! Steve, ez már szánalmas!
- Állítsátok le - szólt Matt.
- De miért fáradozol? Ők csak bajt hoznak rád, Steve - mutatott felénk Virginia. - Gyerünk! Használd a képességed, és öld meg őket.
- Steve! - kiáltott rá Aiden.
- Aiden, szívem! - nevetett Virginia. Ördögien csinálta, hihetetlenül féltem tőle. - Az apád valaha mondta? Sose mesélte, nem? Sose mondott semmit a múltjáról!
- Nem kell tudnom semmit se! - kiáltott Aiden.
- Steve, mondd el neki! Mondd el a fiadnak!
Virginia felerősítette a hangját, majd kimondta az utolsó mondatát.
- Mondd el neki, hogy TE voltál, aki megölte a klánját!
Aiden lefagyott. A szó a torkára forrt, majd hátrébb lépett. Matt szólította, de a fiú nem figyelt. Lezuhant a padlóra, és szó nélkül az apját figyelte.
Steve még mindig mozdulatlanul állt. A fejét ugyanúgy lehajtva tartotta, ami engem is megijesztett.
- A francba, állítsátok meg! - szólt Matt. - Nyugtassátok le Stevet, mert feldühítették. Használni fogja a képességét!
- És akkor mi a franc van? - kérdezte idegesen Luc. - Hadd lássuk csak!
- Akkor mind meghalunk, te ostoba!
- Csak Madelyn tudja lenyugtatni... - nyögte Aiden.
- Madelyn! Állítsd le! - kiáltottam át.
Luc odapattant, majd befogta Madelyn száját, mielőtt bármit is tehetett volna.
- Luc!
Matt lehajtotta a fejét, majd suttogva megszólalt.
- Kérlek, ne nézzetek oda...
Steve felemelte a fejét, majd Virginiara pillantott. A nő fuldokolni kezdett, majd leesett a padlóra. Steve felemelte a kezét, majd Virginiat a falhoz vágta úgy, hogy hozzá se ért. A nő nekiesett egy polcnak, amin különböző fegyverek volt. Az egyik kés leesett, és a hátába vájódott. Steve csak állt, és nézte. A kést lejjebb nyomta a testébe, és vért köhögött fel, de aztán Steve ugrott. Megragadta Virginia nyakát, majd az asztalba vágta, ami kettétört az erő miatt. Virginia fejét a padlóhoz vágta, majd ismét felemelte a nőt, és gyomorszájon vágta. Elengedte, de aztán ismét rápillantott. Virginia felsikított, mint akin hatalmas kínok mennek keresztül. Steve felemelte a nőt, aki csak egy mondatot tudott kinyögni.
- Mi a fene vagy te...?
Steve nem válaszolt, csak a földre taszította. A padlóhoz nyomva a nő mellkasához nyúlt. Pont olyan szögben, hogy semmit se láttunk. Hallottam Virginia kiáltását, de aztán végleg elhallgatott. Steve feltartotta a bal kezét, amibe egy kés repült, majd a jobb kezében lévő dolgot a falnak dobta, és a kést a közepébe szúrta, hogy ott maradjon.
A szám elé tartottam a kezem, de aztán elhánytam magam.
Steve kitépte Virginia szívét.
Felénk fordult, majd megpillantottam vérvörös szemeit. A teste tiszta vér volt, majd hirtelen Matt előre esett. Steve megsemmisítette a falat, így a fiú, aki a falnak támaszkodott, előre zuhant.
Aiden még mindig négykézláb támaszkodott, és a földet nézte. A száján keresztül vette a levegőt, és a könnyei hangtalanul estek le a padlóra.
Luc szájtátva, remegve figyelte az apját. A kezében egy kést szorongatott.
- Ez az egész nem történt volna meg, ha...
Madelyn felé pillantott, és én már tudtam, mit akar csinálni.
- Luc, ne! - nyúltam felé.
Luc felemelte a kést, majd Madelyn hasába vágta. A lány felsikoltott, mire Steve felé kapta a fejét.
- Meg fogja ölni! - kiáltott Matt. - Aiden, csinálj valamit!
De Aiden nem mozdult.
Steve felé kezdtem el rohanni, és figyelmen kívül hagytam Matt kiáltását.
Luc leejtette a kést, ami Steve kezébe repült, majd felemelte, és a fia felé hajította. Luc felém nyúlt, hogy ne menjek oda, de nem hallgattam rá.
- Luc!
Megragadtam a karját, és elrántottam onnan. 90°-ba megfordultam, de rájöttem, hogy életem legrosszabb döntését hoztam meg.
A kés a mellkasomba csapódott. Aiden felüvöltött, mert tudtam, hogy ugyanazt érzi, amit én. A földre estem, és láttam, hogy Luc kirohant az ajtón. Matt Aiden-hez ugrott, de Madelyn felé kiáltott.
- Averyt mentsd! Ha ő meghal, akkor Aiden is meg fog!
Aiden felé pillantottam. Mindketten a földön feküdtünk, Aiden pedig felém nyújtotta a kezét. Megragadta a tenyeremet, majd erősen megszorította.
- Nem lesz semmi baj... - súgta mosolyogva, de aztán lehunytam a szemem.
Amikor ismét felemeltem a pilláimat, Matt ült az ágyam szélén.
- Hogy érzed magad?
- Jól... Hogy tudtatok meggyógyítani?
- Van egy barátom. Gyógyítás az ereje. Szerencsére pont a közelben volt - mosolygott.
Bólintottam, majd felültem és körülnéztem. A kanapén Steve feküdt, de már át lett öltöztetve.
- Eszméletlen, mióta megszúrt téged. Azóta egy óra telt el. Aiden megmosdatta, meg átöltöztette, de látszott rajta, hogy a hallottakkal nem igazán tud mit kezdeni.
- Tényleg így történt? - tanulmányoztam a kezem.
Matt felsóhajtott.
- Régen mindketten a Védelmiseknek dolgoztunk. Az én erőm hasznos volt. Ahogy Steve képessége is - pillantott a fiúra. - Lehet a látottak alapján nem tudod értelmezni, mi ez. A tekintetével kínozni, ölni, manipulálni tud dolgokat. Embereket is. Felerősödik, megnő a mozgási sebessége. És addig nem tud leállni, amíg mindenkit meg nem öl, aki a közelében van.
- És a klán?
- A Carter klán mindig is nagyon erősnek számított. Különleges képességeink voltak, erősebbek voltunk. A Védelmisek kiadták feladatnak, hogy öljük meg a klánt. Én azért tettem, mert megzsaroltak minket, és az utoljára született gyermek szívét kérték. Aiden volt az. A legrosszabb, hogy a szüleink is beleegyeztek. Az egész falu meg akarta ölni az öcsémet. Ezért Steve segítségét kértem. Megöltük az egész falut, de a saját öcsémmel nem tudtam végezni - hajtotta le Matt a fejét. - Tudtam, hogy én nem maradhatok mellette, így elmenekültem, Steve pedig magához vette Aident, és felnevelte. Most hogy így látom, edzett is vele, erősebb lett - mosolygott.
Bólintottam, majd ismét egy kérdést tettem fel.
- Madelyn?
- Sír, mióta hazajöttünk. Meg akarta ölni Lucot, de lefogtam, így nem tudott semmit se csinálni. A kis taknyos meg elmenekült - röhögött. Én se csináltam volna mást. Nevettem volna. Luc nem lehet ekkora szörnyeteg. - Remélem soha nem jön vissza. És itt mindenki így gondolja. Ha volt akkora szemétláda, hogy elvette Madelyn-tól a gyerekét, akkor ide többet ne tegye be a lábát.
Felkacagtam, de aztán kiszálltam az ágyból.
- Elmegyek egy órára, oké?
- Persze - állt fel Matt, majd betakarta Steve testét. - Vigyázz magadra.
- Meglesz - mosolyogtam.
Beléptem az iskolába, majd a tekintetemmel Andrewt kezdtem el keresni. Ha nyitva volt az iskola, akkor nyilván még mindig itt van.
Elindultam a tanári felé, majd benyitottam. Andrew a kanapén ült, majd egészen felvidult, amint meglátott.
- Hoztam egy kis ennivalót - nyújtottam oda neki a szendvicset, és leültem mellé.
- Köszönöm - vette el, majd beleharapott. - Hogy vagy?
- Jól - hazudtam.
Andrew elmosolyodott, majd hosszasan bámulni kezdett.
- Mi az? - kérdeztem. - Van valami az arcomon?
- Nem - rázta meg a fejét.
- Akkor?
- Semmi - legyintett.
Kis szünet után ismét megszólaltam.
- Figyelj csak...
- Hm? - pillantott rám kérdő tekintettel.
- Semmi - nyújtottam ki a nyelvem.
- Te ravasz bestia! - kacagott.
Miután megettük a szendvicseket, kiléptünk a tanáriból, és megkérdeztem, hogy jutott-e valamire. Megrázta a fejét, hogy semmit se sikerült kiderítenie, mert az aktákban nem volt benne a hivatalos vezetékneve Hazel-nek.
A mosdó mellett elhaladva megkértem, hogy várjon egy kicsit, így bementem a nőibe, és a tükör előtt megállva megigazítottam a hajam és a sapkámat.
- Jössz már? - lépett be, majd megállt mellettem.
- Oké, kész vagyok - húztam ki magam.
Andrew nem mozdult, csak a tükörképünket bámulta.
- Hasonlítunk egymásra - mosolyodott el.
- Külsőleg, vagy belsőleg?
- Valahogy mindenhogy.
Bólintottam, de aztán jobban szemügyre vettem.
Igaza volt.
Tényleg baromira hasonlítottunk egymásra. A szemünk ugyanolyan fekete árnyalatú volt mindkettőnknek. Hiába fiú, néha felfedeztem, hogy az arcvonásaink is egyeznek.
Rápillantottam, sejtve valamit. Andrew először összehúzta a szemöldökét, majd elkerekedett szemmel felém fordult,
Ez nem lehet igaz...
Feladó: Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Mondd meg nekem, mi a helyes, mit tegyek, hogy tökéletes legyek?
Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem
Menti piszkozatként?: Igen/Nem
- Nem lesz semmi baj... - súgta mosolyogva, de aztán lehunytam a szemem.
Amikor ismét felemeltem a pilláimat, Matt ült az ágyam szélén.
- Hogy érzed magad?
- Jól... Hogy tudtatok meggyógyítani?
- Van egy barátom. Gyógyítás az ereje. Szerencsére pont a közelben volt - mosolygott.
Bólintottam, majd felültem és körülnéztem. A kanapén Steve feküdt, de már át lett öltöztetve.
- Tényleg így történt? - tanulmányoztam a kezem.
Matt felsóhajtott.
- Régen mindketten a Védelmiseknek dolgoztunk. Az én erőm hasznos volt. Ahogy Steve képessége is - pillantott a fiúra. - Lehet a látottak alapján nem tudod értelmezni, mi ez. A tekintetével kínozni, ölni, manipulálni tud dolgokat. Embereket is. Felerősödik, megnő a mozgási sebessége. És addig nem tud leállni, amíg mindenkit meg nem öl, aki a közelében van.
- És a klán?
- A Carter klán mindig is nagyon erősnek számított. Különleges képességeink voltak, erősebbek voltunk. A Védelmisek kiadták feladatnak, hogy öljük meg a klánt. Én azért tettem, mert megzsaroltak minket, és az utoljára született gyermek szívét kérték. Aiden volt az. A legrosszabb, hogy a szüleink is beleegyeztek. Az egész falu meg akarta ölni az öcsémet. Ezért Steve segítségét kértem. Megöltük az egész falut, de a saját öcsémmel nem tudtam végezni - hajtotta le Matt a fejét. - Tudtam, hogy én nem maradhatok mellette, így elmenekültem, Steve pedig magához vette Aident, és felnevelte. Most hogy így látom, edzett is vele, erősebb lett - mosolygott.
Bólintottam, majd ismét egy kérdést tettem fel.
- Madelyn?
- Sír, mióta hazajöttünk. Meg akarta ölni Lucot, de lefogtam, így nem tudott semmit se csinálni. A kis taknyos meg elmenekült - röhögött. Én se csináltam volna mást. Nevettem volna. Luc nem lehet ekkora szörnyeteg. - Remélem soha nem jön vissza. És itt mindenki így gondolja. Ha volt akkora szemétláda, hogy elvette Madelyn-tól a gyerekét, akkor ide többet ne tegye be a lábát.
Felkacagtam, de aztán kiszálltam az ágyból.
- Elmegyek egy órára, oké?
- Persze - állt fel Matt, majd betakarta Steve testét. - Vigyázz magadra.
- Meglesz - mosolyogtam.
Beléptem az iskolába, majd a tekintetemmel Andrewt kezdtem el keresni. Ha nyitva volt az iskola, akkor nyilván még mindig itt van.
Elindultam a tanári felé, majd benyitottam. Andrew a kanapén ült, majd egészen felvidult, amint meglátott.
- Hoztam egy kis ennivalót - nyújtottam oda neki a szendvicset, és leültem mellé.
- Köszönöm - vette el, majd beleharapott. - Hogy vagy?
- Jól - hazudtam.
Andrew elmosolyodott, majd hosszasan bámulni kezdett.
- Mi az? - kérdeztem. - Van valami az arcomon?
- Nem - rázta meg a fejét.
- Akkor?
- Semmi - legyintett.
Kis szünet után ismét megszólaltam.
- Figyelj csak...
- Hm? - pillantott rám kérdő tekintettel.
- Te ravasz bestia! - kacagott.
Miután megettük a szendvicseket, kiléptünk a tanáriból, és megkérdeztem, hogy jutott-e valamire. Megrázta a fejét, hogy semmit se sikerült kiderítenie, mert az aktákban nem volt benne a hivatalos vezetékneve Hazel-nek.
A mosdó mellett elhaladva megkértem, hogy várjon egy kicsit, így bementem a nőibe, és a tükör előtt megállva megigazítottam a hajam és a sapkámat.
- Jössz már? - lépett be, majd megállt mellettem.
- Oké, kész vagyok - húztam ki magam.
Andrew nem mozdult, csak a tükörképünket bámulta.
- Hasonlítunk egymásra - mosolyodott el.
- Külsőleg, vagy belsőleg?
- Valahogy mindenhogy.
Bólintottam, de aztán jobban szemügyre vettem.
Igaza volt.
Tényleg baromira hasonlítottunk egymásra. A szemünk ugyanolyan fekete árnyalatú volt mindkettőnknek. Hiába fiú, néha felfedeztem, hogy az arcvonásaink is egyeznek.
Rápillantottam, sejtve valamit. Andrew először összehúzta a szemöldökét, majd elkerekedett szemmel felém fordult,
Ez nem lehet igaz...
***
Feladó: Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Mondd meg nekem, mi a helyes, mit tegyek, hogy tökéletes legyek?
Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem
Menti piszkozatként?: Igen/Nem
