Találkozásokra épülő érzelmek
Rápillantottam a fiúkra.
Ethan is...
Castiel is...
Mind a ketten a földön haldokoltak...
Mégis mi a fenét csináljak...?!
A szám elé kaptam a kezem, majd nyeltem egyet. A tenyeremben szorongattam az ellenszert, a tekintetemet pedig egyik srácról a másikra kaptam. Könnyek szöktek a szemembe.
Mindig volt valami ötletem.
De most teljesen üres volt az agyam.
Pár másodperc múlva Aiden jelent meg mögöttem, majd elém lépett.
- Mi a franc folyik itt?! - kérdezte idegesen.
- A fiúk...
- Mi van velük?!
- Megmérgezték őket... És csak egy ellenszert találtam... Fogalmam sincs, hogy mit csináljak...
Aiden fújt egyet, majd összeszorította az ajkait.
- Luc-al elvesztettük a kapcsolatot. Hol sérültek meg?
Rápillantottam.
- Castiel-nek csak egy kis vágás van az arcán. Viszont Ethan karján hatalmas seb van...
Aiden megvakarta a tarkóját, majd felsóhajtott.
- És ha használnám azt a gyógyításos valamimet?! - kiáltottam fel. - Még nemrég te tanítottad meg, hogyan kezeljem, és téged is meggyógyítottalak vele.
Ethan is...
Castiel is...
Mind a ketten a földön haldokoltak...
Mégis mi a fenét csináljak...?!
A szám elé kaptam a kezem, majd nyeltem egyet. A tenyeremben szorongattam az ellenszert, a tekintetemet pedig egyik srácról a másikra kaptam. Könnyek szöktek a szemembe.
Mindig volt valami ötletem.
De most teljesen üres volt az agyam.
Pár másodperc múlva Aiden jelent meg mögöttem, majd elém lépett.
- Mi a franc folyik itt?! - kérdezte idegesen.
- A fiúk...
- Mi van velük?!
- Megmérgezték őket... És csak egy ellenszert találtam... Fogalmam sincs, hogy mit csináljak...
Aiden fújt egyet, majd összeszorította az ajkait.
- Luc-al elvesztettük a kapcsolatot. Hol sérültek meg?
Rápillantottam.
- Castiel-nek csak egy kis vágás van az arcán. Viszont Ethan karján hatalmas seb van...
Aiden megvakarta a tarkóját, majd felsóhajtott.
- És ha használnám azt a gyógyításos valamimet?! - kiáltottam fel. - Még nemrég te tanítottad meg, hogyan kezeljem, és téged is meggyógyítottalak vele.
- Jó az érvelésed, csak ez a való életben rohadtul nem sikerülhet. Mivel itt nincs meg az a képességed...
- Akkor mi a francot csináljunk?! - zokogtam kétségbeesetten.
Aiden aggódva rám nézett, majd a fiúkra pillantott. Egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán óvatosan megfogta mind a két vállam, és maga felé húzott.
- Figyelj Avery. Add oda az ellenszert. Beadom Ethan-nek.
- Micsoda?! - hökkentem meg.
- Picsába! Ethan karjával nem tudok mit kezdeni! Hatalmas a seb! Most jöttem rá, amíg a gyógyításos valamiről beszéltél, hogy Castiel-ből ki tudom szívni a vért, ha nem terjedt még el teljesen! Ethan sebe túl nagy. De nem ígérhetem meg - halkult el a tekintete. -, hogy mind a kettejüket ki tudom hozni innen. Castiel-nek kevesebb az esélye. Talán beválhat, ha kiszívom, de ezek nem mindig bizonyulnak tartósnak...
Sírva elkaptam a tekintetem, majd Aiden felsóhajtott.
- Add ide az ellenszert.
Remegő kézzel átnyújtottam neki, majd Aiden elindult, és visszanézett rám.
- Siess.
Kérdőn felpillantottam rá, mert nem értettem, miről van szó, de aztán Aiden keményen odaszólt.
- Menj már! Vagy azt akarod, hogy az egyik barátodtól a biztonság kedvéért se tudj elköszönni?!
Lehajtottam a fejem, majd válaszra kutatva kinyitottam a számat, de Aiden meglökött, így egy lépést tettem Castiel felé.
Leguggoltam hozzá, majd megsimítottam az arcát. Gyorsan, nyitott szájjal vette a levegőt, majd alig, de mégis kinyitotta a szemét.
Az a pillantás... Azok a szürke szemek... Ahogy a tekintete tele volt fájdalommal, aggódással, egyre inkább könnyeket űzött a szemembe.
- Minden rendben lesz... - suttogtam.
Castiel nevetve megrázta a fejét.
- Ne hazudj már... Ostoba...
- Castiel...
Lehunyta a szemét, de aztán újra felnyitotta.
- Hallottam... Hát, akkor nekem alig van esélyem. Ethant vigyétek ki innen...
A tenyerembe temettem a számat, de aztán Castiel halványan elmosolyodott.
- Vigyázz rá, vágod? Ne hagyd, hogy még egyszer ilyen történjen vele...
A hajára tettem a kezem, majd Castiel folytatta.
- Nézz meg engem... Próbáltalak mindentől szartól megóvni... Aztán mikbe rángattalak vele... Bárcsak sose találkoztunk volna...
- Ez nem igaz... - válaszoltam. - Ne mondj ilyet...
Castiel kedvesen elvigyorodott.
- Bár van pozitív oldala, hogy megismertem a dilis fejed.
Egy kis ideig elhallgatott, de aztán ismét megszólalt.
- Kösz. Mindent...
Felnevettem, de aztán meghallottam Ethan fájdalmas nyögését. Odapillantottam, majd Aiden belenézett a szemembe.
- Vele kész vagyok. Nem lesz komoly baja.
Aiden Castiel-re pillantott.
- Azért búcsúzz el tőle. Ha nem jöhet vissza...
Fájdalmasan bólintottam, majd leszegtem a fejem.
- Hé, Szöszi...
Castiel hangjára odapillantottam, majd ismét a pillantásába fúrtam a tekintetem.
Kinyitotta a száját, majd kifújta a levegőjét. Nyelt egyet, majd felnyúlt, és enyhén megérintette az arcomat. Pislantott egyet, majd halkan megszólalt.
- Csókolj meg...
Meghökkentem, majd elkerekedett a szemem. Castiel a válaszra várva enyhén szétnyitotta az ajkait, de egy szempillantásra se pillantott el másfelé.
Bólintottam, majd megtöröltem a szemem. Castiel kedvesen elvigyorodott, majd ismét nyelt egyet. Lejjebb csúsztam, ő pedig maga felé húzott. Mindkét kezével átkarolta az arcomat, én pedig a nyakára fontam az ujjaimat.
Ajkait gyengéden az enyémhez érintette, de aztán óvatosan szétnyitotta az ajkaimat. Teljesen átadtam magam a boldogságnak, és a csókjának, majd furcsa érzések törtek elő belőlem.
Ha örökre így maradnánk... Ha sose kellene levennem a kezem róla... Ha fontossá válhatnék a szemébe... Valószínűleg én lennék a legboldogabb ember.
Ezeken gondolkozva ültem mellette, és semmiképp sem akartam megszakítani a csókunkat. Örökké érezni akartam ajkainak a puhaságát, a csókja édességét...
De pár pillanat múlva eltűnt a rózsaszín felhő körülöttem, és visszatértem a rémes valóságba.
Castiel elhajolt, majd kinyitotta a szemét. Utoljára pillantott rám...
Visszaesett a padlóra. Nem erősen, puhán ért a talajra.
Aiden mögöttem termett, majd leguggolt mellém. Elfordította Castiel fejét, majd lágyan beleharapott a nyakába.
A nyögéséből ítélve érezte a méreg ízét Castiel vérében, ami nem lehetett túl jó számára. Aiden-nek nem lesz semmi baja a méreggel, rá egyáltalán nem hat...
Amikor kihúzta a szemfogait Castiel húsából, megszólalt.
- Vigyük őket a kórházba...
Bólintottam, majd kisvártatva Steve jelent meg az ajtóba. A kezét az oldalához szorította, a szája sarkából pedig apró vércsík folydogált ki.
Aiden odapillantott, majd felkiáltott.
- Steve!
Steve elmosolyodott.
- Jól vagyok. Begyógyul. Most vigyük a fiúkat kórházba...
- Te nem vagy normális! A saját testsúlyod se bírod el!
- Az a személy, aki abban a hitben él, hogy: "ha a kezed lábad beletörik, harcolj az ellenség ellen!" a világ legnagyobb szemete. De aki ezzel az elvvel nem segít a barátain... Az még nagyobb szemét...
Aiden elhallgatott, majd fújt egyet.
Odalépett Ethan mellé, és felemelte a földről, és kivitte. Steve felnyalábolta Castiel a mocskos padlóról, majd felém pillantott.
- Te menj haza... Aident ahogy ismerem, melletted lesz egész éjszaka, és vigyázni fog rád. Nem kell aggódnod... A srácokkal majd én foglalkozok...
- Oké... De mivel menjek haza...? - kérdeztem kétségbeesettem.
Steve beleharapott az ajkába, majd felcsillant a szeme. Belenyúlt Castiel zsebébe, és kivette belőle a motor kulcsát, és a kezembe nyomta.
- Lehet nem tudod, hogy kell vezetni, de okos lány vagy. Menni fog ez...
Bólintottam, majd Steve elköszönt tőlem, és eltűnt a szemem elől.
Pár másodpercig csak álltam a helyemen, de aztán elindultam a kijárat felé.
Egy pillanatra megálltam, és az asztalra pillantottam. Egy pisztoly feküdt rajta, tele tölténnyel. A kezembe emeltem, és alaposan szemügyre vettem.
Elindultam a szabad levegőre, de a pisztolyt a zsebembe dugtam.
- Akkor mi a francot csináljunk?! - zokogtam kétségbeesetten.
Aiden aggódva rám nézett, majd a fiúkra pillantott. Egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán óvatosan megfogta mind a két vállam, és maga felé húzott.
- Figyelj Avery. Add oda az ellenszert. Beadom Ethan-nek.
- Micsoda?! - hökkentem meg.
- Picsába! Ethan karjával nem tudok mit kezdeni! Hatalmas a seb! Most jöttem rá, amíg a gyógyításos valamiről beszéltél, hogy Castiel-ből ki tudom szívni a vért, ha nem terjedt még el teljesen! Ethan sebe túl nagy. De nem ígérhetem meg - halkult el a tekintete. -, hogy mind a kettejüket ki tudom hozni innen. Castiel-nek kevesebb az esélye. Talán beválhat, ha kiszívom, de ezek nem mindig bizonyulnak tartósnak...
Sírva elkaptam a tekintetem, majd Aiden felsóhajtott.
- Add ide az ellenszert.
Remegő kézzel átnyújtottam neki, majd Aiden elindult, és visszanézett rám.
- Siess.
Kérdőn felpillantottam rá, mert nem értettem, miről van szó, de aztán Aiden keményen odaszólt.
- Menj már! Vagy azt akarod, hogy az egyik barátodtól a biztonság kedvéért se tudj elköszönni?!
Lehajtottam a fejem, majd válaszra kutatva kinyitottam a számat, de Aiden meglökött, így egy lépést tettem Castiel felé.
Leguggoltam hozzá, majd megsimítottam az arcát. Gyorsan, nyitott szájjal vette a levegőt, majd alig, de mégis kinyitotta a szemét.
Az a pillantás... Azok a szürke szemek... Ahogy a tekintete tele volt fájdalommal, aggódással, egyre inkább könnyeket űzött a szemembe.
- Minden rendben lesz... - suttogtam.
Castiel nevetve megrázta a fejét.
- Ne hazudj már... Ostoba...
- Castiel...
Lehunyta a szemét, de aztán újra felnyitotta.
- Hallottam... Hát, akkor nekem alig van esélyem. Ethant vigyétek ki innen...
A tenyerembe temettem a számat, de aztán Castiel halványan elmosolyodott.
- Vigyázz rá, vágod? Ne hagyd, hogy még egyszer ilyen történjen vele...
A hajára tettem a kezem, majd Castiel folytatta.
- Nézz meg engem... Próbáltalak mindentől szartól megóvni... Aztán mikbe rángattalak vele... Bárcsak sose találkoztunk volna...
- Ez nem igaz... - válaszoltam. - Ne mondj ilyet...
Castiel kedvesen elvigyorodott.
- Bár van pozitív oldala, hogy megismertem a dilis fejed.
Egy kis ideig elhallgatott, de aztán ismét megszólalt.
- Kösz. Mindent...
Felnevettem, de aztán meghallottam Ethan fájdalmas nyögését. Odapillantottam, majd Aiden belenézett a szemembe.
- Vele kész vagyok. Nem lesz komoly baja.
Aiden Castiel-re pillantott.
- Azért búcsúzz el tőle. Ha nem jöhet vissza...
Fájdalmasan bólintottam, majd leszegtem a fejem.
- Hé, Szöszi...
Castiel hangjára odapillantottam, majd ismét a pillantásába fúrtam a tekintetem.
Kinyitotta a száját, majd kifújta a levegőjét. Nyelt egyet, majd felnyúlt, és enyhén megérintette az arcomat. Pislantott egyet, majd halkan megszólalt.
- Csókolj meg...
Meghökkentem, majd elkerekedett a szemem. Castiel a válaszra várva enyhén szétnyitotta az ajkait, de egy szempillantásra se pillantott el másfelé.
Bólintottam, majd megtöröltem a szemem. Castiel kedvesen elvigyorodott, majd ismét nyelt egyet. Lejjebb csúsztam, ő pedig maga felé húzott. Mindkét kezével átkarolta az arcomat, én pedig a nyakára fontam az ujjaimat.
Ajkait gyengéden az enyémhez érintette, de aztán óvatosan szétnyitotta az ajkaimat. Teljesen átadtam magam a boldogságnak, és a csókjának, majd furcsa érzések törtek elő belőlem.
Ha örökre így maradnánk... Ha sose kellene levennem a kezem róla... Ha fontossá válhatnék a szemébe... Valószínűleg én lennék a legboldogabb ember.
Ezeken gondolkozva ültem mellette, és semmiképp sem akartam megszakítani a csókunkat. Örökké érezni akartam ajkainak a puhaságát, a csókja édességét...
De pár pillanat múlva eltűnt a rózsaszín felhő körülöttem, és visszatértem a rémes valóságba.
Castiel elhajolt, majd kinyitotta a szemét. Utoljára pillantott rám...
Visszaesett a padlóra. Nem erősen, puhán ért a talajra.
Aiden mögöttem termett, majd leguggolt mellém. Elfordította Castiel fejét, majd lágyan beleharapott a nyakába.
A nyögéséből ítélve érezte a méreg ízét Castiel vérében, ami nem lehetett túl jó számára. Aiden-nek nem lesz semmi baja a méreggel, rá egyáltalán nem hat...
Amikor kihúzta a szemfogait Castiel húsából, megszólalt.
- Vigyük őket a kórházba...
Bólintottam, majd kisvártatva Steve jelent meg az ajtóba. A kezét az oldalához szorította, a szája sarkából pedig apró vércsík folydogált ki.
Aiden odapillantott, majd felkiáltott.
- Steve!
Steve elmosolyodott.
- Jól vagyok. Begyógyul. Most vigyük a fiúkat kórházba...
- Te nem vagy normális! A saját testsúlyod se bírod el!
- Az a személy, aki abban a hitben él, hogy: "ha a kezed lábad beletörik, harcolj az ellenség ellen!" a világ legnagyobb szemete. De aki ezzel az elvvel nem segít a barátain... Az még nagyobb szemét...
Aiden elhallgatott, majd fújt egyet.
Odalépett Ethan mellé, és felemelte a földről, és kivitte. Steve felnyalábolta Castiel a mocskos padlóról, majd felém pillantott.
- Te menj haza... Aident ahogy ismerem, melletted lesz egész éjszaka, és vigyázni fog rád. Nem kell aggódnod... A srácokkal majd én foglalkozok...
- Oké... De mivel menjek haza...? - kérdeztem kétségbeesettem.
Steve beleharapott az ajkába, majd felcsillant a szeme. Belenyúlt Castiel zsebébe, és kivette belőle a motor kulcsát, és a kezembe nyomta.
- Lehet nem tudod, hogy kell vezetni, de okos lány vagy. Menni fog ez...
Bólintottam, majd Steve elköszönt tőlem, és eltűnt a szemem elől.
Pár másodpercig csak álltam a helyemen, de aztán elindultam a kijárat felé.
Egy pillanatra megálltam, és az asztalra pillantottam. Egy pisztoly feküdt rajta, tele tölténnyel. A kezembe emeltem, és alaposan szemügyre vettem.
Elindultam a szabad levegőre, de a pisztolyt a zsebembe dugtam.
***
Otthon leparkoltam Castiel motorjával a házunk előtt, majd leállítottam. Egyáltalán nem volt könnyű hazajönni, de a végén sikerült.
Belöktem a kaput, majd benyitottam a házunkba. Anyáék minden bizonnyal aludtak, így a lehető leghalkabban próbáltam leerőszakolni magamról a kabátomat és a cipőmet. Felmentem a szobámba, majd becsuktam az ajtót, él tettem előre egy lépést. Ismét elfutottam a szememet a könnyek, majd a tenyerembe temettem az arcom, és sírni kezdtem.
Meleg bizsergést, majd egy forró leheletet érzetem a tarkómon. Felemeltem a fejem, majd két erős kar ölelt át hátulról.
- Nincs semmi baj...
Aiden megnyugtató hangjára lecsillapodtam, majd mikor elengedett, levetkőzött, átöltözött (az rejtély, hogy honnan hozott ilyen roham tempóban cuccot is magának), és bebújt az ágyamba. Csupasz felsőtestére húzta a takarót, majd felkönyökölt, és megvárta, amíg én is végzek azzal, amit ő is csinált.
Felvettem a pizsamámat, és befeküdtem mellé. Hátat fordítottam, Aiden pedig hátulról átölelt.
- Meg fognak látni a szüleim... - suttogtam.
- Addigra eltűnök innen. Reggelre már nyomom se lesz. Meg amúgy is. Körülbelül 2 hete nem ettem. Vadásznom kell.
Bólintottam, majd felszippantottam.
- Cicus... Ne aggódj... A srácoknak nem lesz semmi bajuk. Steve vigyáz rájuk. Ethan-nek stabil az állapota. Castiel pedig... Érte mindent megtesznek az orvosok...
Felsóhajtottam, de aztán Aiden utoljára kinyitotta a száját.
- Úgy sajnálok mindent...
- Ezt mégis hogy érted...?
Mivel nem kaptam választ, újra próbálkoztam.
- Aiden?
Felesleges.
Elaludt.
Belöktem a kaput, majd benyitottam a házunkba. Anyáék minden bizonnyal aludtak, így a lehető leghalkabban próbáltam leerőszakolni magamról a kabátomat és a cipőmet. Felmentem a szobámba, majd becsuktam az ajtót, él tettem előre egy lépést. Ismét elfutottam a szememet a könnyek, majd a tenyerembe temettem az arcom, és sírni kezdtem.
Meleg bizsergést, majd egy forró leheletet érzetem a tarkómon. Felemeltem a fejem, majd két erős kar ölelt át hátulról.
- Nincs semmi baj...
Aiden megnyugtató hangjára lecsillapodtam, majd mikor elengedett, levetkőzött, átöltözött (az rejtély, hogy honnan hozott ilyen roham tempóban cuccot is magának), és bebújt az ágyamba. Csupasz felsőtestére húzta a takarót, majd felkönyökölt, és megvárta, amíg én is végzek azzal, amit ő is csinált.
Felvettem a pizsamámat, és befeküdtem mellé. Hátat fordítottam, Aiden pedig hátulról átölelt.
- Meg fognak látni a szüleim... - suttogtam.
- Addigra eltűnök innen. Reggelre már nyomom se lesz. Meg amúgy is. Körülbelül 2 hete nem ettem. Vadásznom kell.
Bólintottam, majd felszippantottam.
- Cicus... Ne aggódj... A srácoknak nem lesz semmi bajuk. Steve vigyáz rájuk. Ethan-nek stabil az állapota. Castiel pedig... Érte mindent megtesznek az orvosok...
Felsóhajtottam, de aztán Aiden utoljára kinyitotta a száját.
- Úgy sajnálok mindent...
- Ezt mégis hogy érted...?
Mivel nem kaptam választ, újra próbálkoztam.
- Aiden?
Felesleges.
Elaludt.
1 héten keresztül, szinte semmi se változott. Aiden a nap minden egyes percében velem volt, egy pillanatra se hagyott magamra. Velem járt iskolába, velem jött az ebédlőbe, az órákon pedig a telepátia segítségével beszélt hozzám. Tudtam neki válaszolni, mert ki tudta szűrni a fejemből, hogy mit mondok. Gondolat olvasással könnyű...
De egy héttel később, ott álltam a kórház előtt, és azon gondolkodtam, hogy vajon jó ötlet volt-e idejönnöm. Mert az oké, hogy meg szeretném látogatni Ethant... De Castiellel mi lesz? A csókunk utánk fogalmam sincs, mit is mondhatnék neki...
De lehet, nem is emlékszik rá...
Összeszorítottam az ajkaimat, majd elindultam befelé. A recepcióhoz érve egy kicsit megkopogtattam a pultot, így a recepciós felpillantott, majd rám mosolygott.
- Segíthetek?
- Igen. Egy héttel ezelőtt, két fiatal fiút hoztak be a kórházba. Este felé.
A recepciós lepillantott, majd megszólalt.
- Á, Ethan Clark-ra, és Castiel Maddox-ra gondol?
- Pontosan rájuk.
A recepciós az ajkai közé kapta a tollat, majd a lépcsőre mutatott.
- Egy emelettel feljebb vannak mindketten. 16-17-es szoba.
- Köszönöm.
- Örülök, hogy segíthettem.
Rá mosolyogtam, majd felsiettem a lépcsőn, és elindultam a folyosón. Bekopogtam a 16-os szobába, majd egy orvos nyitott ajtót.
- Tessék?
- Látogatni jöttem - válaszoltam, mire egy barátságos mosolyt kaptam.
- Egy perc múlva bejöhet.
Bólintottam, majd becsukódott az ajtó.
Hátrébb léptem, de aztán enyhén nekem csapódott egy táska, majd egy hang szólalt meg.
- Elnézést!
Mély, fátyolos hang volt. Megborzongtam tőle, majd elkerekedett a szemem.
Hátra pillantottam, majd enyhén szétnyitottam az ajkaimat.
A srác is hátrafordult, majd ugyanúgy megdöbbent, mint én.
Ugyanolyan stílusosan volt felöltözve, mint ahogy általában szokott. A haja kócosan állt, a szeme különösen csillogott.
Yves...
De egy héttel később, ott álltam a kórház előtt, és azon gondolkodtam, hogy vajon jó ötlet volt-e idejönnöm. Mert az oké, hogy meg szeretném látogatni Ethant... De Castiellel mi lesz? A csókunk utánk fogalmam sincs, mit is mondhatnék neki...
De lehet, nem is emlékszik rá...
Összeszorítottam az ajkaimat, majd elindultam befelé. A recepcióhoz érve egy kicsit megkopogtattam a pultot, így a recepciós felpillantott, majd rám mosolygott.
- Segíthetek?
- Igen. Egy héttel ezelőtt, két fiatal fiút hoztak be a kórházba. Este felé.
A recepciós lepillantott, majd megszólalt.
- Á, Ethan Clark-ra, és Castiel Maddox-ra gondol?
- Pontosan rájuk.
A recepciós az ajkai közé kapta a tollat, majd a lépcsőre mutatott.
- Egy emelettel feljebb vannak mindketten. 16-17-es szoba.
- Köszönöm.
- Örülök, hogy segíthettem.
Rá mosolyogtam, majd felsiettem a lépcsőn, és elindultam a folyosón. Bekopogtam a 16-os szobába, majd egy orvos nyitott ajtót.
- Tessék?
- Látogatni jöttem - válaszoltam, mire egy barátságos mosolyt kaptam.
- Egy perc múlva bejöhet.
Bólintottam, majd becsukódott az ajtó.
Hátrébb léptem, de aztán enyhén nekem csapódott egy táska, majd egy hang szólalt meg.
- Elnézést!
Mély, fátyolos hang volt. Megborzongtam tőle, majd elkerekedett a szemem.
Hátra pillantottam, majd enyhén szétnyitottam az ajkaimat.
A srác is hátrafordult, majd ugyanúgy megdöbbent, mint én.
Ugyanolyan stílusosan volt felöltözve, mint ahogy általában szokott. A haja kócosan állt, a szeme különösen csillogott.
Yves...
Ethan
Unalmamban a TV csatornái között kapcsolgattam, de semmi érdekesre nem akadt meg a szemem. Kikapcsoltam a TV-t, majd leraktam a távirányítót, és a tarkómra kulcsolt kezekkel hátradobtam magam.
Hihetetlen, hogy 1 hete itt vagyok, mégis alig emlékszek az eseményekre. Igaz, van valami a fejembe, de csak homályosan.
Felsóhajtottam, majd lehunytam a szemem. Kopogtak az ajtómon, így felemeltem a pilláimat, és odafordítottam a fejem.
- Látogatója érkezett.
A plafon felé pillantottam, majd lecsukott szemmel elvigyorodtam.
- Na, Avery... Ideje volt, hogy...
Mivel nem kaptam szokásos, nevetős választ, odapillantottam.
A döbbenettől egy hirtelen mozdulattal felültem, majd a számat is tátva tartottam a csodálkozástól.
- Izé... Szia... Hallottam, hogy kórházban vagy, ezért... Izé... Jöttem, hogy meglátogassalak - dadogta a fűzöld szemű lány.
- Mady...
Elmosolyodott, majd a karján lévő karkötőjét kezdte el birizgálni.
Szinte semmit sem változott. Ugyanolyan gyönyörű volt, bíborvörös haja csupán néhány centit nőtt. A szeme ugyanúgy mosolygott, és csillogott egyszerre, mint amikor utoljára láttam.
Kihúzott egy széket, majd az ágyam mellé húzta. Leült, és kíváncsian figyelt.
- Mi a baj? Mi történt?
Elpillantottam másfelé.
- Hosszú... Megmérgeztek...
Mady a szája elé kapta a kezét.
- Úristen... Ez most komoly?!
Bólintottam.
- De azért jól vagy?
- Aha. Most már jobban érzem magam.
Mady elmosolyodott.
- Azt hitted, Avery jön?
- Volt egy olyan tippem - nevettem el magam.
- Hú... Ha meglátom, ott hal szörnyű halált az a csajszi...
- Miért? - kacagtam el magam ismét.
- Hallod... Körülbelül felhívtam egy hónapja, hogy találkozzunk már - Mady felállt, és a szobában sétálva folytatta. - Pontosabban nem is felhívtam, hanem küldtem neki egy SMS-t. Amire még most se válaszolt! Ennyi idő után azért meg kell néznie a telefonját! Én meg már azt hittem, hogy emberrablás történt, vagy megutált, vagy mit tudom én! Azért ne gondolja, hogy szó nélkül fogom hagyni ezt az egész dolgot...!
Mady folyamatosan csak beszélt, és beszélt, én pedig mosolyogva hallgattam. Karcsú alakjára fonódott a tekintetem, majd alaposan szemügyre vettem. Gyönyörű fűzöld szemei ismét rabul ejtettek, majd rájöttem, mennyire bele vagyok esve...
Amikor abbahagyta a beszédet, ismét leült mellém, majd kikérte a véleményem.
- De most nem?
Félig lehunytam a szemem, és enyhén szétnyitottam az ajkaimat.
- Kicsit furcsállom... - folytatta.
De most...
- Ethan?
Nem nagyon tudok figyelni arra, amit mond...
Felé hajoltam. Mady zöld szeme először tágra nyílt, de aztán lassan lecsukta őket.
Megcsókoltam.
Hihetetlen, hogy 1 hete itt vagyok, mégis alig emlékszek az eseményekre. Igaz, van valami a fejembe, de csak homályosan.
Felsóhajtottam, majd lehunytam a szemem. Kopogtak az ajtómon, így felemeltem a pilláimat, és odafordítottam a fejem.
- Látogatója érkezett.
A plafon felé pillantottam, majd lecsukott szemmel elvigyorodtam.
- Na, Avery... Ideje volt, hogy...
Mivel nem kaptam szokásos, nevetős választ, odapillantottam.
A döbbenettől egy hirtelen mozdulattal felültem, majd a számat is tátva tartottam a csodálkozástól.
- Izé... Szia... Hallottam, hogy kórházban vagy, ezért... Izé... Jöttem, hogy meglátogassalak - dadogta a fűzöld szemű lány.
- Mady...
Elmosolyodott, majd a karján lévő karkötőjét kezdte el birizgálni.
Szinte semmit sem változott. Ugyanolyan gyönyörű volt, bíborvörös haja csupán néhány centit nőtt. A szeme ugyanúgy mosolygott, és csillogott egyszerre, mint amikor utoljára láttam.
Kihúzott egy széket, majd az ágyam mellé húzta. Leült, és kíváncsian figyelt.
- Mi a baj? Mi történt?
Elpillantottam másfelé.
- Hosszú... Megmérgeztek...
Mady a szája elé kapta a kezét.
- Úristen... Ez most komoly?!
Bólintottam.
- De azért jól vagy?
- Aha. Most már jobban érzem magam.
Mady elmosolyodott.
- Azt hitted, Avery jön?
- Volt egy olyan tippem - nevettem el magam.
- Hú... Ha meglátom, ott hal szörnyű halált az a csajszi...
- Miért? - kacagtam el magam ismét.
- Hallod... Körülbelül felhívtam egy hónapja, hogy találkozzunk már - Mady felállt, és a szobában sétálva folytatta. - Pontosabban nem is felhívtam, hanem küldtem neki egy SMS-t. Amire még most se válaszolt! Ennyi idő után azért meg kell néznie a telefonját! Én meg már azt hittem, hogy emberrablás történt, vagy megutált, vagy mit tudom én! Azért ne gondolja, hogy szó nélkül fogom hagyni ezt az egész dolgot...!
Mady folyamatosan csak beszélt, és beszélt, én pedig mosolyogva hallgattam. Karcsú alakjára fonódott a tekintetem, majd alaposan szemügyre vettem. Gyönyörű fűzöld szemei ismét rabul ejtettek, majd rájöttem, mennyire bele vagyok esve...
Amikor abbahagyta a beszédet, ismét leült mellém, majd kikérte a véleményem.
- De most nem?
Félig lehunytam a szemem, és enyhén szétnyitottam az ajkaimat.
- Kicsit furcsállom... - folytatta.
De most...
- Ethan?
Nem nagyon tudok figyelni arra, amit mond...
Felé hajoltam. Mady zöld szeme először tágra nyílt, de aztán lassan lecsukta őket.
Megcsókoltam.
Avery
Szó nélkül álltam Yves előtt. Dermedten bámultuk egymást, és egyikünk se moccant meg. Nyelt egyet, én pedig gyönyörű fekete szemeibe bámulva eltöprengtem, hogy mennyi mindenről maradtam le.
- Törpe... - mosolyodott el keserűen, majd egy óvatos lépést tett felém.
Elindultam felé, majd szinte rohamlépésben a karjaiba vetettem magam. A mellkasába fúrtam a fejem, majd átöleltem. Yves mosolyogva karolt át, majd az egyik kezét a hajamra simította.
- Mi a franc történt? - kérdeztem.
- Majd elmesélem. Vagy inkább - váltott hangnemet -, nem is kell róla tudnod.
- Ezt vond vissza.
Yves felnevetett, de aztán meghallottam az anyukája hangját.
- Yves, ha nem akarsz elkésni, akkor sietned kell.
Elváltunk egymástól, majd rápillantottam az anyukájára.
- Szia Maggie.
- Jó újra látni, Avery - mosolygott Margaret. - Hogy vagy?
- Anya, nem te mondtad, hogy el fogunk késni? - forgatta a szemeit Yves.
Margaret felnevetett, majd bólintott. Elköszöntek tőlem, majd elindultak a másik irányba. Aranyosan néztek ki egymás mellett. Yves másfél fejjel magasabb volt az anyukájánál, és mosolyogva pillantott le rá. Margaret oldalba bökte a fiát, aki nevetve visszavágott.
- Most már bejöhet - szólított meg az orvos. - Csak egy vizsgálat volt, de stabil az állapota.
- Köszönöm.
Beléptem a kis szobába, majd körbenéztem.
A szoba (legnagyobb meglepetésemre) tele volt "Gyógyulj meg hamar!" ajándékokkal. Néhány virág, bonbon, valamint különféle magazinok, képregények és videojátékok lepték el a szobát.
Piroska az ágyában feküdt, az egyik kezében egy bonbonos dobozt tartott, amit elmélyülten nézegetett, a másik kezét pedig begyűrte a párna alá, és arra hajtotta a fejét.
Egy pillanattal később a bonbon kicsúszott az ujjai közül, és képen törölte szegény Castielt.
- Mi a... - döbbent meg.
Felkacagtam, mire lekapta a dobozt a fejéről, és felém pillantott. Elvigyorodott, majd gúnyos megjegyzés tett.
- Jó, röhögd csak ki magad. Megvárom.
Erre még jobban nevetni kezdtem, de amikor lenyugodtam, leültem Castiel ágya mellé.
- Mi a helyzet? - kérdeztem. - Mi ez a sok ajándék? - néztem ismét körbe.
- Lisander hozta. Állítólag rengeteg csaj megy oda hozzá, hogy adja ezeket oda nekem. És mikor válaszol, hogy miért nem jön be ő, és adja oda, az adott lány elpirul, és dadogni kezd, meg nem bír normális választ adni. Viszont a videojátékokat ő vette nekem.
- Hát, bocs, de én nem hoztam neked ajándékot - vontam meg a vállam.
- Törpe... - mosolyodott el keserűen, majd egy óvatos lépést tett felém.
Elindultam felé, majd szinte rohamlépésben a karjaiba vetettem magam. A mellkasába fúrtam a fejem, majd átöleltem. Yves mosolyogva karolt át, majd az egyik kezét a hajamra simította.
- Mi a franc történt? - kérdeztem.
- Majd elmesélem. Vagy inkább - váltott hangnemet -, nem is kell róla tudnod.
- Ezt vond vissza.
Yves felnevetett, de aztán meghallottam az anyukája hangját.
- Yves, ha nem akarsz elkésni, akkor sietned kell.
Elváltunk egymástól, majd rápillantottam az anyukájára.
- Szia Maggie.
- Jó újra látni, Avery - mosolygott Margaret. - Hogy vagy?
- Anya, nem te mondtad, hogy el fogunk késni? - forgatta a szemeit Yves.
Margaret felnevetett, majd bólintott. Elköszöntek tőlem, majd elindultak a másik irányba. Aranyosan néztek ki egymás mellett. Yves másfél fejjel magasabb volt az anyukájánál, és mosolyogva pillantott le rá. Margaret oldalba bökte a fiát, aki nevetve visszavágott.
- Most már bejöhet - szólított meg az orvos. - Csak egy vizsgálat volt, de stabil az állapota.
- Köszönöm.
Beléptem a kis szobába, majd körbenéztem.
A szoba (legnagyobb meglepetésemre) tele volt "Gyógyulj meg hamar!" ajándékokkal. Néhány virág, bonbon, valamint különféle magazinok, képregények és videojátékok lepték el a szobát.
Piroska az ágyában feküdt, az egyik kezében egy bonbonos dobozt tartott, amit elmélyülten nézegetett, a másik kezét pedig begyűrte a párna alá, és arra hajtotta a fejét.
Egy pillanattal később a bonbon kicsúszott az ujjai közül, és képen törölte szegény Castielt.
- Mi a... - döbbent meg.
Felkacagtam, mire lekapta a dobozt a fejéről, és felém pillantott. Elvigyorodott, majd gúnyos megjegyzés tett.
- Jó, röhögd csak ki magad. Megvárom.
Erre még jobban nevetni kezdtem, de amikor lenyugodtam, leültem Castiel ágya mellé.
- Mi a helyzet? - kérdeztem. - Mi ez a sok ajándék? - néztem ismét körbe.
- Lisander hozta. Állítólag rengeteg csaj megy oda hozzá, hogy adja ezeket oda nekem. És mikor válaszol, hogy miért nem jön be ő, és adja oda, az adott lány elpirul, és dadogni kezd, meg nem bír normális választ adni. Viszont a videojátékokat ő vette nekem.
- Hát, bocs, de én nem hoztam neked ajándékot - vontam meg a vállam.
- Nem is baj. Nekem annyi is elég, hogy vetted a fáradtságot, hogy begyere a kórházba. Mondjuk - töprengett el. -, az is lehet, hogy csak Ethant akartad meglátogatni, csak úgy gondoltad, hogy átvonszolod ide is a nagy seggedet.
- Tuskó! - ütöttem meg, mire Castiel elnevette magát.
- Nyugi már, tudod, hogy vicceltem.
Felsóhajtottam.
- Mi a helyzet?
- Semmi érdekes. Az orvos szerint nemsokára kimehetek a kórházból. Ha minden oké, még ma este hazamehetek. Démon tuti már alig vár.
Felkacagtam, de aztán összehúztam a szemöldökömet.
- Lehet éhen halt, mióta nem jártál otthon...
- Az nem lehet. Ethan miután felkelt, megmondta az orvosnak, hogy vigye oda a telefonom, és írt egy üzenetet a haveromnak, hogy etesse meg a kutyámat.
- Értem.
Összeharaptam az ajkaimat, de egy hang se akart kijönni a torkomon. Fel akartam hozni az akciót, de valahogy nem tudtam.
- Arról az esetről akarsz kérdezni, ugye?
Felkaptam a fejem.
Castiel közvetlen a szemembe bámult, majd lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
- Mondjad...
- Mennyi mindenre emlékszel? - tört elő belőlem a kérdés.
Castiel felpillantott a plafonra, és benedvesítette az ajkát.
- Nem sok mindenre. Miután megmérgeztek... Minden teljesen sötét. Az addigi eseményeket be tudom azonosítani, de... más nem.
Elfulladtam.
Nem emlékszik rá...
- Szöszi, most miért nézel így?
Mindig ez van. Bármi is történik köztünk, sose tudjuk megbeszélni. És nem tudom, hogy Castiel hogy érez... De én egyre jobban belé szeretek...
- Hahó...
El se hiszem... Hagyom, hogy az élet bolondot csináljon belőlem...
- Szösziiiii...
Miért történik ez velem? Miért nem lehetne normális a kettőnk kapcsolata? Miért akarta? Miért akarta, hogy megcsókoljam?!
- Avery!
Visszatértem a valóságba, majd Castielre pillantottam.
Idegesen felült, majd egy kicsit megemelte a hangját. Nem bántó szándékkal, csupán csak, hogy figyeljek.
- Mi a franc történt akkor? Van valami, amire nem emlékszek, vagy mivan'?!
Keserűen elmosolyodtam.
- Nem, nem történt semmi. Csak Ethan-ön gondolkoztam.
- Ne hazudj.
Én ezt nem bírom...
Felálltam, majd ismét elmosolyodtam.
- Bocsi Castiel, de nekem mennem kell. Sok még a dolgom, és még Ethan-höz is be kell ugranom.
Nem vártam meg a válaszát, csak kinyitottam az ajtót.
- Hé, Avery!
Hátrafordultam. Castiel az arcomat figyelte, majd ismét megkérdezte.
- Történt valami?
Felnevettem.
- Nem. Tényleg. Semmi sem.
Mosolyogva kimentem a szobából, majd kifújtam a levegőmet.
Nem kell róla tudnia... Még nem.
Elköszönt a haverjaitól, és felénk indult. Leült egy üres helyre, és köszönt.
- Curt... - guggoltam le mellé. - Mi a baj?
Felsóhajtottam.
- Mi a helyzet?
- Semmi érdekes. Az orvos szerint nemsokára kimehetek a kórházból. Ha minden oké, még ma este hazamehetek. Démon tuti már alig vár.
Felkacagtam, de aztán összehúztam a szemöldökömet.
- Lehet éhen halt, mióta nem jártál otthon...
- Az nem lehet. Ethan miután felkelt, megmondta az orvosnak, hogy vigye oda a telefonom, és írt egy üzenetet a haveromnak, hogy etesse meg a kutyámat.
- Értem.
Összeharaptam az ajkaimat, de egy hang se akart kijönni a torkomon. Fel akartam hozni az akciót, de valahogy nem tudtam.
- Arról az esetről akarsz kérdezni, ugye?
Felkaptam a fejem.
Castiel közvetlen a szemembe bámult, majd lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
- Mondjad...
- Mennyi mindenre emlékszel? - tört elő belőlem a kérdés.
Castiel felpillantott a plafonra, és benedvesítette az ajkát.
- Nem sok mindenre. Miután megmérgeztek... Minden teljesen sötét. Az addigi eseményeket be tudom azonosítani, de... más nem.
Elfulladtam.
Nem emlékszik rá...
- Szöszi, most miért nézel így?
Mindig ez van. Bármi is történik köztünk, sose tudjuk megbeszélni. És nem tudom, hogy Castiel hogy érez... De én egyre jobban belé szeretek...
- Hahó...
El se hiszem... Hagyom, hogy az élet bolondot csináljon belőlem...
- Szösziiiii...
Miért történik ez velem? Miért nem lehetne normális a kettőnk kapcsolata? Miért akarta? Miért akarta, hogy megcsókoljam?!
- Avery!
Visszatértem a valóságba, majd Castielre pillantottam.
Idegesen felült, majd egy kicsit megemelte a hangját. Nem bántó szándékkal, csupán csak, hogy figyeljek.
- Mi a franc történt akkor? Van valami, amire nem emlékszek, vagy mivan'?!
Keserűen elmosolyodtam.
- Nem, nem történt semmi. Csak Ethan-ön gondolkoztam.
- Ne hazudj.
Én ezt nem bírom...
Felálltam, majd ismét elmosolyodtam.
- Bocsi Castiel, de nekem mennem kell. Sok még a dolgom, és még Ethan-höz is be kell ugranom.
Nem vártam meg a válaszát, csak kinyitottam az ajtót.
- Hé, Avery!
Hátrafordultam. Castiel az arcomat figyelte, majd ismét megkérdezte.
- Történt valami?
Felnevettem.
- Nem. Tényleg. Semmi sem.
Mosolyogva kimentem a szobából, majd kifújtam a levegőmet.
Nem kell róla tudnia... Még nem.
Castiel
Utána kellett volna mennem. ROHADTUL utána kellett volna mennem. Nem érdekel, hogy nem kelhetek fel. Mennem kellett volna.
Éreztem, hogy hazudik. Hogy nem mer valamit elmondani, és baromira ideges vagyok, mert nem tudom, hogy mit, és miért nem.
Hátradobtam magam, majd a plafont kezdtem el bámulni. Akármennyire is próbálkozok, nem tusok emlékezni.
Pedig kurvára kéne.
Kinyílt az ajtó, majd odakaptam a fejem. Azt hittem Avery jött vissza, de csalódtam. Mármint, nem igazán. A bejött személynek is örültem.
- Szia Castiel!
Elmosolyodtam, majd felültem.
- Hali, Lisander.
Lis elnevette magát, majd levette a rém ronda táskáját a válláról, és keresni kezdett benne valamit.
- Ocsmány a táskád - jegyeztem meg fintorogva.
- Tudod Castiel, én pedig amellett a vélemény mellett tartok ki, hogy te nem pontosan olyan stílussal rendelkezel, mint netán a korunkbeli fiatalok. Eléggé elvetemült, és kitűnő az öltözködésed, és a hasonló dolgaid.
- El tudnád ezt úgy mondani, mint egy normális ember? - húztam fel a szemöldökömet.
Lisander elröhögte magát, majd kiemelt néhány ajándékot a táskájából.
- Bővült az ajándékok száma.
- Fantasztikus... - forgattam a szemeimet.
Leült a mellettem lévő székre, majd rám pillantott.
- Mikor jöhetsz ki innen?
- Ha minden jól megy, már ma este.
- Huh, akkor erről nem akarok Rosa-nak beszélni... - szalad ki a száján.
- Miért? - kérdeztem.
- Semmi - vágta rá gyorsan.
- Lisander, baszod, már belekezdtél, szóval mondd el.
Lisander felsóhajtott.
- Rosa szerint, ma buli lesz a kedvenc klubbunkban.
- Ha kiengednek, tuti megyek - vigyorogtam.
- Na azt már nem! - tiltakozott Lis. -Már csak az kéne, hogy miután kiengedtek, teljesen leidd magad!
Felnevettem, de aztán újra Avery jutott az eszembe.
Pár másodpercig csak csendben figyeltem előre, de aztán hátrafeküdtem, és sóhajtottam egyet.
- Avery-n gondolkozol, ugye?
Felhúztam a szemöldököm.
- Ezt tuti nem a pofámról olvastad le.
- Láttam kint. Sírt.
Eltátottam a számat, de aztán becsuktam, majd lehunytam a szemem.
- Castiel, könyörgöm! Ne bántsd már meg ennyire! Te is tudod, hogy a lányok érzékenyek! Miért vagy ennyire bunkó vele? - kérdezte Lisander.
- Nem bántottam meg. Vagy lehet. Bassza meg, nem tudom én se, oké?! - kiáltottam.
Lisander elhúzta a száját.
- Most ideges vagy?
Erőteljesen bólintottam.
- És miért?
- Mert 1 héttel ezelőtt, azon a napon történt valami. Nem tudom mi, de nem emlékszek rá. Pedig érzem, hogy baj van, mert Avery-nek nagyon fontos szerintem a dolog, mert amikor rákérdeztem, hogy mi történt, azonnal hazudni kezdett, hogy semmi semmi, nem fontos - hadartam el.
Lisander végighallgatta, amit mondtam, majd egy teljesen más témáról kezdett el beszélni.
- Ez érdekes, de nekem mennem kéne. Még be kell ugornom Rosa-hoz, meg segítenem kell a bátyámnak, szóval majd máskor találkozunk.
Felkapta a táskáját, majd elindult az ajtó felé. Miután kinyitotta azt, hátranézett, és elmosolyodott.
- Tudod Castiel...
- Miaz'?
Lisander halkan felnevetett.
- Most látlak csak igazán szerelmesnek.
Becsukódott az ajtó, én pedig felhúztam a szemöldökömet.
Szerelmes? Én? Na ne hülyéskedjetek.
Tuti megőrült...
Avery
- Kopp, kopp!
Vigyorogva nyitottam be az öcsém szobájába. Becsuktam az ajtót, majd megfordítottam az ágya mellett lévő széket, 180 fokkal megfordítottam, majd úgy ültem rá. A kezemmel rátámaszkodtam a hát támlára, majd ráhajtottam az államat.
- Mi a helyzet, öcsi sajt?
Ethan rám vigyorgott. A kisfiús, ördögi mosolyban keveredett az arrogancia, és a büszkeség.
- Minden kerek. Este kiengednek, és végre a saját ágyamban aludhatok. - Hátradobta magát, majd folytatta. - Ja, és megcsókoltam Madyt, amikor bejött meglátogatni.
- Komolyaaan?! - döbbentem meg. - És?
- Hát, ezek szerint járunk. Nem? - vigyorgott tovább Ethan.
- Hát, elismerésem - nevettem.
Körbenéztem a szobában, majd fintorogva elhúztam a számat.
- Te nem kaptál sok ajándékot.
- Mihez képest?
- Castiel többet kapott - böktem ki.
- Mert Castiel egy kicseszett szívtipró - röhögte el magát az öcsém.
- Hát azt észre vettem...
Ethan rám nézett, majd felsóhajtott.
- Mondjad, mi történt megint?
- Hát... Az egy héttel ezelőtti eseményen, amikor szinte ki voltatok ütve a méregtől, Castiel megcsókolt...
- Jesszusom, ez már hányadik?!
- Sokadik... És fel akartam hozni a témát, de nem emlékszik rá...
- Ez elég nagy szívás...
- Emlékszik, vagy nem, gondolkozik rajta. Az van az agyában, hogy mi a franc történt - szólalt meg valaki.
Odapillantottunk Ethan-nel.
Aiden az ablak párkányon ült, az egyik lábát lelógatva, a másikat viszont felhúzta maga mellé.
Leugrott, majd nekitámaszkodott a szekrénynek.
- Odamentem az ablaka elé. Odáig hallom a gondolatait.
Összepréseltem az ajkaikat, de aztán Ethan felkiáltott.
- Na hát, akkor örüljünk neki! - csapott az ágyra.
- Te miért is örülsz? - kérdeztem.
- Mert nem hallgatom tovább ezt a szar ügyet.
- És Aiden, MIÉRT örül? - folytattam.
- Mert nem kell, hogy szomorúnak lássalak - fejezte be a szöszke srác.
Elmosolyodtam, majd Aiden felé fordultam.
- Hogyhogy itt vagy?
- Gondoltam megnézem, hogy minden oké-e.
Bólintottam, majd felálltam.
- Mennem kéne.
- Hova is? - szaladt fel Ethan szemöldöke.
- Bárhova is, vele megyek - lökte el magát Aiden a szekrénytől.
Elnevettem magam, majd Ethan kiáltozására nem is figyelve, kimentem a szobából. Aiden mellettem lépkedett, majd oldalasan felpillantottam rá. Elmosolyodott, majd amikor a bejárati ajtó elé értünk, kinyitotta, és előre engedett.
- Na jó, mi a terv? - kérdeztem.
- Szívesen veled tartanék, de nekem mennem kell. Csak tudni akartam, hogy épségben kiérsz-e a kórházból.
- Mert az már nem fontos, hogy itt kint mi történik velem, ugye?
- Nem így értettem - nevette el magát Aiden. - Van egy pár elintézni való ügyem Steve-el. Valamint vadásznom is kéne. Rohadt éhes vagyok...
- Hát akkor menj. Nehogy a végén összeess itt nekem.
- Amúgy... Estefelé beugorhatnál - kulcsolta a tarkójára a kezét.
- Miért?
- Nem is tudom. Megnézhetnénk egy filmet. Vagy akármit. Alig tudok veled tölteni valamennyi időt.
- Akkor látsz, amikor akarsz.
- Az nem túl sok.
- Akkor vagy velem, amikor a kedved tartja.
- Az nekem nem elég.
- Jó, meggyőztél, átmegyek! - tártam szét a karom.
Aiden felnevetett, majd közelebb hajolt. Átfogta az arcom, majd nyomott egy csókot a homlokomra. Aztán a szemembe nézett, és elmosolyodott.
- Vigyázz magadra.
- Te is.
Hátrébb lépett, intett egyet, majd eltűnt a szemem elől.
***
A parkban sétálva rádöbbentem, hogy közeleg a tél. Magamra húztam a kabátomat, majd félig eltakartam vele az arcomat. A fák már megkopaszodtak, és néha-néha felbukkant egy-egy jéggé fagyott tócsa az eső után.
Amint sétálva hallgattam a cipőm kopogását, amikor valaki rám kiáltott.
- Avery Clark!
Megálltam, és döbbenten hátra fordultam.
Mady eszeveszett sebességgel ugrott rám, majd amikor normálisan felállt, és kiegyenesedett megragadta mindkét vállam, majd erősen megrázott.
- Neked komolyan olyan nagy dolog lenne nekem írni egy SMS-s, vagy felhívni?! Körülbelül egy hónapja írtam neked! EGY! Mi a francot csináltál te azóta?! Pasiztál?! Ki tudja, lehet már el is vesztetted a szüzességed! Hát ennyire nem vagyok jó barát, hogy nem bírsz felhíni?! Mi a franc van veled?!
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom! Tényleg! - tiltakoztam. - Csak annyi minden történt, hogy... hú.
- Na mesélj csajszi! - karolt belém Mady.
- Nem is haragszol? - néztem rá.
- De, haragszok. De kárpótlásul mesélj el MINDENT - emelte ki a szót.
Felnevettem, de aztán Mady meginvitált egy fagyira. Talált egy olyan cukrászdát, ahol van cukormentes fagyi is, így neki is nagyon kafa az egész.
Csilingelt a csengő, amikor beléptünk Mady-vel a cukrászdába. Ismert hely lehetett, mert rengeteg ember tanyázott ott. Volt aki 15 éves volt, voltak 40, valamint 70 évesek is. Az öregeknek általában egy kis ingyen teával kedveskednek, a 40 évbeli emberek kávét, vagy egyéb italt kapnak, az az alattiak pedig egy kis édességet.
- Imádok ide jönni - mosolygott Mady, majd lepattant az egyik székre.
Mady egy cukormentes, teljesen egészséges turmixot kért, én pedig egy tiramisut választottam.
Rájöttem, hogy ez mennyire is hiányzott nekem. Hogy az egyik barátnőmmel átbeszéljem a dolgokat.
Mindent elmondtam neki. Burkoltan, de elmondtam. Aiden, Steve és Luc ügyéről nem tudott semmit. Mármint azt nem tudta, hogy milyen emberek.
És végre kiönthettem a szívem. Elmondhattam a Castiel iránt érzett gondolataimat. És mindent, ami bánt. Nem gondoltam bele, hogy talán átadja másnak. Nem érdekelt. Csupán valakivel meg kellett beszélnem ezt.
- Hú, necces helyzetben vagy... - vakarta meg a tarkóját Mady.
- Nekem mondod...? - sóhajtottam. Beleböktem a villámat a sütibe, majd a számba tettem. - Annak örülök, hogy jóba lettél Ethan-nel. Mármint, hogy jártok - mosolyogtam.
- Wá... Még most is alig hiszem el... Annyira jó pasiiiii - nyivákolt boldogan.
Felnevettem, de aztán egy kisebb fiúcsapat vonult be a cukrászdába.
Odapillantottam, majd még jobban nevetni kezdtem.
A fekete hajú srác nevetve lökdösődött a haverjaival, de aztán találkozott a tekintetünk. Elmosolyodott, én pedig felemeltem a kezem, és intettem neki.
- Max!
Hamar megismerkedtek Mady-vel, és mint láttam, eléggé bírják egymást.
Viszont hirtelen Mady SMS-t kapott egy barátnőjétől, hogy sürgősen segítség kellene neki. Elköszönt tőlünk, majd elsietett.
- Nem eszel, vagy iszol valamit? - kérdeztem Max-től.
- Á, nem. Nem kívánok most semmi édességet.
Bólintottam, majd felemeltem Mady pénzét az asztalról, és a kasszánál kifizettem, amit elfogyasztottunk.
Kiléptünk a hideg levegőre, majd Max megszólalt.
- Nem tudsz valamit Curt-ről? - bökte ki.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert nem jött edzésre. Sose hagyja ki. SOSE - emelte ki.
- Nem, nem hallottam semmit - ráztam a fejem.
- Valami nem stimmel vele... - ingatta a fejét Max. - Írtam neki, de nem válaszolt. Ő pont olyan, akinek szinte állandóan a kezébe van a telefon. Kivéve, ha nincs társaságban.
Épp válaszra nyitottam a számat, de akkor üzenetem jött. Kérdő tekintettel halásztam elő a mobilomat, majd feloldottam.
Max látta, hogy lesápad az arcom, így sürgetve szólítgatott.
- Ki az?! Mit akar?!
Felé pillantottam.
- Curt írt...
***
Lélekszakadva rohantunk Curt háza felé, majd amikor odaértünk, belöktem a kapuját, majd döbbenve vettem észre, hogy Max szimplán csak átugrotta a kerítést.
- Normális vagy? - néztem rá.
Max nem felelt, csak futott tovább. Nem hiába, a legjobb haverjáról volt szó...
Rohamos tempóval befutottunk a bejárati ajtón, onnan pedig egyenesen Curt szobájába.
- Curt! - kiáltotta Max, amint beért a szobába.
Curt az ágyán feküdt, ruhástul, összegörnyedve. A telefonja maga mellett feküdt, a karjával pedig átölelte a párnáját.
- Ez nem lehet igaz... - bicsaklott meg a hangja.
- Mi nem igaz, Curt? - szólongattam gyengéden. Max az órára pillantott, majd felsóhajtott.
- Este hat óra van. Azt ne mond, hogy reggel óta az ágyadban fekszel.
Curt fájdalmasan bólintott, mire Max ki akart törni felháborodottságában, de leintettem.
- Avery... - szólalt meg Curt halkan.
- Tessék?
- A lányoknak gyorsan változik a véleményük...?
- Hát, nem hiszem... Nem tudom... Nem igazán...
Curt halkan felhorkant, majd kifújta a levegőjét.
- Ő... Ő nem írna ilyet... Én ezt nem értem...
- Curt! Curt figyelj rám! Kiről van szó? - kérdezte Max.
- Vissza kell őt kapnom. Belepusztulok, ha nem láthatom.
- Ezzel nem megyünk semmire! - csattant fel Max.
- Várj már! Nyílván egész nap nem evett, nem ivott semmit, és nem volt friss levegőn. Gyorsan csinálok valami kaját - álltam fel.
- Akármi is lesz az, majonézt rakj rá. Curt imádja - nézett át a válla felett Max.
- Meglesz - bólintottam.
Lesiettem a konyhába, majd a hűtőből vajat, sonkát és salátát vettem elő. Összedobtam gyorsan egy szendvicset, majd Max utasítására majonézt is nyomtam rá. Kiöntöttem egy pohár narancslevet, majd visszasiettem Curt szobájába.
- Mi a helyzet? - lépetem be a kis szobába.
- Semmire se jutottam - válaszopta Max. Láttam rajta az idegességet.
Lehajoltam Curt mellé, és felé nyújtottam a kaját.
- Curt, egyél valamit, kérlek.
Nem fordult felém, nem szólalt meg.
- Na jó. Elegem van - szólalt meg Max. Kivette a szendvicset a kezemből, és Curt felé nyújtotta. - Látod mi ez?! Vagy megeszed magadtól, vagy az egészet lenyomom a torkodon.
Halkan felkuncogtam, de aztán elakadt a lélegzetem.
Curt legnagyobb meglepettségemre felénk fordult.
Sápadt arca, és kiszáradt ajkai elszomorítottak.
De volt még valami...
Amikor rám emelte kisírt szemeit nekem is bőghetnékem támadt...
- Ó, Curt...
Lehajoltam hozzá, majd a nyaka köré fontam a karom, és megöleltem.
Curt a nyakamba temette a fejét, majd ő is átölelt. Erősen magához szorított, de aztán elengedtem, és felé nyújtottam a tálat.
- Na, egyél!
Miután Curt ráérősen elnyammogta a szendvicset, és megitta hozzá a narancslevet, letette a tányért az éjjeli szekrényére, Max ismét megszólalt.
- Na jó. Kiről van szó? Mi a bajod?
Curt lehajtotta a fejét, majd az ölébe ejtett kezét kezdte el tanulmányozni.
- Akkor menjünk egy kicsit ki. Nem kell beszélned róla - próbálkozott tovább Max.
Ismét csönd.
- Tudod mit?! - tárta szét Max a karját. - Menj a francba!
Kiment az ajtón, lecsörtetett a lépcsőn, és hallottuk, ahogy becsukja a bejárati ajtót. Becsukja? Becsapja, hogy pontos legyek.
- Egy kicsit felidegesítetted - mosolyogtam.
Curt felhorkant, majd visszafeküdt. Az oldalára fordult, én pedig kibámultam az ablakon. Már sötétedett, így haza kellett volna mennem. Pontosabban, Aiden-hez. Megígértem neki, hogy átmegyek hozzá egy kicsit.
- Mennem kéne - szólaltam meg, majd elindultam az ajtó felé.
Curt utánam szólt.
- Ne... Ne menj még el...
Hátrafordultam, majd felsóhajtottam. Csak egy dolog jutott az eszembe, aki szerintem meg tudta volna nyugtatni.
Ledobtam a kabátomat, és a pulcsimat, valamint lerúgtam magamról a cipőmet.
Óvatosan az ágyába másztam, majd lefeküdtem mellé. Curt felém fordult, majd átölelt, és a hajamba temette az arcát
Felsóhajtottam, de aztán Curt megszólalt.
- Olyan a hajad illata, mint... Mint Evy-é...
Elakadt a lélegzetem. Curt erősen magához ölelt. Sose öleltek még ilyen szorosan...
És akkor rájöttem. Csak egy oka volt, hogy meg tudott nyugodni...
Amikor mellette feküdtem, a hajam illata miatt azt képzelte, hogy Evy van ott helyettem...
***
Mikor Curt elaludt, óvatosan másztam ki a karjai közül. Attól féltem, hogy ha már nem fogja érezni a hajam illatát, felébred. De nem, Curt tovább aludt, és még arra se ébredt fel, amikor véletlenül belerúgtam az íróasztalába.
Felnyögtem, majd lebotorkáltam a lépcsőn. Magamra vettem a kabátomat, majd a cipőmet, és kisétáltam az ajtón.
A hideg levegő megcsípta az arcom, és jobban magamra húztam a kabátomat. Halkan csuktam be a kaput, majd pittyent egyet a telefonom. Amikor elővettem, elmosolyodtam Max üzenetén.
Minden rendben vele?
Teljesen. Elaludt.
Visszatettem a telefonomat a zsebembe, majd arra gondoltam, hogy el kéne mennem Aiden-hez. Felsóhajtottam, majd felé vettem az irányt.
Nem tartott sokáig, amíg elértem hozzájuk. Bekopogtam az ajtón, majd benyitottam.
- Sziasz...
Elharaptam a mondatot, majd tányérnyira nyílt a szemem.
Luc és Aiden elmélyült módon (?) dobánták egymást kajával, hol kenyérrel, hol almával, hol paradicsommal, de én Luc arcán még vajat (???) is láttam. Amikor Aiden egy sonkát dobott Luc felé, felnevetett, de azonnal abba is hagyta, amikor Luc elkapás helyett a telepatikus erőjét használva megfordította a sonka repülési irányát, majd Aiden arcának csapódott.
- Jól elvagytok? - röhögtem fel.
Mindketten felém kapták a fejüket, majd kitört belőlük a hahota.
- Hát én őszintén nem tudom - vonta meg kacagva a vállát Luc.
- Tudod, cica, még a természetfeletti fickóknak is szüksége van szórakozásra - ült ki ördögi mosoly Aiden arcára.
- EZT nevezed te szórakozásnak?! - mutattam a padlón heverő, szétnyomódott paradicsomra.
Aiden felröhögött, de aztán karba tette a kezét, és felém fordult.
- Mi a helyzet? Hol voltál? Kivel voltál? Mit csináltál?
- Ez valami vallatás vagy mivan'? - tártam szét a karom.
- Csak érdeklődök.
Seggfej.
- Sokan mondják ezt rám.
Miafasz? Ez most honnan jött?
- Onnan, ahonnan a te seggfej kifejezésed - vigyorgott Aiden.
- Szállj ki a fejemből! - ráztam meg az említett részemet.
Aiden kedvesen elnevette magát, de aztán kinyitódott a bejárati ajtó.
- Akkor én elmentem - szólalt meg Luc. Mi a... Hogy tudott ilyen gyorsan felöltözni?!
- Hohó. Hova mész? - sötétült el Aiden tekintete.
- Sehova.
- Luc Becker! - emelte fel a hangját Aiden.
- Jól van na! Beth-hez megyek! - csapta össze a kezét Luc.
Aiden előszöt felhúzta a szemöldökét, de aztán elvigyorodott. Egy pislantásra eltűnt, de aztán vissza is ért.
- Kapd el - dobott Luc felé egy kis dobozt.
A fiú elkapta, majd döbbenve megforgatta a kezébe.
- Te nem vagy normális! - néztem Aiden-re.
- Jól fog jönni - válaszolt.
Luc arca meggyvörösre gyúlt, de aztán inkább gyorsan elhúzta a csíkot.
- Hülye vagy?! - támadtam le Aident. - Minek adsz óvszert egy 15 éves kölyöknek?!
- Láttam a gondolatait. Kicsit piszkosak voltak - kulcsolta a tarkójára a kezét Aiden.
- Attól még, hogy egyszer eszébe jut a szex, még nem kell egyből ezt csinálni! Szerinted melyik 15 évesnek tiszták a gondolatai?!
Aiden magára mutatott.
- Egy, nem is vagy 15, kettő, neked?! Akinek az volt az ötlete, hogy zuhanyozzunk együtt?!
Aiden elnevetett, majd hátrahőköltem.
- Amúgy miért van nálad egy csomag koton?
Aiden megmozgatta a szemöldökét, de amikor belecsaptam a hasába, megszólalt.
- Hidd el, minden fiúnál van. Ki tudja, lehet összejön egy félresikerült házibuli, vagy ha kell, adsz egy haverodnak, aki szobára akar menni a csajával, de nem vállalna be egy gyereket.
- Férfiak... - ingattam a fejem, majd elindultam, Aiden pedig követett.
- Na jó, melyik filmet nézzük meg?
- Nővérem húga - vágtam rá gondolkodás nélkül.
Aiden egy kicsit hátrahőkölt.
- A nővérem húga nem én vagyok?
- Az igazi címe az, hogy Nővérem őrzője - mosolyogtam.
- Jaa... - Egy kis csend, majd megszólalt. - Még mindig nem értem.
Felnevettem, majd megmondtam, hogy nézze meg a filmet, és érteni fogja.
Aiden bólintott, lekapcsolta a villanyt, behúzta a függönyöket, majd elindította a filmet. Letelepedtünk a kanapéra, majd Aiden magához ölelt. Hozzá bújtam, majd megéreztem különleges illatát. Tusfürdő, és sampon... Ez Aiden illata...
- Amúgy, Steve hol van? - kérdeztem.
- Nem tudom. Nem szereti, ha elmegy valahová, és megtudom, hova. Ismer, tudja hogy a családomért, és érted - pillantott rám. Elpirultam, de folytatta. -, mindent megtennék. Valószínűleg követném, vagy hasonlók... - vonta meg a vállát.
Elnevettem magam, de aztán a képernyőre fordítottam a tekintetem.
Amint vége lett a filmnek, és elsötétült a képernyő, vagy fél percen keresztül csak figyeltem előre, de aztán Aiden megszólalt.
- Cica?
Nem válaszoltam, csak kinyitottam a számat.
- Veszel egyáltalán levegőt?
Könnyek gyűltek a szemembe, és bármennyire is próbáltam visszatartani, nem ment. Felszippantottam, Aiden pedig halkan felnevetett.
- Ajj, Cica...
Aiden magához ölelt, belőlem pedig kitört a zokogás. Hihetetlen, hogy egy film mennyire elindította a könnyeimet.
Aztán már nem csak azért sírtam. Rengeteg kép árasztotta el a fejem, amitől sírhatnékom támadt. Ethan, ahogy ki van kötözve, Castiel, ahogy néz fel rám, Yves, ahogy összeesik a pálya közepén.
Aiden folyamatosan csak ringatott, és elkezdett nekem énekelni.
- When I see your face, there's not a thing that I would change. Cause you're amazing, just the way you are...
Felemeltem a fejem.
- Ezt ismerem... - szipogtam.
- Nem azért énekeltem - nevetett. - Hanem a szöveg miatt.
- Pocsék vagyok angolból. Mit énekeltél?
- Mikor az arcodra nézek, nincs olyan dolog, amin változtatnék. Hiszen csodálatos vagy, pont úgy ahogy vagy.
Elmosolyodtam, de aztán Aiden három, dallamos, hihetetlenül gyönyörű szót súgott a fülembe, amit nem értettem.
- Ez... Ez milyen nyelv?
- Különleges. A vérfarkasok, és a vámpírok ezen a nyelven szoktak beszélni. Ez az alap nyelvünk.
- Csodaszép... Mint ha valami tündérmesében mondanád...
- És mit mondtál?
- Ezeket nem lehet szó szerint lefordítani. De olyasmit, hogy te vagy a mindenem... - suttogta.
Erre a válaszra ismét elsírtam magam, de aztán Aiden felpattant.
- Na jó, én ezt nem nézem tovább.
Bekapcsolta a lejátszót, majd felcsendült a Maroon5-Sugar című száma.
- Nem tudom, miért van ilyen a lejátszón, de ez nem is gyors, nem is lassú.
Odasétált hozzám, majd felkapott az ölébe, és megpörgetett. Amikor lerakott, illedelmesen kezet nyújtott, én pedig nevetve csúsztattam a kezem az övébe.
Your sugar, yes please, won't you come, and put it down on me... I'm right here, cause' I need, little love, and little sympathy...
Aiden nevetve megpörgetett, majd elkapta a derekamat, és magához húzott. Kacagva élveztem a táncot, majd Aiden a csípőmre csúsztatta a kezét, majd megemelt. Feljebb kerültem, mint ő, így rátámaszkodtam a vállára, és belepillantottam gyönyörű, égszínkék szemébe. Mindig úgy ragyogott, mint egy kristály...
Aiden mosolya lehervadt az arcáról, majd lerakott a földre. Pár pillanatig csak döbbenten bámultuk egymást, de aztán Aiden hihetetlen gyorsasággal csapott le.
Ajkait az enyémhez nyomta, majd átölelte a derekamat. A döbbenettől reagálni se tudtam, de aztán Aiden enyhén a nyelvemhez érintette az övét.
De mintha oldalról egy hatalmas pofont kapott volna, elhúzódott tőlem, majd csak bámult rám. Kinyitotta a száját, de nem jöttek szavak. Lefehéredett az arca, majd rekedtes hangon megszólalt.
- Bassza meg...
Aiden
Hihetetlen gyorsasággal elengedtem Averyt, majd tettem hátra egy lépést.
Mit csináltam?
Elkezdtem hátrálni, majd fújtam egyet.
Mi a jó szart csináltam?
Megfordultam, majd eltűntem Avery szemem elől.
- Aiden! - szólt utánam.
Bementem a konyhába, majd idegesen megmarkoltam a pultot. Düh és szégyen marta a számat, a félelem majdnem összeroppantott.
Összeszorítottam a fogam, hogy ne üvöltsek fel, majd úgy próbáltam magam lenyugtatni, hogy levertem egy poharat az asztalról.
Mi. A. Jó. Büdös. Francot. Csináltam?!
- Aiden! Aiden hallgass ide! - ért utol Avery.
Lehajtottam a fejem, majd Avery megmarkolta a csuklómat.
- Aiden. Aiden! Nézz rám!
Elfordítottam a fejem, és az ajtót figyeltem.
- Nem tudok a szemedbe nézni... - válaszoltam.
- Aiden, könyörgöm...
Összeszedtem az erőmet, majd rápillantottam.
Aggódás ült ki a szemébe, majd felsóhajtott.
- Próbáljuk meg nyugodtan, higgadtan megbeszélni, oké...?
- Hogy?! - szakítottam félbe. - Hogyan lehetne ezt higgadtan megbeszélni?! A fenébe is, megcsókoltalak, és azt sem tudom, miért! Nem érzek irántad szerelmet! Vagyis pontosabban már azt sem tudom, mi a franc van velem! Nem ismerem az érzéseimet, így nem tudom eldönteni - hadartam. - Annyira idegesítő, és tuti hogy rettenetesen haragszol rám, mert, minek csináltam ilyet?! Milyen jogon csókoltalak meg téged?! Egy részem többet akar, a másik részem pedig folyamatosan tiltakozik, és olyan, mintha a kettő közé szorultam volna! - Mindkét kezemmel a fejemet fogtam, majd észrevettem, hogy erőteljesen, gyorsan veszem a levegőt. - Tudom, hogy gyűlölsz, és valószínűleg soha többé nem tudok normálisan a szemedbe nézni...
- Aiden! - kiáltott rám Avery. Lábujjhegyre állt, és mindkét kezével átfogta az arcomat. - Nyugodj le, kérlek...
Lehunytam a szemem, majd bólintottam.
- Figyelj - sóhajtott. - Nem haragszok rád, oké? Nem tudom, talán ez a bevésődés oka. Nem ismerem a természetfeletti erőket, így nem tudok nyugtató dolgokat mondani... Szerintem inkább Steve rendelkezik több információval. Őt kellene megkérdeznünk.
- De Steve nincs is...
Hirtelen kivágódott az ajtó, majd Luc esett be rajta. Csapzott volt a haja, kipirult az arca, ami azt sugallta, hogy egész idáig futott.
- Mi a franc folyik itt?! - szólalt meg.
- Semmi - vágtuk rá gyorsan.
- Nem, nem veletek! - csattant fel. - Steve-el!
- Steve nincs is itthon, te barom - válaszoltam.
- Kurva vicces - húzta el dühösen a száját Luc. - Valami történt vele...
- Honnan tudod? - kérdezte Avery.
Luc megütögette a halántékát, így leesett.
- De most komolyan kérdeze...
Kinyílt az ajtó, így abbahagyta a beszédet, is odafordult. Avery és én is odapillantottunk.
Steve lépett be, majd becsukta az ajtót. Háttal nekidőlt, majd csak figyelt előre. Nem is köszönt, nem is mondott semmit. A pillantása arra emlékeztetett, mint amikor Avery végignézte Nővérem húgát és lesokkolódtamott.
- Próbáljuk meg nyugodtan, higgadtan megbeszélni, oké...?
- Hogy?! - szakítottam félbe. - Hogyan lehetne ezt higgadtan megbeszélni?! A fenébe is, megcsókoltalak, és azt sem tudom, miért! Nem érzek irántad szerelmet! Vagyis pontosabban már azt sem tudom, mi a franc van velem! Nem ismerem az érzéseimet, így nem tudom eldönteni - hadartam. - Annyira idegesítő, és tuti hogy rettenetesen haragszol rám, mert, minek csináltam ilyet?! Milyen jogon csókoltalak meg téged?! Egy részem többet akar, a másik részem pedig folyamatosan tiltakozik, és olyan, mintha a kettő közé szorultam volna! - Mindkét kezemmel a fejemet fogtam, majd észrevettem, hogy erőteljesen, gyorsan veszem a levegőt. - Tudom, hogy gyűlölsz, és valószínűleg soha többé nem tudok normálisan a szemedbe nézni...
- Aiden! - kiáltott rám Avery. Lábujjhegyre állt, és mindkét kezével átfogta az arcomat. - Nyugodj le, kérlek...
Lehunytam a szemem, majd bólintottam.
- Figyelj - sóhajtott. - Nem haragszok rád, oké? Nem tudom, talán ez a bevésődés oka. Nem ismerem a természetfeletti erőket, így nem tudok nyugtató dolgokat mondani... Szerintem inkább Steve rendelkezik több információval. Őt kellene megkérdeznünk.
- De Steve nincs is...
Hirtelen kivágódott az ajtó, majd Luc esett be rajta. Csapzott volt a haja, kipirult az arca, ami azt sugallta, hogy egész idáig futott.
- Mi a franc folyik itt?! - szólalt meg.
- Semmi - vágtuk rá gyorsan.
- Nem, nem veletek! - csattant fel. - Steve-el!
- Steve nincs is itthon, te barom - válaszoltam.
- Kurva vicces - húzta el dühösen a száját Luc. - Valami történt vele...
- Honnan tudod? - kérdezte Avery.
Luc megütögette a halántékát, így leesett.
- De most komolyan kérdeze...
Kinyílt az ajtó, így abbahagyta a beszédet, is odafordult. Avery és én is odapillantottunk.
Steve lépett be, majd becsukta az ajtót. Háttal nekidőlt, majd csak figyelt előre. Nem is köszönt, nem is mondott semmit. A pillantása arra emlékeztetett, mint amikor Avery végignézte Nővérem húgát és lesokkolódtamott.
- Na jó, ez nekem se tetszik... - húztam fel a szemöldökömet.
Steve ledobta a táskáját, majd nekidőlt a falnak. A feje fölé támasztotta a karját, majd nyitott szájjal kezdte el venni a levegőt.
- STEVE! Mi a franc történt? - üvöltötte Luc.
Steve nem válaszolt.
- Steve Evans! - emeltem fel a hangom. Szerintem szeretem az embereket a teljes nevükön szólítani...
Steve lehunyta a szemét, majd csak úgy, mint én, megszólalt a saját nyelvünkön. Dallamos szavakat suttogott ki, amiktől átjárt a melegség.
Az arcom lesápadt, majd Luc-ból kitört a düh.
- A jó büdös francba már, hogy a saját nyelveteket kell hogy használjátok! Nem lehetne végre, hogy valaki elmondja, mi történt?!
- Aiden...? - nézett rám Avery.
Kinyitottam a számat de aztán becsuktam. Viszont újra kinyitottam, de ekkor meg is szólaltam.
- Steve-nek bevésődött valaki...
Steve ledobta a táskáját, majd nekidőlt a falnak. A feje fölé támasztotta a karját, majd nyitott szájjal kezdte el venni a levegőt.
- STEVE! Mi a franc történt? - üvöltötte Luc.
Steve nem válaszolt.
- Steve Evans! - emeltem fel a hangom. Szerintem szeretem az embereket a teljes nevükön szólítani...
Steve lehunyta a szemét, majd csak úgy, mint én, megszólalt a saját nyelvünkön. Dallamos szavakat suttogott ki, amiktől átjárt a melegség.
Az arcom lesápadt, majd Luc-ból kitört a düh.
- A jó büdös francba már, hogy a saját nyelveteket kell hogy használjátok! Nem lehetne végre, hogy valaki elmondja, mi történt?!
- Aiden...? - nézett rám Avery.
Kinyitottam a számat de aztán becsuktam. Viszont újra kinyitottam, de ekkor meg is szólaltam.
- Steve-nek bevésődött valaki...
***
Feladó: Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Sose hittem volna, hogy pont ma futunk össze... De legalább láthattalak...
Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem
Menti piszkozatként?: Igen/Nem
***
18:56
Feladó: Curt
Címzett: Avery
Üzenet: Segíts...
Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem
