Szőke vagyok, szőkének is látszok

Bajnokság kisebb balesettel.
"...Hagyd. Békén - hangsúlyozta ki a szavakat"

Másnap reggel, amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy semmi kedvem iskolába járni. Az elmúlt időben nagyon megszerettem a hétvégét, nem akartam lemondani róla. De muszáj volt...

Kedvetlenül kivánszorogtam az ágyból, majd egyből boldogabb lettem, amikor az eszembe jutott, hogy ma lesz a fiúk kosár meccse.

A jókedvem elmúlt, amikor Yves jutott az eszembe. Rossz volt bevallani, de nagyon fájt, hogy elveszítettem...

Lecsúsztam a földre, miközben a képek folyamatosan felvillantak a fejembe. Ahogy átölel, amikor puszit ad, amikor a mekibe voltunk, amikor táncolt velem, amikor először megláttam... De ez már mind a múlt.

Elhessegettem ezeket a gondolatokat, és feltápászkodtam. Egy normális ruhát előkotortam a szekrényből, majd gyorsan magamra kaptam.

Leballagtam a lépcsőn, és meglepetésemre senkit sem találtam otthon. Lehuppantam a kanapéra, és eldőltem. Ismerős érzésem támadt, de nem tudom, hogy honnan.

És akkor bevillant.

Castiel döntött le ide egyszer. Amikor teljesen elvesztettem az eszemet, és vadul csókoltuk a másikat.

A tenyerembe temettem az arcomat, és elgondolkoztam. Castiel-nek igaza volt. Én is élveztem. Na, de itt van egy kis szó. Is. Szóval ő is élvezte azt a pár percet?

Túl sok a kérdés, nem tudok velük mit kezdeni. Tudom, hogy valamit érzek Castiel iránt, de fogalmam sincs, hogy mit. Pedig rengeteg dolgot utálok benne.

Utálom az arcát, amikor mindig komoly.

Utálom, amikor a semmin nevet.

Utálom, amikor haragszik rám.

Utálom, amikor ideges.

Utálom, amikor elpirul.

Utálom, amikor durván, erőteljesen beszél velem.

Utálom az arcát, amikor engem idegesít.

Utálom, amikor mosolyogva néz rám.

És utálom, amikor nem tud leállni a beszélgetéssel.

Utálom, amikor félmeztelenül van.

Mélyen kezdtem el gondolkozni Castiel-ről, hogy megtudjam mit érzek. Megpróbáltam minden emlékemet felhozni, ami vele történt.

Nem telt sok időbe, amíg rájöttem, hogy mi történik velem... Uram isten...

- Szeretlek Castiel... - suttogtam nagyon halkan magam elé.

Legurultam a kanapéról, és a földön kezdtem el sírni.

- Miért? - zokogtam. - Miért vagy mindig a fejemben? Miért érzek irántad egyeltalán akármit is? Miért, Castiel...? Miért nem tudlak elfelejteni? Miért élvezem azokat a perceket, amiket veled töltök? Megpróbáltalak téged elfelejteni... Nem tudlak! Nem tudlak, amíg állandóan a közelembe vagy... Pedig mennyi mindent utálok benned. De akkor is, miért? Miért nem... Miért nem tudlak kiverni a fejemből? Miért nem tudom elszakítani azt a köteléket, ami hozzád köt? Miért? 

Folyamatosan csak zokogtam, és nagyban nem érdekelt, hogy elkések az iskolából. Ebben a pillanatban ki akartam sírni magamból mindent. 

Ki akartam sírni magamból, hogy beleszerettem egy idiótába...

                                           Castiel

Ott álltam. Ott álltam Avery házában, és hallottam sírni.

Minden szavát hallottam. Egyet leszámítva. Amikor valamit suttogott. Az előszobában álltam, esélyem se volt hallani olyan messziről.

Szöszi valamit érez irántam, és nem bír kiverni a fejéből. Nem tudom, hogy most meglepődjek, vagy örülnöm kellene ennek az egésznek. El kéne tűnnöm innen. Azt se tudom, hogy igazából miért is jöttem be a házába. Ja, megvan.

Hallom, ahogy feláll, de már késő elmennem.

- Mit keresel itt? Mióta állsz itt? - kérdezte. 

- Egyenként válaszolok. Majd elmondom, és elég régóta.

Láttam a zavart tekintetét, és ahogy elkezdni babrálni a karkötőjét.

- Mondanom kéne valamit arra, amit az előbb hallottam? - dőltem neki a falnak.

Nem válaszolt, továbbra is a karkötőjét bámulta. Felsóhajtottam.

- Szedd össze magad, kint megvárlak. 

Láttam ahogy meglepődik, de otthagytam.

Avery alig 10 perc múlva jött ki a házból. A motoromnak támaszkodva vártam, hogy odajöjjön. Amikor ideért,a cigit kikapta a számból, a földre dobta és eltaposta. Felhúzott szemöldökkel bámultam rá, de aztán inkább nem szóltam.

- Elmondanád, hogy miért vagy itt? - kérdezte, és megbicsaklott a hangja.

- Miután több, mint fél órát késtél a suliból, és indulnunk kellene a bajnokságra, a szurkolócsapat vezetője szólt, hogy valaki jöjjön el érted. Mivel csak én, meg Yves tudjuk, hogy hol laksz, nekünk kellett eldönteni, hogy ki jön. Yves mondta, hogy menjek én. Valahogy úgy láttam rajta, hogy nem szívesen jönne ide.

- Nem akart ide jönni? Hát, ne is jöjjön.

- Tegnap még kurvára elvoltatok, most meg már utálod? - kérdeztem, majd felültem a motorra. Avery habozás nélkül követett.

- Röviden, összevesztünk. Valamin felidegesedett, és hozzám vágott ezt azt. Nem nagy dolog - vonta meg a vállát.

Beindítottam a motort, majd Avery megszólalt.

- Castiel, ugye...

- Vigyázni fogok - fejeztem be a mondatot.

                                      

                                             ***

Amikor a sulihoz értünk, a többiek már kint várakoztak. A busz készenlétben állt.

Avery lepattant mögülem, és Rosa-hoz sietett. Egy pillantást sem vetett a mellette álldogáló Yves-ről, akit ez nem is nagyon zavarta. Hú, itt nagyobb balhé volt, mint hittem.

Én is leszálltam, és zsebre vágtam a kulcsot. Odamentem a többiekhez, aztán Mr. Faraize megkérdezte:

- Indulhatunk?

Mr. Faraize elkísért minket, hogy biztosra vegye, hogy tényleg a bajnokságra megyünk-e. Nem is értem. Ez az egész bajnokság fontos a kosár csapatnak.

Felpattantunk a buszra, és gyorsan leültem egy helyre. Avery Rosa mellett foglalt helyet.

      

                                            Avery

- Hé, Avery, minden oké? - legyezgette előttem a kezét Rosa.

- Micsoda? Ja persze - bólogattam.

- Valami furcsa dolog van veled... Látom rajtad. Nekem elmondhatod. A legjobb barátnőd vagyok - mosolygott.

- De csak akkor, ha nem mondod el senkinek...

A szívére rakta a kezét, én pedig közel hajoltam hozzá, és a fülébe súgtam.

- Rosa, azt hiszem, beleszerettem Castielbe...
- Mi? Ez biztos?
- Halálosan... most mit csináljak? - kérdeztem pánikkal telt hanggal.
- Első dolog. Ezt nehogy megtudja! Második dolog. Viselkedj vele normálisan, ne közeledj felé.
- És ez miért jó?
- Mert ha ő is ezt teszi, akkor nem szerelmes beléd.
- Ez biztató... - suttogtam.
- Nyugi, ne parázz! Koncentrálj a bajnokságra! Tuti megnyerik a fiúk! Hé, Castiel! CASTIEL! - kiáltott előre.
- Miva'? - fordult hátra a vörös.
- Gyere ide egy kicsit!
Castiel felsóhajtott, de aztán felállt, és felénk vette az irányt. Fél úton beletúrt a hajába, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
Mivel mi Rosa-val hármas helyen ültünk, ezért Castiel lehuppant a szabad helyre.
- Mondjad.
- Ugye, megnyeritek a meccset? - szegezte neki Rosa a kérdést
- Ez most komoly? Ezért hívtál ide? 
- Na?
- Mit tudom én. Talán.
- Az mitől függ?
Castiel teste megfeszült, a keze ökölbe szorult.
- Két dologtól. Az első, hogy Yves normális lesz-e. A második meg... Curt viselkedésétől függ.
- Curt? Az meg ki? Ugye nem olyan, mint... Hogy is mondjam... "Bajkeverő"? Ha érted mire gondolok. Úr ég! És ha túl durván fog játszani? Mert gondolom, kosaras ő is. Mi van, ha balesetet okoz? Például neked? - kérdeztem.
Castiel rám emelte a gyönyörű szürke szempárját, majd kicsi mosolyra húzta a száját.
- Túl sokat aggódsz Szöszi. Egyébként...
- Rosa! Ide tudsz jönni? - kiáltott Armin. 
- Megyek! - válaszolt Rosa, majd felállt.
Castiel folytatta a mondandóját, de a hangzavar miatt nem hallottam semmit. "MI?" hajoltam közelebb hozzá. Elkezdte mondani hangosabban, de még mindig nem hallottam.
- Gyere már ide! Nem akarok ordítani - ragadta meg a kezem, és maga mellé húzott.
Nekicsapódtam, a kezem az ő izmos karjához ért. Közelebb hajolt, a lehelete a fülemet érte.
- Csak annyit akarok mondani, hogy Curt igenis bajkeverő. Ne lepődj meg, ha rád fog mozdulni.
- Rám? Miért rám? Nem hiszem, hogy ez bekövetkezne,
- Az a pasi hülye, aki nem mozdul rád - röhögött kínosan.
- Mi? Ezt... Ezt, hogy érted?
- Ugyan, nézz csak magadra. Jól öltözködsz, jól nézel ki, jó alakod van. Humoros, kedves, vicces vagy. Szöszi, te olyan vagy, mint én, csak lányban.
- Most burkoltan magadat fényezted ugye? - vigyorogtam.
- Elképzelhető - mosolygott.
- Egyébként, erről a Curt gyerekről mit kell tudni?
- Hát, kosarazik, ő az ellenséges kosár csapat kapitánya, egy igazi seggfej, folyamatosan mozdul a csajokra. De úgy, hogy ha a csaj nem akarja, akkor is. Erőszakhoz folyamodik az a bunkó. Állandóan balhézik, balesetet okoz...
- Micsoda? - kérdeztem félelemmel.
- Egyszer egy meccsen durván... A lényeg az, hogy kéz és bordatöréssel, agyrázkódással és zúzódásokkal kerültem kórházba miatta.
Elhallgattam. Összeharaptam a számat, és halkan megkérdeztem.
- És... Mi lesz, ha most is ez fog történni?
- Újra kórházba kerülök? - kérdezte cinikusan.
- Ez nem vicces - ráztam a fejem. - Félek...
Castiel elhúzta a száját, de aztán közelebb húzott magához. A keze hanyagul átölelte a vállamat, én pedig az egyik kezemmel átöleltem, és hozzábújtam. Sose tettem volna ilyet, mert azt hiszik, hogy szeretem, ami igaz. Meg így Castiel is rájött volna. De annyi mindenféle dolog volt már köztünk, hogy ez szinte semmi.
- Tudom, hogy a fiúk utálják ezt a kérdést, de min gondolkozol? - kérdeztem halkan.
- Őszinte legyek, vagy hazudjak?
- Szerintem egyértelmű a válasz - nevettem. - Persze, hogy az őszinte.
Castiel egy ideig hallgatott, de aztán megszólalt.
- Azon, amit még reggel mondtál - bökte ki végül. - Mennyi igaz belőle?
- Őszinte legyek, vagy hazudjak? - néztem rá, de mivel Castiel nem válaszolt, folytattam. - Minden... Sajnálom Castiel... Nem tudlak elfelejteni.
- Tudom. Hallottam. És, mit szeretnél? Három lehetőség van.
- És az mi lenne?
- Első. Elfelejtem az egészet, és nem hozzuk fel soha többet. Második. Megbeszéljük valamelyest. Harmadik. Nem fogom elfelejteni, de nem beszélünk többet róla.
- ... Nem tudom... Harmadik - suttogtam.
- Akkor ezt megbeszéltük. Hű, de marha sokáig tartott!
Felnevettem.
Ezek vagyunk mi Castiellel. Időnként összekapunk, és utáljuk egymást. De egyébként...
Bírjuk a másikat. Kétségek nélkül.
- Kipróbálunk valamit? - kérdeztem.
- Gondolom nem arra gondolsz, amire én...
- Perverz! - csapta meg a vállam. - De nem. Vagyis... Egy kicsit ilyen témához kapcsolódik. 
- Mond el röviden.
- Csináljunk úgy, mintha járnánk. De csak ma.
Meglepődött, majd megkérdezte.
- Minek?
- Kíváncsi vagyok, hogy Yves mit szól hozzá.
- Vagyis féltékennyé akarod tenni? - vált az arca közömbössé.
- Nem. csak tudni akarom, hogy mit szól hozzá - ismételtem.
- Legyen - egyezett bele.

                                            Castiel

Szerintem Avery jól döntött. Nem akarunk beszélni a dologról, de nem is akarja, hogy elfelejtsem. Szerintem egy ilyet nem is lehet elfelejteni.
A busz nagy rázkódással megállt, mi pedig leszálltunk róla. Felkaptam a táskámat, a vállamra kaptam. Leugrottam a fülledt buszról, és megvártam, amíg mindenki leszáll. 
Yves pattant le másodiknak, azután Avery. Féloldalas vigyorra húztam a számat, és megvártam, amíg ideér mellém.
Összeborzoltam a haját, ő pedig felkacagott, és válaszképp ő is összekócolta a hajam. Nem nagyon sikerült neki.
- Milyen hajad van neked? Akárhogy kócolom visszaáll az eredeti formájára! Miért? - nyafogott.
- Ebbe kell beleszoknod cica - mondtam, és megböktem.
Visszabökött, majd elvette a táskámat. Kérdőn rápillantottam, majd azt vettem észre, hogy rám ugrik. Meginogtam, majdnem elestem. Avery kinyújtott nyelvvel nevetett.

Amikor kezdett lecsúszni rólam, megragadtam a combját, és a hátamon tartottam. Avery újra felkuncogott, de aztán meghallottam magam mögött Yves gúnyos hangját.

- Tökéletes pár lenne belőletek. Szinte egymásnak szántak titeket.

Hátrafordítottam a fejem és olyan lekicsinylően néztem rá, amennyire csak tudtam.

- Egy kicsit elkéstél ezzel a megjegyzéssel.

Mr. Faraize elindult, mi pedig követtük.

                                                *** 

Az öltözőbe lépve rájöttem, hogy egyet kaptunk a lányokkal. A csapat háromnegyede már átöltözött, csak én, Yves, Avery és Rosa maradt a terembe.

Gyorsan lekaptam magamról a pólómat, és észrevettem, hogy Avery engem figyel.

Elhúztam a számat, de utána elvigyorodtam.

- Mi van cica, nem elég az otthoni látvány? - kérdeztem pajkosan.

Avery elmosolyodott.

- Ebből sose elég. Meddig akarod még kigyúrni magad?

- Meddig szeretnéd?

- Nekem ennyi is elég.

Rosa kapkodta a pillantását köztem és Avery között, de aztán rájött, hogy ez egy színjáték.

Yves viszont nem volt szerencsés. Felhúzott szemöldökkel méregetett minket.

Avery ledobta magáról a pólóját. Fekete melltartóban állt előttem.

Kifújtam a levegőt, és éreztem, hogy a bőröm felforrósodik. Nem vettem eddig észre, hogy Avery-nek bomba jó alakja van. De tényleg.

Elfordítottam a fejem, de mire visszanéztem azt vettem észre, hogy Avery gatyája is a padra került, és a pólómat felvette. Egész nagy volt rá, a térde fölé ért a póló alja.

- Kérem vissza - nyúltam felé.

- Miért? - illegette magát.

A kezemet a derekára kulcsoltam, és magamhoz húztam, majd belesúgtam a fülébe (abba, amelyikre Yves rálátott).

- Mert ezt a látványt szeretném megtartani magamnak cica.

Viccesen megharaptam a karját, mire Szöszi felnevetett. A kezét a mellkasomra tette, majd a tenyere lecsúszott a hasamra. Beleszédültem, és eltoltam magamtól.

- Na, öltözz, mert kell a szurkolás - mondtam, majd óvatosan megsimítottam a fenekét.

Avery elpirult, és az egyik tincsét a füle mögé tűrte. Ellépett tőlem, és átöltözött. A mezemet magamra kaptam, és megvártam amíg a csajok elkészülnek. Rosa elugrált az ajtóig, és kinyitotta. Avery ment volna utána, de nem hagytam. Felemeltem, ő pedig átkulcsolta a nyakam.

- Mit csinálsz te őrült? - nevetett.

Nem válaszoltam, csak mosolyogtam.

                                                 Avery

A padon ücsörögve elnéztem, ahogy a fiúk melegítenek. Én is felálltam, és kinyújtózkodtam. 

Hirtelen egy kosárlabda csapódott nekem, és én a földre kerültem.

- Normálisak vagytok barmok?! - kérdezte egy srác.

Odasietett mellém, és megkérdezte.

- Ne haragudj! Jól vagy? Nem fáj valamid?

- De, a fejem nagyon fáj - nyüszítettem.

- Ne haragudj! Nagyon sajnálom.

Kikapott egy hűtő ládából egy elég hideg vizet, és óvatosan a fejemhez nyomta. Felszisszentem, de aztán újra megkérdezte.

- Még mindig fáj?

Felpillantottam, és elállt a lélegzetem.

Egy fekete hajú, smaragdzöld szemű srác nézett rám aggódó tekintettel. Amint találkozott a tekintetünk, ő neki is hasonló volt az arca, mint az enyém.

- Nem... Már... Nem annyira - válaszoltam.

Elvette a vizet, és visszadobta a ládába.

- Tényleg... izé... Ne haragudj! A haverom erősen dobta a labdát, én meg nem tudtam elkapni.

- Semmi baj... Egyébként Avery vagyok - mosolyogtam.

- Max - viszonozta a mosolygást. - Jól látom, hogy szurkolólány vagy?

- Mi? Ja, igen.

- Jól áll a ruha.

- Köszi - pirultam el. - Egyébként te is kosarazol?

- Aha. Pont az ellenséges csapatban játszok.

- Húha! Akkor nem kéne most veled beszélgetnem! - tettettem pánikot.

Max felnevetett, majd egy férfias hang kiáltott ránk.

- Hé Max! Vagy idetolod a segged, vagy mehetsz el! Ez nem egy játszóház!

Max lehajtotta a fejét.

- Ő Curt - mondta, nekem pedig a név hallatán a hányinger kerülgetett. - A kosárcsapat kapitánya. Egy igazi seggfej, egy bunkó vadállat. Utálom... nagyon. 19 éves...

- 19? - hüledeztem.

- Bukott. Nem tanul, nem akar csinálni semmit. Mindig erőszakkal éri el amit szeretne.

- Max, figyelj! Hohó! - ért oda Curt. Fekete hajú, vöröses szürke szemű srác volt. - Tudod mit? Menj bemelegíteni. Te ehhez még kicsi vagy - mondta. Nem igaz. Max ránézésre 16-17 éves lehetett. - Passzold őt át nekem - lökte el Max-et Curt, majd hozzám fordult. - Szia cicus? Van gazdád?

- Ööö... Nincs - válaszoltam.

- Szuper. Ha lenne, akkor se zavarna - hajolt közelebb.

Elhátráltam, de Curt követett.

- Mi a neved cica?

- Semmi közöd hozzá!

- Ugyan már... - fogta meg a csuklómat.

Ki akartam rántani a keze közül, de erősen tartotta. Segítségért akartam kiáltani, de nem volt rá szükség.

- Engedd el.

Oldalra pillantottam, és a szemem elé tárult Castiel dühös pillantása.

- Nem mondom még egyszer - a hangja remegett a dühtől. 

- Pf... A hős lovag - röhögött Curt. - Játszani akarsz Castiel? Én benne vagyok...

- Azt akarom, hogy Averyt hagyd békén.

- Miért, mi vagy te, a pasija? 

- Nem. De akkor is. Hagyd. Békén - hangsúlyozta ki a szavakat.

- És ha nem? - lépett közelebb hozzá Curt. 

- Avery. Menj el - parancsolta. - Én is megyek.

Hallgattam rá, és elindultam. Castiel ott akarta hagyni Curt... akárkit, de az a kezénél fogva visszarántotta. Valamit mondott neki, majd elhallgatott. Castiel nem válaszolt, hanem utánam indult.

- A hallgatás beleegyezés Castiel! - kiáltott utánunk Curt.

Piroska nem válaszolt rá, csak megragadta a kezemet, és elhúzott onnan. Megkérdeztem, hogy mit akart tőle, de csak annyit válaszolt, hogy semmit, ne foglalkozzak vele. Yves a pályára hívta a csapatot, és mindenki elindult.

- Castiel! - szóltam utána.

Visszafordult, és folytattam:

- Vigyázz magadra kérlek!

Elmosolyodott, de aztán újra elindult a pálya felé.

Pár perccel később Castiel és a többiek már a pályán voltak. A meccs elkezdődött, és a lányokkal mi is nekiláttunk elkezdeni a koreográfiát.

Megpillantottam Max-et a pályán, aki rám mosolygott. Intettem neki, de aztán a bíró fújt, hogy kezdődhet a játék.

5 másodperc se telt el, de Max már a földön feküdt.

- Bocs - mondta Castiel, majd felhúzta Max-et a földről.

- Nincs baj - szólt a srác.

Tovább folytatták a játékot, és megállapítottam, hogy hiába Curt a kapitány, Max ezerszer jobban játszik.

Van tehetsége hozzá, az biztos...

A meccs vége fele a mi csapatunk csak egyel volt lemaradva. Castielék már ki voltak izzadva, és mi is elfáradtunk. A padon ücsörögve vártam a meccs végét.

1 perc volt hátra. Ennyi idő elég lett volna, hogy egy vagy két gólt beszerezzenek a srácok. Elindult az utolsó esély, Castiel pedig mindent beleadott, de gól nem jött össze.

20 másodperc. Ha egy gól összejön, akkor hosszabbítás lesz. Azzal is előrébb jutnak.

Castiel kifújta a levegőt, és elindult.

Nem sokáig tartott az egész. Amikor Castiel éppen ugrott a dobáshoz, a bíró lefújta a meccset. Castiel a levegőben maradt. De nem sokáig...

Curt kihasználva az alkalmat, hogy már vége a meccsnek, nekiugrott Castiel-nek. Hatalmas lendülettel a földre sodorta, de aztán felpattant. Castiel 2-3 méter csúszott, utána pedig fájdalmasan felnyögött.

A szám elé kaptam a tenyeremet, majd később egy fiatal nő rontott be a pályára. Letérdelt Castiel mellé, azt felpillantott.

- Hívjanak ide egy orvost. Gyorsan - szólt.

Észrevettem, hogy Curt leguggol Castiel mellé.

- Elvesztettétek a meccset. Enyém a bige. Fogadtunk - mondta.

- Nem fogadtunk... - nyöszörögte Castiel. - És hagyd őt békén...

Mia (mivel ő orvos) odament Castiel mellé, és megvizsgálta. Odarohantam, és leültem Castiel-hez. Rám emelte azt a gyönyörű szürke szemét, és elmosolyodott.

- Ne mosolyogj - szóltam rá. - Megkértelek, hogy vigyázz... - suttogtam.

Nem szólt semmit, hanem inkább elkezdtem neki énekelni.

- If you could see that I'm the one who understands you, been here along so why can't you see... You belong with me...

Behunyta a szemét, de aztán újra kinyitotta.

- Semmi komoly - szólt Mia. - Csak zúzódás. Nem kell vele kórházba menned. Viszont ha erősebb lendülettel esel el, eltörik a bordád... Ez biztos.

Curt felröhögött a háttérben, mire én mérgesen felpattantam, és odasiettem hozzá.

Azt hiszem, hogy megkapta élete legnagyobb pofonját. A többiek pislogás nélkül bámultak ránk, majd elkiáltottam magam.

- Te szemét bunkó! Tudod, hogy mit csináltál?! Majdnem kórházba került te seggfej! Esküszöm megverlek! - kiáltottam.

- Egy kis csaj akar nekem ártani? Na ne röhögtess! - nézett rám Curt.

Robbantam volna, de Armin lefogott.

- Hé, nyugi Avery!

- Nem Armin, jól mondja - szólt Rosa, majd mellém állt. - Egy ilyen köcsög ne szívózzon velünk!

- Két kis csaj egyszerre? Tiszta főnyeremény! - röhögött Curt.

Ökölbe szorult a kezem. Összeszedtem minden csepp bátorságomat, és gyomorszájon vágtam.

Curt egy kicsit összegörnyedt, de aztán ott hagytam. Visszamentem Castiel mellé, akit éppen felszedtek a földről. Castiel felnyögött, majd odamentem hozzá.

Az öltözőbe előkerestem a tatyómból az ilyen elsősegély cuccokat. Igen, tartok magamnál ilyeneket, pont az ilyen esetekre.

Én már átöltöztem, de a többiek még a cuccukat pakolták. Óvatosan lehámoztam Castielről a mezét, és megkérdeztem, hogy hol fáj neki. Az jobb oldalára esett, így az. Egy krémet vettem elő, ami jó az ilyen sebekre. Nekem legalábbis bevált. 

Lassan, finoman masszíroztam bele a bőrébe a mentolos krémet.

- Tudod Szöszi, ezt egészen megtudnám szokni... - mondta halkan.

Felnevettem.

- Ne élvezd, mert nem tart hosszú ideig. Kész is vagy - raktam el a cuccost.

- Ez tényleg gyors volt - állt fel.

- Castiel, kíméld magad jó?

- Hogyan? Leteszem aludni, amíg én ezt meg azt csinálom? - kérdezte szarkasztikusan.

- Marha vicces. Haha! Kurvára nem volt vicces - röhögtem.

- Mégis nevetsz.

- Kussolj, és öltözz!

Felnevetett, de aztán magára kapta a cuccait.

Kiléptünk az ajtón, és egy ismerős alakot pillantottam meg. 

- Max! - kiáltottam boldogan.

- Szia Avery! - indult el felém.

- Első kérdés. Hány éves vagy? - kérdeztem.

- 17 leszek egy hét múlva - mosolygott.

- Ezt jó tudni.

- Egyébként - túrt bele a hajába. - Bocsi azért amit Curt csinált...

- Ugyan, nem baj! - legyintettem. - Vöröskének semmi baja - paskoltam meg Castiel arcát.

- Enyhén fejezted ki - morgott.

- Kuss - szóltam rá, mire felhorkantott.

                                              ***

Castiel ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen. Hiába faggattam, nem mondta el, hogy miért is.

Egymás mellett lépkedtünk, szótlanul. Mondani akartam neki valamit, de nem jöttek szavak a számra. Eszméletlenül vágytam rá, hogy elmondjam neki, mit érzek iránta, de nem tehettem. Most még nem.

Néha egy kicsit le kellett lassítani, mert Castiel a fájó oldalával nem bírta a sebességet. De amikor a házunk elé értünk, meglepődtem...

Castiel nekitámaszkodott a kerítésnek, és egy nyögéssel az oldalához kapott.

- Mi a baj? - kérdeztem hirtelen.

- Fáj. Nagyon...

A táskámban kezdtem el kutatni, majd előhúztam egy gyógyszert és vizet.

- Vedd ezeket be - nyomtam a kezébe.

Castiel bekapta a gyógyszert, és hozzáitta a vizet. Egy kis idő után jobban lett.

- Jól van. Már nincs baj. Én megyek - indult el.

Gondolkodás nélkül megragadtam a dzsekijét és visszahúztam.

- Ne menj. Lehet, hogy megint rosszul leszel. Én el tudlak látni. Te, otthon egyedül mihez tudsz kezdeni? Maradj itt!

Castiel rám nézett, de aztán bólintott.

Hát, a szüleim nem hiszem, hogy örülni fognak neki, hogy egy fiú alszik majd a szobámba, de... 

Hát, kedves szülők, ez van, ha az ember lánya SZERELMES.