Keserves élet.
"Csak... Szeretnék felmenni a szobámba..."

Yves

Lassan, kelletlenül nyitottam ki a szemem a reggel. A nap besütött az ablakon, szinte megvakított.

Felültem, és körbenéztem. A szoba úgy nézett ki, mint ahogy tegnap este hagytam. A párnám és a könyvek a földön, a poharam összetörve hevert a padlón.

Mélyeket lélegeztem, és aztán egy pillanatra a tenyerembe temettem az arcomat.

Felkeltem, és a szekrényhez léptem. Felvettem egy szürke fejhallgatós pólót, és egy fekete farmert. Mindig olyan pólót vásároltam, vettem fel, ami takarta a tetoválásomat. Ha pedig a kosármezem volt rajtam, akkor fáslival bekötöttem.

A telefonomhoz nyúltam, de azzal a lendülettel vissza is dobtam a helyére. 

Amikor kinyitottam az ajtót, a reggeli illata csapta meg az orrom. A faliórára pillantottam. Jól elkéstem a suliból, az első óráról lemaradtam.

Lementem a lépcsőn, és leültem az asztalhoz.

- Szia kicsim - köszönt anya. - Hogy aludtál?

- Nem jól - vallottam be.

- Figyelj, nem... Nem vagy te... Nem vagy depressziós? Aggódok érted.

- Nincs semmi bajom. 

- De...

- Nincs, oké?! Jól vagyok.

Anya fájdalmasan rám pillantott, de aztán rám hagyta a dolgot. 
Felálltam, felkaptam a táskámat, és elmentem.
Nem akartam kocsival menni, ezért inkább a gyalog utat választottam.
A hideg idő csípte az arcomat, de nem nagyon érdekelt. Zsebre vágtam a kezem, és elindultam.
Félúton kaptam Evy-től, az osztálytársamtól egy SMS-t:

Szia Yves! Csak szólok, hogy a következő óránk az alattunk járó osztállyal van. Tudod, ahova a szexi Castiel jár.

Evy-nek minden srác szexi. Még én is az vagyok neki.
De ha... Ha Castiel osztályába lesz az óránk, akkor...
Akkor Avery is ott lesz.
Nem fogom kibírni. Nem tudok a szemébe nézni. Azt se bírom, ha a közelembe van...
Ó, bakker!

                                               ***

Belöktem a suli ajtaját, és a folyosón lépkedtem. Castiel osztálya felé vettem az irányt, és benyitottam. 
Mindenki rám nézett, majd a tanár megszólalt.
- Yves Jensen, pártolom az anyukáját, amiért kivette az első óráról, de még így is késett 10 percet a másodikról.
- Elnézést - mondtam.
Az osztályom megmerevedett, és a tanár is megdöbbent.
- Baj van? - kérdeztem.
- Hát, ez fura... Mr. Jensen elnézés kér, amiért elkésett. Tudja mit? Nem írom be. Menjen a helyér... Üljön le egy üres helyre - javította ki magát a tanár.
Összeharaptam a számat, de aztán Avery-vel találkozott a tekintetünk. Egyedül ült.
Szomorúan elfordítottam a fejem, és nagyon erősen koncentráltam, hogy ne essek össze.
Leültem Evy mellé, aki PONT Avery padja előtt ült.
- Szia Evy - köszöntem.
- Szia Yves! Hogy érzed magad? - csicsergett.
- Attól eltekintve, hogy baromi szarul aludtam, és kurva rossz a kedvem? Egész jól... - fordítottam oldalra a fejem.
Kibámultam az ablakon, és sokáig ott tartottam a fejem, mert azt vettem észre, hogy Evy szólít.
- Hahó. Föld hívja Yves-t! Itt vagy... Momak? - nevetett.
- Persze - válaszoltam, de aztán rájöttem, hogy mit mondott, és megkérdeztem. - Mit mondtál az előbb?
- Momak? - kuncogott tovább.
- Hol hallottad ezt?
- A húgod, mondta egyszer, amikor összefutottam vele a játszótéren, tudod - kezdett bele egy másik sztoriba. - az öcsémet vittem oda, és egy nagyon helyes...
- Ezt majd később elmondod - szakítottam félbe.
- Jó. Szóval összefutottam vele, és ő mondta, hogy egy lány hív így téged.
- Aha... - tök ciki, hogy Avery is hallja amit mondok.
Hirtelen a suli legnagyobb ribanca, Lyvia is betoppant az órára.
- Lyvia, van mentsége a késésére? - kérdezte a tanár.
- Van. Már nem vagyok együtt a pasimmal.
- Üljön le.
Lyvia mosolygott, és levágta magát mellém. Mert nem volt máshol hely. A mi padunk volt olyan, ahol hárman fértek el.
- Hányadik pasid volt ez? A huszadik? - kérdeztem szemrehányóan.
- Tizenkilencedik - javított ki. - Tudjátok, milyen érzés, ha elvesztesz valakit?
- El tudjuk képzelni.
- Pff... Mit tudtok ti?
- Mondjuk sok olyat, amit te nem - idegesedtem fel. - Mert az, hogy naponta váltogatod a pasikat, az egy érzés ugye?!
- Mit idegesedsz fel, te paraszt?! Tudod, milyen érzés?!
- És te tudod?! - pattantam fel. Az összes szem ránk szegeződött. - Azt tudod, milyen érzés, amikor egy olyan embert vesztesz el, aki TÉNYLEG fontos neked? Tudod, milyen érzés, amikor egy hülyeség, sőt, baromság miatt üvöltesz a barátoddal?! Amikor megbántod?! Tudod, milyen érzés az, hogy utána mindent megbánsz?! Amikor a szobádban ülsz napokig, azon gondolkozva, hogy mit rontottál el?! Hogy, hogy tehettél ilyet vele?! Amikor egy fontos személlyel kiabálsz, utána pedig egyből rájössz, hogy nem kellett volna, de már sose csinálhatod vissza... Tudod te, hogy milyen érzés?! Nem vesztettél el senkit, te cafka! Én két olyan embert vesztettem el, aki igazán fontos számomra! - csak nagy erőfeszítés árán tartottam vissza a könnyeimet. - Nem tudsz semmit... Sose élted azt át, amit én. Tudod, hogy az elmúlt napokban min mentem keresztül? Van fogalmad róla?! - vágtam a fejéhez.
Csendben, halkan ziháltam. Minden olyan dolgot kiadtam magamból, ami bánt.
Körülnéztem. Dühösen fújtam egyet, és kiviharzottam az ajtón.
- Yves! - kiáltotta utánam Evy.
Nem hallgattam rá, csak mentem a folyosón.
Megálltam egy szekrény mellett, és ököllel belevágtam. A másik kezemet az öklöm mellé raktam,és nekitámaszkodtam a szekrénynek. Lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a könnyek lefolyjanak az arcomon.
- Yves...
Oldalra fordítottam a fejem, és megpillantottam Evy szürkéskék szemét. Ő állt ott.
Mellette pedig Avery.
Behunytam a szemem, és elkaptam róluk a tekintetem. Egy utolsó könnycseppet hagytam kicsordulni, de aztán megtöröltem a szemem. Evy odajött mellém, és átölelt. Átkaroltam, és a vállára hajtottam a fejem.
- Fáj... - suttogtam.
- Tudom Yves, tudom... De túl fogod élni. Segítek.
- Mit élek túl? - bontakoztam ki az öleléséből.
- Hát... - vakarta meg a tarkóját. - A depressziót...
- Jézusom! Nem vagyok depressziós! - hazudtam.
- Ne aggódj, megőrzöm a titkodat, te kis szexmajom!
Megdöbbentem a megszólításán, amit észre is vett.
- Nyugi, ne kapd fel a vizet! Tudom, hogy még szűz vagy.
- Honnan?
- Nincs olyan dolog, amiről ne tudnék - kacsintott.
A szememet forgattam, de aztán Evy megkérdezte.
- Visszajössz az órára?
- Nem tudom - sóhajtottam. - Azt hiszem, eléggé megviselte őket, amit hallottak az előbb.
- Egyébként... Kettőt mondtál. Az egyiket tudom. Ki a másik?
- Mi van?
- Azt mondtad, hogy két embert vesztettél el. Az egyiket tudom. Ki az a másik?
- Az apám - vallottam be.
- Mi?
- Nem nagy dolog - fordítottam el a fejem. - Három éves voltam. Arra nem is emlékszik az ember.
- Meghalt...?
- Fogalmam sincs - röhögtem kínosan. - Nem is ismertem. Elhagyta anyát, elhagyott engem.
- De... Ha nem ismerted...?
- Attól még fáj, hogy apa nélkül nőttem fel.
Evy alig láthatóan bólintott. Mondtam neki, hogy nem megyek vissza az órára, mire ismét bólintott. Avery és ő, visszamentek.
Apropó Avery.
Miért volt itt?
Miért jött utánam?
Miért érdekelte, hogy mi van velem?
Talán fontos vagyok neki?
Túl sok a megválaszolatlan kérdés...

                                            ***

Amikor összeszedtem a bátorságomat, és visszamentem az órára, már rég vége volt. Egyedül Avery, és Castiel maradt a terembe. Avery egy padon ült, előtte pedig Castiel áll. Valamin nevettek, de aztán megtörtem ezt a pillanatot.
- Már vége van? - kérdeztem.
Idepillantottak, de Avery elkapta a tekintetét. Szomorúsággal teltem meg, amit megpróbáltam nem kimutatni.
- Jah - válaszolt Castiel.
- Akkor mindegy - vágtam rá, és kimentem a teremből.

- Mondom, hogy semmi bajom!
Ezt ismételgetem, mert a barátaim nem bírják megérteni, hogy jól vagyok. Ami nem igaz, természetesen.
- Elég gyenge kifogás - mondta Larry.
- Tulajdonképpen, ha valaki depressziós, akkor mindig hazudik, vagy letagad dolgokat - tolta fel a szemüvegét az orrára Libby.
- Nem vagyok depressziós! - keltem saját magam védelmére.
- Még mindig... - kezdte Evy, de közbevágtam. Vagyis, rácsaptam az asztalra.
- Jól vagyok, oké?!
Elhallgattak, és újra a kajájukat kezdték el piszkálni. Hát igen, a menzás kaja nem egy főnyeremény.
Castiel és Avery.
Beléptek az ebédlőbe, és nevetve elvették az ennivalót. Castiel salátával dobálta Törpét, aki csak röhögve összeborzolta a fiú haját.
A tekintetem elsötétült, a kezem ökölbe szorult az asztal alatt, és a testem megfeszült.
- Mondom, hogy ideges... - motyogta a többieknek Libby.
- Micsoda? - fordultam oda.
- Úgy bámulod Castielt, meg azt a szőke lányt, hogy ihaj. Mintha meg akarnád ölni Castielt.
Elgondolkoztam azon, amit mondott. Igaza van.
Annak kellene örülnöm, ha Avery boldog. A legjobbat szeretném neki. Ha a helye nem is mellettem, hanem Castiel mellett van, és jól érzi magát, akkor nekem is oké...
Felálltam, elköszöntem a srácoktól, és sarkon fordultam. Az ajtó felé vettem az irányt, de észrevettem, hogy Avery megcsúszott.
Oroszlánugrással (Pff... Na persze) termettem mellette, és elkaptam. A karom egy kis ideig a vékony, karcsú derekára fonódott, de azonnal el is kaptam onnan.
- Legközelebb jobban vigyázz - mondtam neki. - Csúszós itt a padló.
Elfordultam, és hazafelé vettem az irányt.

                                               Avery

Csak álltam ott, és Yves helyére bámultam, mint borjú az új kapura. Az előbbi dolog meglepett.
- Baj van, Szöszi? - kérdezte Castiel.
- Attól eltekintve, hogy majdnem eltanyáltam? Á, dehogy. Semmi.
- Akkor oké. Amúgy sem segítettem volna - vigyorgott.
- Kösz! - nevettem.
Megdobott egy saláta darabbal, mire hozzávágtam a műanyag poharamat. 
Felröhögött, de aztán leültünk egy olyan helyre, ahol nem ült senki.
- Am... - kérdeztem teli szájjal. - A suliba szoktak lenni felvilágosító órák?
- Szoktak. Mintha nem tudnánk mindent. 17 évesek vagyunk!
- Én csak 16.
- Valaki meg 18 - mondta. - Tudod, hogy hogy értettem.
- Mit szoktak ott mondani? - kérdeztem.
- Miért érdekel? - kérdezte pajkos mosollyal az arcán.
- Hogy tudjak majd rá válaszolni - forgattam a szemem. - Na?
- Igazából minden egyes ilyen órán azzal kezdik, hogy "Ráérsz még!". Nem azért, de elvárni egy 17 évestől, hogy ne szexeljen, olyan, mint elvárni egy kutyától, hogy tojást rakjon.
- Szóval lehetetlen - rövidítettem le. - Mégis rengeted diák van, aki még szűz. Miért van ez?
- Beleértve téged is a szüzek csoportjába.
- Bunkó! - dobtam meg egy kenyérdarabbal.
- Nyilán azért van, mert nem készültek fel rá - válaszolt a kérdésemre.
- Tuti, hogy ez rád nem igaz... - motyogtam.
- Talált, süllyedt,
- Megmondasz valamit őszintén? - csaptam le a villámat.
- Durvának tűnik, de igen.
- Hány csajt fektettél meg eddig?
Meglepődött, de aztán elröhögte magát.
- Egyet igazából, kettőt pedig csak majdnem. De ott a csaj esett nekem.
- Fura...
- Mer'?
- Mindig is azt hittem, hogy rengeteg lány szüzessége van nálad.
- Nem. Csak egynek.
- És cseréltetek?
- Mi van?
- Hajj - csaptam rá a homlokomra. - Elcseréltétek a szüzességeteket?
- Még mindig nem vágom...
- Ó, bazd... Vagyis a tied nála, az övé pedig nálad van?
- Jaaa - döbbent rá, hogy mit akarok mondani. - Aha... Asszem.
- MI?! Mi az, hogy asszem?
- Lehetséges, hogy amikor berúgtam, megfektettem egy csajt. Csak mert nem emlékszek arra az estére.
- Te ökör! - kezdtem el csapkodni. - Nem emlékszel rá?! Hogy lehet ez?!
- Berúgtam oké? Nem tehetek róla!
- Arról nem tehet az ember, ha beleszeret valakibe - mondtam. - De arról igen, ha berúg - fontam keresztbe a karom a mellkasom előtt.
- Jóvanna'. Ejtsük a témát oké?
- Jól van - ültem vissza a helyemre, de aztán SMS-t kaptam. Elővettem a telefonom, és megnéztem.
- Mennem kell - álltam fel. - Rosa írt, találkozni akar a parkban. Egy kicsit hülyéskedni szeretne - kaptam fel a vállamra a táskámat, és intettem neki. - Hali, Piroska!
Castiel elmosolyodott.

                                                ***

Rosat nem volt nehéz megtalálni. Hosszú, fehér haja már messziről látható volt.
- Szia... sztok - egészítettem ki, amikor láttam egy lányt Rosa mellett. Ő volt az a csaj, aki aznap a a vásáron Yves-el volt.
- Szia Avery! Rosa ,már mesélt rólad! Az én nevem Christine, de a Chris nevet jobban szeretem. Yves az uncsitesóm.
Mi...? Akkor Yves... Akkor Yves nem is randizott ezzel a lánnyal! Ő az unokatesója!
- Egyébként, hogy van a nagyfiú? - kérdezte Rosa.
- Nem túl jól - ingatta a fejét Chris. - Most is ki akartam hívni, de... Hát, nem tudom, mi van vele. Bekopogtam a szobájába, de nem válaszolt. Benyitottam, és megszólítottam, de nem szólt semmit. A földön ült, a hátával a falnak támaszkodott, és kibámult az ablakon. Amikor bementem nem is fordította felém a fejét. Egy kicsit aggódok érte.
- Majd újra jobb kedve lesz, ne aggódj! - biztatta Rosa.
Én viszont kételkedtem. Jobban kezdtem el aggódni Momak miatt.
- Rosa... Haragudnál, ah most elmennék? Fontos dolgom van - mondtam. Mivel tél van, mát sötétedett, ezért is akartam menni.
- Jó, megbocsátok. Menj csak!
Bólintottam, és eliramodtam. Csak futottam, és futottam.

                                                Yves

Megnyitottam a vízcsapot, és meleg vizet engedtem a kádba. Levetkőztem, a ruhámat pedig a padlóra dobtam.
Nekitámaszkodtam a mosdókagylónak, és a csupasz felsőtestemet bámultam. Olyan tökéletes volt... Semmi bőrhiba, lesült, barna, feszes bőr. A testem, a karom csupa izom, minden lány álma egy ilyen pasi. A hajam kócos, a szemem éj fekete.
Ingert éreztem, hogy összetörjem a tükröt, de nem tettem.
Avery boldog Castiellel.
Örülnöm kellene neki, de...
Nem tudom elfogadni...
Összeharaptam az ajkamat, és beültem a kádba. Hátrahajtottam a fejem, és hagytam, hogy a meleg víz beterítsen.
Odapillantottam a mosdókagylóhoz, és észrevettem egy borotva pengét. Fogalmam sincs, hogy miért volt ott, de ott volt.
Nem gondolkodtam. Felültem és odanyúltam. A két ujjam közé csippentettem, de egy pillanatra megálltam, és elkezdtem gondolkozni. Hülyeség amit csinálok. Teljesen őrült vagyok. De nekem már úgyis mindegy... Szét vagyok esve...
A karomhoz emeltem a pengét, és egy pillanatra behunytam a szemem. Amikor újra felemeltem a pilláimat, egy éles vonalat vágtam a bőrömbe.
Fájdalmasan, erőteljesen felnyögtem, és elkezdtem zihálni.
- "Figyelj Yves - szóltam magamhoz. - Minél gyorsabban csinálod, annál előbb végzel."
Hallgattam magamra, és újra belekezdtem.
Gyorsan dolgoztam, mégis fájdalmas volt. Az üvöltés határán álltam, de nem akartam, hogy anyám feljöjjön. A fejemben minden dolog cikázott össze-vissza. A víz egy idő után a vértől bíborra színeződött, és a kád széle vörös színben pompázott.
Végeztem. Meghúztam az utolsó vonalat.
A karomat a vízbe raktam, és elernyedtem a kádban. 
- "I'm bleeding out, so if the last thing that I do... Is to bring you down, I'll bleed out for you..." - énekeltem halkan.
A kezemet bámultam. Túl késő. Túl késő bocsánatot kérni.
Megbántam mindent.
Nem akarok élni...
Gondolom, ez a depresszióval jár.
A szemem elkezdett lecsukódni, és lejjebb csúsztam a kádban. A vörös lé már a mellkasom közepéig ért.
Apró betűket, és a karom közepét használtam.
Egyetlen szót véstem bele a karomba...

                                              Avery

Bekopogtam a házba, és egy fiatal nő nyitott ajtót.
- Szia! - köszönt.
- Heló, vagy szia. Yves itthon van? - kérdeztem.
- Igen. Azt hiszem, éppen a fürdőszobába van -mondta, mire megkönnyebbültem. - Gyere be! - állt arrébb.
Beléptem, és körülnéztem. Még sose jártam Yves házába. Modern volt, kellemes kis lakás.
- Egyébként Margaret vagyok - szólt az anyukája.
- Avery - válaszoltam, mire meglepődött. - Baj van?
- Nem, semmi.
Hirtelen halkan kinyílt egy ajtó, és Yves jelent meg félmeztelenül a lépcső tetején.
- Anya... - szólt erőtlenül.
- Tessék? - fordult felé Margaret.
- Tudnál adni nekem egy ilyen seb bekötős... Mi a neve... Fáslit...? - kérdezte halkan.
- Persze, de... Baj van?
- Nem... Csak...
- Jó, adom.
Margaret elindult, és egy fiókban kezdett el kutakodni. Hamar megtalálta, amit keresett és odaadta Yves-nek.
- Köszi... - mondta a fiú.
- Tényleg nincs semmi baj?
- Jól vagyok...
Nem hittem neki.
Yves arca falfehér, a tekintete álmos volt. Engem nem vett észre. Erőtlenül állt a lépcsőknél, és a haja vizes volt. A szeme félig le volt csukódva. A következő percben megláttam egy ijesztő dolgot...
Yves karja lefele lógott, és egy idő után vércsepp jelent meg az egyik ujján, ami aztán a földön landolt.
Elkerekedett szemmel bámultam rá.
Yves bekötötte a karját, és amikor megszorította a fáslit, felszisszent.
Elindult felfele, de hirtelen meginogott, és nekitámaszkodott a falnak. Mindkét tenyerét nekitámasztotta, a homlokát pedig a falhoz nyomta.
- Yves... - szólt az anyukája.
- Jól... Vagyok... - mondta halkan, de mégis erőteljesen. - Csak... Szeretnék felmenni a szobámba...
- Lejössz vacsorázni majd?
Yves csendben maradt, de aztán megszólalt.
- Nem hiszem...
- Akkor majd felviszem neked az ennivalót.
Yves nem válaszolt, hanem inkább elkezdett halkan énekelni.
- "By now you should've some how realized what you gotta do. I don't belive that anybody, feels the way I do, about you now..."
Az egyik tenyere lecsúszott a falról, és erőtlenül esett a teste mellé.
Ellépett a faltól, és lassan bement a szobájába. Azt hallottam, hogy valami törékeny dolog a földre zuhan.
- Aggódok érte. Nagyon - szólalt meg Margaret.
- Mi a baja?
- Van egy olyan érzésem, hogy... Depressziós lett.
- Mi?!
- Ez nem biztos. Csak hát... Napok óta alig eszik valamit, a szobájából csak akkor mozdul ki, ha a fürdőbe, vagy suliba megy. Most meg ez a sebes dolog is bekavart... Mi van akkor, ha rosszabb lesz a helyzet? Ha belefúrja az agyába a gondolat, hogy öngyilkos legyen? 
- Nem hiszem, hogy ez bekövetkezne. Yves nem képes erre.
- Érted bármit megtesz...
- Micsoda?!
- Semmi... Megyek, megnézem, hogy hogy van.
- Én is megyek - indultam kifele.
Visszapillantottam, de aztán becsuktam az ajtót, és hazafele vettem az irányt.

                                                 ***

Amikor a házunk elé értem, egy fiatal nőt pillantottam meg a négy vagy 5 éves kislányával.
- Szia! Te vagy Avery? - kérdezte.
- Ó, igen - mosolyogtam.
- Akkor szeretnék bemutatkozni. Az új szomszédotok vagyok. Vagyis... Vagyunk. Mivel van két lányom. A kisebbiket, aki itt áll mellettem Emma-nak hívják. A nagyobbikat, aki mindjárt jön, Scarlet-nek hívják.
- Itt vagyok anyu! - szólt egy lány hang.
Egy barna hajú, zöld szemű csaj libbent elém.
- Á, szia, a nevem... - kezdte.
- Scarlet - vigyorogtam. - Anyukád már mondta.
- Csak Scy - javított ki. - Ez a becenevem.
- Akkor, kedves Scy, nem akarsz bejönni hozzánk?
- Scarlet, tízre itthon legyél! - búcsúzott el az anyukája.
- Oké! - kiáltott vissza a lánya.
Bementünk a házamba, és Ethan arca tárult elénk.
- Jé, Szia Avery! Ki ez a lány? Vagy bige, ha bunkónak tartod a csajt...
- Te vadparaszt! Szerinted, ha bunkónak tartanám, behívtam volna?
- Jogos...
- Egyébként, ő itt Scarlet, de a beceneve Scy. Az új szomszédunk. Beköltözködtek a mellettünk lévő házba.
- Ja, jóvan' - indult el. - Akkor jó mulatást... Vagy akármit.
- Kösz! Amúgy ő az öcsém - fordultam Scy felé.
Elmosolyodott, és felmentünk a szobámba. Egy elég különös dolog fogadott minket.
Castiel félmeztelenül aludt az ágyamban. Békésen szuszogott, de elrontottam ezt a pillanatát.
- Hé Piroska! - ütögettem meg az arcát.
Kinyitotta a szemét.
- Mi van, Szöszi? - kérdezte álmosan, de aztán felkelt. - Szeretnéd elveszteni a szüzességed? Még mindig állok a rendelkezésedre - hajol felém, és elvigyorodott.
- Tudod mit? Feküdj vissza - löktem rá az ágyra.Elröhögte magát, de aztán beletúrt a hajába.
- Nos, Scy - fordultam újdonsült barátnőm felé. - Ő itt Castiel Maddox. Aki nagyon bunkó, nagyon idegesítő, nagy az egója, egy nagy barom és nagy seggfej, és...
- Egy nagyon jóképű, helyes, izmos, jó testalkatú, vicces, kedves srác - fejezte be Castiel.
- Na, itt az egó - mutattam, mire Scy elnevette magát. Castiel felé fordultam. - Nem pont erre gondoltam, de ha neked így jó... - vontam meg a vállam.
Castiel féloldalas mosolyra húzta a száját, felvette a pólóját, és kiment.
Scy és én még sokáig beszélgettünk, de aztán tízkor hazament. Kikísértem, utána pedig megvacsoráztam, lezuhanyoztam és bementem a szobámba.
Castiel újra ott feküdt az ágyamba, és elmosolyodott, amikor bementem.
Beleharaptam az alsó ajkamba, de aztán bemásztam mellé.
Az oldalamra feküdtem, Castiel pedig hátulról átkarolta a derekamat.
- A harmadik. Hogy örüljé' - mondta.
- Köszönöm Castiel... - hunytam be a szemem.
A lehelete a nyakamat érte, ami megnyugtatott...

                                               ***

Feladó:  Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Miattad tettem...
Elküldi az üzenetet? Igen/Nem
Menti piszkozatként? Igen/Nem

Esti randevú, Yves érzései.

Félve nyitottam be a házunk ajtaján. Castiel a nyomomban volt, és megkérdezte, hogy mit is fogunk mi mondani. Megvontam a vállam, majd beléptem az előszobába.

- Te vagy az Avery? - hallottam anya hangját.

- Igen! Megjöttem! De anyu...

- Mondjad csak... ó - látta meg Castielt.

Castiel köszönésképpen felemelte a kezét, és intett egyet.

- Elnézést a zavarásért, csak tudja ma a kosár meccsünkön történt egy kis baleset. Fellöktek, én pedig ráestem az oldalamra, és amíg hazakísértem a lányát lettek rosszulléteim. Felajánlotta, hogy maradjak itt, mert úgyis el tud látni - magyarázta.

- Baleset történt? Komoly a baj? - ijedt meg anya.

- Nem, semmi komoly - rázta a fejét Castiel. - Tényleg csak az oldalammal lett baj.

- És rosszulléteid is voltak? - hüledezett.

- Csak néhány...

- Hát akkor persze, hogy maradhatsz! Nem engedhetem meg, hogy például kórházba kerülj! Épp csináltam vacsorát, még meleg - libbent át a konyhába anya.

- Na szép. Egy perc alatt levajaztad az anyámat - fordultam Castiel felé, aki csak mosolygott.

- Az anyukád túl jószívű.

- Ez most baj?

- Baj? Dehogy! - röhögött. - Nézd, itt maradhatok nálad - tárta szét a karját.

- Gyerekek! Itt a kaja! - kiáltott anya.

- Megyünk - válaszoltam. - Castiel, készülj fel apa kérdéseire - sóhajtottam.

- Fog kérdezni?

- Jó esetben nem...

Bementünk a konyhába, és leültünk az asztalhoz. Anya rántott húst készített zöldséggel, amit nagyon szerettem. 

Apa ránk pillantott, de aztán visszabújt az újságba. Egész végig nem szólt semmit, csak anya éneklését hallgatta.

- Apa, Castiel itt marad ma estére - szóltam. Azért az aggódás egy kicsit hiányzott.

- Jó.

- És a szobámba fog aludni - mondta, mire Castiel visszaköpte a kóláját a poharába.

- Jó - helyeselt újra apa.

- Ez már nekem is gyanús. Az apák általában aggódni szoktak, ha a lányuk egy fiúval van együtt. Egy este. Kettesben. Ha érti mire gondolok - dőlt hátra Castiel.

Apa lerakta az újságpapírt, majd mosolyogva Castielre pillantott.

- A lányom már 17...

- 16 - javítottam ki.

- Örülj neki, hogy hozzáraktam egy évet - nevetett. - Szóval a lányom 16 éves, már joga van eldönteni, hogy mit csinál. Persze a drog meg az ilyenek tabu. De ha... Mond csak Castiel, hány éves is vagy?

- 17 - válaszolt a fiú. - Pár hónap múlva 18.

- Na szóval. Ha a lányom ilyen korban el akarja veszteni a szüzességét, akkor én abba nem szólok bele. Ha ő boldog, én is.

- Nem fogok lefeküdni vele. Csak példának mondtam - tiltakoztam. 

- Akkor nem...

- Egyébként apa, te hány éves voltál, amikor elvesztetted a szüzességed? -  kérdeztem. Az a jó, hogy ő tőlük nem ciki ezeket megkérdezni.

- Körülbelül annyi idős voltam, mint most Castiel. Anyád egy évvel volt fiatalabb.
- Ez komoly? Anya volt az első? De cuki - vinnyogtam.
Apa csak mosolygott, Castiel meg... Hát, ő meg konkrétan vigyorgott. Nem akarom tudni, hogy mi jár igazából a fejében...
- És anya, fájt? - kérdeztem.
- Akkor azt hiszem, most jön az anya-lánya beszélgetés, szóval megyek - állt fel apa. - Castiel, te maradsz, vagy kijössz? - nézett vissza.
- Á, inkább maradok - vigyorgott a vöröske. - Érdekel ez a beszélgetés.
Apa bólintott, majd eltűnt. Anya leült a helyére, és újra megkérdeztem.
- Hát... Olyan is-is. Csak egy kicsit. Nem vártam, hogy az első alkalom fájdalom mentes lesz - vonta meg a vállát. - De ne aggódj, apád nem ejtett teherbe. Ő is gondolt a védelemre. Szóval, majd ha nálad is... Szóval ha te is úgy döntesz, hogy lefeküdsz egy sráccal, akkor a védelemre gondolj!
- Anya! - kiáltottam fel. - Hogy mondhatsz ilyet? Biztos, hogy fogok rá gondolni! Ez nem kétséges! Nem akarok 16-17 évesen teherbe esni!
- Szóval ilyen korba akarod elveszteni a szüzességed? - húzta féloldalas vigyorra a száját Castiel. - És ki lesz a szerencsés?
- Egyenlőre senki - morogtam.
Castiel áthajolt az asztalon, és közvetlen a fülembe súgta.
- Figyi Szöszi, én ebben tudok segíteni... Állok rendelkezésedre.
Felsikkantottam, és visszalöktem. Castiel csak röhögött, anya meg csak mosolygott. 
- Már értem, hogy a lányom miért hív vadállatnak - kuncogott anya.
- Anyaaa... - szóltam rá. A dolgok, amiket Castielről szoktam neki mesélni, az tabu.
- Avery szokott rólam beszélni? - kérdezte Castiel.
- Megesik... - töprengett anya.
- Hé! Mondtam, hogy az ilyen beszélgetéseink tabuk - keltem ki magamból.
- Az is, hogy amikor egyszer nem voltunk itthon, akkor...
Nem tudta befejezni, mert gyorsan odapattantam, és befogtam a száját. Kínosan mosolyogtam Castielre, aki szerintem megértette, hogy mit akart anya mondani.
Elengedtem anyát, majd Castielt felrángattam az emeletre, majd a szobámba betuszkoltam, és magunkra csuktam az ajtót. A táskámat ledobtam a padlóra, Castiel pedig körülnézett, és ledobta magáról a dzsekijét.
Odamentem hozzá, és magam felé fordítottam. A pólóját lerángattam róla, Castiel pedig megrökönyödve nézett.
- Te komolyan gondoltad azt, amit lent mondtam? - kérdezte.
- Dehogy is! Csak az oldaladat be kéne kenni te vadállat. Feküdj le! - utasítottam.
Castiel rádőlt az ágyamra, és végigfeküdt rajta.

Megvárta, amíg lecsavartam a krém tetejét, és óvatosan bekenem az oldalát. Hamar készen lettünk, úgyhogy mondtam neki, hogy most már kiszállhat az ágyamból.

Felállt, és visszavette a pólóját. Elröhögtem magam, majd megcsaptam... az oldalát.

Castiel felnyögött, én pedig a szám elé kaptam a kezem.

- Ne haragudj! Elfelejtettem, hogy fáj! - ugrottam oda.

- Jól vagyok - mondta, majd kiegyenesedett.

- Jó. Én elmentem lezuhanyozni. Este tíz óra van - néztem az órára, és felkaptam a cuccomat. - Ne less! - emeltem fel a mutatóujjam, amikor visszapillantottam.

Castiel felnevetett, de aztán otthagytam.

Nem gondoltam arra, hogy Castiel a szobámban van, és ott is fog maradni. Abba bele se gondoltam, hogy mégis hol fog aludni.

A tusfürdős flakon hátulját olvasgattam, miközben a kádban ültem. Felsóhajtottam, majd ledobtam a földre. Elkezdtem halkan énekelni, de aztán kopogtak. Ethan dugta be az ajtón a fején.

- Bejöhetek?

- Gyere csak - mondtam, mire bejött, és leült a kád mellé. - Azt hittem, hogy Castiel az.

- Hát, nem - röhögött. - Itt fog aludni?

- Aha.

- És mégis hol? 

- Ezen gondolkoztam eddig... Mittudom' én...

- Egy hely van csak. A szobádba nem fér el matrac, ami nincs is. A kanapé foglalt. Az én szobám túl kicsi. Csak a saját ágyad maradt...

- Micsoda? Elvárod, hogy vele aludjak?

- Mer'?

- Képtelen lennék... képtelen lennék úgy aludni, hogy a közelemben van - válaszoltam, de amikor Ethan kérdőn rám nézett folytattam. - Zavarban lennék. Köztem és Castiel között annyi minden történt már...

- Tudom.

- Mi? Honnan?

- Amikor feldöntöttétek a széket. Tudtam, hogy magától nem dőlt el, így gondoltam, hogy... Szóval, hogy olyasmi történt.

- Mit gondoltál?

- Hogy átmásztál az asztalon, és akkor döntötted fel a saját széked.

- Nem ez volt... Amikor Castiel felemelt, és a lábamat a dereka köré kulcsoltam, akkor döntöttem fel.

- Hát, akkor rosszra tippeltem.

Felnevettem, de aztán folytattam.

- És egyébként is, hogy aludjunk? Olyan sokféle lehetőség van... Csak simán egymás mellett? Vagy a mellkasán aludjak? Vagy háttal aludjak? És mi van, ha átkarolja a derekamat?

- Akkor átkarolja. 

- Kösz, ezzel sokat segítesz - morogtam.

- Melyiknek örülnél?

- Micsoda?

- Melyik "póznak" örülnél? Ha, hogy aludnátok?

- Nem tudom... Szerintem a harmadik. Vagy a második. Attól függ.

- Oké.

Ethan felállt, és szó nélkül kiment. Pár perc múlva kaptam tőle egy SMS-t:

Figyelj, lehet, hogy kiakadsz. Castiel egész végig ott állt az ajtó mellett. Amikor kimentem, akkor csak mosolygott. 

Nem kiakadni, mert még szerintem mindig ott van!

A kezemben szorongattam a telefont, és közel álltam ahhoz, hogy beejtsem a kádba. Már a vízben sem bírtam maradni.

Kiszálltam a kádból, és magamra kaptam a pizsimet. Leengedtem a vizet, és visszamentem a szobámba.

A furcsa az volt, hogy Castiel a szobában volt. Ethan szerint az ajtó mellett állt. De akkor miért van itt?

Rám pillantott, de nem szólt semmit.

- Mit szólnál egy meglepetés programhoz? - szólalt meg mégis.

- Hát nem tudom. A szüleim nem örülnének neki - húztam el a számat.

- Nincs baj. Ethan falaz, mert már mondtam neki. Na?

- Benne vagyok - mosolyogtam.

- Akkor öltözz át. 

Hallgattam rá, és átöltöztem. Egy kivágott sötétkék pamutpulcsit vettem fel egy fekete farmerrel. A  pulcsi alá, egy fekete trikót is felvettem. Felcsaptam a térdig érő csizmámat, és besiettem a fürdőszobába. Castiel figyelte, ahogy gyakorlott mozdulatokkal füstösre sminkeltem a szemem, és egy vörös rúzst kentem az ajkaimra. A parfümből egy kicsit magamra fújtam, majd megpördültem a tükör előtt. Meg voltam magammal elégedve.

Odafordultam Castiel felé, aki csak elkezdett vigyorogni. Ellökte magát az ajtófélfától, és halkan lesiettünk a lépcsőn.

Felvettem a kabátomat, és kinyitottam az ajtót. Castiel előre engedett, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Imádtam a várost este. A gyönyörű fények, ahogy kivilágították az egész várost... Csodálatos volt. 

Csak néztem ide-oda a motorról, miközben Castiel derekát öleltem át. Hirtelen táncolni való kedvem lett. Megláttam egy szórakozó helyet, és szóltam Castielnek, hogy most törölve a meglepi programja, oda be szeretnék menni.

Megvonta a vállát, és odahajtott.

Izgatottan lepattantam a motorról, és türelmetlenül vártam, hogy Castiel is jöjjön. Zsebre vágta a kulcsot, és jött utánam.

A szórakozó hely ajtajára nem volt kiírva, hogy csak 18 éven felülieknek van, így bementünk. 

Amint betoppantunk, éreztem a fülledt, meleg levegőt. Legyezgetni kezdtem magam, és mondtam Castiel-nek, hogy itt aztán folyik az élet. Elröhögte magát, de aztán beljebb vonszoltam.

Tinik ugráltak, táncoltak az elég nagy térségben. Nem volt kicsi ez a diszkó, de azért olyan nagy sem.

Hirtelen felcsendült Avicii You Make Me száma, és azonnal elkiáltottam magam.

- Castiel! Gyere velem táncolni kérlek! Imádom ezt a számot!

- Ha nem mondtad volna ezt, akkor is elviszlek táncolni Szöszi - mondta, és megragadta a kezem.

Helyet cseréltünk, én húztam őt, és kerestem egy olyan helyet, ahol könnyen elférünk.

Amikor találtam egy olyan helyet, megálltunk. Szembe fordultam Castiellel, és hirtelen valaki meglökött hátulról, így az egész testemmel nekiestem Castiel-nek.

- Bocsi - kiáltottam a hangzavarban.

Elmosolyodott, de aztán megragadta a kezem, és megpörgetett. Háttal kerültem neki, és az egész testével hozzám simult. A karom a magasba lendült, amit később Castiel tarkójára tettem. A keze a csípőmön pihent, szinte már a fenekem magasságába tartotta. Mellkasa a hátamnak szorult, majd az ujjaimmal hátulról beletúrtam a hajába. Még mindig háttal álltam neki, úgy mozogtam.

Hirtelen kibillentem az egyensúlyomból...

Yvest láttam egy szőke hajú lánnyal. Elmélyülten beszélgettek, és nem akartam oda nézni, de a tekintetem mindig őket vizslatta.

Visszaálltam, újra Castiel-nek feszültem. Amikor Yves felénk pillantott, egyből elkaptam a tekintetem. Csak azért is megfogom mutatni neki, hogy jól érzem magam.

A régebbi pozícióba visszaálltam, Castiel pedig elvigyorodott. A keze lecsúszott a combomra, amitől felnevettem. A fejét a nyakamba temette, és ütemesebben, gyorsabban kezdett el táncolni. Követtem a mozgását, egészen belelendültem.

Hirtelen műsorváltás következett, mert átváltottak egy lassú számra.

Rápillantottam Castielre, aki csak mosolygott. Megvonta a vállát, megragadta a derekamat, és magához húzott. Átöleltem a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem. Behunytam a szemem, és élveztem az egész táncot. Castiel halkan elkezdte dúdolni ezt a számot, mire megkérdeztem.

- Ismered? - suttogtam.

- Jah. Anyám szokta ezt a számot énekelni. Asszem' ez ment az esküvőjükön is.

- Komolyan?

Választ nem kaptam, mert Castiel felsóhajtott. Pár másodperc után a teste megfeszült.

- Mi a baj? - ijedtem meg, és megpróbáltam kibontakozni az öleléséből.

- Semmi - szorított magához. - Csak megláttam Yves haverodat.

- Szerintem már nem a haverom - válaszoltam.

- Pff... Miután összeveszett veled, keres egy másik szőke csajt?

- Ez nekem is szúrta a szemem.

A számnak röpke 3 és fél perc múlva vége is lett, és utána benyomtak egy elég metálos, zúzós számot. 

- Ne szívass... Erre muszáj táncolnunk! - ugráltam.

- Ez az egyik kedvenc számom.

- Miért, mi ez?

- Theory Of A Deadman Bad Girlfriend. (írói megjegyzés: Ugye Borsó? :D)

- Hmm... Biztosan.

Nem mondtam többet, inkább vadul elkezdtem rázni magam. Castiel mellettem énekelte a számot, majd mögém pördült. A keze ismét a csípőm, derekam köré csúszott.

- Hú, azért veled se könnyű tartani az iramot - mondta. - Hol tanultál meg ilyen... Szexin táncolni?

- Ezt meg kell szoknod Piroska! - válaszoltam. - Egyébként sehol. Ezek a mozdulatok mindig is a zsigereimben voltak - dőltem oldalra.

Voltak olyan fiúk, akik már rég megszabadultak a pólójuktól, és félmeztelenül táncoltak. A lányok levették a pulcsijukat, és vagy topban, vagy trikóban táncoltak. Már bántam, hogy ezt a pamutpulcsit felvettem. Kurva melegem volt.

- Engedj el! - szóltam Castiel-nek.

Kérdőn nézett rám, de aztán engedelmeskedett. A keze lekerült a csípőmről, én pedig azzal a lendülettel megragadtam a pulcsim alját, és lerántottam magamról. Ledobtam arra a székre, ahol Castiel kabátja hevert, majd visszaálltam.

- Ne nézz így! Melegem volt - fordultam Castiel felé.

Megint nekem jöttek, így Castielnek feszültem. Nem is bántam. 

Ebben a testhelyzetben maradtunk. Castiel egyik kezével átkarolta a derekamat, a másik kezét viszont gyengéden a fenekemre tette.

- Nem szégyenled magad? - kérdeztem.

- Á, nem. Bár... Most azon gondolkozok, hogy pofán vágnál, ha levenném rólad a trikódat?

- Te jó ég - temettem a tenyerembe az arcomat.

- Nyugi van! Úgysem teszem meg...

- Ez nem volt elég meggyőző...

A szám véget ért, én pedig tudtam, hogy le kell egy kicsit hűtenem magam.

Elszakadtam Piroskától, és elindultam. Azt hitte, hogy baj van, ezért követett. Megkerestem a mosdót, de mielőtt beléptem volna, Castiel elém állt.

- Baj van? - kérdezte.

- Azon kívül, hogy ezek a barmok egybe rakták a férfi WC-t a nőivel? Nem, semmi - löktem el, majd kinyitottam az ajtót.

Castiel ismét elém állt, de ekkor már robbantam.

- Elmennél innen?

- Miva' tampont cserélsz? - fogta a fejét.

- Nem te hülye gyerek! Csak le kell hűtenem magam. Túl sok volt az előbb a fülledt levegő.

Odaléptem a csaphoz, és megengedtem a vizet. Megmostam az arcom, és ittam belőle egy kicsit. 

Miután végeztem, a WC ajtaját bezártam, és lecsúsztam a földre.

- Tényleg jól vagy? - kérdezte Castiel, és leült elém. A hátát ő is a falnak vetette.

- Nem annyira. Büdös van.

Mindketten felnevettünk. Ott ültünk a mosdó padlóján, és röhögtünk. Nem vagyunk normálisak.

- El szeretnék menni... - motyogtam.

- Jó. Gyere - húzott fel a földről. - Elmegyünk oda, ahova eredetileg terveztem.

Bólogattam, és hagytam, hogy kihúzzon a tömegből.

Amikor a friss levegőre értem, megkönnyebbültem. Mélyen beszívtam a hideg, csípős levegőt, és megkérdeztem Castielt.

- Hány óra van?

- Most van... - nézett az órájára. - 5 perc múlva lesz éjfél. Sokáig itt voltunk.

- Jó tudni... Megyünk?

- Naná.

Felpattantam mögé, de azt azért észrevettem, hogy Yves pont most nyitja ki a kocsija ajtaját. A szőke liba még mindig mellette.

- Mit nézünk ennyire? - kérdezte Castiel.

- Semmit - hazudtam. - Menjünk.

Castiel felvonta a szemöldökét, de aztán végleg elindult.

Nemsokára Piroska szólt, hogy megérkeztünk. Kinéztem a háta mögül, és észrevettem, hogy egy téren vagyunk, amin valami... Nem is tudom, mi volt. Olyasmi, mint a karácsonyi vásár.

- Ez... Ez tök jó! - szálltam le a motorról. - Ez, hogy jutott eszedbe?

- Gondolkodtam, hogy minek örülne egy lány. De aztán inkább azon morfondíroztam, hogy minek nem. Így jött az ötlet.

- Ki ne örülne ennek?

- Ki NEM? Avery... - meglepődtem, amikor a normális nevemet mondta. - Egy normális lánynál elég okod ad egy ilyen randi, hogy azonnal kidobjon.

- Akkor ez most egy randi?

Castiel félrekapta a tekintetét, és tudta, hogy elszólta magát.

- Egyébként... Én nem vagyok normális lány - mondtam, és elindultam. Castiel követett.

Ide-oda futkostam, hogy hátha meglátok valami "szuperkircsi" dolgot. "Nézd!" mutattam egy bódéra 6 másodpercenként.

Castiel csak nevetett rajtam, de aztán meglátott valamit, és elszaladt.

Egy helyben megvártam, de közben egy új dolgot állapítottam meg...

Yves MEGINT ott volt ahol én. A szőke picsával... Miért? Miért van ott, ahol én? Miért szakítja fel a régi sebeket?

- Na, itt vagyok - ért vissza Castiel.

Nem érdekel. Megmutatom Yves Jensen-nek, hogy nélküle is boldog vagyok. Közelebb léptem hozzájuk, hogy hallják, amit mondok.

- Mit hoztál? - kérdeztem Castiel-től.

Elértem, amit akartam. Yves ránk pillantott, és nem vette le a szemét rólunk.

- Forralt bor - mutatta fel.

- Huhú, had kapjak - nyújtottam a kezem.

- Á-á - rázta a fejét. - Te nem bírnád - mondta, és belekortyolt.

- Ott van még a szádon - nevettem. A szája sarkában egy kis csepp ottmaradt. - Várj!

Odanyúltam, és a hüvelyk ujjammal letöröltem. Utána az ujjamról lenyaltam, és megszólaltam.

- Sokkal jobb.

Megnyaltam a szám szélét, mire Castiel egy kicsit megdöntötte a poharát, és így az egész bor rám borult.

- Ááá! - sikítottam. - Bakker Castiel! Most tiszta bor vagyok!

- Hm... Ugyanolyan szexi vagy ebben a pamutpulcsiba, szóval nem nagy gond.

- Haha, kurva vicces.

Felröhögött, de aztán mondta, hogy vegyem le azt a ruhadarabot. Egy trikóban nem lesz bajom. Majd felveszem a kabátomat.

Így is tettem. Levettem a pulcsimat, de utána gyorsan magamra kaptam a kabátomat.

- Egyébként... Hoztam neked valamit - nyújtotta a kezét.

- Hű! Ez kürtös kalács? - vigadtam.

- Az. Tuti, hogy imádod.

- Igazad van - haraptam bele, aztán teli szájjal énekelni kezdtem. - Dirty girl, gettin' down, dance with guys from outta town. Grab her ass, actin' tough, mess with her she'll fuck you up.

- Ez nem...? - döbbent meg Castiel.

- Dede. A szórakozó helyen maradt a fejembe.

- Ahol jó durván nyomtad.

- Te se fogtad vissza magad.

Átkarolta a vállam, és a messzeségbe mutatott.

- Képzeld el. Este, éjfél van, mindjárt megyünk haza...

- Most a Göncöl szekeret kell néznem? - vágtam közbe.

Castiel elröhögte magát.

- Ne nézz semmit.

- Oké. Am... Nem akarsz valakit pofán vágni?

- Ez, hogy jön ide?

- Nem tudom. Valahogy mindig jó érzéssel tölt el, ha verekedést látok.

- Jó. Pofán baszom azt, aki először szembe jön velem - viccelt Castiel.

Felnevettem.

- Inkább menjünk haza. Baromi álmos vagyok.

- Felőlem...

Elindultam, de egy határozott kéz megragadta a karomat, és visszarántott.

- Ez nem te vagy Törpe - szólt Yves.

- Ahogy te sem Momak.

Kirántottam a kezem az övéből, és elsiettem.

                                              ***

Amikor elmentem Castiellel, nem számoltam azzal, hogy mi lesz, ha a szüleim felkelnek. Mert hát, Ethan se húzhat ki minket a csávából.

Beléptünk a házba, és szembe találtuk magunkat apával.

- Ó, bakker - nyögtem.

- Az öcséd nem tud hazudni - mondta apa.

Mögötte Ethan "bocs" kézmozdulatot tett, de aztán felment a szobájába.

- Hol voltatok? - kérdezte apa.

- Egy szórakozó helyen, aztán egy karácsonyi vásár szerűségen...

- Szórakozó helyen?!

- Ne aggódjon - szólt mellettem Castiel. - Avery egész végig velem volt. Nem piált, nem is engedtem volna. Nem drogozott, nem pasizott. Nem vetkőzött le meztelenre - mondta, mire vállba csaptam. - Nem vettem el a szüzességét, és nem is tett meggondolatlan dolgot. Egyszerűen csak táncoltunk.

- Hogyan? - kérdezte apa.

- Hogyan? Normálisan? - kérdeztem vissza. Apa Castiel-hez fordult. 

- Castiel, ugye nem...?

- Nem - vágta rá a fiú.

- Csak én nem értem, hogy most mire gondoltok? - kapkodtam a fejem közöttük.

Apa felsóhajtott.

- Jó. Megúsztátok. Anyád előtt titok marad. 

- Tényleg? Köszi! - borultam a nyakába. - Akkor mi megyünk is - ragadtam meg Castiel kezét, és felhúztam a szobámba.

Fél óra múlva már mindketten az ágyamban feküdtünk. Castiel kért egy párnát, így egy sajáton aludt. Oldalra fordította a fejét, és megkérdezte.

- Hogy érezted magad?

- Erre nem akarok válaszolni.

- Miért?

- Mert amikor legutoljára megkérdezted, akkor megcsókoltál, és nem jelentkeztél utána...

Castiel egy ideig csöndben maradt.

- Haragszol érte?

- Nem... Már nem.

Elmosolyodott, majd megkérdezte.

- Akkor, melyik "pozíció"?

Egy kis ideig tartott, amíg rájöttem, hogy mire gondol.

- Ha tényleg ott voltál, akkor tudod, hogy melyik.

- De van még egy.

- Micsoda?

Castiel közelebb húzódott hozzám, a karunk teljesen összesimult. Egyik kezével átkarolt,a másikat viszont maga mellett tartotta. A fejemet a vállára hajtottam, és megszólalt.

- Ez az utolsó "pozíció".

- Ez mindegyiknél jobb...

                                                 Yves

A zuhany alatt álltam. A kezemmel a falnak támaszkodtam, a fejemet pedig majdnem ráhajtottam. A tetoválásomon, amit nem mutattam meg eddig senkinek (anyát és a húgomat leszámítva) lefele csordogált a meleg víz. A hajam is vizes lett.

Eszméletlenül dühös voltam, utáltam magam. Megbántam minden olyan dolgot, ami rosszul csináltam. 

Nem tudtam nem Avery-re gondolni. Mindig ő járt a fejemben. Ha aludtam, ha ébren voltam, ha a szabadban voltam, mindig. 

Elzártam a vizet, és kiszálltam a zuhany alól. Felvettem egy pólót, és bementem a szobámba.

Lassan csuktam be magam mögött az ajtót. Ledobtam magam az ágyamra, és plafont kezdtem el bámulni.

Nem akartam. Nem akartam megbántani Averyt. Annak örülök, ha boldog...

Szeretem őt...

Átfordultam az oldalamra, és rájötten, hogy ezt a hibámat már nem tehetem jóvá. Avery egy ideig szünetelve lesz...Boldognak mutatom magam. De nem vagyok az. Egyeltalán nem.

Napok óta alig eszek valamit. A társaságok kerülöm. Ma is az unokatesóm rángatott ki a szobámból. Diszkóba, meg valami vásárra...

Ahol Avery is ott volt.

Fájdalom nyílalt a szívembe. Nem csoda, hiszen a szívem jóformán össze van törve.

Egy ember gyógyíthatja meg.

Avery.

Semmi mást nem akarok, mint vele lenni. A karomban tartani, vele együtt aludni, vigyázni rá. Vigyázni a szívére. A lelkére. 

Hiányzik... Nagyon.

Összeszorítottam a szemem, de volt valami, amit nem állíthattam meg. 

Sose sírtam. Semmiért. És most mégis...

A könnycseppem lefolyt az arcomon, és a párnán ért földet. Nem ismertem magamra. Valami bajom van. Biztos vagyok benne.

Elővettem a mobilomat, és megnéztem az időt. Hajnali egy.

A szemem elkezdett lecsukódni, és az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy mi a fene van velem.

Depressziós vagyok.

Egy olyan lány miatt, akit őrülten, mélységesen szeretek...

Nem alszok. Nem tudok. Túl dühös vagyok hozzá...

Felkaptam a párnámat, és a falhoz vágtam. Halkan esett le a padlóra.

Felpattantam, és az összes könyvemet lelöktem a polcról. Utána megragadtam a poharamat, és a földhöz vágtam. Szét akartam zúzni az egész szobát.

- Yves, kisfiam, mit csinálsz? - nyitott be anya.

Nem néztem rá. Leültem a földre, a térdemet felhúztam, és a karommal átkulcsoltam. A szememet újra elöntötte a könny.

- Jaj, Yves... Mi a baj? - ült le mellém anya, és átölelt.

- Hiányzik Avery... Nem akartam megbántani. Utálom magam! - könnyeztem össze a vállát.

- Te jó ég... Te tényleg sírsz?

Nem válaszoltam, inkább folytattam.

- Sose csinálhatom ezt vissza... Sose kapom vissza Averyt. Sose fog szóba állni velem...

- Soha ne mond, hogy soha...

Anyának mindig minden szavát elhittem. De ez most mégis hazugságnak tűnt számomra.

Amikor újra kinyitottam a szemem, rettentően álmos voltam. Magzatpózban feküdtem az ágyamon. Lehunytam a szemem, majd amikor újra felemeltem a pilláimat a telefonomért nyúltam. Bepötyögtem egy üzenetet.

Feladó: Yves

Címzett: Avery

Üzenet: Sajnálom Avery... Eszméletlenül. Szeretném jóvá tenni.

Elküldi az üzenetet?: Nem/Igen

Menti piszkozatként?: Nem/Igen

Nem tudom neki elküldeni. Nem vagyok rá képes. Most még nem...

Bajnokság kisebb balesettel.
"...Hagyd. Békén - hangsúlyozta ki a szavakat"

Másnap reggel, amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy semmi kedvem iskolába járni. Az elmúlt időben nagyon megszerettem a hétvégét, nem akartam lemondani róla. De muszáj volt...

Kedvetlenül kivánszorogtam az ágyból, majd egyből boldogabb lettem, amikor az eszembe jutott, hogy ma lesz a fiúk kosár meccse.

A jókedvem elmúlt, amikor Yves jutott az eszembe. Rossz volt bevallani, de nagyon fájt, hogy elveszítettem...

Lecsúsztam a földre, miközben a képek folyamatosan felvillantak a fejembe. Ahogy átölel, amikor puszit ad, amikor a mekibe voltunk, amikor táncolt velem, amikor először megláttam... De ez már mind a múlt.

Elhessegettem ezeket a gondolatokat, és feltápászkodtam. Egy normális ruhát előkotortam a szekrényből, majd gyorsan magamra kaptam.

Leballagtam a lépcsőn, és meglepetésemre senkit sem találtam otthon. Lehuppantam a kanapéra, és eldőltem. Ismerős érzésem támadt, de nem tudom, hogy honnan.

És akkor bevillant.

Castiel döntött le ide egyszer. Amikor teljesen elvesztettem az eszemet, és vadul csókoltuk a másikat.

A tenyerembe temettem az arcomat, és elgondolkoztam. Castiel-nek igaza volt. Én is élveztem. Na, de itt van egy kis szó. Is. Szóval ő is élvezte azt a pár percet?

Túl sok a kérdés, nem tudok velük mit kezdeni. Tudom, hogy valamit érzek Castiel iránt, de fogalmam sincs, hogy mit. Pedig rengeteg dolgot utálok benne.

Utálom az arcát, amikor mindig komoly.

Utálom, amikor a semmin nevet.

Utálom, amikor haragszik rám.

Utálom, amikor ideges.

Utálom, amikor elpirul.

Utálom, amikor durván, erőteljesen beszél velem.

Utálom az arcát, amikor engem idegesít.

Utálom, amikor mosolyogva néz rám.

És utálom, amikor nem tud leállni a beszélgetéssel.

Utálom, amikor félmeztelenül van.

Mélyen kezdtem el gondolkozni Castiel-ről, hogy megtudjam mit érzek. Megpróbáltam minden emlékemet felhozni, ami vele történt.

Nem telt sok időbe, amíg rájöttem, hogy mi történik velem... Uram isten...

- Szeretlek Castiel... - suttogtam nagyon halkan magam elé.

Legurultam a kanapéról, és a földön kezdtem el sírni.

- Miért? - zokogtam. - Miért vagy mindig a fejemben? Miért érzek irántad egyeltalán akármit is? Miért, Castiel...? Miért nem tudlak elfelejteni? Miért élvezem azokat a perceket, amiket veled töltök? Megpróbáltalak téged elfelejteni... Nem tudlak! Nem tudlak, amíg állandóan a közelembe vagy... Pedig mennyi mindent utálok benned. De akkor is, miért? Miért nem... Miért nem tudlak kiverni a fejemből? Miért nem tudom elszakítani azt a köteléket, ami hozzád köt? Miért? 

Folyamatosan csak zokogtam, és nagyban nem érdekelt, hogy elkések az iskolából. Ebben a pillanatban ki akartam sírni magamból mindent. 

Ki akartam sírni magamból, hogy beleszerettem egy idiótába...

                                           Castiel

Ott álltam. Ott álltam Avery házában, és hallottam sírni.

Minden szavát hallottam. Egyet leszámítva. Amikor valamit suttogott. Az előszobában álltam, esélyem se volt hallani olyan messziről.

Szöszi valamit érez irántam, és nem bír kiverni a fejéből. Nem tudom, hogy most meglepődjek, vagy örülnöm kellene ennek az egésznek. El kéne tűnnöm innen. Azt se tudom, hogy igazából miért is jöttem be a házába. Ja, megvan.

Hallom, ahogy feláll, de már késő elmennem.

- Mit keresel itt? Mióta állsz itt? - kérdezte. 

- Egyenként válaszolok. Majd elmondom, és elég régóta.

Láttam a zavart tekintetét, és ahogy elkezdni babrálni a karkötőjét.

- Mondanom kéne valamit arra, amit az előbb hallottam? - dőltem neki a falnak.

Nem válaszolt, továbbra is a karkötőjét bámulta. Felsóhajtottam.

- Szedd össze magad, kint megvárlak. 

Láttam ahogy meglepődik, de otthagytam.

Avery alig 10 perc múlva jött ki a házból. A motoromnak támaszkodva vártam, hogy odajöjjön. Amikor ideért,a cigit kikapta a számból, a földre dobta és eltaposta. Felhúzott szemöldökkel bámultam rá, de aztán inkább nem szóltam.

- Elmondanád, hogy miért vagy itt? - kérdezte, és megbicsaklott a hangja.

- Miután több, mint fél órát késtél a suliból, és indulnunk kellene a bajnokságra, a szurkolócsapat vezetője szólt, hogy valaki jöjjön el érted. Mivel csak én, meg Yves tudjuk, hogy hol laksz, nekünk kellett eldönteni, hogy ki jön. Yves mondta, hogy menjek én. Valahogy úgy láttam rajta, hogy nem szívesen jönne ide.

- Nem akart ide jönni? Hát, ne is jöjjön.

- Tegnap még kurvára elvoltatok, most meg már utálod? - kérdeztem, majd felültem a motorra. Avery habozás nélkül követett.

- Röviden, összevesztünk. Valamin felidegesedett, és hozzám vágott ezt azt. Nem nagy dolog - vonta meg a vállát.

Beindítottam a motort, majd Avery megszólalt.

- Castiel, ugye...

- Vigyázni fogok - fejeztem be a mondatot.

                                      

                                             ***

Amikor a sulihoz értünk, a többiek már kint várakoztak. A busz készenlétben állt.

Avery lepattant mögülem, és Rosa-hoz sietett. Egy pillantást sem vetett a mellette álldogáló Yves-ről, akit ez nem is nagyon zavarta. Hú, itt nagyobb balhé volt, mint hittem.

Én is leszálltam, és zsebre vágtam a kulcsot. Odamentem a többiekhez, aztán Mr. Faraize megkérdezte:

- Indulhatunk?

Mr. Faraize elkísért minket, hogy biztosra vegye, hogy tényleg a bajnokságra megyünk-e. Nem is értem. Ez az egész bajnokság fontos a kosár csapatnak.

Felpattantunk a buszra, és gyorsan leültem egy helyre. Avery Rosa mellett foglalt helyet.

      

                                            Avery

- Hé, Avery, minden oké? - legyezgette előttem a kezét Rosa.

- Micsoda? Ja persze - bólogattam.

- Valami furcsa dolog van veled... Látom rajtad. Nekem elmondhatod. A legjobb barátnőd vagyok - mosolygott.

- De csak akkor, ha nem mondod el senkinek...

A szívére rakta a kezét, én pedig közel hajoltam hozzá, és a fülébe súgtam.

- Rosa, azt hiszem, beleszerettem Castielbe...
- Mi? Ez biztos?
- Halálosan... most mit csináljak? - kérdeztem pánikkal telt hanggal.
- Első dolog. Ezt nehogy megtudja! Második dolog. Viselkedj vele normálisan, ne közeledj felé.
- És ez miért jó?
- Mert ha ő is ezt teszi, akkor nem szerelmes beléd.
- Ez biztató... - suttogtam.
- Nyugi, ne parázz! Koncentrálj a bajnokságra! Tuti megnyerik a fiúk! Hé, Castiel! CASTIEL! - kiáltott előre.
- Miva'? - fordult hátra a vörös.
- Gyere ide egy kicsit!
Castiel felsóhajtott, de aztán felállt, és felénk vette az irányt. Fél úton beletúrt a hajába, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
Mivel mi Rosa-val hármas helyen ültünk, ezért Castiel lehuppant a szabad helyre.
- Mondjad.
- Ugye, megnyeritek a meccset? - szegezte neki Rosa a kérdést
- Ez most komoly? Ezért hívtál ide? 
- Na?
- Mit tudom én. Talán.
- Az mitől függ?
Castiel teste megfeszült, a keze ökölbe szorult.
- Két dologtól. Az első, hogy Yves normális lesz-e. A második meg... Curt viselkedésétől függ.
- Curt? Az meg ki? Ugye nem olyan, mint... Hogy is mondjam... "Bajkeverő"? Ha érted mire gondolok. Úr ég! És ha túl durván fog játszani? Mert gondolom, kosaras ő is. Mi van, ha balesetet okoz? Például neked? - kérdeztem.
Castiel rám emelte a gyönyörű szürke szempárját, majd kicsi mosolyra húzta a száját.
- Túl sokat aggódsz Szöszi. Egyébként...
- Rosa! Ide tudsz jönni? - kiáltott Armin. 
- Megyek! - válaszolt Rosa, majd felállt.
Castiel folytatta a mondandóját, de a hangzavar miatt nem hallottam semmit. "MI?" hajoltam közelebb hozzá. Elkezdte mondani hangosabban, de még mindig nem hallottam.
- Gyere már ide! Nem akarok ordítani - ragadta meg a kezem, és maga mellé húzott.
Nekicsapódtam, a kezem az ő izmos karjához ért. Közelebb hajolt, a lehelete a fülemet érte.
- Csak annyit akarok mondani, hogy Curt igenis bajkeverő. Ne lepődj meg, ha rád fog mozdulni.
- Rám? Miért rám? Nem hiszem, hogy ez bekövetkezne,
- Az a pasi hülye, aki nem mozdul rád - röhögött kínosan.
- Mi? Ezt... Ezt, hogy érted?
- Ugyan, nézz csak magadra. Jól öltözködsz, jól nézel ki, jó alakod van. Humoros, kedves, vicces vagy. Szöszi, te olyan vagy, mint én, csak lányban.
- Most burkoltan magadat fényezted ugye? - vigyorogtam.
- Elképzelhető - mosolygott.
- Egyébként, erről a Curt gyerekről mit kell tudni?
- Hát, kosarazik, ő az ellenséges kosár csapat kapitánya, egy igazi seggfej, folyamatosan mozdul a csajokra. De úgy, hogy ha a csaj nem akarja, akkor is. Erőszakhoz folyamodik az a bunkó. Állandóan balhézik, balesetet okoz...
- Micsoda? - kérdeztem félelemmel.
- Egyszer egy meccsen durván... A lényeg az, hogy kéz és bordatöréssel, agyrázkódással és zúzódásokkal kerültem kórházba miatta.
Elhallgattam. Összeharaptam a számat, és halkan megkérdeztem.
- És... Mi lesz, ha most is ez fog történni?
- Újra kórházba kerülök? - kérdezte cinikusan.
- Ez nem vicces - ráztam a fejem. - Félek...
Castiel elhúzta a száját, de aztán közelebb húzott magához. A keze hanyagul átölelte a vállamat, én pedig az egyik kezemmel átöleltem, és hozzábújtam. Sose tettem volna ilyet, mert azt hiszik, hogy szeretem, ami igaz. Meg így Castiel is rájött volna. De annyi mindenféle dolog volt már köztünk, hogy ez szinte semmi.
- Tudom, hogy a fiúk utálják ezt a kérdést, de min gondolkozol? - kérdeztem halkan.
- Őszinte legyek, vagy hazudjak?
- Szerintem egyértelmű a válasz - nevettem. - Persze, hogy az őszinte.
Castiel egy ideig hallgatott, de aztán megszólalt.
- Azon, amit még reggel mondtál - bökte ki végül. - Mennyi igaz belőle?
- Őszinte legyek, vagy hazudjak? - néztem rá, de mivel Castiel nem válaszolt, folytattam. - Minden... Sajnálom Castiel... Nem tudlak elfelejteni.
- Tudom. Hallottam. És, mit szeretnél? Három lehetőség van.
- És az mi lenne?
- Első. Elfelejtem az egészet, és nem hozzuk fel soha többet. Második. Megbeszéljük valamelyest. Harmadik. Nem fogom elfelejteni, de nem beszélünk többet róla.
- ... Nem tudom... Harmadik - suttogtam.
- Akkor ezt megbeszéltük. Hű, de marha sokáig tartott!
Felnevettem.
Ezek vagyunk mi Castiellel. Időnként összekapunk, és utáljuk egymást. De egyébként...
Bírjuk a másikat. Kétségek nélkül.
- Kipróbálunk valamit? - kérdeztem.
- Gondolom nem arra gondolsz, amire én...
- Perverz! - csapta meg a vállam. - De nem. Vagyis... Egy kicsit ilyen témához kapcsolódik. 
- Mond el röviden.
- Csináljunk úgy, mintha járnánk. De csak ma.
Meglepődött, majd megkérdezte.
- Minek?
- Kíváncsi vagyok, hogy Yves mit szól hozzá.
- Vagyis féltékennyé akarod tenni? - vált az arca közömbössé.
- Nem. csak tudni akarom, hogy mit szól hozzá - ismételtem.
- Legyen - egyezett bele.

                                            Castiel

Szerintem Avery jól döntött. Nem akarunk beszélni a dologról, de nem is akarja, hogy elfelejtsem. Szerintem egy ilyet nem is lehet elfelejteni.
A busz nagy rázkódással megállt, mi pedig leszálltunk róla. Felkaptam a táskámat, a vállamra kaptam. Leugrottam a fülledt buszról, és megvártam, amíg mindenki leszáll. 
Yves pattant le másodiknak, azután Avery. Féloldalas vigyorra húztam a számat, és megvártam, amíg ideér mellém.
Összeborzoltam a haját, ő pedig felkacagott, és válaszképp ő is összekócolta a hajam. Nem nagyon sikerült neki.
- Milyen hajad van neked? Akárhogy kócolom visszaáll az eredeti formájára! Miért? - nyafogott.
- Ebbe kell beleszoknod cica - mondtam, és megböktem.
Visszabökött, majd elvette a táskámat. Kérdőn rápillantottam, majd azt vettem észre, hogy rám ugrik. Meginogtam, majdnem elestem. Avery kinyújtott nyelvvel nevetett.

Amikor kezdett lecsúszni rólam, megragadtam a combját, és a hátamon tartottam. Avery újra felkuncogott, de aztán meghallottam magam mögött Yves gúnyos hangját.

- Tökéletes pár lenne belőletek. Szinte egymásnak szántak titeket.

Hátrafordítottam a fejem és olyan lekicsinylően néztem rá, amennyire csak tudtam.

- Egy kicsit elkéstél ezzel a megjegyzéssel.

Mr. Faraize elindult, mi pedig követtük.

                                                *** 

Az öltözőbe lépve rájöttem, hogy egyet kaptunk a lányokkal. A csapat háromnegyede már átöltözött, csak én, Yves, Avery és Rosa maradt a terembe.

Gyorsan lekaptam magamról a pólómat, és észrevettem, hogy Avery engem figyel.

Elhúztam a számat, de utána elvigyorodtam.

- Mi van cica, nem elég az otthoni látvány? - kérdeztem pajkosan.

Avery elmosolyodott.

- Ebből sose elég. Meddig akarod még kigyúrni magad?

- Meddig szeretnéd?

- Nekem ennyi is elég.

Rosa kapkodta a pillantását köztem és Avery között, de aztán rájött, hogy ez egy színjáték.

Yves viszont nem volt szerencsés. Felhúzott szemöldökkel méregetett minket.

Avery ledobta magáról a pólóját. Fekete melltartóban állt előttem.

Kifújtam a levegőt, és éreztem, hogy a bőröm felforrósodik. Nem vettem eddig észre, hogy Avery-nek bomba jó alakja van. De tényleg.

Elfordítottam a fejem, de mire visszanéztem azt vettem észre, hogy Avery gatyája is a padra került, és a pólómat felvette. Egész nagy volt rá, a térde fölé ért a póló alja.

- Kérem vissza - nyúltam felé.

- Miért? - illegette magát.

A kezemet a derekára kulcsoltam, és magamhoz húztam, majd belesúgtam a fülébe (abba, amelyikre Yves rálátott).

- Mert ezt a látványt szeretném megtartani magamnak cica.

Viccesen megharaptam a karját, mire Szöszi felnevetett. A kezét a mellkasomra tette, majd a tenyere lecsúszott a hasamra. Beleszédültem, és eltoltam magamtól.

- Na, öltözz, mert kell a szurkolás - mondtam, majd óvatosan megsimítottam a fenekét.

Avery elpirult, és az egyik tincsét a füle mögé tűrte. Ellépett tőlem, és átöltözött. A mezemet magamra kaptam, és megvártam amíg a csajok elkészülnek. Rosa elugrált az ajtóig, és kinyitotta. Avery ment volna utána, de nem hagytam. Felemeltem, ő pedig átkulcsolta a nyakam.

- Mit csinálsz te őrült? - nevetett.

Nem válaszoltam, csak mosolyogtam.

                                                 Avery

A padon ücsörögve elnéztem, ahogy a fiúk melegítenek. Én is felálltam, és kinyújtózkodtam. 

Hirtelen egy kosárlabda csapódott nekem, és én a földre kerültem.

- Normálisak vagytok barmok?! - kérdezte egy srác.

Odasietett mellém, és megkérdezte.

- Ne haragudj! Jól vagy? Nem fáj valamid?

- De, a fejem nagyon fáj - nyüszítettem.

- Ne haragudj! Nagyon sajnálom.

Kikapott egy hűtő ládából egy elég hideg vizet, és óvatosan a fejemhez nyomta. Felszisszentem, de aztán újra megkérdezte.

- Még mindig fáj?

Felpillantottam, és elállt a lélegzetem.

Egy fekete hajú, smaragdzöld szemű srác nézett rám aggódó tekintettel. Amint találkozott a tekintetünk, ő neki is hasonló volt az arca, mint az enyém.

- Nem... Már... Nem annyira - válaszoltam.

Elvette a vizet, és visszadobta a ládába.

- Tényleg... izé... Ne haragudj! A haverom erősen dobta a labdát, én meg nem tudtam elkapni.

- Semmi baj... Egyébként Avery vagyok - mosolyogtam.

- Max - viszonozta a mosolygást. - Jól látom, hogy szurkolólány vagy?

- Mi? Ja, igen.

- Jól áll a ruha.

- Köszi - pirultam el. - Egyébként te is kosarazol?

- Aha. Pont az ellenséges csapatban játszok.

- Húha! Akkor nem kéne most veled beszélgetnem! - tettettem pánikot.

Max felnevetett, majd egy férfias hang kiáltott ránk.

- Hé Max! Vagy idetolod a segged, vagy mehetsz el! Ez nem egy játszóház!

Max lehajtotta a fejét.

- Ő Curt - mondta, nekem pedig a név hallatán a hányinger kerülgetett. - A kosárcsapat kapitánya. Egy igazi seggfej, egy bunkó vadállat. Utálom... nagyon. 19 éves...

- 19? - hüledeztem.

- Bukott. Nem tanul, nem akar csinálni semmit. Mindig erőszakkal éri el amit szeretne.

- Max, figyelj! Hohó! - ért oda Curt. Fekete hajú, vöröses szürke szemű srác volt. - Tudod mit? Menj bemelegíteni. Te ehhez még kicsi vagy - mondta. Nem igaz. Max ránézésre 16-17 éves lehetett. - Passzold őt át nekem - lökte el Max-et Curt, majd hozzám fordult. - Szia cicus? Van gazdád?

- Ööö... Nincs - válaszoltam.

- Szuper. Ha lenne, akkor se zavarna - hajolt közelebb.

Elhátráltam, de Curt követett.

- Mi a neved cica?

- Semmi közöd hozzá!

- Ugyan már... - fogta meg a csuklómat.

Ki akartam rántani a keze közül, de erősen tartotta. Segítségért akartam kiáltani, de nem volt rá szükség.

- Engedd el.

Oldalra pillantottam, és a szemem elé tárult Castiel dühös pillantása.

- Nem mondom még egyszer - a hangja remegett a dühtől. 

- Pf... A hős lovag - röhögött Curt. - Játszani akarsz Castiel? Én benne vagyok...

- Azt akarom, hogy Averyt hagyd békén.

- Miért, mi vagy te, a pasija? 

- Nem. De akkor is. Hagyd. Békén - hangsúlyozta ki a szavakat.

- És ha nem? - lépett közelebb hozzá Curt. 

- Avery. Menj el - parancsolta. - Én is megyek.

Hallgattam rá, és elindultam. Castiel ott akarta hagyni Curt... akárkit, de az a kezénél fogva visszarántotta. Valamit mondott neki, majd elhallgatott. Castiel nem válaszolt, hanem utánam indult.

- A hallgatás beleegyezés Castiel! - kiáltott utánunk Curt.

Piroska nem válaszolt rá, csak megragadta a kezemet, és elhúzott onnan. Megkérdeztem, hogy mit akart tőle, de csak annyit válaszolt, hogy semmit, ne foglalkozzak vele. Yves a pályára hívta a csapatot, és mindenki elindult.

- Castiel! - szóltam utána.

Visszafordult, és folytattam:

- Vigyázz magadra kérlek!

Elmosolyodott, de aztán újra elindult a pálya felé.

Pár perccel később Castiel és a többiek már a pályán voltak. A meccs elkezdődött, és a lányokkal mi is nekiláttunk elkezdeni a koreográfiát.

Megpillantottam Max-et a pályán, aki rám mosolygott. Intettem neki, de aztán a bíró fújt, hogy kezdődhet a játék.

5 másodperc se telt el, de Max már a földön feküdt.

- Bocs - mondta Castiel, majd felhúzta Max-et a földről.

- Nincs baj - szólt a srác.

Tovább folytatták a játékot, és megállapítottam, hogy hiába Curt a kapitány, Max ezerszer jobban játszik.

Van tehetsége hozzá, az biztos...

A meccs vége fele a mi csapatunk csak egyel volt lemaradva. Castielék már ki voltak izzadva, és mi is elfáradtunk. A padon ücsörögve vártam a meccs végét.

1 perc volt hátra. Ennyi idő elég lett volna, hogy egy vagy két gólt beszerezzenek a srácok. Elindult az utolsó esély, Castiel pedig mindent beleadott, de gól nem jött össze.

20 másodperc. Ha egy gól összejön, akkor hosszabbítás lesz. Azzal is előrébb jutnak.

Castiel kifújta a levegőt, és elindult.

Nem sokáig tartott az egész. Amikor Castiel éppen ugrott a dobáshoz, a bíró lefújta a meccset. Castiel a levegőben maradt. De nem sokáig...

Curt kihasználva az alkalmat, hogy már vége a meccsnek, nekiugrott Castiel-nek. Hatalmas lendülettel a földre sodorta, de aztán felpattant. Castiel 2-3 méter csúszott, utána pedig fájdalmasan felnyögött.

A szám elé kaptam a tenyeremet, majd később egy fiatal nő rontott be a pályára. Letérdelt Castiel mellé, azt felpillantott.

- Hívjanak ide egy orvost. Gyorsan - szólt.

Észrevettem, hogy Curt leguggol Castiel mellé.

- Elvesztettétek a meccset. Enyém a bige. Fogadtunk - mondta.

- Nem fogadtunk... - nyöszörögte Castiel. - És hagyd őt békén...

Mia (mivel ő orvos) odament Castiel mellé, és megvizsgálta. Odarohantam, és leültem Castiel-hez. Rám emelte azt a gyönyörű szürke szemét, és elmosolyodott.

- Ne mosolyogj - szóltam rá. - Megkértelek, hogy vigyázz... - suttogtam.

Nem szólt semmit, hanem inkább elkezdtem neki énekelni.

- If you could see that I'm the one who understands you, been here along so why can't you see... You belong with me...

Behunyta a szemét, de aztán újra kinyitotta.

- Semmi komoly - szólt Mia. - Csak zúzódás. Nem kell vele kórházba menned. Viszont ha erősebb lendülettel esel el, eltörik a bordád... Ez biztos.

Curt felröhögött a háttérben, mire én mérgesen felpattantam, és odasiettem hozzá.

Azt hiszem, hogy megkapta élete legnagyobb pofonját. A többiek pislogás nélkül bámultak ránk, majd elkiáltottam magam.

- Te szemét bunkó! Tudod, hogy mit csináltál?! Majdnem kórházba került te seggfej! Esküszöm megverlek! - kiáltottam.

- Egy kis csaj akar nekem ártani? Na ne röhögtess! - nézett rám Curt.

Robbantam volna, de Armin lefogott.

- Hé, nyugi Avery!

- Nem Armin, jól mondja - szólt Rosa, majd mellém állt. - Egy ilyen köcsög ne szívózzon velünk!

- Két kis csaj egyszerre? Tiszta főnyeremény! - röhögött Curt.

Ökölbe szorult a kezem. Összeszedtem minden csepp bátorságomat, és gyomorszájon vágtam.

Curt egy kicsit összegörnyedt, de aztán ott hagytam. Visszamentem Castiel mellé, akit éppen felszedtek a földről. Castiel felnyögött, majd odamentem hozzá.

Az öltözőbe előkerestem a tatyómból az ilyen elsősegély cuccokat. Igen, tartok magamnál ilyeneket, pont az ilyen esetekre.

Én már átöltöztem, de a többiek még a cuccukat pakolták. Óvatosan lehámoztam Castielről a mezét, és megkérdeztem, hogy hol fáj neki. Az jobb oldalára esett, így az. Egy krémet vettem elő, ami jó az ilyen sebekre. Nekem legalábbis bevált. 

Lassan, finoman masszíroztam bele a bőrébe a mentolos krémet.

- Tudod Szöszi, ezt egészen megtudnám szokni... - mondta halkan.

Felnevettem.

- Ne élvezd, mert nem tart hosszú ideig. Kész is vagy - raktam el a cuccost.

- Ez tényleg gyors volt - állt fel.

- Castiel, kíméld magad jó?

- Hogyan? Leteszem aludni, amíg én ezt meg azt csinálom? - kérdezte szarkasztikusan.

- Marha vicces. Haha! Kurvára nem volt vicces - röhögtem.

- Mégis nevetsz.

- Kussolj, és öltözz!

Felnevetett, de aztán magára kapta a cuccait.

Kiléptünk az ajtón, és egy ismerős alakot pillantottam meg. 

- Max! - kiáltottam boldogan.

- Szia Avery! - indult el felém.

- Első kérdés. Hány éves vagy? - kérdeztem.

- 17 leszek egy hét múlva - mosolygott.

- Ezt jó tudni.

- Egyébként - túrt bele a hajába. - Bocsi azért amit Curt csinált...

- Ugyan, nem baj! - legyintettem. - Vöröskének semmi baja - paskoltam meg Castiel arcát.

- Enyhén fejezted ki - morgott.

- Kuss - szóltam rá, mire felhorkantott.

                                              ***

Castiel ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen. Hiába faggattam, nem mondta el, hogy miért is.

Egymás mellett lépkedtünk, szótlanul. Mondani akartam neki valamit, de nem jöttek szavak a számra. Eszméletlenül vágytam rá, hogy elmondjam neki, mit érzek iránta, de nem tehettem. Most még nem.

Néha egy kicsit le kellett lassítani, mert Castiel a fájó oldalával nem bírta a sebességet. De amikor a házunk elé értünk, meglepődtem...

Castiel nekitámaszkodott a kerítésnek, és egy nyögéssel az oldalához kapott.

- Mi a baj? - kérdeztem hirtelen.

- Fáj. Nagyon...

A táskámban kezdtem el kutatni, majd előhúztam egy gyógyszert és vizet.

- Vedd ezeket be - nyomtam a kezébe.

Castiel bekapta a gyógyszert, és hozzáitta a vizet. Egy kis idő után jobban lett.

- Jól van. Már nincs baj. Én megyek - indult el.

Gondolkodás nélkül megragadtam a dzsekijét és visszahúztam.

- Ne menj. Lehet, hogy megint rosszul leszel. Én el tudlak látni. Te, otthon egyedül mihez tudsz kezdeni? Maradj itt!

Castiel rám nézett, de aztán bólintott.

Hát, a szüleim nem hiszem, hogy örülni fognak neki, hogy egy fiú alszik majd a szobámba, de... 

Hát, kedves szülők, ez van, ha az ember lánya SZERELMES.