Szőke vagyok, szőkének is látszok

Mentőakciók, és pletykák

- Luc eltűnt.
- Mi?! Mi az, hogy eltűnt? - akadtam ki.
- Nem tudom... Fogalmunk sincs, hogy hova ment... A telefonja, és a cuccai itthon vannak. Csak Luc...
- Odamegyek.
- Ne! Avery, megoldjuk. Csak szólni akartam - ellenkezett Steve.
- Odamegyek - ismételtem.
Leraktam a telefont, mielőtt válaszolhatott volna.
Ránéztem Yvesre, aki nem szólt semmit. Csendesen állt a szekrénye mellett, de aztán megszólalt.
- Akkor most elmész?
- Muszáj. Luc eltűnt. És Aiden ki van akadva, segítenem kell neki, és ő a barátom - válaszoltam.
- Honnan tudod?
- Hát... Honnan tudom? Nem értem a kérdést.
- Lehet, hogy neked egy barát. De talán ő sokkal többet érez - fordította el a fejét.
Leszegtem a tekintetem., de aztán Yves felsóhajtott.
- Elviszlek.
- Nem hiszem, hogy a többiek örülnének neki...
- Miért?
- Mert... Mert van egy olyan dolog, amiről rajtam kívül nem tudhat senki.
- Nem bízol meg bennem?
Nem válaszoltam, hanem inkább bólintottam. Bízok benne, és eljöhet. Csak ne essen baja.
Kimentünk, és beültünk Yves kocsijába. Beindította a motort, és elhajtottunk. Az eszembe villant valami, amit muszáj volt szóba hoznom.
- Láttalak sírni - mondtam.
Yves felvonta a szemöldökét.
- Mikor?
- Nem olyan rég. Evy is veled volt.
Yves eltöprengett, de aztán rájött, hogy mire célzok.
- Miért sírtál? - kérdeztem.
Vonallá préselte az ajkait, majd rekedten megszólalt.
- Te ezt nem értheted...
- Érteném, ha elmondanád.
- De mondom, hogy nem értenéd! - csattant fel. - Nem értenéd, mert nem élted át azt az élményt, amit én! Nem értenéd, mert te nem érezted azt, amit én! Nem értheted, mert te nem tudod, hogy mennyire szeretem azt a lányt!
- Szóval az a lány miatt volt?
- Nem rohadtul mindegy?!
- Nem, nem mindegy! - emeltem fel a hangom. - Szerinted, nekem nem fájt látni, hogy szenvedsz?
- Mit foglalkozol te ezzel?! Ha szenvedek, szenvedek!
- A legjobb barátom vagy! Hogyne foglalkoznék ezzel?!
- Nem kurvára mindegy neked?! - üvöltötte. - Egyébként meg kösz, hogy felhoztad ezt az egészet! Most jobban az eszembe jutott, hogy sose fog úgy szeretni, mint én őt!!
Piros lámpához értünk, így meg kellett állnunk.
Yves a kormányra hajtotta a fejét, amint megállította a kocsit. A karja pont eltakarta az arcát, így nem láttam semmit.
A lámpa zöldre váltott, így Yves kénytelen volt felemelni a fejét.
A szeme könnyes volt, majd a következő pillanatban egy könnycsepp gördült le az arcán. Megtörölte a szemét, és felszippantott. Nyitott szájjal vette a levegőt, és az utat figyelte.
Lehajtottam a fejem, és az ölembe ejtett kezemet kezdtem el tanulmányozni. Yves szipogását, és levegővételét hallgatva, pár másodperc után megszólaltam.
- Ne haragudj, hogy felhoztam.
- Nem téma - válaszolt. - Már megszoktam.
Óvatosan, alig láthatóan bólintottam, de aztán két nagyon ismerős személyt pillantottam meg.
- Állj meg! - kiáltottam.
Yves lefékezett a kocsival, én pedig odahajoltam az ablakhoz.
És igen. Jól láttam.
Aiden és Steve egymással szembe álltak, a támadó pozíciót felvéve. Aiden nyugodtan állt, Steve viszont lihegett.
Kiszálltam a kocsiból, majd azt vettem észre, hogy Yves is követi a példámat. Odarohantam a srácok mellé, és közéjük álltam.
- Hé, fiúk, hagyjátok abba!
- Mit szólsz bele?!
Odapillantottam. Aiden szeme ismét vörösen csillogott.
Hirtelen felém ugrott, de aztán Steve a nevemet kiáltotta. Nem fordultam hátra, csak annyit vettem észre, hogy Steve farkassá változva odakerült elém. Morogni kezdett, és kitárta éles fogait.
Aiden megtorpant, majd a fejéhez kapott. Mikor újra felnézett, a szeme újra normális színben ragyogott.
Viszont feleszméltem. A fejembe vágott egy gondolat, amit rossznak hittem. Oldalra pillantottam.
Yves falfehér arccal állt mellettünk, ide-oda kapkodva a tekintetét Steve és Aiden között.
Steve a tarkóját vakarta, Aiden pedig beletúrt a hajába.
- Heló... - kapcsolt Steve.
- Hali, vagyis... Izé... Heló - motyogta Momak. - Nem... Nem fognak megenni, ugye?
- Nem, ne aggódj - nevetett Steve. - Embereket nem eszünk.
- Tudnék vitatkozni - szólt közbe Aiden, mire Yves tekintetét rémület töltötte el.
- Aiden, kussolj! - szóltam rá. - Mit kerestek itt? Mi volt ez a balhé? 
- fordultam a fiúk felé.
- Aiden elindult, hogy megkeresse Lucot. Meggondolatlan volt, ezért indultam utána. De aztán felidegesedett, és nekem ugrott - válaszolt Steve, mire Aiden felhorkant.
- Értem... És most mi lesz?
- Megyünk haza, és kitalálunk valamit - mondta ellenállást nem tűrő hangon Steve. - És te is Aiden!
- Jó, felfogtam.
- Jössz velünk? - kérdeztem.
- Nem, majd otthon találkozunk.
Aiden a homlokához érintette az ujjait, és intett egyet majd turbó sebességgel elrohant.
- Steve? - fordultam felé.
- Nem. Megyek Aiden után. Ott találkozunk.
Ránk mosolygott, majd egy szempillantás alatt ő is eltűnt.
Yves és én beültünk a kocsiba, és Aidenék lakása felé vettük az irányt. Yves egy szót sem szólt, én pedig nem magyarázkodtam. Majd a fiúk elmondják, hogy mi is van itt valójában...
     
                                                          ***

A kis fehér ház elé érve baromságnak tartottam, hogy egyeltalán eljöttem ide. De már nem sokat tudok tenni...
Bementem a lakásba, és borzalmas rendetlenség fogadott...
Eltört poharak, tányérok és ruhák voltak a földön. A képek leestek a falról, és egy jó termetes lyuk tátongott a falon.
- Bocsi, egy kicsit szétvertem a lakást... - szabadkozott Aiden. Észre se vettem, de előttünk állt.
- Kicsit?! - kapkodtam a levegőt.
- És ugye tudod Aiden, hogy te fogsz takarítani? - kukkantott ki a nappaliból Steve.
- Miért én? - húzta el a száját a szőke srác.
- Mert az előző lakóhelyünkön mindig én rakodtam el helyetted. Még azokat a csajokat is, akiket megöltél! Én takarítottam el a hullájukat!
- Mi lenne, ha én most... Szóval - kezdte Yves. - Ha elmennék? Sziasztok... - indult el, de utána kaptam.
- Kussolj. Itt maradsz.
Megragadtam a pulcsiját, és visszarántottam. Yves a lendület miatt egy kicsit meginogott, de megtartotta az egyensúlyát.
- Hogy hívnak? - kérdezte Steve.
- Yves Jensen.
- Hány éves vagy?
- 17. Ön? Vagy te? Most nem tudom...
- Tegeződjünk, nem vagyok öreg.
Aiden felröhögött, de Steve leintette.
- Én 120 vagyok.
- És nem öreg... - morogta Aiden.
- Miért, a te 105 éveddel jobb vagy? - kérdeztem.
Aiden széttárta a karját, de aztán Steve behívta Yves az egyik szobába, hogy elmagyarázzon neki mindent. Mi pedig Aidennel bementünk a nappaliba ötletelni. 

                                                    Luc

A kezem erősen ki volt feszítve egy kötéllel, a falhoz nyomtak. Akárhogy is próbáltam szabadulni, semmi esélyem se volt rá.
Lehajtottam a fejem, és kifújtam a maradék levegőmet. Már majdnem fél órája ki vagyok kötve, a testem kezdett elgémberedni.
Kinyílt az ajtó, és ugyanaz a maszkos férfi lépett be rajta, aki engem is elrabolt. Viszont nem volt egyedül...
Egy lányt hurcol be, és a falhoz erősítette. A lány eszeveszettül sírt, majd letépték a szeméről a kötést. A fény (Mivel pont az egyik lámpa alá kötözte) szinte azonnal megvakította, így erősen összecsukta a szemét.
A férfi felém lépett, én pedig felemeltem a tekintetemet.
- Hány éves vagy, picur?
- Ne hívjon így.
- Ne mond meg, hogy mit csináljak!
Álltam a tekintetét, de aztán válaszoltam.
- 15 vagyok.
- Hazudsz. 14 vagy.
- Nem. Ma van a szülinapom.
- Hát, akkor éljél sokáig barátocskám! Adjak ajándékot?
- Nem nagyon kívánok magától.
- Ne aggódj, örülni fogsz neki...
Egy kést vett elő, engem pedig elöntött a rossz érzés. Felém lépett, de aztán elvágta a köteleket.
Zsibbadt testtel, fájdalmasan estem le a földre. A végtagjaimba újra visszatért az élet.
A férfi nevetve kiment, én pedig jobban körülnéztem.
Sok minden nem volt a szobába, de ami engem mégis megfogott...
A lány volt.
Amint megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, de nem foglalkoztam vele. Nem vettem le a tekintetemet róla, folyamatosan csak őt néztem.
Rövid barna haja, és barna szeme jobban kiemelte az arcvonalait. Félve nézett körbe-körbe. Körülbelül annyi idős lehetett, mint én.
Gyönyörű volt...
Ő is észrevett engem. Olyan érzelem ült ki az arca, ami az enyémen is ragyogott.
Sok ideig csak egymás szemébe bámultunk, de aztán elpirult. Elkapta a tekintetét, és meg akarta törölni a szemét, de ki volt kötözve a keze.
Körülnéztem, és egy kést vettem észre az asztalon. Felálltam, a kezembe vettem, és a lány felé indultam. Elvágtam a köteleket, így szabadon mozoghatott.
- Köszönöm... - suttogta.
- Mi a neved? - érdeklődtem.
- Bethany Hemilton - válaszolt. - Neked?
- Luc Becker.
Csak néztük egymást ezzel a tipikus bazsalygással, de aztán hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe. Egy kis kiáltás kiszaladt a számon, és azzal együtt a fejemhez kaptam a kezem.
- Jól vagy?! - ijedt meg Bethany.
- Persze...
Aiden hangja jelent meg a fejemben.

Luc! Luc, hallasz engem? Jól vagy? Luc! Luc, hol vagy? Ki vitt el?  Istenem, Luc, mond, hogy élsz!


A gondolataimra koncentráltam, és válaszoltam neki. Igen, mindketten tudunk telepátiát használni.

Adien?

Luc? Ó, Luc, az isten szerelmére, hol vagy?!

Nem tudom... Egy helyen.

Kösz, sokat mondtál... A koordinátákat el tudod mondani?

Honnan szüljem ki neked, hogy mik a koordináták?

Luc!

Jó, megpróbálom...

Felemeltem a fejem, és Bethany barna szemeibe bámultam.
- Jó érzed magad? - kérdezte.
- Persze... Csak a telepátia után egy kicsit fájni szokott a fejem.
- Telepátia?
Felsóhajtottam, és elmagyaráztam Bethanynek, hogy miről is van szó. Bólintott, de aztán elmondtam, hogy kellenének a koordináták. Ismét bólintott, és segített nekem. Amikor éppen behurcolták, látott egy gépet a másik szobába.
Elindultam, Bethany pedig követett. A gépet hamar megtaláltuk, így leültem elé, de nem nagyon tudtam kezelni. Bethany felnevetett, és helyet cseréltünk. Miközben felette hajoltam a gép felé, megéreztem a parfümjének illatát.
Behunytam a szemem, és felsóhajtottam. Mindennél jobban szerettem volna magamhoz ölelni, de nem tehettem.
Bethany feltörte a gépet, és hiper gyorsasággal megkereste a koordinátákat. Lediktálta a számokat, én pedig telepátiával elküldtem őket Aidennek.
Mi van? Luc, mit mondtál? - válaszolt.
Újra elmondtam a számokat, de ismét csak egy hasonló választ kaptam.
Nem értettem normálisan. Mond el megint!
- Ó, Aiden, menj a fenébe - motyogtam magam elé.
Lassan, érthetően elmondtam a koordinátákat, Aiden pedig végre megértette. Nem válaszolt az üzenetemre.
- Na? - türelmetlenkedett Bethany.
- Elküldtem a barátomnak.
Intett a fejével, én viszont közelebb léptem hozzá.
Elvesztem a tekintetébe, majd megkérdeztem pár dolgot.
- Hány éves vagy Bethy?
- Bethy? - kacagott.
- Becenév.
- Értem... 14 múltam három hónappal.
- És mond csak Bethy, mondták már neked, hogy... - elhallgattam, majd nyeltem egyet, de folytattam. - Hogy gyönyörű vagy...? - súgtam.
Bethany felsóhajtott, majd odabújt hozzám. Halkan felsírt, én pedig átöleltem. Lecsúsztunk a földre. Bethany sírt, én pedig a haját simogatva nyugtatgattam.
Szerettem volna örökké így maradni, de egy üvegtörést taccsra vágta az egészet...
Hirtelen Aiden termett előttem, és megragadta a karomat. Felrántott a földről, és húzni kezdett.
- Tűnjünk innen.
- Ne! Bethany! Bethanyt ne hagyjuk itt! - ellenkeztem.
- Luc, erre most nincs idő! Gyere!
- Nem megyek! Bethany...
Nem volt időm befejezni, mert Aiden hatalmas gyorsasággal eltüntetett a helyszínről.

                                                               Avery

Miután Aiden a koordináták alapján elment Lucot megkeresni, egyedül maradtam a nappaliba. Idegesen tördeltem a kezemet, és azt vártam, hogy visszajöjjenek.
Kinyílt az ajtó, és Luc kiáltását hallottam.
- Ne Aiden! Vissza kell mennünk! Bethanyt nem hagyhatjuk ott!
- Luc, ha ott maradsz, megölnek!
- Nem érdekel!
Kirohantam, és magamhoz öleltem a srácokat, de Luc kitépte magát a kezeim közül, és berohant a szobájába. Úgy becsapta az ajtót, hogy a lakás ablakai mind beleremegtek.
Aggódva néztem utána. Valami nincs rendben.

                                                                     Bethany

Miután elszakították tőlem Lucot, nagy hiányérzetem támadt. A vele eltöltött idő... Biztonságban éreztem magam a közelébe.
Hiába 15 éves, nagyon... Szép. Tudom, egy fiúra azt szoktuk mondani, hogy helyes, de Luc... Ő több volt annál.
Gyönyörű éj kék szeme csak úgy ragyogott mindig, amikor ránéztem, és a kávébarna haja... Eszméletvesztő.
A földön ültem, a térdemet felhúztam, és a karommal átkulcsoltam. Luc hiánya miatt halvány fogalmam se volt, hogy mégis mit csináljak.
Felálltam, és a falhoz léptem. Az ujjaimat óvatosan hozzá érintettem, és elgondolkodtam.
- "Ó, Luc... Vajon te is úgy érzel, ahogy én...?"

                                                                     Avery

Luc bezárkózott a szobájába, és nem volt hajlandó kijönni onnan. Steve próbálta kicsalogatni a "barlangból" de nem járt sok sikerrel.
- Add fel Steve - dőlt hátra Aiden. - Most hisztizik.
- Miért is? - kérdezte a vérfarkas.
- Mert ott kellett hagynia valami lányt.
- "A szerelem sötét verem" - idéztem.
- Az én esetemben meg főleg - suttogta halkan Yves.
Egyikünk se válaszolt semmit, csak csendben ültünk a másik mellett

.

                                                                        ***

A reggelem ugyanolyan eseménytelenül történt, mint mindegyik másik. Kedvtelenül másztam ki az ágyamból, majd felvettem egy ruhát. A reggelit ma kihagytam, nem sok kedvem volt enni, ráadásul a gyomrom körülbelül akkora volt, mint egy golflabda.
A nappaliba érve megpillantottam Ethant, aki izgatottan készülődött a mai napra.
- Mi ez az izgatottság? - kérdeztem.
- Mini nyílt nap lesz a sulidba. Ez olyan jó! - válaszolt anya.
- Mi?! Nyílt nap? És én erről miért nem tudok?
- Az tanárod írt egy e-mailt, hogy nyugodtan jöhetünk. Tanítás ugyan nem lesz, de találkozhatunk az osztálytársaiddal - szólalt meg apa.
- Marha jó... - morogtam.
Felrohantam a szobámba, és átöltöztem. A fogamat gyorsan megmostam, és sminket is raktam az arcomra. Csak halvány színeket használtam, nem vittem túlzásba.
Újra lementem, és azt vettem észre, hogy anyáék már az ajtó előtt álltak türelmetlenül.
Felsóhajtottam, és velük együtt elindultunk a "mini nyílt napra".

A suliban már nagyon ment a nyüzsgés, mindenki össze-vissza rohangált. Szülőket, és testvéreket láttam egy-egy diák társaságába.
A szememmel a többieket kémleltem, amikor hirtelen valaki hátulról átölelt. Ismerős parfüm illat csapta meg az orromat, mire elmosolyodtam.
- Azt hiszed, hogy így nem ismerlek meg?
- El tudtam volna képzelni...
Elengedett, én pedig megfordultam, és megöleltem.
Yves felkapott, és megpörgetett, de aztán felhangzott az anyukája hangja.
- Turbékoló galambocskák!
- Jaj, anya - fordult hátra Yves.
Margaret felnevetett, de aztán Yves megfogta a kezemet, és felém fordult.
- Törpe, segítened kell. Libby nagyon rosszul van, valami csajos dolog.
Bólintottam, és Yves elhúzott.
A WC-be érve megpillantottam Libby sápadt arcát, ahogy a mosdókagylónak támaszkodva a tükörképét bámulta.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Megtudták... Nem tudom, hogy, de megtudták... - válaszolta.
- Mit tudtak meg, Libby?
- Hogy szerelmes vagy Rogerbe...
Meglepődtem, Yves pedig hátrahőkölt.
- Hoppá! Ezt még én se tudtam - kapkodta a levegőt.
Felsóhajtottam, és megkértem Libbyt, hogy mesélje el, mi történt...

*Visszaemlékezés*

                                                                         Libby 

Az Yveses találkozó után eseménytelenül zuhantam le otthon a földre. A fejemben folyamatosan Roger kedves, mély hangja visszahangzott. A tekintetemben még mindig éreztem Roger gyönyörű arcvonásait, és dióbarna szemét. Kétségtelen. Szerelmes lettem...
A tenyerembe temettem az arcomat, és felsóhajtottam. Sose hittem, hogy egy olyan srác fog tetszeni, aki rossz fiús. Roger tipikus egy éjszakás srácnak tűnik...

Másnap a suliba Evy megkérdezte, hogy milyen volt a próba. Össze-vissza dadogtam, mire Evy elvigyorodott. Behúzott a mosdóba, és információkat várt tőlem. Nagy nehezen kinyögtem, hogy mire gondol...
- Oké, oké... - kis szünetet tartottam, de aztán folytattam. - Tökre tetszik Roger...
- Ú, ez nagyon izgalmas! Mi tetszik benne?
- Úgy mindene... A stílusa, ahogy kinéz, a humora...
- Oké csajszi, értelek. Nekem ennyi is elég.
Felsóhajtottam, majd kimentünk a WC-ből.

*Visszaemlékezés vége*

                                                                          Avery

- Ez mikor történt? - kérdeztem, mikor befejezte.
- Körülbelül két nappal ezelőtt - válaszolt Yves.
- Egyébként nem azért Yves - mondta Evy. - De mi a szart keresel a lány WC-be?
- Ja, tényleg.
Yves kiment, mi pedig folytattuk a beszélgetést.
- Akkor mi legyen? - érdeklődtem.
- Ki kéne deríteni, hogy ki terjesztette a mellesleg megjegyezve, igaz pletykát - tette hozzá Evy.
- Keressük meg azt az embert - javasoltam. - Mindig mindenkitől megkérdezzük, hogy kitől hallotta, és egy idő után eljutunk ahhoz az emberhez, aki terjesztette.
- Jó ötlet! - helyeselt Evy. - Gyere Libby!
- Én nem mehetek - nyöszörgött. - Az egész suli rajtam röhög.
- Na és akkor? Kit érdekel? Gyere! - bátorítottam.
Libby beleegyezett, és elindultunk megkeresni a "pletykás asszonyt".

Fél órája megyünk a suliba, de semmire se jutottunk. A kilencedikesekkel kezdtük, mert ők a legpletykásabbak, és meg is mondták, hogy kitől tudják. De tovább haladva folyamatosan szűkült a kör.
Nyivákolva, hisztizve mentünk tovább, mikor megláttunk két végzős lányt. Az egyik Yves osztályába tartozott, megismertem. Lyvia.
- Lyvia - kezdtem, mire felém fordult. Lágyan összecsücsörítette, és oldalra nyomta a száját. A kezét pláza cicásan tartotta, és rám meredt. - Milyen pletykákat hallottál ma?
- Libbyén kívül? Hm... Nem sokat - válaszolt flegmán.
- Mit tudsz róla?
- Sokat.
- Bővebben?
- Csak egy dolgot mondok. Tanács. Mond meg a barátnődnek, hogy vigyázzon. Tudnia kell, hogy mit mond egy mosdóba - vigyorgott. - Ki tudja, ki hallja? Jelen esetbe... - magára mutatott, majd nevetve elmentek a barátnőivel.
- Nos... Akkor tudjuk, ki terjesztette a pletykát - köhintett Evy.
- Lyvia? Ez komoly? - fogta a fejét Libby.
Széttártam a karom, és fordultam 180 fokot...
Nem volt túl jó. Hatalmas lendülettel mentem neki valakinek, és a földön landoltunk. Én kerültem alulra, valaki pedig felettem támaszkodott. Az ajkaink épphogy, lágyan összeértek.
Kinyitottam a szemem.
Yves fekete pillantása tárult elém, engem kémlelt, meglepődve, pislogva.
Ráeszmélt, hogy rajtam fekszik, így gyorsan felállt. Zavartam, elpirulva húzott fel a földről. Én is vörös voltam, a földre szegeztem a tekintetemet.
Yves egy bocs félét kinyögött, de aztán elrohant. Jó messze került tőlünk.
- Szerintem megy, és elássa magát - mondta Evy.
Felnevettem, majd kimentünk az udvarra. Odacsatlakoztunk Castielhez, aki egy padon ült. Vigyorogva figyelt minket, majd megszólalt.
- Na, mi van kislány, tetszik Roger?
- Piroska, hagyjad már - szóltam mire Libby egy köszönöm pillantással ajándékozott meg.
- Nyugi, Szöszi, ne legyél féltékeny.
- Nem vagyok.
Castiel elvigyorodott, majd Evy megkérdezte, hogy mitől örül ennyire. Azt mondta Piroska, hogy csak jó napja van.
Libby kérdezett valamit, mire Castiel felnevetett. Csilingelő nevetése volt, teljesen más, mint a hétköznapokban. Mosolyogva magyarázott Libbynek, aki kezdte megérteni a dolgokat.

Hirtelen két csivitelő kilencedikes kislány jelent meg mellettünk, és magas hangon hozzám fordultak.
- Te vagy, Avery Clark?
- Iiigen... - válaszoltam kérdő tekintettel.
- Akkor tudnál nekünk egy képet küldeni Yves Jensenről? Vagy - jutott eszükbe egy jobb ötlet. - Az egyik pólóját meg tudnád nekünk szerezni?
- Én ezt nem értem... Miből gondoljátok, hogy meg tudom a pólóját szerezni? - vigyorogtam.
- Hát, neked könnyű. A barátnője vagy. De ha nem akarod... Akkor mindegy. Szia!
Elmentek, nekem pedig az arcomra fagyott a vigyor. Pislogás nélkül, üveges szemmel bámultam magam elé.
- Aveeeeeery... - mondta huncutul Evy.
- Á!
Felálltam, és inkább bementem a termünkbe. Evy utánam kiáltott, hogy ez nem ér, ő információkat akar, de gyorsan leráztam.
A terembe érve ledobtam magam a helyemre, majd Alexy felém fordult.
- Szia Avery! Mizujs?
- Semmi jó... - szegtem le a fejem. - Azt hiszik, hogy járok Yvesel...
- Jársz vele? - döbbent meg Alexy.
- Nem! Épp az, hogy nem!
- Ja, az úgy más...
- És veled mi a helyzet?
- Semmi. Csak Kim és Rosa még mindig ki akarják deríteni ezt a Kentin VS Dajan ügyet.
Megvontam a vállamat, és az ajtót figyeltem, ahol éppen Castiel lépett be.
Az előbb az udvaron nagyon jó kedve volt, most viszont elég rosszindulatúnak és bunkónak tűnt.Ideges volt, semmi kedvesség, mosolygás nem csillogott az arcán. Levágta magát a helyére, és a lábával kezdett el dobolni. Lisander is leült mellé, majd bejött a kémia tanár.
- Na, gyerekek, ma párban fogunk dolgozni. Mivel nem akarok veszekedéseket, ezért fiú lány párosokat fogunk alkotni - mosolygott a tanár.
Gyorsan összeállította a párokat, majd megszólalt.
- Castiel, neked egy jó tanuló kell, hogy feljavítsd a jegyeidet...
- Ugyan tanár úr, semmi szükség rá - válaszolta Castiel.
- De igen. Rosszul állsz kémiából, és hidd el, nem akarlak megbuktatni - erősítette meg a döntését a tanár. Castiel felsóhajtott. - Szóval, legyen a párod... Avery Clark.
Castiel kínosan felröhögött, de aztán odaültem mellé.
- Na, Szöszi, akkor csináld meg - dőlt hátra kényelmesen.
- Mi?! Te nem csinálod? - dobtam le a ceruzámat.
- Nem. Nincs hozzá kedvem.
- Az előbb tök jó kedved volt, most mi a fene történt?
- Semmi. Elment a kedvem.
- Na, ezt bírom benned a legjobban.
- Nem is bírsz. Ne hazudj.
Megdermedtem, és egy ideig csak pislogva bámultam magam elé.
- Na jó - csaptam le a kezem. - Mi. A. Franc. Van. Veled? - szótagoltam.
- Süket vagy?! Vagy csak hülye?! Mondom, hogy semmi! Elment a "jó kedvem" - válaszolt flegmán.
- És ezt rajtam kell levezetned?!
- Nem. Legszívesebben a drágalátos Yves barátodon tölteném ki a kedvem.
- Yves? Ő meg, hogy jön ide? De tudod mit? Mindegy... - legyintettem.
Belekezdtem a kísérlet kidolgozásába, de aztán Castiel elkezdett halkan énekelni, meg dobolni a padon. Össze-vissza nyúlkált folyamatosan, előttem, mögöttem, a füzetem fölött, majd végleg elvesztettem a türelmemet.
- Befejeznéd, bassza meg?! Ha már nem csinálsz semmit, legalább ne tegyél keresztbe!
- Mit pofázol bele?! Nem mindegy neked?
- Nem, kurvára nem mindegy! Mert ha már olyan lusta vagy, mint a ház, akkor inkább maradj nyugton a seggeden!
- Mert te aztán megmondod, hogy mit csináljak, mi?!
- Kussolj már, te paraszt! - kiáltottam.
- Mi folyik ott hátul? - kérdezte a tanár.
- Semmi - vágta rá Castiel.
- Veszekedés. Mert a piros hajú kislány nem csinál semmit - válaszoltam normálisan.
Castiel keze ökölbe szorult, és a teste megfeszült. Gyilkos tekintettel méregetett, és bármennyire is nagy volt a szám, kezdtem félni tőle...

Miután az órának vége lett, Castiel erősen félre lökött, és kiment a teremből. Én az udvarra tartottam, ahol Evy és Yves ültek a "mi" padunkon.
- Avery! - köszöntött Evy.
- Szia Evy! Szia Yves! - köszöntem nekik.
Yves elmosolyodott, majd beleültem az ölébe. Amikor Evy ránk nézett, kitört belőle a visítás.
- Ti tényleg jártok!
- Mi? - kérdeztük Yvesel egyszerre.
- Mikor? Hol? Mi történt? Mindent tudni akarok! - nyüzsgött Evy.
- Evelyn! - szólt Yves.
- Mi nem járunk! - tiltakoztam. - Az csak egy ostoba pletyka! Nem vagyunk együtt! Csak barátok vagyunk, semmi több!
Evy lelkesedése abbamaradt, és nem szólt semmit. Elcsüggedt arccal bámult maga elé, de aztán mindannyian indultunk volna haza.
A telefonom megcsörrent, így felvettem. Steve hívott.
- Steve? Szia!
- Szia Avery! Aident láttad?
- Nem, de...
- Nem veszi fel a telefonját - fejezte be a mondatomat.
- Aha, értem. Várj, itt van!
Odamentem Aidenhez, aki mosolyogva köszöntött. Átadtam neki a telefont, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni.
Néhány perc után Aiden lerakta a mobilt, és megkérdeztem, hogy mit akar Steve. Állítólag azok a koordináták kellettek neki, ahol Lucot tartották fogva...
Mindketten furcsálltuk a dolgot, így eldöntöttük, hogy személyesen kérdezzük meg Stevet.

                                                              ***

Aiden lakásába érve azonnal Steve keresésére indultunk. Meg is találtuk a szobájába, ahol éppen a pulcsiját vette fel.
- Elmondanád, hogy hova mész? - kérdezte Aiden.
- Majd megmondom. Aiden, kimennél légyszíves? Avery, te maradj.
Aiden kérdőn ránk pillantott, de aztán elhagyta a szobát. Csendben vártam, hogy Steve mondjon valamit.
- Luc egész nap ki se jött a szobájából. Aggódok érte. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek, és kimentem azt a lányt.
- Micsoda?! Steve, ez túl veszélyes!
- Avery, Aiden és Luc olyanok nekem, mintha a fiaim lennének.
- Egyébként... Luc-nak vannak képességei? Vagy ő vámpír...?
- Nem, Luc normális ember. De vannak természetfeletti erejei. Például tud telepátiát használni, és látja más emberek auráját, így tudja, hogy ki mikor mit érez, hazudik, vagy szerelmes... Ilyenek. Meg néha a jövőről szoktak látomásai lenni. Más úgy tudom nincs.
- És ebbe a mentőakcióba én miért kellek? - kérdeztem.
- Az egy lány, Avery. Gondolom, majd rendbe kell tenni, vagy mit tudom én... - vakarta meg a tarkóját.
- Ja, szóval ezért kellek mi? - nevettem.
Steve elmosolyodott, de aztán megkérdeztem, hogy hogyan jutunk oda. Hiszen nekik nincs kocsijuk, Steve mindig mintha elteleportálna, olyan gyors, de én nem tudok ilyeneket.
Steve elkacagta magát, majd mondta, hogy fogjam meg a kezét. Úgy tettem, ahogy mondta, majd amikor újra kinyitottam a szemem, egy teljesen más helyen voltunk.
- Szóval tudsz teleportálni? - döbbentem meg.
- Különleges képesség. Tudod - vigyorgott.
Felnevettem, de aztán Steve mondta, hogy várjam meg kint.

Tíz perc után kezdtem feszengeni. Mi van akkor, ha Stevet elkapták? Ha már ő is fogoly?
Bele se kellett gondolnom, mert abban a pillanatban Steve lépett ki az ajtón, magával cipelve egy félig ájult lányt.
Felpattantam, majd Steve letelepedett mellén. Nem festett túl jól. A karján néhány vágás volt, és erősen vérzett.
- Nem fáj nagyon?! - ijedtem meg.
- Nem, ne aggódj, ez semmi - mosolygott. - Hamarosan begyógyul.
A lány felé pillantottam.
Kinyitotta a szemét, majd azon nyomban megijedt, amint meglátott minket.
- Ne aggódj, barátok vagyunk - nyugtattam.
Felsóhajtott, majd elkezdtem rendbe szedni. Megtöröltem az arcát, megfésültem, és a sebeit is elláttam. Miután mindennel végeztünk, felálltunk, és gyorsan hazamentünk.

Otthon Aiden mérges tekintetével találtuk szembe magunkat. Én behúztam a nyakam, Steve viszont állta a tekintetét. Steve magasabb volt, így egy kicsit le kellett néznie.
Aiden felsóhajtott, de aztán én szólaltam meg.
- Luc hogy érzi magát?
- Luc? - kérdezi Bethany.
Még mielőtt haza jöttünk, Steve megkérdezte, hogy mi a neve, hány éves, ilyeneket.
- Nem tom' - röhögött Aiden. - Szerintem depressziós lett. Ott ül a full sötét szobába, és nem csinál semmit.
- Mond meg neki, hogy ajándékot hoztunk - ölelte át Steve Bethany vállát.
Aiden felhúzta a szemöldökét, de aztán elvigyorodott. Bekopogott Luc szobájába, majd nekitámaszkodott az ajtónak.
- Hé, haver! Avery és Steve ajándékot hozott neked. Szerintem...
Az ajtó kinyílt, Aiden pedig egy kisebb kiáltással beesett a szobába. Bethany felkuncogott, de aztán Luc álmos tekintete jelent meg az ajtónál.
- Mi a fene van...? - dörzsölte a szemét. - Nem megmondtam, hogy hagyjatok...
Meglátta Bethany alakját, majd a keze leesett maga mellé. Bethany a szája elé kapta a kezét, és hangtalanul sírni kezdett.
- Bethy... - suttogta Luc.
Egymás karjaiba omlottak, szorosan ölelték magukhoz a másikat.
- "A szerelem sötét verem" - énekelte Aiden a szobából. - Jól fontold meg Luc, hogy milyen bigét fogsz ki magadnak.
Mindannyian felnevettünk, és mosolyogva néztem Lucra és Bethanyre. Steve összefonta a mellkasa előtt a karját, de aztán meghallottuk Aiden hangját.
- Nem azért, de valaki segítene? Belegabalyodtam ezekbe a szarokba. Nem tudok kijönni.
Újta felröhögtünk, de aztán kisegítettük Aident a kábelek fogságából. Elköszöntem tőlük, majd hazafelé vettem az irányt.

Otthon már azelőtt láttam, hogy senki sincs itthon, mielőtt beléptem volna a lakásba. Teljes sötétségbe burkolózott a lakás, majd óvatosan kinyitottam az ajtót, és beléptem az előszobába.
Felkapcsoltam a villanyokat, majd ledobtam magamról a táskámat és a dzsekimet. Gyorsan csináltam egy szendvicset, amit meg is ettem azon nyomban. Marha éhes voltam, szinte semmit se ettem egész nap.
Felmentem a szobámba, és megpillantottam az asztalon egy üzenetet:

Szia Szívem! Elmentünk Ethan sulibáljába, majd olyan éjfél, vagy hajnal körül jövünk. Hívhatsz magadhoz valakit, de ne rombold le az egész házat ;)
                                                              ♥: Anya

Valahogy nem volt kedvem senkivel se együtt lenni, így úgy döntöttem, hogy nyugodt körülmények között elmegyek sétálni.
Felvettem a kabátomat, és egy bakancsot, és kimentem a lakásból.
Az utcán lépkedve elkezdtem az Anastasia-Once Upon A December számát énekelni.
Körülbelül a parknál jártam, mikor eleredt az eső. De úgy, hogy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna.
- "Na, ez fasza... Jól el fogok ázni..." - mérgelődtem magamban.
Újra elindultam, és csak az utat figyeltem, a lábam mellett.
Egészen addig mentem, míg megpillantottam Castielt a saját háza előtt. Két dologban lepődtem meg. Hogy látom, és, hogy a lakása elé sétáltam úgy, hogy nem is figyeltem oda, hogy hova megyek.
Egyedül állt az esőbe. Semmi kapucni nem volt rajta, csupán a dzsekijét viselte. Előre figyelt, és engem nem vett észre.
Gondoltam egyet, és elindultam felé.

***

Feladó: Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Szeretném, ha igaz lenne.
Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem
Menti piszkozatként?: Igen/Nem