Szőke vagyok, szőkének is látszok

Álom a középpontban

Felültem, és a telefonomért nyúltam. Megnyitottam az SMS-t, és elolvastam:

Szia Avery! Mit szólnál egy holnapi talihoz? ;) az új lakásomba legyen :D majd hívj fel!
                                                   Puszi: Mady

- Baj van? - suttogta Castiel.
- Nem. Csak az egyik barátnőm írt.
- Micsodát?
- Na jó. Most én kérdezem. Baj van? Túl sokat kérdezősködsz.
- Nincs semmi - mondta, majd visszafeküdtem, de aztán újra megszólalt. - Avery.
- Castiel.
- Ne menj egyedül az utcára este jó?
- Miért?
- Csak. Mindig valaki kísérjen haza. A legjobb, ha fiú.
- De... Miért? Mi a fene van?
- Semmi. Aludj!
Felsóhajtottam, de aztán behunytam a szemem.

Teljesen máshogy feküdtem reggel.
Castiel a hátára fordult, én pedig rámásztam. A mellkasán pihent a fejem, a csípőm pedig az övéhez préselődött. A lábaink összekulcsolódtak, és Castiel a derekamat ölelte át.
Óvatosan felkeltem, hogy ne ébresszem fel. Kimásztam az ágyból, és a konyha felé vettem az irányt.
Az ajtó előtt Démon állt. Boldogan csóválta a farkát, amikor meglátott. Fogalmam se volt, hogy mit szeretne, de aztán odakullogott a tálja mellé. Hát éhes!
De azt se tudom, hogy mit adjak neki. Nem tudom, hogy Castiel hol tárolja a kutyakaját.
Kinyitottam a konyhába az összes szekrényt, és aztán megtaláltam. Démon táljába öntöttem egy kicsit, és megsimogattam a buksiját.
A hűtőből kivettem a hozzávalókat, amik az omletthez kellenek, és nekiálltam megsütni... Vagy főzni. Mindegy.
Elkezdtem dúdolgatni, majd egy tányérra csúsztattam a kész kaját. Megfordultam, és észrevettem Castielt. A mellkasa előtt összefonta a karját, az ajtónak támaszkodott, és mosolygott.
Felsikítottam, és elejtettem a tányért, ami a kezemben volt. Az omlett a földre esett, a tányér pedig darabokra tört. Démon beszaladt a konyhába, és enni kezdte az omlettet.
- Ne Démon! Fúj! - ugrott oda Castiel, és félrelökte a kutyát. - A végén még lenyelsz egy tányér... Nem tudom, hogy mi a neve. Egy tányér akármit.
Castiel felemelte az omlettet, és Démon elé dobta. A kutya mohón falni kezdte, Piroska pedig a összeszedte a tányér maradványait, és a kukába dobta.
- Látom elég jóba vagy Démonnal - szólaltam meg.
- Akkor kaptam, amikor kicsi voltam. Azóta együtt vagyunk.
- Hu, az jó sok idő!
- Démon kitartó kutya - mosolygott az ebre.
Felnevettem, és Castiel-nek adtam a következő omlettet. Leült az asztalhoz, és enni kezdett. Mellé telepedtem.
Hamar megettük a kaját, így gyorsan felöltöztünk, és elindultunk a suliba.

                                                   ***

A matekóra kellős közepén állított be a tanár. A többiek addig elég jól elvoltak, én inkább csak csendben ültem a helyemen.
- Bocsánat, a tanároknak megbeszélni való dolga volt. Ki van jóba Yves Jensennel? - kezdte a tanár.
Szégyenlősen felemeltem a kezem, mire a tanár rám mosolygott.
- Akkor van valami, amit az igazgatónő küld neki. Elvinnéd neki? - nyújtott felém egy borítékot.
- Persze - vettem el.
Az óra elég unalmasan telt a további időben, így nincs mit róla mondani. Az utolsó óra után mindenki eszeveszettül rohant ki az iskolából. Sose értettem, hogy hova sietnek ennyire.
Felsóhajtottam, felkaptam a táskám és elindultam a kórház felé.

A buszról leszállva megálltam a nagy fehér épület előtt. Felpillantottam, és egy ideig csak egy ablakot bámultam.
Elindultam, és kinyitottam az ajtót. A recepcióhoz sétáltam, és megkérdeztem, hogy Yves merre van. A recepciós lány a tollával az egyik folyosóra bökött. 14-es szoba.
Megköszöntem neki, és elindultam arra, amerre a megadott irány volt.

Óvatosan bekopogtam, és benyitottam. 

Yves az ágyában ült, bekötött fejjel, és éppen egy könyvet olvasott. Viszont egy idő után becsukta a könyvet, félredobta, megragadta a párnáját, és az arcához nyomtam.

- Szia Momak! - köszöntem.

A hangomra kikapta az arcából a párnát, és rám mosolygott. Odahúztam mellé egy széket, és leültem.

- Mi a baj? 

- Mi a baj? - kérdezett vissza. - Megöl az unalom! Mi a retkes fenét csináljak itt? Még wifi sincs - panaszkodott. - Mintha az őskorba lennék!

- De az őskorban is voltak emberek - szólalt meg valaki.

Odapillantottam, és megláttam egy fiatal (kb. 16 éves) ápolólányt.

- Bocs, Karla - mondta Yves.

Karla odament Momak mellé, és megkérdezte.

- Hogy érzed magad? Fáj valamid?

- Semmi - válaszolt Yves. - Csupán csak unatkozok.

- Hát, egy ideig még itt kell maradnod.

- Nincs valami szuper gyógyszered? - nyafogott Momak.

- Az nincs - nevetett Karla.

Rámosolyogtak a másikra. Karla zöld szeme csak úgy csillogott.

Amikor Karla kiment, odaadtam Yves-nek a borítékot. Valami a fejembe villant, így megkérdeztem.

- Kérdezhetek valamit? - nem vártam meg a választ, folytattam. - Egyszer azt mondtad, hogy szeretsz valakit.

Yves arca megrezzent.

- Elmondod, ki az a lány?

- Honnan tudod, hogy lány? - kérdezte tréfásan.

Megcsaptam a vállát, aztán felsóhajtott, és válaszolt.

- Mindent elmondok neked. De azt, hogy ki, az titok. Ne haragudj.

- Éééés? - vártam, hogy bővebben fejezze ki.

Yves behunyta a szemét, és enyhén megrázta a fejét, de aztán megszólalt.

- Amit ott mondtam, igaz. Tényleg... Nagyon szeretem őt. De tudom, hogy az érzéseim nincsenek viszonozva.

- Akkor miért nem keresel mást?

- Nekem nem kell más. Csak ő.

- De... - gondolkodtam el. - Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel - idéztem a mondást.

- Vagy fuss tovább, és egyszer csak megáll - mosolygott Yves.

- Ezt, hogy érted?

- Mindig is reménykedek benne, hogy egyszer megváltoznak az érzései irántam. Hogy ő is szeretni fog engem. Hogy egyszer majd tudni fogja, hogy hogy érzek iránta.

- De miért nem mondod el neki, hogy szereted? Lehet, hogy akkor megfog változni a véleménye.

- Elmondanám, de... - csuklott el a hangja. - Félek a választól. Az elutasítástól - suttogta, és kibámult az ablakon, de aztán visszafordította a fejét. - Szóval ezért.

Bólintottam, és témát váltottam.

Egy kis ideig még beszélgettünk, de aztán mondtam, hogy mennem kéne.

Felálltam, és kimentem az ajtóból. Még egyszer visszafordultam, rámosolyogtam Momakra, és elmentem.

A folyosón Karla megállított.

- Hé, tudnál nekem segíteni?

- Mondjad csak - mosolyogtam.

- A raktárban van egy gyógyszer, amit el kéne vinnem az orvosnak. Csak most szóltak, hogy be kell mennem a 17-es szobába. Ha idehoznád nekem azt a gyógyszert, örökké hálás lennék neked. Kérlek - könyörgött.

- Oké. Melyik gyógyszer?

Karla elmondta, hogy milyen, hogy néz ki, és mi a neve. A raktár pontos helyéről is tájékoztatást kaptam. 

Elindultam, és a raktárat hamar meg is találtam.

Benyitottam, de azonnal sikítva elestem. Olyan kupi volt ott bent, hogy... Hú...

Ráestem egy kényelmes párnákkal telt valamire. Elgondolkoztam. Itt aztán lehetne aludni.

Felásítottam, és lehunytam a szemem.

                                            ***

- Hahó! Hé, Avery, kelj fel!

Felültem, és egy ismerős helyen találtam magam. Oldalra kaptam a tekintetem.

Aiden szeme világított rám a félhomályban.

- Már megint álmodok? - szálltam ki az ágyamból.

- Mittom' én. Gondolom.

- A valóságba akarok lenni. Fel akarok kelni.

- Nem tudsz.

- Mi? Mi az, hogy nem tudok?

- Figyelj te vadmacska! - mosolygott. A megszólítás nem gonoszkodás, hanem kedvesség volt. - Itt nem az van, amit az agyad dönt el. Itt az történik, amit a sors hoz. Bármikor lefekszel, itt fogod találni magad. Nem tudom, hogy miért.

- És... Akkor ti csak kitaláltak vagytok?

- Nem egészen - vigyorgott. - Én például bele tudok csöppenni a valóságba. Ha úgy van kedvem. Mondjuk, egyszer sem jártam még ott.

- Én ezt nem értem...

- Nem is kell. Na, gyere!

Megragadta a kezem, és lehúzott a földszintre. Steve a kanapén ült, és olvasott. Yves nem volt sehol.

- Hol van Yves? - kérdeztem.

- Nem tudom. Lelépett szerintem - válaszolt Steve.

- Mikor jön vissza?

- Soha. Örökre ment el.

Megdöbbentem, de mire kettőt pislogtam, Steve is eltűnt.

- Na, ő is lelépett - túrt bele a hajába Aiden.

- Örökre?

- Nem! - nevetett. - Visszajön még. Felelősséget vállalt értem.

- Steve a valóságban hány éves lenne?

- Olyan 29... vagy 30. Nem tudom. Ő a legidősebb köztünk. Mert Steve 120, én viszont csak 105 éves vagyok.

- És mi mi a fenét fogunk csinálni?

- Megnézzük, és segítek elsajátítani a képességedet.

- Mi? Van képességem?

- Persze. Minden vámpírnak van. Valamelyiknek több is.

- Neked mi?

- Olvasok más ember gondolatában. Meg ez a teleportálós... Nem tudom mi is megy. 

- Ezzel tudsz átjönni a való világba?

- Valószínűleg.

- És honnan tudjuk meg, hogy mi a képességem.

- A véredből kéne innom egy kicsit. Abból megtudom állapítani.

Bólintottam, de aztán egyből a falnak szorítva találtam magam. Aiden a fülembe súgta.

- Avery... Ha 6 másodpercnél tovább szívom a véredet, akkor azonnal lökj el magadtól. De erősen. Ne kímélj.

- Miért?

- Mert... Hiába vagy vámpír, a véred még mindig ugyanolyan különleges. Nem biztos, hogy le fogok tudni állni.

- De a vámpírok halhatatlanok, nem?

- Nem. Három dolog tudja megölni őket. A tűz, a fa, és ha kiszívják a vérét. Meg... - nevetett fel. - Ha letépik a fejét.

- Juj - kuncogtam.

- Na, de Avery - fordult komolyra a hangja. - Tényleg. Oké?

- Jó...

Aiden azonnal beleharapott a nyakamba.

Összeszorítottam a szemem. Szóval ilyen érzés, ha megharapnak. 

Aiden teste megfeszült, a keze ökölbe szorult, és jobban nekiszorított a falnak.

6 másodperc után tudtam, hogy mit kell csinálnom.

A kezemet a mellkasára raktam, és megpróbáltam ellökni. De nem tudtam. Túl erősen tartotta magát.

Szólni akartam neki. De egy hang se jött ki a torkomon.

Aiden felnyögött, majd az öklét belevágta a falba, és ellökte magát.

A szemközti falnak csapódott, egy kicsit összegörnyedt. Az egyik kezét nekitámasztotta a falnak, és erősen lihegett. Oldalasan állt, így a fél arcát láttam.

A kezével letörölte ajkairól a véremet, és erőtlenül megszólalt.

- Gyógyítás. Gyógyítani tudsz.

Odamentem mellé, de elém tartotta a kezét.

- Ne. Most ne. Menj arrébb.

Hátrébb léptem.

Aiden nyelt egyet, és behunyta a szemét.

- Ó, bassza meg! - csattant fel. - Többet kellene gyakorolnom ebben a témában. Most is alig tudtam leállítani magam.

- Nem a te hibát. Miért van ilyen vérem? - nevettem.

Felém fordította a fejét, és elmosolyodott.

- Na jó. Kezdjük - lépett oda egy fiókhoz, és egy kést vett elő.

Belevágott a karjába. Meg se rezzent az arca. A sebből vér csordogált ki.

Aiden a karját a szájához emelte, és megkóstolta a saját vérét.

- Fúj! - kapta el a száját. - Hogy lehet ilyen szar, és keserű a vérem? Fúj!

Felnevettem, de aztán mondta, hogy menjek oda hozzá. Utasításokat adott, hogy mit csináljak. 

A kezemet az ő karja fölé emeltem. Erősen koncentráltam. De nem történt semmi.

Másfél óra gyakorlás után se jutottunk sok mindenre. Kimerültem ültem le a kanapéra, Aiden pedig mellettem foglalt helyet.

- Valami olyan kell, ami jobban hajt - mondta.

- Például?

- Mit tudom én - vonta meg a vállát. - Például ha a szüleid sebesülnének meg, jobban hajtana a dolog, hogy meggyógyítsd őket.

- Jogos dolog...

Csendben ültünk egymás mellett, de aztán Aiden telefonja megszólalt.

Felállt, és felvette.

- Mondjad Steve - szólt bele.

Aiden komolyan hallgatta Steve mondandóját, de egy idő után megváltozott az arca.

Elsápadt. Sokkot kapott. Nem mozdult. A telefonja egy idő után kicsúszott a kezéből, és a padlón ért földet.

Erősen zihálni kezdett.

Hirtelen Steve fogta át hátulról.

- Aiden. Nyugi. Aiden!

Nem tudom, hogy Steve mikor került ide. De nagyon gyors volt.

Aiden kitépte magát Steve karjai közül. Erősen ellökte, majd a keze ökölbe szorult.

- Ha ideges leszel, nem lesz jobb! - kiáltotta Steve.

Aiden nem szólt semmit.

Lelökte a képeket a falról, a vázát a padlóra taszította, majd belevert a falba. A fal behorpadt az ökle alatt.

- AIDEN! Nyugodj le! - fogta le megint Steve.

Aiden nem tudott mozdulni. Mindkét kezével a fejét fogta, és láttam, hogy könnyes a szeme.

Steve elengedte. Aiden erőtlenül, sírva esett le a padlóra.

- Miért...? Miért? Miért?! - ismételgette. - Luc... Miért?!

- Aiden - suttogta Steve.

- Miért nem csináltál valamit?! - kiáltotta Aiden. - Hagytad, hogy elvigyék?!

- Nem tehettem semmit! Ha odamegyek, engem is elfognak! Ti is bajba kerültetek volna! - válaszolt Steve.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Az egyik barátunkat elfogták a Védelmisek - ült le mellém Steve.

- És te nem csináltál semmit - köpte a szavakat Aiden.

- Mondom, hogy nem tehettem!

- Jó. Ha te nem csinálsz valamit, majd én - mondta.

Steve meglepődött, de aztán már csak a bejárati ajtó csukódását hallottuk.

- A fenébe! Ez elment! - ugrott fel Steve. Én is felálltam. - Avery! menj utána kérlek! Egy vérfarkas nem olyan gyors, mint egy vámpír. Nem érném utol.

Bólintottam, és Aiden után vetettem magam.

Kis idő után egy fekete épületnél találtam magam. Aiden egy fánál rejtőzött, és mellé mentem.

- Te nem vagy normális - mondtam.

Megijedt, és rám pillantott.

- Avery! Menj innen!

- Nem megyek. Ha ki akarod szabadítani a haverodat, akkor ne egyedül csináld. Én is segítek neked.

Felsóhajtott, de aztán beleegyezett.

Megkérdeztem, hogy mi a terv. Megvonta a vállát, és mondta, hogy rögtönzés lesz, de ne legyenek meggondolatlan lépéseink. Bólintottam, és elkezdtük a "behatolást".

- Óvatosnak kell lennünk. Riasztó is van egy-két helyen. Továbbá őrök is figyelnek körbe-körbe - mondta Aiden.

- Ennyi mindent megtennél a barátod miatt?

Aiden leszegte a fejét.

- Nagyon közel állunk egymáshoz.

- Azt meghiszem.

Őrök jöttek, így elbújtunk. Amikor tiszta volt a levegő, Aiden elindult, én pedig követtem. Minden jól ment. Egészen addig, amíg be nem nyitottunk egy szobába.

Telibe találtunk. Egy ketrec volt a szoba egyik sarkába, és benne egy alakot láttam.

- Luc! - szólt Aiden.

Egy sötétkék szempár villant ránk a rácsok mögül.

- Aiden! Milyen rég láttalak! - szólalt meg mögöttünk valaki.

Aiden azonnal magához húzott, és odébb ugrott. 

- Ne ijedj meg ennyire! - lépett elő a férfi. 39 vagy 40 éves lehetett. Fekete ruhában, és napszemüvegben volt. Egy cigaretta volt a szájában, és gúnyosan nevetett.

- A barátodért jöttél? Csak nem hiszed, hogy oda adom? 

- Hát pedig oda fogod! - mondta Aiden. - Akkor is elviszem innen.

- Tudom, hogy erős vagy, de... Ezzel is el tudsz bánni? - vett elő valamit.

Egy fadarab volt. 

Élesre kifaragva.

- A fenébe! - suttogta Aiden, majd elengedett. Oldalra léptem, és a férfire néztem.

- Fura, mi? Tudom a gyenge pontodat kicsike Aiden! - nevetett a férfi. - A fa az, amit nem bírsz - mondta, de aztán meglátott engem. Felnevetett. - Szerelmed is van? Milyen édes! Akkor, azt hiszem, stratégiát váltok.

A férfi felém ugrott. Meglendítette a fegyverét, majd Aiden felkiáltott.

- Avery!

Előttem termett.

A fa átszúrta a gyomrát.

Aiden felkiáltott, majd a férfi hátra lépett.

- Milyen drámai! - nevetett, aztán köddé vállt.

Aiden a földre csúszott, és fájdalmasan felnyögött.

- Aiden! - guggoltam le mellé.

- Cicus... - suttogta.

- A fenébe is! Minek kellett neked hősködnöd?

- Mert... Mert kellett...

- Aiden...

Könnyek gyűltek a szemembe, majd egyesével lefolytak az arcomon.

Felkaptam a fejem. Egy megoldás lehetséges.

A tenyeremet Aiden gyomrához emeltem.

- Mit csinálsz...? - kérdezte.

- Meggyógyítalak. Legalábbis megpróbállak.

- Nem fog menni... Otthon se ment...

Nem válaszoltam.

Erősen koncentráltam, és összeszorítottam a szemem.

Amikor újra kinyitottam, észrevettem, hogy világosság képződött a tenyeremnél. Aiden behunyta a szemét, és halkan megszólalt.

- Ez meleg...

Felnevettem, és tovább gyógyítottam.

Kis idő után a seb eltűnt, Aiden pedig továbbra is élt és virult.

- Na jó - állt fel. A ketrechez lépett, leütötte a lakatot, és kihúzta a barátját. - Gyere Luc. Elmegyünk innen.

- Köszönöm Aiden - mondta Luc, és a fényre lépett.

Meglepődtem.

Luc nem lehetett több 14 évesnél.

Luc egy gyerek volt.

Haja sötétbarna, kócosan állt, és sötétkék szeme volt. Vidám mosoly ült ki az arcán, de aztán Aiden megszólalt.

- Tűnjünk el innen.

                                           ***

Otthon Steve türelmetlenül várt minket. Amikor épségben betoppantunk, a karjai köré zárt minket.

- Nem lett semmi bajotok. Hál' Istennek.

- Ööö... Steve, most már 

elengedhetsz - mondta Aiden.

Steve visszaült a kanapéra, majd Luc lépett elő. Boldogan köszöntötték egymást, de aztán felém nézett.

- Ő kicsoda? - kérdezte mutáló hangján.

- Új itt - válaszolt Steve. - Kedves lány. Avery a neve.

- Egy igazi vadmacska - tette hozzá Aiden.

Beleütöttem a vállába, de aztán Aiden mondta, hogy elmegy zuhanyozni.

- Egyébként, milyen közel álltok egymással Aidennel? - kérdezte tőlem Luc.

- Nem tudom - motyogtam.

- Szerelmesek vagytok? - csillant fel Luc szeme.

- Mi? Dehogy is! 

- De igen! Valld be!

- Nem vagyunk azok!

Elfutottam Luc elől, aki üldözőbe vett.

Berontottam a fürdőszobába, és becsuktam az ajtót.

- Cicus?

Odafordultam, és megpillantottam Aident. A zuhanyzóban állt, és a fejét kidugta a függöny mögül. Elvigyorodott. - Szeretnél csatlakozni?

- Avery!! - hallottam Luc hangját.

Ijedtemben beugrottam Aiden mellé.

- Huh, nem gondoltam volna, hogy komolyan veszed - szólt Aiden.

Luc benyitott, de aztán Aiden mondta, hogy csak ő van itt. Falazott nekem. Amikor Luc kiment, rápillantottam Aidenre.

Felvont szemöldökkel, vigyorogva figyelt engem. A víz a vállamat locsolta, így teljesen vizes lettem. Uram atyám! Aiden anyaszült meztelenül áll előttem!

A tenyeremet a szemem elé kaptam, mire Aiden megszólalt.

- Azért nem hiszem, hogy rosszat fogsz álmodni.

Az ujjaim közül kipillantottam.

- "Te jó ég! - gondoltam magamban. - Ez nagyon ciki! De mellékesen megjegyezve... Ó, bakker, Aiden-nek milyen bazi jó teste van már! Bassza meg! Ezt nem kellett volna! Aiden tud a gondolataimban olvasni!"

Aiden elvigyorodott, de aztán rámordultam.

- Befejeznéd? Tudod, milyen ciki?

- El tudom képzelni. Tiszta vörös a fejed.

Elkaptam a tekintetem, majd azt vettem észre, hogy Aiden engem bámul.

A tekintete végigsiklott rajtam, elidőzve a mellemen, és a combomon.

-"Perverz vadállat" - mondtam magamban. Tudtam, hogy ezt is hallja.

Felnevetett, de aztán elzárta a vizet, és kilépett a fülkéből. Gyorsan felöltözött, és kiment a szobából, én pedig csak álltam ott.

Viszont pár másodperc múlva visszajött. Ruhákat nyomott a kezembe.

- Tessék, vedd fel őket. Tiszta víz vagy.

Kiment, én pedig átöltöztem.

Amikor újra kimentem, senki se volt a házban.

Kiléptem az udvarra, és megpillantottam a többieket. Steve és Luc a földön ültek, és borítékokal bontogattak, olvastak.

Leültem a verandára, és az eget figyeltem.

Aiden elől állt. A karját összefonta, és mosolyogva bámulta csillagokat.

Steve Aiden-re pillantott, és elmosolyodott.

Befeküdtem az ágyamba, Aiden pedig becsukta az összes ablakot, és lehúzta a redőnyöket.

- Minek ez a sok vigyázatosság? - kérdeztem.

- Nem tudom. Steve mondja mindig, hogy zárjunk be mindent.

- Aha...

Aiden rám pillantott, és elmosolyodott.

- Aludj jól, cicus.

- Aiden - szóltam utána. - Köszönöm...

- Mit?

- Hogy megmentettél.

- Én köszönöm, hogy meggyógyítottál.

Elindult, de hátra fordult.

- Egyébként... Holnap lesz egy meglepetésed.

- Mi lesz az?

- Majd holnap megtudod - vigyorgott, és kiment.

                                         ***

Felriadtam. Még mindig a raktárban üldögéltem.

Teljes sötétség volt. Felkapcsoltam a villanyt, és kipróbáltam nyitni az ajtót. Be volt zárva.

Dörömböltem, segítségért kiáltottam.

Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót.

Egy kövér, viszont aranyos néni állt ott.

- Szia Aranyom! - szólt. - Gyere, kiengedek!

- Nagyon köszönöm! - hálálkodtam.

A néni elmosolyodott, majd kinyitotta nekem a kórház ajtaját. Még egyszer megköszöntem, majd elindultam.

Csendesen lépkedtem a járdán. Egy lélek se volt az utcákon.

Elkezdtem dúdolni, de aztán a fejembe villant Castiel szavai.

- Ne menj egyedül az utcára este, jó?

A fenébe! Teljesen elfelejtettem!

De most már mindegy. Úgyse lesz semmi.

Viszont hirtelen valaki hátulról befogta a számat.

                                              ***

Feladó: Yves

Címzett: Avery

Üzenet: Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel.

Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem

Menti piszkozatként?: Igen/Nem