Szőke vagyok, szőkének is látszok

Az új tanuló

"Mi közöd hozzá ribanc?"

Reggel, amikor felkeltem Castiel nem volt mellettem. Semmilyen üzenetet nem hagyott, egyszerűen csak elment. Kiszálltam az ágyamból, és kinéztem az ablakon.

Leesett a hó, gyönyörű volt ilyenkor a táj. A fákon megakadt a fehér por, betemette őket.

Felöltöztem, és lementem a nappaliba. Ethan már lent volt, a kávéját iszogatta.

- Nem láttad Castielt? - kérdeztem.

- De. Vagy tíz perce ment el. Fontos dolga van.

- Aha... - mondtam, és kivettem egy bögrét. 

Gyorsan csináltam egy kakaót, és leültem Ethan mellé. Végigröhögtük az egész kakaó/kávézást, de utána megkérdeztem.

- Egyébként... Mi van Mady-vel? - olyan rég hallottam a barátnőmről.

- Nem tudom. Talált egy lakást, beköltözött oda, egy munkája is van... Szerintem jól érzi magát - fordította el a fejét.

- Nem hiányzik neked?

Megvonta a vállát, de láttam rajta, hogy azért igazam van.

Felálltam, elköszöntem tőle, és elindultam a suliba.

Az utcán lépkedtem, a hó ropogott a talpam alatt. A park felé vettem az irányt, és utána egy ismerős alakot pillantottam meg.

Yves állt a parkban, zsebre vágott kézzel. A tájat bámulta, de utána oldalra pillantott, és összetalálkozott a tekintetünk.

Gyorsan elfordította a fejét, de aztán észrevettem, hogy egy kislány fut oda hozzá. Yves felnevetett, és leguggolt hozzá. Megölelte, és egy puszit nyomott a homlokára.

Nemsokára az anyukája is mellé ért, és egy öleléssel köszöntötte  a fiát. Elmosolyodtak, de aztán Yves elindult. 

Én is elmentem, hogy beérjek a suliba...

                                               ***

A suliban folyt az élet, mint mindig. A diákok ide-oda futottak, mentek.
Hirtelen egy ember ölelt meg hátulról.
- Szijja Avery! - kiáltotta Alexy.
- Szia Alexy! - mondtam boldogan. - Mizu?
- Hát... - vakarta meg a tarkóját.
- Alexy....
- Jött egy új diák. Nekem nagyon nem szimpi...
- Hol van? - fordítottam el a fejem.
- Kint az udvaron. Gyere! - ragadta meg a kezem, és elhúzott.
Amikor kiértünk az udvarra, egyből megláttam a lányt...
Vörös, lapockáig érő haja között világoskék szem nézett kifelé. A kezében cigaretta foglalt helyet, a körme feketére volt kifestve. Vörös miniruháját hanyagul átkötötte egy övvel. Karkötők, nyakláncok voltak rajta. A suli falának támaszkodott, és élvezte a végzős fiúk pillantását. Egy ékszer volt a szájánál, és mellette egy gitár dőlt neki a falnak

- Mit nézünk? - kérdezte Castiel. Az előbbi időben idejött mellénk.
- Azt a csaj ott - mutatta Alexy.
- Miért olyan... Hú - látta meg a bizonyos lányt. Elvigyorodott, és megkérdezte. - Kicsoda ő?
- Nem tudjuk - vágtam rá.
- Új diák - adta meg a normális választ Alexy.
A lány felénk pillantott, és rákacsintott Castiel-re. Piroska féloldalas vigyorra húzta a száját, és előretolta egy kicsit az állát.
A lány biccentett neki, mire Alexy mondta Castiel-nek.
- Azt akarja, hogy menj oda.
- Ne menj oda! - mondtam.
- Odamegyek - adta a végső szót Castiel, és elindult.
Amikor a lány mellé ért, elkezdtek beszélgetni. A lány mindig vigyorgott, egészen itta Castiel szavait.
- Milyen barom... - szólalt meg mellettünk egy ismerős, mély hang.
Oldalra pillantottam, de Alexy előbb döbbent meg, mint én.
- Jé, szia Kosárkirály! Mizujs? - kérdezte.
- Semmi jó... - fordította el a fejét Yves. - Ki az a lány?
- Új diák.
- És mit csinál ott Castiel?
- Nem lehet tudni. Beszélgetnek.
- Jön egy új csaj, és rámászik...? - túrt bele Yves a hajába. A hangja erőtlen, halk volt. Amikor beletúrt a hajába, felcsúszott a pulcsija, és látszott, hogy be van kötve a karja.
- Mit csináltál a karoddal? Miért van bekötve? Egyébként is... Elég szarul nézel ki...
- Jól vagyok - mondta Yves, és elindult.
Utána néztem, de aztán eltűnt a szemem elől.
Szóltam Alexy-nek, hogy mennünk kell órára, így mi is visszafelé vettük az irányt.

A matekóra elején, amikor még nem volt bent a tanár, betoppant Castiel, és az új csaj. Egész jól elvoltak.
Castiel elvigyorodott, majd a lány egy puszit nyomott az arcára.
Úgy éreztem magam, mintha leöntöttek volna egy jeges, hideg vízzel.
Döbbentem bámultam rájuk, de aztán egy újabb ember lépett be a terembe. Yves.
- Hahó. Csak mondom, hogy aki kosarazik, vagy szurkol, az jöjjön a tornaterembe - mondta.
Rosa és én felálltunk, és Castiel is kifele vette az irányt.
A folyosón Evy várakozott, mivel ő is szurkolólány. Türelmetlenül táncolt, és amikor meglátott minket, odafutott hozzánk. Yves-re egy pillantást vetett, de aztán Castiel-hez fordult.
- Látom, bírod az új csajszét. 
- Jó fej lány - válaszolt Castiel.
- Mi a neve?
- Liomi. Szép neve van.
- Valami vélemény róla...?
- Van. Hú, ő a világ legdögösebb csaja. Eszméletlen.
- Haladhatunk? - kérdezte Yves.
- Persze - mondta Evy.
Kimentünk az udvarra, aztán pedig a tornaterembe. Én, Evy, Rosa és Yves bementünk az öltözőbe, a többiek pedig kint maradtak.
Evy viccesen megcsapta Yves karját, és a fiú felszisszent. A lány döbbenve nézett Yves-re, és megkérdezte, hogy mi a baja. "Semmi" válaszolta a fiú. Yves levette a pólóját és Rosa meglátta a bekötött kezét.
- Mit csináltál?
- Semmit.
Rosa kitalált egy taktikát, amit be is vetett. Egy gyors mozdulattal Yves-re ugrott, és megrántotta a fáslit, ami lecsúszott a srác karjáról. Yves a másik tenyerét a karjára szorította, így Rosa nem látott semmit. Rosa feladta, és visszaült a helyére.
Evy felállt, és óvatosan Yves keze felé nyúlt. Momak visszahúzta a karját, de aztán megengedte, hogy Evy megnézze.
A lány gyengéden a kezébe vette Yves karját, és rápillantott.
- Ne nyúlj hozzá, oké...? - kérdezte Yves.
Evy nem válaszolt, hanem gyorsabban kezdte venni a levegőt. Összehúzta a szemöldökét, és utána megszorította Yves karját.
Momak felnyögött, engem pedig jobban égetett a kíváncsiság.
- Te nem vagy normális! - üvöltötte Evy, és elengedte Yves kezét, aki csak behunyta a szemét. - Tudsz egyeltalán gondolkodni?!
- Nem... - vallotta be a fiú.
- Hát, azt látom! De, hogy tehettél ilyet?!
- Nekem már úgyis mindegy...
- Yves! Mondtam, hogy majd segítek! - idegesedett fel jobban Evy.
- Nem segít...
- Mert az segít, ha vagdosod magad te vadállat?!
A szám elé kaptam a tenyeremet, Rosa pedig megmerevedett. Yves elfordította a fejét, és kibámult az ablakon.
- Muszáj volt... - suttogta.

- Mivel csináltad?! Késsel?

Yves megrázta a fejét.

- Tűvel? - folytatta Evy.

Ismét fejrázás.

- Borotva pengével?

Yves bólintott.

- Az a legfájdalmasabb... - sopánkodott Evy.

Yves nem válaszolt.
- Ennyi mindent megtennél érte? - enyhült meg Evy hangja.
- A fenébe is! - csattant fel Yves. - Szeretem őt! Jobban, mint saját magamat! Szinte ő az életem! Persze, hogy ennyi mindent megtennék miatta!
Most Evy fordította el a fejét.
- Depressziós lettél...
- Nem vagyok az! - kiáltotta Yves.
El akart menni, de megszédült. Nekitámaszkodott a falnak, és utána elkezdett köhögni. A szája elé kapta a kezét, és aztán elvette onnan. Felénk pillantott, és másodjára döbbentem meg.

Yves szája sarkából vér folyt ki, ami egy csíkot hagyott a fiú állán. A tenyere is tele volt vérrel.

- Jól érzed magad? - ijedt meg Rosa.

- Nem... Nem, nem érzem jól magam - suttogta Yves. - Össze vagyok törve...

Oda akartam menni hozzá, és át akartam ölelni. De nem tehettem.

Armin bejött az öltözőbe, hogy el kéne kezdeni az edzést.

- Tudsz így játszani? - kérdezte Yves-től Evy.

- Tudok.

Evy csendben maradt, majd bementünk a tornaterembe.

Liomi is ott volt. Castiellel beszélgetett.

Összeszorult a mellkasom, de nem törődtem vele. Beálltam a csajok közé, Yves pedig elment a pályára.

Liomi egy puszit nyomott Castiel arcára, és leült az egyik padra. A fiúk elkezdték a meccset, és teljesen tökéletes volt az egész.

De csak pár percig.

A labdát Castiel megkapta, és átvitte a fél pályán. Sokatmondó pillantást küldött Yves felé, aki csak bólintott, és Castiel után iramodott.

Viszont egy kis futás után Yves lelassított, és meg is állt. Castiel hátrafordult, és elkiáltotta magát.

- Hé, Yves! Gyere már!

Yves nem válaszolt, csak lassan a fejéhez nyomta a kezét. Felnyögött, de aztán egyetlen szó nélkül összeesett a pálya közepén.

- Yves! - kiáltotta Castiel, és a barátja felé indult.

Evy és én is Momak felé futottunk. Liomi felpattant, és Castiel elé rohant. Valamit mondott neki, és a kezét Piroska mellkasára rakta, ezzel megakadályozva, hogy odamenjen Yves-hez.

- Miért nem engeded, hogy ide jöjjön?! - kiáltottam Liomi-ra.

- Mi közöd hozzá ribanc?! - kérdezett vissza.

Összeráncoltam a szemöldökömet, de aztán Evy odasietett mellém, és Limpike szeme közé bámult.

- Hé kislány! Fogd vissza magad, de kurva gyorsan! Attól még, hogy abból a ruhából kilóg mindened, és ezért bámulnak a fiúk, attól még tudd ám, hogy ki vagy! Velünk, legalábbis velem ne szórakozz, mert ha a csontos kezem alá kerülsz, akkor bizony jaj neked!

Ezzel a mondattal lezárta a beszélgetést, én pedig szemrehányóan rámeredtem Castielre.

- Csodálatos barátnőt találtál magadnak. Illik hozzád - mondtam, de aztán leguggoltam Yves mellé. 

A szeme csak egy kicsit volt kinyitva, és lassan, halkan lélegzett.

- Avery! - szólt Mia. - Segíts Yves-nek, és kísérd el az orvosira!

Bólintottam, majd Armin felhúzta Yvest a földről. Belekaroltam, de kirántotta a kezét.
- Tudok menni... - mondta, de egy lépés után meginogott. 

- Nem úgy néz ki.

Odamentem mellé, átkaroltam a derekát és magamhoz húztam. Elindultunk, és lassan betámolyogtunk az orvosiba.

- Jó napot! - köszöntem. Yves is valami hasonlót morgott, majd az orvos odajött hozzánk.

- Ki a beteg?

- Ő az - mutattam Momakra.

- Jöjjön.

Yves felült az orvosi ágyra, és gyorsan megvizsgálták.

- Nagyon alacsony a vércukor szinted. Eszel rendesen?

- Igen...

- Bocsánat, de ezt nem hiszem el - nevetett az orvos. - Mi a baj a karjával?

- Semmi - vágta rá Yves.

- Meg kéne néznem.

- Én pedig nem szeretném, ha megnézné.

- Yves! - szóltam rá.

Yves felsóhajtott, de aztán levette a karjáról a fáslit. Az orvos megnézte, majd felém fordult.

- Mindig ilyen rossz hangulata volt? Mindig volt valami... Baja? Remélem érti, hogy mire gondolok.

- Igen - válaszoltam. 

Az orvos felsóhajtott, és megkérdezte Yvest.

- Kimondhatom a hölgy előtt?

- Inkább ne - mondta a fiú.

Az orvos a fülébe súgta. Yves lehajtotta a fejét. Valamit még beszélgettek.

                                                  Yves

- Maga depressziós - mondta az orvos.

Lehajtottam a fejem, és folytatta.

- Ismerem a tüneteit. Rossz hangulat, nincs étvágya az embernek, és vagdossa magát. Egy személy miatt alakult ki?

- Igen... - vallottam be.

- Ki miatt?

- A széken ül.

Az orvos odapillantott, de aztán megkérdeztem.

- Mit csináljak? Hogy vergődjek ki ebből?

- Egy barát sokat segíthet. Próbálja meg.

Bólintottam, és lekászálódtam az ágyról. Kaptam egy gyógyszert, amit be kellett vennem, és utána végeztünk is.

                                              Avery

Szótlanul lépkedtünk egymás mellett. Bele akartam karolni, de elhúzta a kezét.

- Tudok menni.

Persze. Még mindig utál. Nem csoda, hogy nem vágyik a segítségemre. Meg se kérdezem, hogy mi a baja...

Bementünk az öltözőbe (mivel már vége volt mindennek. A napnak is.) és átöltöztünk. Egy pillantást sem vetett rám, majd amikor végzett, kiment az öltözőből.

A suli teljesen kiürült. Egy kicsit még pepecseltem, de aztán én is elindultam. 

Mentem volna ki az ajtón, de meghallottam egy fura hangot a WC felől. Halkan odamentem, és benyitottam. A torkomra forrt a döbbenet...

Liomi, és az egyik végzős srác hevesen csókolóztak. Liomi a falnak volt szorítva, a fiú dereka köré kulcsolta a lábát. Már csak fehérnemű volt rajta, a srácról pedig lekerült a pólója.

Egyszerre kavar Castiellel, meg ezzel a végzős sráccal?

Hülyíti Castielt?

Elővettem a telefonomat, és csináltam róluk egy fotót. Kell bizonyítéknak, na.

- Mi lesz a vörössel? - kérdezte a srác.

- Majd ejtem. Nem lesz baja - válaszolt Liomi.

- Jó ötlet ez?

- Tökéletes. Teljesen belém van bolondulva. Nem sejt semmit.

Összeharaptam a számat, hogy ne röhögjem el magam.

A srác észrevett, és a döbbenettől leejtette Liomit. A csaj felkiáltott, de aztán ő is megpillantott.

- Te...! 

Elfutottam, de Liomi és a srác a nyomomban volt. Becsatlakozott hozzájuk még egy végzős fiú, és már hárman üldöztek.

Befutottam az A terembe, de utolértek. Liomi megragadta a karomat.

- Te kis hülye kurva! Azóta basztatsz, mióta rászálltam Castielre! Na, de most megkapod a magadét!

Erősen felpofozott, és nekilökött a tanári asztalnak. A végzős srác nekem ugrott, de hirtelen valaki berontott a terembe, és elsodorta a fiút. Liomi lekevert egy utolsó pofont, és utána ájultan estem le a földre.

Amikor újra kinyitottam a szemem, Evy könnyes szeme tárult elém. Körbenéztem.

Mentősök voltak a teremben. Kentin az asztalnál állt, és Rosa egy zsepivel próbálta felitatni a fiú szájánál a vért. A végzős fiúk ájultan feküdtek a koszos padlón.

Yves a földön lihegett.

A szájából, az orrából, és a fejéből folyt a vér. A karja is olyan volt, és a pólója a vörös létől átázott. A mentősök mellette voltak.

Oldalra fordította a fejét, és lágyan elmosolyodott, amikor látta, hogy semmi bajom. Behunyta a szemét, és a hasáról lecsúszott a keze a földre.

- Mi... Mi történt? - kérdeztem.

- Uram atyám Avery... - sírt Evy. - Látnod kellett volna...

- Mi van a fiúkkal? Mi van Yves-el?

- Miután az egyik végzős srác neked ugrott, Yves rontott be a terembe. Te jó ég... - törölte meg a szemét. - Nekiugrott két srácnak, csak azért, hogy megvédjen téged. Kentin is idejött, de csak később. Besegített. A katonai suli megtette a hatását. Neki nem lett nagy baja, csak a szája felrepedt. De Yves... Yves egyik karja, és három bordája eltört. Agyrázkódása van, és tele van zúzódásokkal...

Evy segített felülni, és megpillantottam Liomit.

Castielnek támaszkodva sírt. Hozzászóltam.

- Kösz szépen Liomi... Kellemes volt. Miattad, és a végzős pasid miatt majdnem elájultam, Yves pedig kórházba került. Kösz szépen...

Castiel megdermedt, és felém lépett. Felhúzott a földről, és a szemembe nézett.

- Mit mondasz te itt össze-vissza mindent?! Te támadtál neki Liomi-nak! Önvédelmet nem ismersz?!

- És akkor szerinted Yves...

- Mindig csak Yves?! - ordította.

Yves felénk fordította a fejét.

- Persze, hogy ő! - próbáltam kiáltani. - Kórházba került Liomi pasija miatt!

- Liomi-nak nincs is pasija! 

Elővettem a telefonomat a zsebemből, és hozzávágtam.

- Galéria. Kamera - mondtam neki. - Talán így elhiszed. Kavar veled is, meg azzal a végzős akármivel. Ha nem megyek a mosdóhoz, még most is ott szeretkeznének.

Liomi megdermedt, Castiel pedig megnézte a fényképet.

Először közömbös képet vágott, de aztán dühöt tükrözött az arca.

- Castiel... - szólt Liomi.

- Hagyj. Békén - mondta Castiel. A hangja olyan jeges volt, hogy még én is megborzongtam.

- Liomi - szólalt meg Nataniel az ajtóból. - Az igazgatónő üzen neked valamit. Azért, amiért megsebesítettél HÁROM -hangsúlyozta ki. - diákot, és szexuális viszonyt folytattál az iskolatársaddal a mosdóba... Ki vagy rúgva.

Liomi elképedt.

- Jó. Nem is baj! Olyan köcsögök, és  ribancok járnak ide, hogy hűha. Veled az élen szöszke - mutatott rám.

Castiel keze ökölbe szorult, majd odament Liomi-hoz, és lekevert neki egy hatalmas pofont. Megragadta a karját, és kilökte az ajtón.

- Takarodj innen!

Liomi megigazította a ruháját, majd eltűnt.

Yves fájdalmasan felkiáltott, mire odamentünk mellé.

- Négy - mondta az egyik mentős. - Négy bordája tört el. Az egyik annyira megrepedt, hogy most el is tört.

- Be kell vinni a kórházba? - kérdeztem.

- Ez hülye kérdés Szöszi - mondta Castiel. - Persze, hogy be kell.

- Mehetek vele?

Mindenki megdöbbent, de aztán az egyik mentős megszólalt.

- Jöhet.

Yvest egy ágyra fektették, és kicipelték a suliból, majd betették a mentőautóba. Bemásztam mellé, és leültem. Becsukták az ajtót, és elindultunk.

Yves felsóhajtott, de aztán felnyögött.

- Ne erőltesd meg magad, jó? - szóltam.

Rám nézett, majd egy egy apró mosoly jelent meg az arcán. Behunyta a szemét, és halkan megkérdezte.

- Miért jöttél...? 

- Te vagy a legjobb barátom.

Most egy óriásit mosolygott.

- Nem haragszol...?

- Eddig se haragudtam.

- Köszönöm...

Felé hajoltam, majd egy puszit nyomtam a homlokára, és gyengéden megöleltem. Megfogtam a kezét, és rámosolyogtam.

- Kérdezhetek valamit?

Bólintott.

- Mi a fene volt veled az elmúlt 2-3 napban? 

- Nem szeretnék róla beszélni... Ne haragudj...

- És a karod? Aggódok érted.

- Most már jól vagyok... - nyitotta ki a szemét.

                                                ***

A kórházban tök büdös volt. 

Nem ezzel kellett volna foglalkoznom, de ezt megjegyeztem.

Egy ismerős alak sietett felém.

- Castiel! - köszöntöttem.

- Szia, Szöszi - ült le mellém, aztán a kezembe nyomta a telefonomat.

- Elolvastad az SMS-eket ugye? - nevettem.

- El. Tudtad, hogy van nekem egy üzenet, amit nem küldtél el?

- Mi? - néztem rá döbbenten. - Sose írtam neked olyan SMS-t, amit nem küldtem el.

- Pedig ott van. PIN kell hozzá, hogy megnézhesd.

Bepötyögtem a PIN kódomat, és megnyitottam az SMS-t. Elkerekedett szemmel olvastam:

Jaaaj Castieeel! Vegyél feleségül! 6 gyereket akarok tőled! Looool, ez tök vicces :DDD

Ui.: De te mosogatsz!

Elkezdtem röhögni, és nem is tudtam abbahagyni. 

- Bárki is írta, ez nagyon nagy! - röhögtem, majd megmutattam Castiel-nek. Ő is nevetni kezdett.

- Szóval, 6 gyereket akarsz? Tudok segíteni.

- Nem is én írtam ezt az üzenetet!

Még sokáig elvoltunk, de aztán Yves anyukája jelent meg a kórházba, így mi Castiellel odébb is álltunk.

Otthon bementem a szobámba, de azonnal bekerített a sötétség...

Amikor felkeltem, egy teljesen más helyen voltam. A saját blúzom és farmerom volt rajtam. Semmi baj nem volt.

De aztán belenéztem a tükörbe.

A szemem vörös volt, és egy seb volt a nyakamon.

Kikászálódtam az ágyból, és kimentem az ajtón. 

Lementem a nappaliba, és egy mély hang szólalt meg mögöttem.

- Felkeltél, újonc?

Megpördültem, és egy világosbarna hajú, viszont sötétbarna szemű srác állt előttem. Baseball sapkát viselt, egy barna inggel. Karkötők, és egy nyaklánc volt rajta. Az arcán három csík húzódott végig. Hihetetlenül fiatalnak tűnt.

- Hány éves vagy? - kérdeztem.

- Tegnap voltam 120. Miért?

- Mi van? Hogy lehetsz 120 éves?!

- Nos, a vérfarkasok örök életűek.

Megdöbbentem.

Vérfarkas?

- Ezt nem tudtad? - kérdezte. - Ja, te tegnap lettél átváltoztatva vámpírrá. Még nem ismersz minket.

- Nem vagyok vámpír. Ne hülyéskedj.

- Verj bele a falba.

- Mi?

- Ha behorpad, akkor elhiszed, hogy vámpír vagy. A vámpírok erősek.

Megtettem, amit mondott. Odaléptem a falhoz, és ököllel belevágtam.

Hát, nemhogy behorpadt, hanem kifejezetten szétzúztam.

- Az újoncok erősek - húzta el a száját.

- Ki vagy te? - suttogtam.

- A nevem Steve. Te Avery vagy ugye?

- Honnan tudod?

- Yves mondta.

- Ő is itt van?

- Szia Avery... - szólalt meg az emlegetett szamár. Odafordultam, és már borultam is volna a nyakába.

De helyette felsikítottam.

- Mi történt veled?!

- Tudod, a Liomis dolog felébresztett bennem egy gyilkos ösztönt. Jó ötlet volt - vigyorgott.

- Ezt nem hiszem el...

- Hol van Aiden? - fordult Yves Steve felé.

- A szobájában van. Egy lánnyal.

- Óóó... - vigyorgott Yves. - Nem nézzük meg?

Steve elmosolyodott, de aztán a bizonyos Aiden szobája felé indultak.

Benyitottak, és egy elég félelmetes jelenetet láttam. Sötét volt a szobában, de a a srác szeme úgy világított, mint egy kristály.

- Aiden, jönni kéne - mondta Steve.

- Csak még befejezem a vacsorámat... - válaszolta Aiden.

- Mi? - kérdezte a csaj.

Aiden beleharapott a lány nyakába, aki fájdalmasan felsikított. Egy kis ideig szívta a vérét, de aztán a földre dobta a halott lányt.

- Áh, itt az újonc? - mosolygott rám.

- Itt mindenki meghibbant... - motyogtam.

- Mindannyian halandókból táplálkozunk. Kivéve Yves. Ő heccből öl - mondta, mire Momak felnevetett. - Én, és te. Mi vámpírok vagyunk. Emberi vér kell. Steve pedig vérfarkas. Neki az ember húsa kell.

- De akkor miért nem öltetek meg?  Hiszen kell a táplálék nem?

- A Védelmisek keresnek minket - szólt Steve. - Minél többen vagyunk, annál jobb. Aiden szerint különleges véred van. Ezért nem öltünk meg.

- Pedig könnyű lett volna - töprengett Yves. - Én legyilkolom, Aiden kiszívja a vérét, Steve meg utána megeszi - röhögött.

Mindenki felnevetett, csak én nem.
- De... ha te is vámpír vagy, akkor miért nem vörös a szemed? - kérdeztem.
- Mert én már megtanultam uralni. Hogy ne jöjjenek rá az emberek. Régóta vámpír vagyok.
- Hány éve is? - tudakolta Yves.
- Olyan... - túrt bele a hajába Aiden. - 90-100 éve... - mondta, de aztán felém fordult.

- Csillapítanunk kell a szomjadat. Eszel, de közben teljesíted a feladatod. Castiel a te embered.

- Mit csináljak vele? - kérdeztem rosszat sejtve.

- Öld. Meg - hangsúlyozta ki a szavakat Yves. - Ez a feladatod. 

Megdöbbentem.

Erre nem vagyok képes.

Öljem... Meg... Castielt?

FIGYELEM! Egy kicsi erotikus jelenet következik. A kiskorúaknak mondom. (Burkolt infó rólam: én már 18 vagyok :P lö* ezt: ":P" a vigyorgós fajtának nézzétek ok? xDD)

Elkezdtem hátrálni, majd felrohantan a lépcsőn.

Berohantam a szobámba, és kulcsra zártam az ajtót.

- Nem akarsz kiengeni?

Megmerevedtem, hátrafordultam.

Castiel állt ott vigyorogva.

- Mi a baj Szöszi? - lépett közelebb.

- Se-Semmi - válaszoltam. - Mit keresel itt? Mit akarsz?

- Tényleg tudni akarod? - súgta a fülembe. Nem várta meg a választ, hanem folytatta. - Téged... - megsimította a combomat.

Felsóhajtottam, de aztán egy nagy lendülettel nekisodortam a falnak. A kezemet a falnak támasztottam, Castiel pedig a derekamat ölelte át. Mindig elfordítottam a fejem, mert tudtam, hogy meg fogom ölni. Ha megcsókol, vágyni fogok a vérére...

De végül mindkét tenyerével megragadta az arcomat, és maga felé fordította. Gyorsan csapott le, időm se volt tiltakozni.

A nyelve azonnal a számba csúszott, és ennek hatására a csípőmet az övéhez szorítottam.

A kezét a fenekemre rakta, és felemelt. A lábamat a dereka köré kulcsoltam, és a tükörben láttam, hogy élénk vöröses feketére válik a szemem színe.

Castiel megfordított, és nekiszorított a falnak. Az egyik tenyerével a fejem fölé szorította mindkét csuklómat, a másik tenyere pedig becsúszott a blúzom alá. A hasamat kezdte el cirógatni, én pedig az erőmmel kirántottam a kezeim az övé közül. Beletúrtam a hajába, és átöleltem a nyakát.

Viszonoztam a csókjait. Castiel szorosabban a falnak préselt, és felnyögött. Egy idő után fájni kezdett a hátam, és ezt megpróbáltam jelezni Piroskának.

Gyorsan kigombolta a gatyámat, de aztán megértette, hogy mire akarok kilyukadni.

Elemelt a faltól, és arrébb lépett. Lefektetett az ágyra, és azonnal felém mászott. Körülbelül két másodpercem maradt lélegezni, és utána újra összetapadtak az ajkaink. A fogam közé kaptam az alsó ajkát, és Castiel felnevetett, de elhallgattattam.

Megemelte a csípőmet, és lehúzta rólam a farmeromat. Eldobta, de a ruhadarab lesodort egy poharat az asztalról. Hangos csattanással ért földet.

Felült, és a karomnál fogva magával rántott engem is. Az ölébe húzott, ezért magasabbra kerültem. A kezét a hátamra rakta, úgy szorított magához.

Segítettem neki levenni az ingjét. Kigomboltam az inget, majd végigsimítottam a kockás hasán. Castiel megragadta a ruháját, és lerángatta magáról. Ledobta a földre, majd a fülembe súgta.

- Most te jössz...

- Csak szeretnéd - válaszoltam.

Szorosan hozzábújtam, és úgy csókoltam meg, hogy még én is beleszédültem.

A hátamnál mindkét kezével belemarkolt a blúzomba, és megrántotta a kezét. A ruhadarab nem bírta az erőt, így szétszakadt. Castiel a csupasz hátamat kezdte el simogatni, de végül lerángatta rólam a blúzomat.

Visszadöntött a párnára, és a derekára kulcsoltam a lábam. Castiel egy utolsó csókot nyomott a számra, de aztán elkezdett lefele haladni. A keze átsiklott a mellemen, és a derekamon pihent meg.

Először az államat, majd a nyakamat csókolta meg. A nyakamnál elidőzött, egy kicsit megszívta, de aztán továbbment.

Megcsókolta a mellkasomat, pont a szívemnél. Apró, forró csókokkal borított be. 

Belemarkoltam a hajába, és felsóhajtottam. A lábammal, és a kezemmel szorosabban öleltem, magamhoz húztam.

Castiel a nyakamhoz emelkedett újra, és egy pillanatra megállt. Az egyik kezével nekitámaszkodott az ágytámlának, és csak a lihegését hallgattam. Elkezdte harapdálni a száját. Nem kellett volna...

Kikapcsoltam a nadrágja övét, és letoltam a nadrágját. Castiel lerúgta magáról, majd lejjebb csúszott, és a hasamat kezdte el csókolgatni. Felsóhajtottam, de ekkor Castiel a számat vette birtokba. 

Lehúzta rólam az utolsó ruhadarabot, és ő is megszabadult a felesleges anyagoktól. Mindkét kezével megragadta az ágytámlát, a száját erősen az enyémhez szorította, és egy erőteljes mozdulattal belém hatolt.

Felsikítottam, és a számat szorosan összezártam, hogy elfojtsam a kiáltást. Felnyögtem, és a körmeimet belevájtam a hátába, de aztán Castiel a fülembe súgott.

- Nyugi Szöszi... Vigyázni fogok.

Átöleltem a hátát, behunytam a szemem, és magunkra húztam a takarót.

Újra megcsókolt. Az a csók... Castiel pont úgy harapta a száját...

A vérének az íze a számba kúszott, az ajkamon is maradt egy kicsi. A nyelvemmel ízlelgettem a vérét, majd elvesztettem az önuralmamat. A szemfogaim megnőttek.

Vettem egy nagy lendületet, és megfordítottam magunkat. Castiel került alulra, én pedig felülre. A tenyereit a vállamra rakta, majd elvigyorodott

- Olyan vagy, mint egy vadmacska. Pont ez az, amit bí... - kezdte el, de nem tudta befejezni.

A kezeimmel megragadtam a mindkét csuklóját, és a feje mellé szorítottam. Az erőm miatt esélye se volt kirántani onnan...

A nyakához hajoltam, és megcsókoltam. Beszívtam az illatát, majd benedvesítettem az ajkaimat. Egy apró, csikis csókot nyomtam a nyakára.

Castiel felnevetett, de a torkára forrt a nevetés...

Egy határozott mozdulattal megmerevedtem, és beleharaptam a nyakába.

Fájdalmasan felkiáltott, és további nyögések kíséretében próbált szabadulni. Úgy tiltakozott ahogy tudott, és megpróbált ellökni, de nem volt esélye. A csuklóját szorosan odanyomtam a paplanhoz, és az egész testemmel az ágyhoz szorítottam a testét.

Folyamatosan szívtam a vérét, és a szomjúságom kezdett csillapodni.

Imádtam. A vére édes, de egyben keserű volt.

Castiel tiltakozása abbamaradt, erőtlenül feküdt alattam. A halálhoz közelített, de nem érdekelt. Mintha valaki irányította volna az agyamat. Nem akartam ezt csinálni, de a vérszomjas vámpír énem akarta.

A fogaimat kihúztam a nyakából, és leszálltam róla. Az ajkam széléről lenyaltam a vért, és megtöröltem a számat. Odapillantottam a tükörhöz. A szemem normális vörös volt.

Castiel meztelenül feküdt az ágyban. A takaró eltakarta a csípőjét. Apró, lassú lélegzése volt, a szeme félig becsukódott. 

De aztán pár másodperc után abbamaradt a légzése, a szeme pedig becsukódott.

A szám elé kaptam a tenyeremet.

Megöltem...

Elfutotta a szememet a könny, és belesikítottam a sötétségbe.

- Castiel!!

Hajnali két óra volt.

Felültem. A saját szobámban voltam.

Megfogtam a fejem. Iszonyatosan sajgott. 

- "Csak egy álom volt... Csak egy álom volt" - ismételgettem magamban. Elmosolyodtam, de az arcomra fagyott.

Félmeztelenül ültem az ágyamban. A sötétkék blúzom szétszakítva hevert a padlón. 

Kipillantottam az ablakomon. A hold ugyanott volt, mint az álmomban... Ha álom volt egyeltalán. 

Hajnali két óra múlt egy perccel.

Bepánikoltam.

Egyre gyorsabban lélegeztem. Csak egy módon tudhatom meg, hogy álom volt-e.

A telefonomhoz kaptam, majdnem kiesett a kezemből. Eszeveszettül tárcsáztam Castiel számát.

Hangposta. Nem vette fel.

Elfutotta a szememet a könny.

Kirántottam a szekrényem ajtaját, és felvettem azt a ruhát, amit először megpillantottam.

Felöltöztem, és kirohantam a házból. Az eső zuhogott... Pont, mint az előző emlékben. Lélekszakadva rohantam az utcán, de beleütköztem egy öreg párba.

- Bocsánat! Csak nagyon sietek! - mentegetőztem, és tovább rohantam.

Befordultam egy sarkon, és újra nekimentem valakinek. Nem figyeltem oda, meg nem is láttam normálisan. A szemem csupa könny volt.

- Bocsánat! - futottam tovább.

Csak rohantam, és nem foglalkoztam senkivel. Kikerültem az embereket, és hallottam, meg éreztem, hogy valaki siet utánam. Nem érdekelt, rohantam tovább.

Elrohantam Castiel háza felé, és bekopogtam.

- A fenébe is! - kiáltottam, és megpróbáltam kinyitni az ajtót. 

Nyitva volt, így be tudtam menni. De miért volt kinyitva?

Bent teljes sötétség volt. Démon a kosarába szunyált, nem ébredt fel az érkezésemre.

Felrohantam az emeletre, és találomra benyitottam egy ajtón. Pont a fürdőszoba volt az, így visszacsuktam.

A második ajtó Castiel szobája volt. 

Berohantam, és a nevét kiáltottam.

- Castiel!

Senki se volt a szobába. Az egyik párna a földön volt, a takaró félig lecsúszott az ágyról.

A szám elé kaptam mindkét tenyeremet, és kitört belőlem a görcsös zokogás. Összegörnyedtem, de aztán megszólalt egy hang mögöttem.

- Baj van?

Hátrafordultam.

Castiel alakja tárult elém. Az ajtófélfának támaszkodott, és lihegett.

- Ca... Ó, Castiel! - öleltem át. Erősen magamhoz szorítottam, és belezokogtam a mellkasába. De tudjátok, milyen sírás az ilyen. A nyitott szájú, "levegőt nem kapok" és tüdőszorítós sírás. 

Castiel átölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam.

Amikor egy kicsit lenyugodtam, megkérdeztem.

- Hol a francba voltál? - szipogtam.

- Sétálni indultam, de aztán belém jöttél. Olyan rohadt gyorsan rohantál, és sírtál, hogy azt hittem, baj van. Ezért jöttem utánad.

Szóval ő sietett utánam az utcán.

Még mindig magamhoz öleltem, de aztán Castiel mondta, hogy haza kéne mennem, mert teljesen átáztam, és megfogok fázni.

Megráztam a fejem, és megkértem, hogy had maradjak itt.

Bólintott, és adott egy pólót. Levetkőztem, és szartam arra, hogy Castiel ott volt a szobába, és engem nézett. Csak akkor mondtam, hogy forduljon el, amikor levettem a melltartómat.

Felvettem a pólót, és megállapítottam, hogy gatya nem is kell. A ruhadarab nagy volt rám, a combom közepéig leért.

A vizes ruháimat a radiátorra raktam, és Castiel megszólalt.

- Mi a baj? Vagy mitől sírtál annyit?

Beleharaptam az ajkamba, és elmeséltem Castiel-nek az álmomat. Az egészet. Hogy Yves egy gyilkos lett, aztán, hogy voltak ott vámpírok, meg vérvarkasok. Feladatnak adták, hogy öljem meg őt.

Csak azt nem mondtam el neki, hogy milyen körülmények között haraptam meg. A csókot, és a hasonló dolgokat nem mondtam el neki. Mert akkor tudná, hogy mit érzek iránta.

Castiel nem nevetett ki, hanem komolyan végighallgatta az egészet, és utána elmosolyodott.

- Szóval, azért jöttél ide, mert aggódtál értem.

- Meg akartam tudni, hogy álmodtam - javítottam ki.

- Aggódtál értem - ismételte.

- Persze, hogy aggódtam! - csattantam fel. - Ha megölnéd az egyik barátodat, te is aggódnál, nem?

Castiel nem válaszolt, hanem inkább újra elmosolyodott, és befeküdt az ágyába. Megkérdeztem, hogy ehetek-e valamit, mire bólintott.

Kimentem a konyhájába, és gyorsan csináltam magamnak egy szendvicset. Megettem, és visszamentem a szobába.

Castiel addigra már nagyban aludt. Az oldalára fordult, az arca felém nézett Félmeztelenre vetkőzött, a takaró épphogy takarta a derekát. Odamentem mellé, és egy puszit nyomtam az arcára, majd bemásztam mellé. Átöleltem, hozzábújtam, és a mellkasára hajtottam a fejem.

Castiel megfogta a takarót, és feljebb húzta. A vállamra terítette, majd az állát a fejemnek támasztotta.Mégse aludt.

A rémálmok eltűntek. Farkasok, vámpírok, és gyilkosok helyett egész mást álmodtam...

Édes, kedves álom volt. Együtt voltam a barátaimmal, de leginkább Castiellel...

De aztán megpittyent a mobilom.

(Nya, itt volt az "awww :3" jelenet :D azé remélem tetszett, és nem gondoltok perverznek xDDDD)

                                              ***

Feladó: Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Újra mellettem vagy... Köszönöm...
Elküldi az üzenetet? Igen/Nem
Menti piszkozatként? Igen/Nem