Piroska avagy Vöröske
Szó nélkül ültem a vörös mellett. Azt közben megállapítottam, hogy valami metál gyerek lehet, mert elég vad cuccai vannak. És kicsit zavar ez a vörös haj, de az ő dolga nem pedig az enyém.
Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam az arcát. Ő is felém fordult, és alaposan szemügyre vett. Elég helyes ahhoz képest, hogy idegesít a vörös haja. Gyönyörűek a szürke, de szinte már fekete szemei. Még a kabátján is láttam, hogy izmos. Nyilván jár konditerembe, hogy bukjanak rá a csajok. Szerintem nagy nőcsábász lehet és sorra töri össze a tinicsajok szívét.
- Mit bámulsz Szöszi?
Bazdki, még mindig bámulom! De ennyire feltűnően?
- Semmit - fordítottam vissza a fejem. - Csak megjegyeztem magamban, hogy idegesít a hajad színe.
- Akkor ne nézd te agyi sérült!
- Nem vagyok agyi sérült! - pattanok fel. - Te vagy az a köcsög bunkó, aki mindig panaszkodik! Minek is idegesítem fel magam egy ilyen alak miatt?! - fakadok ki még jobban.
- Ezt én is kérdezhetném...
- Te hülye paraszt! Nem tudnál egyszer csöndbe maradni?! Miért kell még jobban felidegesítened?! Szerintem nyilvánvaló, hogy már most rühellek! Nem is értem, hogy a lányok mégis hogyan bírnak ki téged!
- Avery! Mondtam, hogy nem öld meg! - toppant be a nappaliba Ethan, és lefogta a karom.
- Akkor dobd ki! Vagy küld el! De én nem bírom ki egy ilyen bunkó mellett!
- Milyen szeretni való a húgod... két Amberrel is felér - bámult Ethan-re Castiel.
- Azt se tudom, hogy mit beszélsz! Vagy, hogy ki az az Amber! De... á, inkább nem válaszolok!
Kiakartam menni a nappaliból, de Ethan lefogta a karom, és magához húzott.
- Pont most szerettelek megkérni valamire téged... meg Castielt - súgja a fülembe.
- Azt várhatod, hogy segítek! A mellett sehogy!
- Ne má' Avery! A kedvemért! Légyszi!
- De most Ethan... jóvan. De csak akkor ha nem szól hozzám.
- Kössz! Na akkor. A feladatotok, bocs helyesbítek - vigyorog. - A feladatod, hogy megvegyél nekem egy játékot.
- Mivan?! Ezért küldesz ki Piroskával?! Normális vagy?
- Ne már! Engem kitiltottak abból a boltból, nem emlékszel?
- Ja, de az rohadt nagy volt! Hogy elkezdtél baromkodni! - röhögtem el magam. - Na mindegy. Mi a címe a játéknak?
- Assasin's Creed.
- És melyik? Három, négy?
- Hm... jó kérdés...
- Ethan! Siess már egy kicsit!
- Akkor legyen a három. Nesze, itt a pénz - nyomta a kezembe. - Hé haver!
- Mivan? - jött ki a nappaliból Castiel.
- Menj el Avery-vel abba a játékos boltba. Te ismered a környéket, Avery viszont nem, és szerintem eltévedne.
- Ennyire béna a húgod?
- Most költöztünk ide, hogy ismerném az utcákat? Te hülye vagy?! - vettem fel a cipőmet.
- Nem, én pasi vagyok. De ha te akarod... amúgy is hülye vagyok. Egy Szöszit fogok kalauzolni.
- Nem kalauzolni, hanem eligazítani! De gyere mát, mert nem várlak meg!
- Egyébként merre kell menni? - vakarta meg a tarkóját Ethan.
- Át kell menni a parkon, aztán a butik előtt jobbra kell fordulni. Egy kicsit sétálunk, aztán bal oldalt lesz - hadarta el Castiel.
- Hát ezt gyorsan elmondtad!
- Ez van. Aki tudja tartani velem a lépést, azt megdícsérem.
- Jólvan. De ha te tudod velem tartani, akkor esküszöm adok egy csókot - nézek rá kihívó szemekkel.
- Tényleg adsz egy csókot? - vigyorodott el.
- Én mindig komolyan gondolom azt amit mondtam.
- Hát... nem is tudom. Nem olyan csajnak tűnsz mint aki jól csókol.
- Mert te azt csak tudod mi? Bunkó!
Nem vártam meg, hogy mit válaszolt, csak kiiramodtam az ajtón, és turbó sebességre kapcsoltam. Castiel is jött utánam, bár elég nehezen.
Dühösen sétáltam, Castiel pedig loholt utánam. Nem nagyon tudta tartani ezt a sebességet, de ez boldoggá tett. Szerintem úgy néztünk ki kívülről, mint egy összebalhézott szerelmes pár, és én menekülök a pasim elől, aki próbál kiengesztelni. Nem bírtam ki, hogy ne mondjam ki ezt hangosan.
- Most úgy nézünk ki, mint a szerelmesek és akkor most te lennél a pasim. Bloáh!
- Huh... ahhoz képest, hogy nem ismered a környéket elég magabiztosan, és tökösen mész előre - fújta ki magát, amikor egy padhoz értünk. Ő egyből lehuppan rá, és rámtekintve várta, hogy én is leüljek. Vagy, hogy legaláb megálljak.
- Felejtsd el! Minél előbb odaérünk, annál előbb mehetek haza - állok meg előtte.
- Hűtsd le magad Szöszi! - mondta, és egy határozott mozdulattal lehúzott maga mellé.
Pár percig (igazából csak 1) szótlanul ültem mellette. Annyi mindent kérdeztem volna tőle, de egy hang se jött ki a torkomon.
- Te mindig ilyen paprikás vagy? - kérdezte meg, mielőtt szóhoz jutottam volna.
- Ezt én is kérdezhetném. Te mindig ilyen bunkó vagy?
- Nem. Csak akkor, ha egy köcsög csaj van a társaságomba. De te nem válaszoltál az én kérdésemre.
- Nem vagyok paprikás. Vagyis nem mindig. Csak akkor, ha egy ilyen faszfej ül mellettem. Mint te Piroska - röhögtem fel.
- Mit mondtál?!
- Ugyaan! - tekintettem rá. - Én semmit! Mi a baj abban, hogy egy faszfejnek becenevet adok? A Piroska meg tökéletes illik rád!
- Boszorkány! Na, fuss amíg tudsz, mert ezt nem úszod meg! - állt fel.
Szerintem komolyan gondolta, szóval felálltam a padról és eliramodtam. Castiel rohant utánam, én pedig futkároztam, mint a mérgezett egér. Halál biztos vagyok benne, hogy sportol valamit, mert isssszonyú gyorsan tud futni.
Átugrottam a patakot, aztán futottam tovább. Egy vastag fánál megálltam, mert már nem láttam Piroskát magam mögött.
- Huh, leráztam! - gondoltam, majd kifújtam magam.
- Csá! - kiabált egy hang felettem.
Felnéztem, de a naptól nem láttam semmit. Egy másodperc múlva a földön feküdtem és valaki felettem támaszkodott. Úristen! Mivan, ha egy vén szatír?!
Ezzel a tudattal együtt (és szinte reflexből) arcon csaptam az illetőt.
Gyorsan felpattantam, és ránéztem a vadbaromra. A szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam.
- Öcsém... mekkora erő van benned... pedig csak egy lány vagy... - nyöszörgött Castiel a földön feküdve.
- Te pedig ahelyett, hogy ijesztegetnél, megpróbálhatnál normális lenni! - guggoltam le hozzá és megérintettem az arcát, ahol eltaláltam. Egy kicsit felnyögött, de ami a legfurcsább, hogy nem lökte el a kezem. Hagyta, hogy hozzáérjek.- Nagyon fáj?
- Á, nem. Csak mintha egy acélgolyó talált volna el - forgatta a szemeit.
- Te mindig képes vagy poénkodni úgy látom! - nevettem fel.
- Te meg színvak vagy úgy látom. A pirosat összekeverni a vörössel. Gratulálok - ült fel, aztán a hátával nekidőlt a fának.
Én is mellé telepedtem, aztán elkezdtem gondolkozni. Nem is olyan bunkó. Ha egy kis időt vele töltök, akkor egész tűrhető. Fogalmam sincs, hogy ez az idő alatt Castiel min gondolkozott, de szívesen beleláttam volna a fejébe.
- Az hogy lehet, hogy Ethan az öcséd? Én a bátyádnak néztem - fordította felém a fejét. És tádá! Ki is derült, hogy Castiel min gondolkozott.
- Pedig az öcsém. És egyszerű a magyarázat.
- Belehalnál ha elmondanád? - vesztette el a türelmét. - Az oké, hogy 5 hónap van köztetek, de az hogy lehet? Képtelenség! Azért a szülésről még én is tudok ennyit!
- Nem néztem volna ki belőled.
- Mond már el! Direkt húzol?!
- Hajj, hogy te ennyire türelmetlen vagy. Ha tudni akarod akkor elmondom. Bár miért pont neked... na mindegy. Én igazából nem Miranda és Stan gyereke vagyok. Engem örökbe fogadtak.
- Örökbe fogadtak?!
- Igen. Az árvaház vezetője szerint, egy péntek este olyan 23 órakor adtak be. Egy öreg bácsi talált engem az utcán, és ő vitt az árvaházhoz. Azt se tudom ki az anyám. Nem is ismertem, de nem is akarok találkozni vele. Ha már volt annyi szeretet benne, hogy otthagyott az utca közepén, akkor gratulálok neki. Az apámat sem ismerem. Annyit mondtak nekem, hogy az anyám kurva és hajléktalan. Biztos egy esetben történt az egész. Teherbe esett, aztán egyedül hagyott. 8 évet töltöttem az árvaházban. A többi gyerek utált, mert az apácák többet foglalkoztak velem. Nem akarták, hogy megtudjam az igazságot. De egy gyerek egyszer a szemembe vágta. Az egész lelki világomat összetörte, és a becsületem is odaveszett. Maggie néni szerint 1 hetet töltöttem a szobámban. Nem jöttem ki, és enni se akartam. Maggie néni volt az, aki miatt megettem az ételt amit behozott nekem. Nem volt egy barátom sem. Kicsúfoltak, megvertek és hasonló dolgokat csináltak. Nem volt senkim és semmim. Talán ez az a dolog, ami megkeményített. Aztán egy áprilisi napon Stan és Miranda jelent meg. Ethan után szerettek volna még egy gyereket, de az sajnos meghalt. Az orvos mondta nekik, hogy jobb lenne, ha Miranda nem szülne többet. Ezért jöttek az árvaházba. Minden gyereket megnéztek, csak engem nem. Mert a szobámba voltam bezárkózva, és egy sálat kötöttem. Piros és narancssárga sálat. Maggie néni viszont őket odavezette hozzám. Megkérdezték, hogy miért nem játszok a többi gyerekkel. Azt mondtam: "Engem a többiek valamiért utálnak és egyedül vagyok. De viszont bolgok is vagyok, hogy magukat megismerhetem". A sálat, amit eddig kötöttem odaadtam Mirandának. Neki jól állnak ezek a színei. Egy ideig még beszélgettünk. De aztán kimentek. Azt hittem, hogy újra egyedül leszek. De aztán mégsem, mert Maggie néni bejött a szobába, hogy csomagoljak, mert magukkal visznek. Engem vittek haza, és ezzel megváltoztatták az életemet. Amikor hazaértünk, megismertem Ethant. És most jönne a filmes jelenet, hogy beleszeretünk egymásba. De semmi ilyensmi nem történt. Szerintem 2 év alatt nagyon erős kapcsolatot teremtettem Ethan-nel. Április 28. Ez a szülinapom, mert ekkor kezdtem el új életet. Már 9 éve velük élek. Aztán most jön majd a suli... fogalmam sincs mi lesz. Na hát, ez az 5 hónap! - vontam meg a vállam, aztán erősen nekidőltem a fának.
- Huh, nem mondom, hogy tudtalak követni, de megértettem a lényegét. Elég szar lehetett, hogy utáltak, de szerintem volt rá okunk. És egyébként... hé, most miért sírsz? Ennyire megbántott amit mondtam? - ült fel jobban. És tényleg. Észre se vettem, de a meleg könnycseppek folyamatosan folytak végig az arcomon.
- Nem csak... - nem tudtam folytatni a mondatot, kitört belőlem a sírás. A múltam, amit soha nem mondtam el senkinek, most Castiel fejében lebeg. És elmondani sokkal rosszabb, mint magamban tartani. Soha nem sírtam el magam, amikor visszagondoltam az egészre. De most mégis...
Castiel egy ideig nem tudta, hogy mit csináljon, de aztán átkarolta a vállamat és gyengéden magához húzott. Ráhajtottam a fejem a vállára, és hallgattam a lélegzetvételét. Ott ültünk a fa aljában, úton a játékbolt felé, és nem szóltunk semmit. Én Castielnek dőltem, és a kabátját összekönnyezve (!!!) kisírtam magamból minden rossz és régi emléket...
Amikor lenyugodtam, egy kicsit még Castiel mellett maradtam. A közelsége megnyugtatott, és 10 perc után elállt a sírásom. Elcsúsztam Castiel mellől, és felálltam.
- Szerintem Ethan már tűkön ülve várja azt a rohadt játékot, szóval menjünk - töröltem meg a szemem.
- Jó ötlet Szöszi - állt fel Castiel, aztán a vállára nézett. - Mi vagy te? Törpe vízesés? Milyen vizes már a kabátom?
Felnevettem, aztán a karját ráncigálva elhúztam a parkból. Gyorsan elrohantunk a játékboltba, és kifizettük a játékot. Eléggé elfáradtunk, ezért haza buszoztunk.
- Na végre! Azt hittem, hogy eltévedtetek! 45 perce várok erre a szarra! Megvan? Köszi! A szobámban leszek! - kapta ki Ethan a kezemből a játékot, amikor haza értünk.
- Ennyi?! Ezért voltam távol 45 percig, hogy ennyit mondjon?! - akadtam ki.
- Esküszöm kikötözlek, ha nem hagyod abba. Ez bosszantó! - lök meg Castiel.
- Hiába kötözöl ki. Elmenekülök! - röhögtem.
Ahogy ezt kimondtam Castiel nekilökött a falnak, mindkét csuklómat megragadta és a fejem fölött a falnak szorította.
- És innen, hogy szabadulsz el Szöszi? - vigyorgott a barma.
Dühösen összehúztam a szemöldökömet, aztán az ajtó felé tekintettem, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem.
Fordult a kilincs, aztán nevetést hallottam. Basszus! Ezek Anyáék!
Castiel is odakapta a fejét, majd lazított a szorításon. Kikaptam a kezem a tenyere közül, és el akartam futni. De nem sikerült. Castiel nem volt rá felkészülve, hogy kikapom a kezem, ezért a keze új pózba került. A falnak támaszkodott és én a két keze közé kerültem. El akartam lökni magamtól, de már késő volt.
Anya és Apa pont akkor lépett be az ajtón. Ööö... én a falnak szorítva, Castiel keze a falnak van támasztva, én a között vagyok és eszméletlen közel van hozzám. A kezem a mellkasára tettem (de rohadt izmos basszus!) és erősen meglöktem. Castiel megtántorodott és a szemközti falnak esett, aztán lecsúszott rajta.
- Auu... - fogta a fejét. - Avery, ezt most miért kaptam? Nem volt elég a parkos ütésed? Miért van az, hogy engem mindig bántasz? Nem értem, hogy miért... - meglátta Anyáékat, aztán gyorsan felpattant. - Helló!
Kínosan ácsorogtam, és Castiel is. Én a karkötőmet vizslattam, Castiel a tarkóját vakarta. Anya és Apa nem szólt semmit. Apa felhúzta a szemöldökét, de aztán elmosolyodott. Oldalasan Anyára pillantott, aki szintén mosolygott. Újra ránk néztek, aztán megértettem, hogy mit gondolnak. Ezek at hiszik, hogy vele járok!
- Neeem! Ezzel a balfácánnal sehogy! Ne hogy azt hidjétek! Semmikép! - kezdtem el hevesen tiltakozni.
- Ugyan Avery... nem kell titkolnod - karolja át a vállam Anya.
- De tényleg nem! Vele semmiképp! Maximum akkor, ha normális lesz!
- Én vagyok az egyetlen, aki nem érti ezt az egészet? - szólalt meg Castiel.
- Szerintem igen. Bocs haver, erről lemaradtál! - csapta vállon Ethan.
- Ethan! Te egész végig itt voltál?! - nézek rá.
- Naná! Szerinted ezt kihagyom?
- De hát Ethan? Be sem mutatsz a barátodnak? - puszilja meg Anya az öcsémet.
- Castiel ők a szüleim. Anya és Apa, ő itt Castiel. Sziasztok! - rohan vissza az emeletre.
- Szóval Castiel. Megkínálhatunk valamivel?
- Nem köszönöm. Már így is haza kéne mennem. A kutyám szétszedi a lakásom, ha nem viszem el sétálni.
- Van egy kutyád? És egyedül élsz? Ezeket eddig miért nem mondtad? - lepődök meg.
- Kérdezted? Nem. Akkor minek mondjam? Na mindegy. Helló!
Anyáék elköszönnek, én viszont nem. Csak ránézek Castielre. Kinyitja az ajtót, de aztán ő is visszanéz. Nem mondunk semmit, csak a tekintetünkkel kommunikálunk. Megköszönök neki mindent. Hogy meghallgatott, hogy megvígasztalt, hogy egyeltalán ott volt velem.
Castiel bólintott, aztán kisétált az ajtón. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek utána. Felrohantam a szobámba, és kinéztem az ablakomon. Még jó, hogy az utcára néz. Láttam Castielt. Kiment a kapun, de nem sétált el egyből. A kabátja zsebébe dugta a kezét, és felnézett az égre. Egy ideig még a csillagokat bámulta, de utána sóhajtott és elindult. Egészen addig néztem, amíg a sarkon be nem fordult és eltűnt a szemem elől.
Castiel, aki őrzi a múltamat...
- Ennyire béna a húgod?
- Most költöztünk ide, hogy ismerném az utcákat? Te hülye vagy?! - vettem fel a cipőmet.
- Nem, én pasi vagyok. De ha te akarod... amúgy is hülye vagyok. Egy Szöszit fogok kalauzolni.
- Nem kalauzolni, hanem eligazítani! De gyere mát, mert nem várlak meg!
- Egyébként merre kell menni? - vakarta meg a tarkóját Ethan.
- Át kell menni a parkon, aztán a butik előtt jobbra kell fordulni. Egy kicsit sétálunk, aztán bal oldalt lesz - hadarta el Castiel.
- Hát ezt gyorsan elmondtad!
- Ez van. Aki tudja tartani velem a lépést, azt megdícsérem.
- Jólvan. De ha te tudod velem tartani, akkor esküszöm adok egy csókot - nézek rá kihívó szemekkel.
- Tényleg adsz egy csókot? - vigyorodott el.
- Én mindig komolyan gondolom azt amit mondtam.
- Hát... nem is tudom. Nem olyan csajnak tűnsz mint aki jól csókol.
- Mert te azt csak tudod mi? Bunkó!
Nem vártam meg, hogy mit válaszolt, csak kiiramodtam az ajtón, és turbó sebességre kapcsoltam. Castiel is jött utánam, bár elég nehezen.
Dühösen sétáltam, Castiel pedig loholt utánam. Nem nagyon tudta tartani ezt a sebességet, de ez boldoggá tett. Szerintem úgy néztünk ki kívülről, mint egy összebalhézott szerelmes pár, és én menekülök a pasim elől, aki próbál kiengesztelni. Nem bírtam ki, hogy ne mondjam ki ezt hangosan.
- Most úgy nézünk ki, mint a szerelmesek és akkor most te lennél a pasim. Bloáh!
- Huh... ahhoz képest, hogy nem ismered a környéket elég magabiztosan, és tökösen mész előre - fújta ki magát, amikor egy padhoz értünk. Ő egyből lehuppan rá, és rámtekintve várta, hogy én is leüljek. Vagy, hogy legaláb megálljak.
- Felejtsd el! Minél előbb odaérünk, annál előbb mehetek haza - állok meg előtte.
- Hűtsd le magad Szöszi! - mondta, és egy határozott mozdulattal lehúzott maga mellé.
Pár percig (igazából csak 1) szótlanul ültem mellette. Annyi mindent kérdeztem volna tőle, de egy hang se jött ki a torkomon.
- Te mindig ilyen paprikás vagy? - kérdezte meg, mielőtt szóhoz jutottam volna.
- Ezt én is kérdezhetném. Te mindig ilyen bunkó vagy?
- Nem. Csak akkor, ha egy köcsög csaj van a társaságomba. De te nem válaszoltál az én kérdésemre.
- Nem vagyok paprikás. Vagyis nem mindig. Csak akkor, ha egy ilyen faszfej ül mellettem. Mint te Piroska - röhögtem fel.
- Mit mondtál?!
- Ugyaan! - tekintettem rá. - Én semmit! Mi a baj abban, hogy egy faszfejnek becenevet adok? A Piroska meg tökéletes illik rád!
- Boszorkány! Na, fuss amíg tudsz, mert ezt nem úszod meg! - állt fel.
Szerintem komolyan gondolta, szóval felálltam a padról és eliramodtam. Castiel rohant utánam, én pedig futkároztam, mint a mérgezett egér. Halál biztos vagyok benne, hogy sportol valamit, mert isssszonyú gyorsan tud futni.
Átugrottam a patakot, aztán futottam tovább. Egy vastag fánál megálltam, mert már nem láttam Piroskát magam mögött.
- Huh, leráztam! - gondoltam, majd kifújtam magam.
- Csá! - kiabált egy hang felettem.
Felnéztem, de a naptól nem láttam semmit. Egy másodperc múlva a földön feküdtem és valaki felettem támaszkodott. Úristen! Mivan, ha egy vén szatír?!
Ezzel a tudattal együtt (és szinte reflexből) arcon csaptam az illetőt.
Gyorsan felpattantam, és ránéztem a vadbaromra. A szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam.
- Öcsém... mekkora erő van benned... pedig csak egy lány vagy... - nyöszörgött Castiel a földön feküdve.
- Te pedig ahelyett, hogy ijesztegetnél, megpróbálhatnál normális lenni! - guggoltam le hozzá és megérintettem az arcát, ahol eltaláltam. Egy kicsit felnyögött, de ami a legfurcsább, hogy nem lökte el a kezem. Hagyta, hogy hozzáérjek.- Nagyon fáj?
- Á, nem. Csak mintha egy acélgolyó talált volna el - forgatta a szemeit.
- Te mindig képes vagy poénkodni úgy látom! - nevettem fel.
- Te meg színvak vagy úgy látom. A pirosat összekeverni a vörössel. Gratulálok - ült fel, aztán a hátával nekidőlt a fának.
Én is mellé telepedtem, aztán elkezdtem gondolkozni. Nem is olyan bunkó. Ha egy kis időt vele töltök, akkor egész tűrhető. Fogalmam sincs, hogy ez az idő alatt Castiel min gondolkozott, de szívesen beleláttam volna a fejébe.
- Az hogy lehet, hogy Ethan az öcséd? Én a bátyádnak néztem - fordította felém a fejét. És tádá! Ki is derült, hogy Castiel min gondolkozott.
- Pedig az öcsém. És egyszerű a magyarázat.
- Belehalnál ha elmondanád? - vesztette el a türelmét. - Az oké, hogy 5 hónap van köztetek, de az hogy lehet? Képtelenség! Azért a szülésről még én is tudok ennyit!
- Nem néztem volna ki belőled.
- Mond már el! Direkt húzol?!
- Hajj, hogy te ennyire türelmetlen vagy. Ha tudni akarod akkor elmondom. Bár miért pont neked... na mindegy. Én igazából nem Miranda és Stan gyereke vagyok. Engem örökbe fogadtak.
- Örökbe fogadtak?!
- Igen. Az árvaház vezetője szerint, egy péntek este olyan 23 órakor adtak be. Egy öreg bácsi talált engem az utcán, és ő vitt az árvaházhoz. Azt se tudom ki az anyám. Nem is ismertem, de nem is akarok találkozni vele. Ha már volt annyi szeretet benne, hogy otthagyott az utca közepén, akkor gratulálok neki. Az apámat sem ismerem. Annyit mondtak nekem, hogy az anyám kurva és hajléktalan. Biztos egy esetben történt az egész. Teherbe esett, aztán egyedül hagyott. 8 évet töltöttem az árvaházban. A többi gyerek utált, mert az apácák többet foglalkoztak velem. Nem akarták, hogy megtudjam az igazságot. De egy gyerek egyszer a szemembe vágta. Az egész lelki világomat összetörte, és a becsületem is odaveszett. Maggie néni szerint 1 hetet töltöttem a szobámban. Nem jöttem ki, és enni se akartam. Maggie néni volt az, aki miatt megettem az ételt amit behozott nekem. Nem volt egy barátom sem. Kicsúfoltak, megvertek és hasonló dolgokat csináltak. Nem volt senkim és semmim. Talán ez az a dolog, ami megkeményített. Aztán egy áprilisi napon Stan és Miranda jelent meg. Ethan után szerettek volna még egy gyereket, de az sajnos meghalt. Az orvos mondta nekik, hogy jobb lenne, ha Miranda nem szülne többet. Ezért jöttek az árvaházba. Minden gyereket megnéztek, csak engem nem. Mert a szobámba voltam bezárkózva, és egy sálat kötöttem. Piros és narancssárga sálat. Maggie néni viszont őket odavezette hozzám. Megkérdezték, hogy miért nem játszok a többi gyerekkel. Azt mondtam: "Engem a többiek valamiért utálnak és egyedül vagyok. De viszont bolgok is vagyok, hogy magukat megismerhetem". A sálat, amit eddig kötöttem odaadtam Mirandának. Neki jól állnak ezek a színei. Egy ideig még beszélgettünk. De aztán kimentek. Azt hittem, hogy újra egyedül leszek. De aztán mégsem, mert Maggie néni bejött a szobába, hogy csomagoljak, mert magukkal visznek. Engem vittek haza, és ezzel megváltoztatták az életemet. Amikor hazaértünk, megismertem Ethant. És most jönne a filmes jelenet, hogy beleszeretünk egymásba. De semmi ilyensmi nem történt. Szerintem 2 év alatt nagyon erős kapcsolatot teremtettem Ethan-nel. Április 28. Ez a szülinapom, mert ekkor kezdtem el új életet. Már 9 éve velük élek. Aztán most jön majd a suli... fogalmam sincs mi lesz. Na hát, ez az 5 hónap! - vontam meg a vállam, aztán erősen nekidőltem a fának.
- Huh, nem mondom, hogy tudtalak követni, de megértettem a lényegét. Elég szar lehetett, hogy utáltak, de szerintem volt rá okunk. És egyébként... hé, most miért sírsz? Ennyire megbántott amit mondtam? - ült fel jobban. És tényleg. Észre se vettem, de a meleg könnycseppek folyamatosan folytak végig az arcomon.
Castiel egy ideig nem tudta, hogy mit csináljon, de aztán átkarolta a vállamat és gyengéden magához húzott. Ráhajtottam a fejem a vállára, és hallgattam a lélegzetvételét. Ott ültünk a fa aljában, úton a játékbolt felé, és nem szóltunk semmit. Én Castielnek dőltem, és a kabátját összekönnyezve (!!!) kisírtam magamból minden rossz és régi emléket...
Amikor lenyugodtam, egy kicsit még Castiel mellett maradtam. A közelsége megnyugtatott, és 10 perc után elállt a sírásom. Elcsúsztam Castiel mellől, és felálltam.
- Szerintem Ethan már tűkön ülve várja azt a rohadt játékot, szóval menjünk - töröltem meg a szemem.
- Jó ötlet Szöszi - állt fel Castiel, aztán a vállára nézett. - Mi vagy te? Törpe vízesés? Milyen vizes már a kabátom?
Felnevettem, aztán a karját ráncigálva elhúztam a parkból. Gyorsan elrohantunk a játékboltba, és kifizettük a játékot. Eléggé elfáradtunk, ezért haza buszoztunk.
- Na végre! Azt hittem, hogy eltévedtetek! 45 perce várok erre a szarra! Megvan? Köszi! A szobámban leszek! - kapta ki Ethan a kezemből a játékot, amikor haza értünk.
- Ennyi?! Ezért voltam távol 45 percig, hogy ennyit mondjon?! - akadtam ki.
- Esküszöm kikötözlek, ha nem hagyod abba. Ez bosszantó! - lök meg Castiel.
- Hiába kötözöl ki. Elmenekülök! - röhögtem.
Ahogy ezt kimondtam Castiel nekilökött a falnak, mindkét csuklómat megragadta és a fejem fölött a falnak szorította.
- És innen, hogy szabadulsz el Szöszi? - vigyorgott a barma.
Dühösen összehúztam a szemöldökömet, aztán az ajtó felé tekintettem, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem.
Fordult a kilincs, aztán nevetést hallottam. Basszus! Ezek Anyáék!
Castiel is odakapta a fejét, majd lazított a szorításon. Kikaptam a kezem a tenyere közül, és el akartam futni. De nem sikerült. Castiel nem volt rá felkészülve, hogy kikapom a kezem, ezért a keze új pózba került. A falnak támaszkodott és én a két keze közé kerültem. El akartam lökni magamtól, de már késő volt.
Anya és Apa pont akkor lépett be az ajtón. Ööö... én a falnak szorítva, Castiel keze a falnak van támasztva, én a között vagyok és eszméletlen közel van hozzám. A kezem a mellkasára tettem (de rohadt izmos basszus!) és erősen meglöktem. Castiel megtántorodott és a szemközti falnak esett, aztán lecsúszott rajta.
- Auu... - fogta a fejét. - Avery, ezt most miért kaptam? Nem volt elég a parkos ütésed? Miért van az, hogy engem mindig bántasz? Nem értem, hogy miért... - meglátta Anyáékat, aztán gyorsan felpattant. - Helló!
Kínosan ácsorogtam, és Castiel is. Én a karkötőmet vizslattam, Castiel a tarkóját vakarta. Anya és Apa nem szólt semmit. Apa felhúzta a szemöldökét, de aztán elmosolyodott. Oldalasan Anyára pillantott, aki szintén mosolygott. Újra ránk néztek, aztán megértettem, hogy mit gondolnak. Ezek at hiszik, hogy vele járok!
- Neeem! Ezzel a balfácánnal sehogy! Ne hogy azt hidjétek! Semmikép! - kezdtem el hevesen tiltakozni.
- Ugyan Avery... nem kell titkolnod - karolja át a vállam Anya.
- De tényleg nem! Vele semmiképp! Maximum akkor, ha normális lesz!
- Én vagyok az egyetlen, aki nem érti ezt az egészet? - szólalt meg Castiel.
- Szerintem igen. Bocs haver, erről lemaradtál! - csapta vállon Ethan.
- Ethan! Te egész végig itt voltál?! - nézek rá.
- Naná! Szerinted ezt kihagyom?
- De hát Ethan? Be sem mutatsz a barátodnak? - puszilja meg Anya az öcsémet.
- Castiel ők a szüleim. Anya és Apa, ő itt Castiel. Sziasztok! - rohan vissza az emeletre.
- Szóval Castiel. Megkínálhatunk valamivel?
- Nem köszönöm. Már így is haza kéne mennem. A kutyám szétszedi a lakásom, ha nem viszem el sétálni.
- Van egy kutyád? És egyedül élsz? Ezeket eddig miért nem mondtad? - lepődök meg.
- Kérdezted? Nem. Akkor minek mondjam? Na mindegy. Helló!
Anyáék elköszönnek, én viszont nem. Csak ránézek Castielre. Kinyitja az ajtót, de aztán ő is visszanéz. Nem mondunk semmit, csak a tekintetünkkel kommunikálunk. Megköszönök neki mindent. Hogy meghallgatott, hogy megvígasztalt, hogy egyeltalán ott volt velem.
Castiel, aki őrzi a múltamat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése