Szőke vagyok, szőkének is látszok

                                                 Prológus

Basszus, megint elgondolkoztam! A krumpli meg mindjárt apró kis gombócokká fog égni, ha nem veszem le a tűzhelyről. Hát a főzést se nekem találták ki. Ha egy szakácskönyvből nézem ki a hozzávalókat, meg ahogy el kell készíteni, akkor az mindig jól sikerül. De így...Semmiképp. Talán egy olyan is-is szintet tudok hozni.

Nagy hangzavart hallok a lépcső felől. A konyhából nem mehetek el, mert akkor úgy járok mint az előbb. Amíg elkezdtem gondolkozni, hogy mégis mit csináljak, azon kapom magam, hogy csöngetnek. Basszus! Hogy nyissam ki az ajtót? Talán egy fakanalat kidobok az ablakon, azzal a levéllel hogy "nem tudom kinyitni mert akkor odasül a vacsora" vagy valami hasonlót. De aztán rájöttem, hogy nem vagyok egyedül a házban.

- Kinyitnád az ajtót Kecsi? Én most nem tudok odamenni! - kiáltok fel az emeletre. Igen, én csak Kecsinek hívom. A kecskéből jön. Nem, nem gúnyolódok vele. Egy igen érdekes sztori tartozik hozzá, de nem fogok most magyarázkodni. 

- Persze megyek! - robog le a lépcsőn.

Ámulattal nézek a férjemre, ahogy elhalad a konyha előtt. Egy sima fekete pólót visel, szürke farmerral. A haja kócos, mégis jól áll neki. És még mindig olyan helyes, mint gimis korába.

Áhááj az ujjam! Kellett nekem hozzányúlni a forró láboshoz! Tényleg hoznom kéne egy fakanalat. De inkább nem vesződök vele.

Na, kész a vacsi! Csak összehoztam!

- Hé, add vissza a macimat! 

- Akkor előbb add oda azt a jó kis könyvet! Máshogy nincs alku!

- Azt se tudom mi az az alku! Add már vissza!

Egy újabb vita, amit nem lehet elhalasztani egy nap. Anélkül semmi az élet. Jobb lesz ha szétválasztom őket, mert a végét egymást fogják dobálni a krumplival.

- Mi a vita tárgya? - guggolok lehozzájuk

- Elvette a macimat, és nem akarja visszaadni, csak ha valami mocskos könyvet adok oda neki! - pityereg az egyik

- Hohó, hol hallottad te ezt a szót?

- Állandóan így beszélsz, amikor veszekedtek.

- Na ejtsük a témát - sóhajtok. - Add vissza neki a macit!

- De ez így nem ér! Azért mert ő a kisebb, miért kivételezik vele mindenki? - kiállt a másik

- Aaron, add vissza Mary-nek a maciját -szólok rá. -Nem szép dolog elvenni más cuccát.

- Nesze - nyújtotta Aaron a macit. Legalább szereti annyira a húgát, hogy nem vágja hozzá. 

- Köszi Aaron! - ölelte meg, aztán hozzámfordult. - Neked is! Ha nem jössz, szerintem már a szomszéd macskáját dobnám neki. - Ööö...hát no comment. Miért van az, hogy ilyen morbidok? - Köszi Anyu! - ölel meg, aztán elkezdi a macija kendőjét igazgatni.

Aaron az ajtónál ül, direkt háttal nekünk. Még véletlenül se nézne ránk.

- Aaron... - hajolok le hozzá. - Mi volt ez az egész? Máskor olyan jókat szoktatok játszani, most meg elveszed a maciját? És milyen könyvről beszélsz?

- Mary-nek van egy nagyon jó színezője. Van benne, focilabda, meg autók. És nem adja oda - duzzog

- Figyel. Megveszem neked azt a könyvet jó? Ezért ne vedd el a maciját. Kérj meg engem, és megpróbálok segíteni - mosolygok rá, aztán felhúzom a földről. - Most pedig menj, Mary már hiányol!

- Jólvan...de akkor megveszed? - néz rám fenyegetően. Milyen aranyos...

- Megveszem, csak menj már! - lököm meg pajkosan.

Felállok, és a gyerekek után nézek. Az elmúlt 5 perc vita helyett, most mosolyogva, egymást lökdösve mennek fel az emeletre. Hirtelen valaki mögém áll, átkarolja a derekamat, magához húz és belepuszil a nyakamba.

- Megijesztettél... - suttogom

- Nem állt szándékomba. Megint balhéznak a kölykök?

- Igen... - sóhajtok. - Aaron pont olyan mint te. A kis fenyegetős! - simogatom meg a mögöttem álló idős fiú (nem mondok rá férfit, mert még nem annyi idős) arcát.

- Mary viszont pont olyan mint te. Cuki, édes, segítőkész, hamar megbocsát mindenkinek, kedves, aranyos, szeretnivaló...

- Jó nem kell sorolni - nevetek fel.

Jobban magához ölel, aztán elkezdi csókolgatni a nyakamat. A mozdulat elég furcsára sikeredett, mert a fejemtől nem fér oda, és felnevetek. Hátrahajtom a fejem a vállára, és becsukom a szemem. Szaporábban veszem a levegőt. Rég nem csókolt meg így. Az oké, hogy együtt élünk, de ezeket az érzelmeit rég fejezte ki így. Jó érzés, hogy még 17 éve is ugyanúgy szeret, mint amikor összejöttünk. 

Amíg ezen gondolkoztam, észreveszem, hogy elkezdi kigombolni a blúzomat. Mivel addig próbálkozik, és nem jár sikerrel fogja, és szétszakítja. Még jó, hogy csak az első gombot, ami leesik a padlóra. Észbekapok, és eltolom a fejét.

- Ne itt! A gyerekek bármikor lejöhetnek, és amúgy is valaki csengetett. Tényleg amúgy ki volt az? - fordulok 180 fokot, hogy szembekerüljek vele.

- Az egyik barátnőd. Épp a képeket nézegeti - biccent az ajtó felé, aztán a homlokát az enyémnek támasztja. Az egyik kezemmel átkarolom a nyakát, a másikkal pedig hátulról beletúrok a hajába, és úgy tartom a fejét. Lábujjhegyre állok, és a számat az övére tapasztom.
- Olyan aranyosak vagytok! - hallok meg egy hangot a hátam mögül. Elly az, a barátnőm. Az én kis retro barátnőm.

- Hát te, hogy kerülsz ide? - engedem el Kecsit, és a barátnőmhöz fordulok.

- Visszahoztam a könyvet amit kölcsönadtál - mutatja fel a könyvet, aztán leteszi az asztalra. Majd mint egy pletykára éhes vénasszony, összecsapja a kezét. - Jézusom, drágám, hogy nézel ki?

- Mi? Most miért? - húzom fel a szemöldökömet.

- Nem akarlak megbántani, de szinte a fél melled kint van abból a blúzból.

Hallom, hogy a férjem szépen lassan próbál eliszkolni, nehogy bajba kerüljön.

- Ne sunyulj! - szólok rá

- Megyek szólok a gyerekeknek, hogy kész a vacsi! - rohan fel gyorsan a lépcsőn. Mégis elmenekült.

- Megiszol valamit? Egy teát vagy egy kávét? - ugrok a konyhába, hogy kiszolgáljam a barátnőmet.

- Egy kávét elfogadok, köszi - ül le a kanapéra. - De édi ez a kép! 

- Melyik? - állok oda mellé, aztán meglátom, hogy mi szerinte olyan "édi"...Furcsa beszéde van Elly-nek.

- Ja, ezek a gyerekek - mosolyodok el, aztán visszamegyek a konyhába.

- Olyan jó neked... - sopánkodik, miközbe a kávéját szürcsölgeti.

- Miért is?

- Jaj, ne izélj már! Van egy szerető férjed, 2 gyereked, akikkel könnyen boldogulsz, és még csak 33 éves vagy.

- Először is. Kecsivel van olyan, amikor összeveszünk, és több napig egymáshoz se szólunk. A gyerekekkel se olyan könnyű. Aaron 7 éves, Mary pedig 6. Pont ilyenkor szoktak megőrülni...

- Meg majd akkor amikor kamaszok lesznek - vág a szavamba.

- Arról meg ne is beszéljünk! Szerintem nem fogom bírni idegekkel azt a korszakot! És te is nagyon fiatal vagy! A korodhoz képest nagyon jól nézel ki! És van egy titokzatos ember aki randizni szeretne veled nem? - kacsintok

- Jólvanna! - neveti el magát.

- Mi a kaja? - ront be Aaron a konyhába. - Huu, ezt szeretem. - kap ki egy tányért a szekrényből, és elkezd enni.

- Mary hol van? - néz körbe Elly.

- Apával mindjárt jönnek. Valami hülyeséget csinálnak - válaszol neki Aaron.

Ebben a pillanatban Kecsi toppan be a konyhába, Mary-vel a nyakába. Együtt nevetnek, aztán lerakja a kislányomat a nyakából. 

- Milyen rég nem láttalak titeket! - simogatja meg a fejüket Elly.

- Elly...1 héttel ezelőtt is voltál itt - röhögök, aztán berakom a mosogatóba a csészéjét. - Még valamit? - nézek rá.

- Nem köszi, már így is indulnom kéne - áll fel, aztán felveszi a kabátját. - Kellemes estét! - int egyet, aztán eltűnik.

1 óra múlva a gyerekek már az ágyban fekszenek. Én kecsivel ülök a nappaliba, és valami filmet bámulunk a TV-ben.

- Jó kis nap volt - karol át, aztán a nyakamba fúrja a fejét.

- Ezt minden áldott este elmondod - nevetek fel

- Veled minden nap csodás! 

Válaszra már nem volt idő, mert a nyakamról át tévedt a számra. Ösztönösen visszacsókoltam, aztán ledöntött a kanapéra. Ehhez is fűzödik egy emlék. Csak akkor az asztalon feküdtem. Hmm...

Hallom , hogy valaki jön le a lépcsőn, ezért ellököm magamtól kecsit, és gyorsan felülök. Mary jelenik meg az ajtóban.

- Rosszat álmodtam - dörzsöli meg a szemét

- Majd én megyek - állok fel, aztán bemegyünk a szobájába.

Megvárom amíg visszafekszik, aztán a könyvespolchoz lépek. Mindig mesélek neki valamit, ha ilyen történik.

- Anyu... - szólal meg.

- Tessék?

- Most ne mesekönyvből mesélj nekem lécci!

- Akkor mit meséljek? - ülök le mellé.

- Monduk azt, hogy hogyan ismerted meg apát.

- Huu az hosszú történet.

- Légyszi! Kíváncsi vagyok rá!

- Rendben...Az egész akkor kezdődött, amikor a családommal visszaköltöztünk Párizsba...