Szőke vagyok, szőkének is látszok

Új suli, új emberek és rengeteg égés... rosszabb lehet?!

Másnap reggel, amikor még javában szunyáltam, megszólalt az ébresztőm. Recsegős hangjával egyből kivert az ágyból, és ijedten kaptam oda a készülékhez. 6:00-kor mi a francért ébreszt ez a szar?! Ha jól emlékszem akkor 6:30-ra állítottam, bár nem mintha sok értelme lenne annak a fél órának, de akkor is.

Kimásztam az ágyból, és egy gyors szekrénykutatást tartottam. Egyik ruhám se jó, pedig van vagy 50 darab. Lilához most nincs kedvem, a zöld nem áll annyira jól (akkor minek vettem meg?) a kék meg... az sem jó.

Hm... ez a fehér póló nem is olyan rossz. Ha felveszem a piros sapkámat, akkor még jól is áll. Nem is rossz! Mégis van valami érzékem az öltözködéshez... legalábbis, amíg 40 éves nem leszek.
Ráérősen lemásztam a létrán, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Út közben rápillantottam a falon lógó órára. 6:20, szóval még rengeteg időm van elkészülni. Összepakolok, egy kis sminket feldobok az arcomra, aztán szerintem még pont lesz annyi időm, hogy elérjem a buszt.
Amikor a kis helyiségbe beértem, felkapcsoltam a neont és... úristen, rosszabbul nézek ki, mint gondoltam... már ha a csapzott hajat és a karikás szemeket lehet annak venni. Hát akkor essünk neki.
Elővettem a fiókból a fésűt, és megtéptem vele a hosszú hajamat. Már majdnem kész voltam, mikor a fésű egy hatalmas csomóba akadt bele. Elkezdtem rángatni a segítőmet (mármint a fésűt) és vártam, hogy kifésülje a csomót. Na, nem azt mondom, hogy nem téptem ki legalább 3 tincsre elegendő hajszálat, de végül a csomó elvesztette a csatát. 
A fésülés után előkaptam minden sminkkészletet, amit a szekrényben találtam. Alapozó, korrektor, szempillaspirál, szemkontúrceruza és még sorolhatnám a többi csecsebecsét. Gyorsan magamra pakoltam mindent, aztán amikor láttam, hogy katasztrofális az eredmény lemostam mindet. Aztán mehetett előről, addig, amíg meg nem elégedtem a végeredménnyel.
Vagy 20 percig ezzel cseszekedtem, mire kijutottam a fürdőszobából. Gyorsan lerohantam a lépcsőn... vagyis lerohantam volna, ha nem feküdt volna ott Ethan egyik pólója. Nem vettem észre, és elcsúsztam rajta, aminek az lett a következménye, hogy egy hatalmasat zakóztam. Még jó, hogy csak az utolsó 3 lépcsőfokon zuhantam le.
Amikor sikeresen (khm... igen) földet értem szembetaláltam magam Anya döbbent tekintetével.
- Hát veled meg mi van? Bal lábbal keltél? - nevetett a képembe.
- Á, dehogy. Csak a cuki öcsém pólójában csúsztam el... már vagy harmadszor - forgattam a szemeimet, majd ránéztem Anyára, aki továbbra is szó nélkül állt mellettem. - Nem akarsz felsegíteni?
- Ja, dehogynem. Ne haragudj! - és amint elmondta a mondatot lenyújtotta a kezét.
- Rád nem haragszok. CSAK Ethan-re - hangsúlyoztam ki a "csak" szót.
- Ethan! Hányszor mondtam, hogy ne hagyd szanaszét a cuccod?! - kiáltott be Anya a nappaliba.
- Vagy úgy ötvenszer? - hangzott a válasz.
- Ajj... - sóhajtott Anya. - Reménytelen eset vagy!
- Nem vagyok reménytelen, csak lehetetlen.
- Nem ugyanaz a kettő?! - kezdtem ideges lenni.
- Ugyan Avery... - jött ki a nappaliból. Félmeztelenül. Aha, szóval levette a pólóját, ledobta a lépcsőre, aztán én orra estem benne. Szuper... de komolyan. - Ez csak egy poén!
- Majd olyan poént fogok adni neked, hogy az már fájni fog! Jobban, mint a fárasztó viccek! Hogy lehetsz ilyen igénytelen?!
- És te ilyen ingerlékeny? - fogta meg az arcom és hajolt fölém mosolyogva.

- Hagyjál már! Inkább foglalkozz a rohadt COD-al!
- Huu, jó ötlet! Köszi!
- Ethan, le ne ülj a gép elé, mert 15 perc múlva suliba kell menned! - kiáltott Anya.
- Tényleg basszus! De jó, hogy csak 7:15-kor kezdődik.
- Micsoda?! Neked akkor kezdődik? - majd a kiabálás után belém nyilalt a felismerés. - Uramatyám! Hány óra van?
- Most van kérlek szépen... - pillantott az órájára. - 7:02.
- Basszus, elkéstem a suliból! - kaptam fel a táskámat, és iszonyú gyorsan a cipőmet.
- Easy rider öcsém! - röhögött Ethan.
- Avery! Barátkozz! - szólt utánam Anya.
Kirohantam az utcára, és a tegnap megjegyzett térkép irányába (tegnap este megnéztem, hogy merre van az iskola) kezdtem el rohanni. A buszt sikeresen lekéstem, így rohantam a suliba.
Amikor beértem, az első dolgom az volt, hogy körül néztem. Rengeteg a szekrény a folyosón. Díjak, trófeák (nyilván erős az iskola kosárcsapata) és rengeteg érem. Miután körülnéztem, felmerült bennem két lehetőség:
1. Bemegyek az osztályterembe, elnézést kérek, és leülök egy üres helyre... de az, hogy néz már ki?
2. Bemegyek a mosdóba, megigazítom a hajam és csak utána megyek be a terembe.
Na jó, egyik se volt egy nagyon jó ötlet, de a 2. elfogadhatóbb volt, így amellett döntöttem.
Megkerestem a mosdót, és próbáltam megigazítani a hajam. A futástól eléggé szétjött, és fésű nélkül nem tudtam sok mindent kezdeni vele, így végül betűrtem a sapkám alá. Ha már a mosdóba voltam, elintéztem a folyó ügyeimet is.
Amikor kimentem a WC-ből, egy nagy ledülettel valaki belémjött. De olyan erősen, hogy hanyatt estem.
- Bocs - szólalt meg, aztán a kezét nyújtotta.
Nem néztem fel, hogy ki az, hanem egyből megfogtam a kezét és hagytam, hogy felhúzzon. Amikor felálltam és megláttam a hang tulajdonosát elképedtem.
- Ca-Castiel? Hogy kerülsz ide?
- Mondjuk úgy, hogy ide járok suliba?
- Marha vicces... de akkor miért nem vagy órán?
- Elkéstem - hangzott az egyszerű válasz.
Lepillantottam és észrevettem, hogy még mindig fogom a kezét. Gyorsan elkaptam az enyémet, és a sapkámat kezdtem el igazgatni.
- Khm... szívesen álldogállnék még itt, de nem akarom jobban kiverni a biztosítékot, szóval én megyek órára és... - szólaltam meg egy kis idő után, de aztán most elgondolkoztam. Mi a fenét mondjak? Hogy jöjjön velem? Hogy kísérjen el az órára?
- Ne aggódj, én is oda tartok. Csak még ki akartam ezt dobni - mutatja fel az üres cigis dobozt.
- Te dohányzol?!
- Mintha ez téged annyira érdekelne - húzta gúnyos mosolyra a száját, aztán elindult.
Mivel nem akartam egyedül beállítani (az nagyon ciki lenne!) így utána iramodtam. Amikor megérkeztünk a terem elé, odapattantam az ajtóhoz és elkeztem rángatni, de mindhiába, mert nem nyílt ki. Bezárták az ajtót? Vagy nem is ide kellett volna jönni? De akkor Castiel miért hozott ide?
Amikor már egy ideig rángattam azt a nyomorult ajtót, Castiel mellém léppett, és kinyitotta. Ó, hogy befelé nyílik! Így már értem! 
Az a kár, hogy akkor nyitotta ki, amikor egy hatalmas lökéssel nekidőltem az ajtónak, úgyhogy szó szerint beestem a terembe. Ha Castiel nem kapja el a derekamat, szerintem orra is esek.
Castiel újra stabil állásba helyezett, megveregette a vállamat, aztán arréb lökött. Megint meginogtam, de nem estem el.
Ránéztem az osztályra, akik pislogás nélkül bámultak. Megeresztettem egy kínos mosolyt, aztán kiegyenesedtem.
- Castiel! Drága Castiel! Megtisztelés, hogy befáradsz az órámra! - szólalt meg egy idős hölgy, aki gondolom matek tanár volt. Legalábbis, ezt állapítottam meg, amikor a táblára néztem.
- Részemről az öröm Mrs. Turner - mosolygott Castiel, aztán leült egy szürke hajú fiú mellé. Mrs. Turner aztán hozzámfordult.
- Csak nem az új diákot, Avery Clark-ot ismerhetem meg? És maga is elkésett?! - szórt villámokat a szeme a szemüvege mögül.
-De, én vagyok az. Az elkésésről meg... hát igen, sajnos így van - vontam meg a vállam.
- Na üljön le gyorsan, mielőtt bevésem az igazolatlant! - hadonászott dühösen. Húha, itt nagy bajok vannak.
Két üres hely volt. Az egyik egy indiai (vagy nem tudom milyen) fekete hajú lány mellett volt. Eszméletlenül dühös pillantása volt, és gúnyos mosolya. Hát, egy kígyó mellett nem akarok ülni...
A másik viszont egy kék hajú, rózsaszín szemű fiú mellett volt, aki viszont kedvesen mosolygott. Inkább mellette, mint a kígyó mellett.
Leültem mellé, és ránéztem. Még mindig ott ült az arcán az a kedves mosoly, ami egy kicsit megnyugtatott. Hát, nem mondom, hogy jól kezdődik a nap, de elviselhető...
Az óra közepén viszont egy füzetlapot tolt elém.

Már ment is a válasz:

Egy ideig még leveleztünk és egész jó barátok lettünk. Van bennünk pár közös dolog, de van olyan is ami nagyon eltérő. Viszont amikor kicsöngettek újdonsült padtársam megragadta a karomat, és kihúzott a teremből. Gyorsan beállt a büfé sorába és megszólalt.
- Szóval Avery.
- Igen. Te meg Alex.
- Rakj hozzá egy y-t! - mosolygott.
- Micsoda? - úgy néztem rá mint aki nem normális.
- Alexy. Nem Alex! Sokan összetévesztik - nevetett.
- Ú, bocs, nem jó a névmemóriám - szégyeltem el magam. Basszus, de ciki! Elfelejtettem a nevét!
- Semmi baj! Senki sem tökéletes! - vigyorgott. Kezdem azt hinni, hogy ez a srác egy kicsit... hogy is mondjam... túl vidám?
- Kérsz valamit? - kérdezte, amikor sorra kerültük.
- Á, nem köszi! Nem vagyok éhes.
- Nem hoztál pénzt ugye? - mosolygott.
Basszus, ez a srác oké, hogy vidám, de milyen okos! Tényleg nem hoztam magammal, mert otthon felejtettem a nagy sietségben.
Választ nem adtam neki, csak elfordítottam a fejem. Amint megtettem ezt a mozdulatot, megkordult a gyomrom. Ó, a fenébe! Remélem Alexy nem hallotta ebben a nagy hangzavarban. De sajnos igen, mert a kék hajú barátom elnevette magát, aztán a büféshez fordult.
- Két müzliszeletet kérnék szépen! - mondta, aztán kifizette.
Az egyiket odaadta nekem, aztán elkezdtünk sétálni a folyosón.
- Mesélj egy kicsit magadról! Szeretek enbereket megismerni - kezdett bele a beszélgetésbe.
- Hát jó. Pár napja költöztünk ide a szüleimmel, és az öcsémmel. A szüleimet Miranda-nak és Stan-nak hívják, az öcsémet Ethan-nek. Amit utálok, az az, hogy ha valaki bunkó és ostoba. Szeretek rajzolni és... asszem ennyi.
- Huh, hát nem vagy valami bőbeszédű. De nekem ennyi is elég - mosolygott.
- De akkor most te is mondj valamit! 
- Ja, jó bocsi. Na szóval. Szeretek zenét hallgatni és vásárolni. Van egy ikertesóm, akit Armin-nak hívnak. Nem vagyunk egyformák, mert neki kék a szeme, és fekete a haja, meg egy nagy kocka. Azt hiszem néha féltékeny vagyok a játékaira - neveti el magát. - Sokszor van az, hogy nem is figyel oda, meg órákon is állandóan a PSP-n játszik titokban a pad alatt. 
- Hát, most többet mondtál az ikertesódról, mint magadról.
- Na nem baj. Egyébként... - de befejezni nem tudta a mondatot, mert egy gúnyos hang megszólalt mögöttünk.
- Na, ki van itt lányok? Csak nem a suli új csitrije és az új barátja?
Hátrafordultam és három lányt láttam magam mögött. Az egyik volt az indiai, a másik egy barna hajú volt. Mégis, aki megszólalt (legalábbis szerintem) egy laza göndör hajú, nagyon ostobának tűnő szőke lány volt.
- Elgurult a gyógyszered plázacica? - néztem rá.
- És még pápaszemes is! - nevetgélt.
Leemeltem a szemüvegemet (olvasószemüveg, nem távollátó) és lekicsinylően bámultam rá.

- El sem hiszem, hogy ilyen picsák járnak ebbe a suliba. Az még oké, hogy vannak bunkók... legalábbis gondolom. De, hogy ilyen kígyókat beengedni ide... melyik állatkertből szabadultatok ki? Remélem nem a Párizsiból. Na, nem pazarlom az időmet éretlenekre. Gyere Alexy, menjünk! - ragadtam meg a karját és otthagytam az elképedt (és gondolom dühös) lányokat.

Amikor távolabb értünk tőlük, Alexy megszólalt:

- Te aztán nem hagyod magad!

- Ilyenek ellen nem. De például erős fiúktól még én is félek - válaszoltam.

- Na, akkor Castiel nem a te súlycsoportod! - nevetett.

- Ezt hogy érted? - fordultam felé.

- Hát, Castiel balhés srác. Mindig verekedik, lóg az órákról, iszik, cigizik és még sorolhatnám. Viszont Castiel a legjobb kosaras, így... hogy is mondjam...

- Odavannak érte a csajok? - segítettem ki.

- Ezt akartam mondani. Rengeteg bajnokságot megnyertek már.

- Te is játszol?

- Én?! Ugyan, dehogy! Semmiképp! Inkább hallgatom a zenéimet.

- Vagy úgy... de most nem tesi lenne?

- Tényleg! Szerintem el is késtünk! Nyomás gyorsan a tornaterembe!

Alexy-vel elkezdtünk futni és közben majdnem fellöktünk pár diákot. Kilöktem az ajtót, de az udvaron megtorpantam. Merre van a tornaterem? Jobbra egy virágos (vagy növényes? Nem tudom) kertet láttam, így nem hiszem, hogy arra kéne menni. Akkor marad a bal oldali épület ami... elég ronda, már ha ezt megjegyezhetem. De most nem ez a legnagyobb bajom.

Óvatosan benyitottam és láttam, hogy a tanár éppen egy lila hajú lányhoz beszél. Elsunyultunk a háta mögött, de aztán Alexy megállított.

- Na figyelj. A lány öltöző jobbra van, a mosdó pedig közvetlen vele szembe. Aztán...

- Jó, most ugye nem fogod elmondani, hogy mi hol van a suliba? - szakítottam félbe.

- Bocsika. Na menj öltözni!

Szót fogadtam neki és benyitottam az öltözőbe. Csupán két lányt láttam. Egy hosszú fehér hajú (ja, azt meg kell jegyeznem, hogy baromi jó a haja) és borostyán szemű lány ült az egyik padon, míg a másik egy kreol bőrű, rövid barna hajú laza csaj volt, aki lustán állt az ablak mellett.

- Szia! Nyilván te vagy az új lány. Mi az, hogy nyilván? Biztosan! Az én nevem Rosalia, de hívj csak Rosa-nak. Tudod, ez a becenevem. Mindenki így hív, szóval neked is megengedett! - pattant oda hozzám (mint az előbb kiderült) Rosa.

- Szia... Avery.

- Nem vagy valami bőbeszédű! - nevetett a másik. - Egyébként Kim vagyok.

- Szia. Csak ti vagytok lányok? - ültem le én is és elkezdtem öltözni.

- Ugyan dehogy! Még vannak egy páran. Csak ők már átöltöztek. Egyébként Kim! Te miért nem tesizel? - kérdezte Rosa.

- Nincs kedvem. Azt mondtam a tanárnak, hogy rosszul vagyok, és mivel elég...

- Jó, értjük a célzást!

- Hát, elhitte, szóval megúsztam a kosarazást.

- Kosarazni fogunk? - kérdeztem, miközben lehajoltam a cipőmért.

- Minden hétfőn azt játszuk. Hogy a fiúk egy kicsit fejlődjenek, és minél több meccset megnyerjenek.

- Igaz, hogy Castiel a legjobb kosaras?

- Naná! Látnod kellene, hogy játszik! Eszméletlenül durva!

- Hát... majd meglátjuk.

Gyorsan összekötöttem a hajam és kimentünk a lányokkal. A terembe lépve egyből rossz érzésem támadt. A három kígyó, akikkel a folyosón találkoztam ott viháncoltak a terem végében. Ne már! Ezek egész gimiben velem fognak egy osztályba járni?

Három csapatra osztottak minket. Két csapat játszik, egy csapat erősít. Én inkább kosarazzak, mint erősítsek, mert nem erősségem a fekvőtámasz, felülés és a többi. Az imádságom bejött, mert Rosa, Kim, egy barna hajú fiú és egy vörös hajú lány társaságába kerültem egy csapatba.

- Kim... látod kik vannak az ellenfél csapatba? - mutat oda a fiú, mire Kim odafordul.

Rosa is, meg én is odakaptuk a fejünket. Rosa eltátotta a száját, én viszont csak a szemöldökömet húztam fel.

- Amberék! Bakker, meg kell vernünk őket! Nem hagyhatjuk, hogy győzzenek! - dobbantott Rosa.

- De ha jól tudom, egyikünk se jó kosaras... - túrt a hajába a (helyes) srác.

- Az nem jelenti azt, hogy nem verjük meg őket. Ők se olyan jók - szól Kim.

- De szerintem azért jobb lenne, ha Castiel a csapatba lenne.

- Csak nem hiányoltok? - toppant be.

- Castiel! De jó, hogy itt vagy! De neked nem erősítened kellene? - bökte meg Rosa.

- Mondtam a tanárnak, hogy semmi kedvem hozzá, játszani akarok.

- Ühüm... na most meglátjuk, hogy tényleg jól játszol-e - indultam el.

- Csak figyelj Szöszi!

Rossz bevallanom de... Castiel tényleg nagyon jól játszik. Remekül vezeti a labdát, és minden dobása bement a hálóba. Mondjuk a magassága is pont kapóra jött. A végeredmény 8:2 lett, mire Rosa örömében elkezdett ugrálni, Kim pedig győzedelmes mosollyal ajándékozta meg Ambert. Én is rávigyorogtam, és utána egy pad mellett megpihentem, ha már egyszer kibírtam egy tesi órát.

- Na? - állt meg mellettem Castiel.

- Jó, elismerem, tényleg jól játszol. De bánt valami...

- Nem nagyon érdekel.

- Egyszer sem dobhattam kosárra...

Erre Castiel felém nyújtotta a labdát, én pedig boldogan elvettem. A kosár felé fordultam és eldobtam a nagy (és amúgy rohadt büdös, de ez most lényegtelen) kosárlabdát. Naná, hogy nem ment be, és naná, hogy másodszorra, sőt, negyedjére se. Castiel bezzeg röhögött.

- Tudod, elég jó lenne, ha mondjuk nem röhögnél, hanem segítenél! - fordultam oda hozzá dühösen.

- Mit segítsek? Béna vagy és kész!

- Kössz... nagyon jól esett - vágtam hozzá a labdát és bementem az öltözőbe.

Gyorsan magamra kaptam minden ruhámat, aztán kimentem az udvarra, hogy megvárjam Alexy-t vagy a lányokat. Leültem egy padra és ott vártam tovább.

- Akkor Melody nem hazudott, amikor mondta, hogy egy új diák jött - szólalt meg mellettem valaki, mire az ijedségtől arrébb ugrottam. - Nyugi, nem harapok! - nevetett a barna hajú fiú, akivel egy csapatba voltam.

- Csak megijesztettél - tiltakozam.

- Nem akartam. Kentin vagyok.

- Avery Clark.

- Szóval Avery Clark. Mikor...

- Csak Avery - szóltam közbe.

- Mikor jöttél? Úgy értem ebbe a városba. - folytatta.

- 2 nappal ezelőtt. Igen, még csak beköltözködni se tudtam, ami nálam azt jelenti, hogy megszokni az aktuális helyet.

- Szóval többször is költöztetek?

- Tessék?

- Azt mondtad az előbb, hogy aktuális. Többször is költöztetek?

- Ja, igen. Az anyukám kiváló szakács, és ezért több helyre is mentünk.

- Értem.

- Kedves diákok! A tanároknak sürgős megbeszélni való dolga van, így mindannyian haza mehetnek, kivéve Castielt, akit AZONNAL várunk az igazgatóiba! - szólt a hangosbemondó.

- Na, ezt gyorsan lerendezték. Ha haza lehet menni, akkor én nem is maradok itt tovább - állt fel Kentin. - Majd még találkozunk! - intett egyet, és továbbállt. Hát, akkor szerintem én sem maradok tovább...

Egész úton a hangosbemondó járt a fejembe. Mi az, hogy Castielt kivéve? Miért kell bemennie az igazgtóiba? Miért nem jöhet haza?

És engem ez miért érdekel?!