Szőke vagyok, szőkének is látszok

Fordulatok

(Nagyon nagyon sajnálom a hatalmas csúszást, de minden bekavart...>< viszont, mint megígértem a megjegyzésekbe, ha törik ha szakad, ma hozom a részt :D Jó olvasást ^^

Ui.: Ha helyesírási hibát találtok benne, előre is sajnálom ^^")

Tudtam, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle...

Lassan nyitottam ki a szemem, mert még mindig bántotta a beszűrődő nap fénye. Kéjesen kinyújtózkodtam, majd felültem. Amint végignéztem a szürke falú szobán, a fekete bútorokon, rossz előérzetem támadt.
Ásítottam egyet, majd a tegnapon kezdtem el gondolkozni. Arra emlékszem, hogy ittam alkoholt, de hogy hol is vagyok, és hogy kerültem ide, az rejtély...
Oldalra pillantottam, majd megpillantottam Curtöt. A hasán feküdve aludt mellettem, a karja lelógott az ágyról. Félmeztelenül szundizott, majd felhúztam a szemöldökömet.
Ismét gondolkozni kezdtem, de nem jutottam sok mindenre. Beletúrtam a hajamba így lehullott rólam a takaró. Megborzongtam a hideg miatt, majd lenéztem... A csupasz felsőtestemre.
Magamhoz kaptam a takarót, és felsikítottam. Curt erre felriadt, majd legurult az ágyról.
- Mi történt? - fogta a fejét.
- Ezt én is kérdezhetném! - akadtam ki teljesen.
Curt rám pillantott, majd meglepődött, de aztán újra megszólalt.
- Valami emlék?

- Semmi...

Felkelt a földről, majd észrevettem, hogy gatya van rajta, csupán a felsőteste meztelen.
Az állára rakta az ujjait, majd rám nézett.
- Én arra emlékszek, hogy inni kezdtünk.
- Az nekem is képben van.
- Így magunkon végignézve, meg tudom állapítani, hogy nem feküdtünk le.
Bólintottam, majd folytatta.

- Akkor két dolog lehetséges. Vagy magunktól jöttünk be a szobába, vagy valakik megvicceltek.

- De kik tették volna?

Curt fel-alá kezdett el sétálni a szobájába.

- Nem tudom. Talán meg kéne kérdeznünk a barátainkat.

- És ha ők tették?

- Minden bizonnyal, nem ők voltak. Hiszen ők a barátaink.

Ismét bólintottam.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és a többiek estek be rajta. Rosa, Aiden, és Castiel.

- Sikítást hallottunk - mondta Rosa.

- Egy kicsit elkéstetek - ráztam a fejem.

Aiden végignézett rajtunk, majd felhúzta a szemöldökét.

- Megzavartunk valamit?

- Nem - válaszolta Curt.

Nem tudtam megállni. A tekintetem akaratlanul Castielre siklott. Mint mindig, most is tökéletesen nézett ki.

Szemügyre vettem izmos karját és mellkasát, amit a pólón keresztül is látni lehetett. A tekintetem átfutott hibátlan arcvonásaira, majd telt alsó ajkán állapodott meg. A pillantásom gyönyörű szürke szemére vándorolt, majd észrevettem, hogy nem engem figyel. Curtöt kémlelte, de aztán találkozott a tekintetünk.

Amilyen gyorsan csak lehetett, elkaptam a fejem. Nem néztem oda, de tudtam, hogy engem figyel. A bőrömet szinte égette a pillantása, de aztán Rosa megszólalt.

- Na jó. Húzás kifelé! - mondta, majd kituszkolta a meglepett srácokat az ajtón.

Visszafordult hozzám, majd rám mosolygott. A kezembe nyomott némi ruhadarabot, azzal az utasítással, hogy vegyem fel őket. Rákérdeztem, hogy a saját cuccaim hol vannak, mire Rosa kínosan felnevetett. Állítólag valaki eltüntette, de nem csak az enyém, hanem Curt ruháját is. Persze Curt simán fel tud venni egy másmilyen ruhát, nem okoz neki nagyon nagy gondot.

Felvettem a fehér alapon, fekete csíkos pólós, a csőgatyát, és a fehér zoknit is felhúztam a lábamra. Amint kész voltam, Curt tükrében megfésültem szerteálló hajamat, és Rosa sminkkészletét használva feldobtam magamra egy kis sminket.

- Egyébként milyen nap van ma? - kérdeztem.

- Csütörtök - vonta meg a vállát.

Felsóhajtottam. Semmi kedvem nem volt suliba menni, egyszerűen annyira érdekelt, mint a foci. 

Ezt a gondolatomat meg is említettem Rosa-nak, mire felkacagott. Megígérte, hogy abban az esetben, ha túlélem ezt a napot, elmegyünk a nap végén vásárolni. Felcsillant a szemem, majd rábólintottam.

Miután teljesen elkészültem, lementünk a fiúkhoz a konyhába. Mint megtudtuk, Aiden és Curt nagy nehezen összedobott pár szendvicset, és narancslével tálalták. Castiel a "főzőcskézés" alatt csak a fotelban ült, és nem csinált semmit. Legszívesebben úgy orrba csaptam volna, hogy a fal adja a másikat, de nem tehettem.

Befaltuk a szendvicseket, és lehajtottuk a pohár narancslevet is. Összeszedtem a tányérokat, de Castiel előtt otthagytam az övét.

- Nehéz lett volna kivinni? - kötött azonnal belém.

- Nehéz lett volna segíteni a srácoknak? - kérdeztem vissza. - Ha annyira jól érzed magad, hozd ki a saját tányérodat. 

Castiel a szemeit kezdte el forgatni, majd felkapta a saját tányérját a poharával együtt, majd levágta a mosogatóba.

- Elmosogatni? - tettem csípőre a kezem.

- Majd te megoldod - vágta rá.

- Castiel!!

- Majd megcsinálom - pattant fel Curt. - Boszi, nyugi - csitított.

Fújtam egyet. Nem lehet igaz, hogy Castiel már reggel fél hétkor is fel tud idegesíteni. Szétrobban tőle az agyam. Legszívesebben széttrancsíroznám a fejét...

Hirtelen megcsörrent a mobilom, így a fülemhez emeltem a készüléket, és beleszóltam.

- Tessék?

- Avery? Szia, itt Margaret.

Margaret? Hiszen ő Yves anyukája...

- Ó, szia!

- Avery, segítened kell...

- Mi a baj?

- Yves.. - kezdte, de félbeszakítottam.

- Yves bajban van?!

- Úgy is mondhatjuk - sóhajtott Margaret. - Nem tudom mi van vele... Hihetetlenül gyenge a teste. Alig eszik, nem iszik semmit... Fogalmam sincs, hogy mit csináljak.

- Kórházba kéne vinni...

- Mondtam neki, de hallani se akar róla.

- Odamegyek.

- Avery...

- Odamegyek - ismételtem, majd leraktam a telefont.

Egy sóhaj csúszott ki a számon. Persze Rosa azonnal kérdezősködni kezdett, hogy mi történt, meg mi a baj. Gyorsan elhadartam neki a szitut, de aztán egy csörömpölést hallottunk a konyhából, így odamentünk.

Aiden a pultnak támaszkodva pillantott le a törött pohárra, ami ezúttal a földön hevert.

- Bocs haver. Véletlen volt - pillantott Curtre.

- Nem vaj. Úgyis utáltam azt a poharat - vonta meg Curt a vállát. - Az apám hagyta itt.

Persze a többiek nem értették az egészet, nekem viszott leesett.

- Tényleg! - kapot észbe Rosa. - Hol vannak a szüleid?

Curt elhúzta a száját.

- Apám elhagyott, anya pedig... Már nem él.

- Ó!... Szóval ezért utálod azt a poharat?

- Aha. Nem is értem, minek hagyta itt. Ha azt hitte, azzal fogok aludni, nagyot tévedett. Amúgy is utáltam az apámat. Sose volt vele jó kapcsolatom.

- Ezt hány ember tudja? Mármint, hogy anyukád, és apukád...

- Eddig csak Avery-nek mondtam el.

A többiek még mindig beszélgettek, viszont én Aidenre pillantottam.

A tekintete sötét volt, a keze ökölbe szorult. Erősen markolta a pultot, szinte zihált.

A többiek visszamentek a nappaliba, én viszont odamentem Aiden mellé. El akart menni, de visszarántottam a karjánál fogva.

- Mi a fene volt ez?! - sziszegtem. - Nem véletlen volt a pohár eltörése, ugye?! - suttogtam.

- A fenébe is! Nem! - csapott a combjára Aiden.

- Mi a franc történt?

- Steve... Steve hívott.

- Mi a baj?!

- A Védelmisek...

Félbeszakítottam.

- Várjunk csak! Itt, a való világban is vannak?

- Persze... A maffia egyik ágát töltik be.

- De... Mi van a Védelmisekkel?

- Rájöttek, hogy kiszabadítottuk Bethanyt. Bethany különleges... Olyan, mint Luc.

- Olyan? - suttogtam továbbra is.

- Erős. De olyan szinten - biccentett a fejével.

- Vagyis képes arra az agyi kommunikációra? Vagy mi is annak a neve...

- Telepátia.

- Akkor az. De mondd!

- Szóval, a Védelmisek erre rájöttek. Ennek következtében Luc fogta Bethanyt, és megszöktek.

- MI VAN??!! - akadtam ki teljesen.

- A rohadt életbe! - csapott Aiden erősen a pultra. - És nem ez az egyetlen baj!

- Hanem?

- Téged is el akarnak kapni.

- Mi?! Engem?!

- Mert te tudsz rólam, Steve-ről, és kapcsolatban állsz Luc-al... A titkunkat tudod, és azt hiszik, kiszivárogtatod a világba...

- Ó, a fenébe...!

- Elég nagy szarban vagyunk... - sóhajtotta.

Aggódva pillantottam rá, de aztán Aiden ismét megszólalt.

- Mennem kell.

- Tudom...

- Majd még találkozunk.

Elindult, de utána szóltam.

- A suliba jössz?

- Nem hiszem.

Bólintottam, majd mire kettőt pislogtam, Aiden eltűnt.

Egy sóhaj szakadt ki belőlem, majd én is a bejárati ajtó felé indultam.

Kinyitottam az ajtót, majd kilöktem a kaput, és elindultam.

- Hé! 

Visszafordultam. Castiel igyekezett felém.

- Várj meg. Én is jövök.

Bólintottam. Túlságosan aggódtam Aiden, Steve és Luc miatt, így nem vágtam vissza valami durvát.

Együtt, csendben indultunk el. Egy szót se szóltunk egymáshoz egész idő alatt. Castiel zsebre dugta a kezét, én pedig az utat figyelve haladtam előre.

Megpittyent a mobilom, így előhalásztam a táskámból. Curt-től már úgy indultam el, hogy Yves házából megyek suliba, így a tatyómat is hoztam.

Steve írt SMS-t.

Avery! Vigyázz magadra! Aiden teljesen elvesztette a fejét... Próbálj meg nem összefutni vele, oké?

A szívem kihagyott egy ütemet, a kezemben mozdulatlanul tartottam a mobilom. Láttam, hogy Castiel lopva elolvassa az üzenetet, de nem érdekelt.

Átfutott a fejembe a gondolat, hogy ennyi idő alatt mégis hogyan fajulhattak el ennyire a dolgok.

Egy hirtelen mozdulattal tárcsáztam Steve számát. Két csörgés után fel is vette majd idegesen beleszóltam.

- Mi a fene történt?! Hol van Aiden? Mi van vele?!

- Hosszú. Próbáltam lenyugtatni, de nem használt - válaszolta Steve. - Feldühödött, kitörte az ablakot, és elszáguldott. Fogalmam sincs, hova...

- És mit csinálhat?

Steve kifújta a levegőt.

- Gondolom, öl.

Szavai megdermesztettek. Csak előre bámultam, nem szólva semmit. A hideg levegő csípte az arcomat, ahogy a szelet fújta. 

- Avery... Gondoltam olvastad az üzenetemet. Vigyázz magadra. Én megyek. A srácokat meg kéne keresni. Ha bármit tudsz, hívj!

Nem köszönt el, csak lerakta a telefont. Besüllyesztettem a táskám aljára, majd behúztam a cipzárt.

Castiel nem szólt semmit. Nyilván nem érdekelte.

Yves

A kanapén feküdtem az oldalamra fordulva. A tévében valami idióta műsor ment, de ennek ellenére is néztem.

Behunytam a szemem, majd erősen koncentráltam, hogy ne dobjam ki a taccsot. Tegnap, és ma reggel se ettem semmit, én innivaló se került a szervezetembe. A testem elnehezedett, szinte mozdulni is alig tudtam.

Kinyílt a bejárati ajtó, így kinyitottam a szemem. Odapillantottam, majd észrevettem anyát, ahogy odasiet.

- Sziasztok!

- Szia!

Avery hangja bombát robbantott bennem. Azonnal felültem, és fülelni kezdtem.

- Yves hogy van? - kérdezte Avery suttogva.

- Nem tudom... - sóhajtotta anya. - Rosszul. Le van gyengülve.

Ökölbe szorult a kezem, de aztán meghallottam Castiel hangját.

- Mióta? - súgta.

- Tegnap óta - válaszolta anya. - Szerintem... - kezdte.

- Ne suttogjatok...! - szóltam erőtlenül. - Itt vagyok a nappaliba.

Anya bedugta a fejét az ajtón, majd Avery és Castiel is csatlakozott.

Avery amint meglátott, odafutott hozzám, és a nyakamba esett.

- Te szerencsétlen! Tudod, hogy aggódtam?

Felnyögtem, de ő szorosabban ölelt. A kezemet óvatosan a hátára tettem. Éreztem, ahogy elpirulok. Halvány mosollyal az arcomat öleltem át a lányt.

Amikor elengedett, leült mellém. Kérdezgette, hogy mi a baj, mióta, mi történt. Amikor egy vállvonással válaszoltam, nevetve megcsapott. Felkacagtam, majd mosolyogva figyeltem a beszámolóját. Rabul ejtett gyönyörű fekete szeme, és kacagó ajkai. Pislogtam párat, de aztán Avery az órára pillantott, és felpattant. Iskolába kellett mennie, Rosa előbb hívta be, beszélni akar vele.

Fájdalmas pillantással figyeltem, ahogy elköszönt anyától, majd kimegy.

Castiel rám nézett, majd elvigyorodott. Lehuppant mellém, majd figyelte az arcomat.

- Mit nézel? - kérdeztem.

- Tetszik neked, mi?

Elvörösödtem, majd félre kaptam a tekintetem.

- Micsoda?

- Inkább kicsoda.

Jobban elpirultam, majd dadogni kezdtem.

- Nem... Nem ért-értem...

- Avery - mosolygott Castiel. - Tetszik neked, ugye?

- Honnan veszed? - csattantam fel.

- Látom a reakcióidból.

Nem szóltam semmit.

- Szóval, tetszik?

- Nem - válaszoltam.

Castiel meghökkent.

- Akkor félreértettem.

- A válaszomat értetted félre.

Castiel csak nézett, de aztán elvigyorodott.

- Teljesen belezúgtál! - kiáltott fel.

Válasz helyett csak bólintottam, mire Castiel elröhögte magát.

- Most miért nevetsz ki? - csaptam a combomra.

- Semmi, semmi - legyintett. - Nekem is mennem kell.

Felállt, majd elköszönt.

- Mennem kell. Gyógyulj, haver!

- Úgy lesz.

Vigyorgott még egyet, majd eltűnt.

Felsóhajtottam, majd én is felkeltem.

Avery

Bent az iskolában zajlott az élet. Minden napi dolog volt, nem lepődtem meg. 

A folyosón sétálva Rosat kerestem a tekintetemmel. Amíg nem figyeltem, hirtelen nekem jött valaki.

Mindketten meginogtunk, majd a földön kötöttünk ki. A lány kezéből kiestek a papírok, és a tankönyvek.

- Úgy sajnálom! Nem láttalak! - kért bocsánatot.

- Az én hibám! Nem figyeltem eléggé.

A papírokért nyúltam, amíg a lány a tankönyveit szedte össze. Felálltunk, majd átnyújtottam neki.

- Köszönöm - mosolygott. Rövid, sötétbarna hajú, borostyán szemű lány volt.

- Avery vagyok - mutatkoztam be.

- Eve.

- Eve? - lepődtem meg.

- Igen... Miért?

- Csak... - mosolyogtam, majd felnevettem. - A legjobb barátom nevét is így kell kiejteni. Csak azt "Yves"-nek írják - rajzoltam fel a levegőbe.

Eve felnevetett, majd egy hang megszólalt a hátam mögül.

- Mi van a nevemmel?

Hátrafordultam. 

Yves a szokásos, menő, laza cuccában volt. Az arca kicsit sápadt volt, de mosolygott.

- Yves! - kiáltottam fel.

Odamentem hozzá, majd óvatosan hasba ütöttem. Ököllel.

Egy kicsit összegörnyedt, majd nevetve megkérdezte.

- Ezt miért kaptam?

- Hülye vagy?! Ilyen állapotban iskolába jönni?

Yves széttárta a karját, majd visszafordultam Eve felé.

- Itt lenne. Yves, Eve. Eve, Yves.

Amint kimondtam, elkezdtem röhögni.

- Melyikünket mutattad be először? - vakarta meg a tarkóját Yves.

- Én is ezt kérdezném- nézett rám Eve.

Még jobban el kezdtem nevetni, de aztán hirtelen Yves hátára ráugrott valaki.

- Szevasz, haver!

- Dipper!

- Mizu? 

- Semmi... - tért ki Yves a válasz elől.

- Hú, velem ne is tudd meg, mi történt! Olyan csinos bigét láttam... - meglátta Evet. - Jé, csá!

- Szia! - köszönt a lány.

- Na, de én megyek! Libby már vár.

- Larry hol van? -tudakoltam.

- Lebetegedett. Balfácán - nevette ki Dipper. - Na, de cső mindenkinek!

Dipper eltűnt, helyette pedig feltűnt egy szintén ismerős srác. Zed volt az, Aiden nélkül. Meglepődtem, hogy mennyi emberbe bele tudok futni a folyosón...

Zed meglepődve figyelte, ahogy Dipper otthagyta a társaságunkat.

Időközben Yves is eltűnt. Zed (aki nem egyedül volt... Castiel társaságában járta az iskolát) visszafordult hozzánk, majd megszólalt. 

- Mi van itt? - kérdezte.

- Zed, ő itt Eve. Eve, Zed.

- Szia!

- Hali.

- Egyébként... Hova ilyen nagy sietséggel? - fordultam Eve felé.

- A barátnőm beiratkozott a suliba.

- Van egy új tanuló? Aki lány? - kapta fel a fejét Zed. - Szép? Milyen a személyisége? Milyen zenéket szeret?

Eve felnevetett.

- Ott vannak! Az egyik a másik barátnőm.

Odapillantottunk, és... Nekem elakadt a lélegzetem.

Eve barátnője, aki éppen beiratkozok, nem volt más, mint Scy. A barna hajú, zöld szemű barátnőm elmélyülten csevegett egy baromi szép, szőke hajú, égszínkék szemű lánnyal. A lány modell alkatát egyből megirigyeltem. Egy kis béka voltam mellette.

Scy és a barátnője elindultak felénk, majd elmentek mellettünk. Eve időközben elköszönt, és elment.

A fiúk a lányok után fordultak. Mikor visszafordítottak a fejüket, Castiel megszólalt.

- Azt. A. Kur-va. - szótagolta.

Egymásra néztek, majd Zed megszólalt.

- Enyém a barna.

- Enyém a szőke - bólintott Castiel, majd a lányok után indultak.

Egy "most komolyan itt hagytok!?" kar kitartással, felsóhajtottam, majd bementem a termünkbe.

Odabent köszöntem a többieknek, majd leültem a helyemre, Alexy mellé.

Bejött a matektanár, majd lecsapta a naplót a tanári asztalra. Végignézett rajtunk, majd megszólalt.

- Nyissátok ki a tankönyveteket a 127. oldalon és csináljátok meg a 24. feladatot.

- Mit kell csinálni? - kérdezte Kentin.

- Hányadik oldal? - csatlakozott Armin.

- Valakinek van két könyve? - nézett körbe Lisander.

- Egy sincs - nevetett Castiel.

- De itt nem is tartunk - szólalt meg Iris.

- Mert a 227. oldalt nézed - segítette ki Nathaniel.

A nagy zsivaj közepette érkezett egy SMS-em. Lopva kihalásztam a táskámból, és megnyitottam.

- Avery? - szólt a tanár.

- Tessék? - kaptam fel a fejem.

- Elmondanád a többieknek, hogy ki is a feladat? - nézett szemrehányóan. Nem nagyon bír a tanár...

- Persze. 127. oldal 24. feladat.

- Na, szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál...

- Az nem öreganyóval van? - kurjantotta Kentin.

A tanár legyintett, én pedig visszafordultam a telefonomhoz.

Visszafordultam a tábla felé, majd próbáltam a matekra figyelni.

Miután túléltem az összes órát, és már csak a tesi maradt vissza, fáradtan zuhantam be az öltözőbe. A lányok nevetve beszélgettek, majd amikor beértem, hozzám fordultak.

- Tudtad, hogy Yves osztályával lesz óránk?

- Együtt?

- Aha. Lyukasóra. Így feljebb csúszott nekik a tesi, hogy hamarabb hazamehessenek.

- Mázlisták.

Átvettem a tesi cuccom, majd bementünk a tornaterembe.

Egyből kiszúrtam Yvest. Egy padon ült, kissé letörve, de mosolyogva figyelte a többieket. Odaballagtam hozzá, majd leültem mellé.

- Ilyen állapotdban akarsz tesizni?

- Nem lesz gond - válaszolta.

- Én nem tenném.

- Nem lesz gond - ismételte el.

Felsóhajtottam, de aztán meghallottuk a sípszót, így felmentünk a pályára.

- Jól van, gyerekek - kezdte a tanár. - Kezdjük 4 kör futással, majd bemelegítés, és...

- De tanár úr! - szólt közbe Dipper. - Csütörtök van!

- És? - kérdezte Libby.

- Játék nap! - csatlakozott Larry.

- Ó, milyen igaz - mosolygott a tanár. - De a 4 kör futás még áll.

Felszisszentünk, de aztán gyorsan lekocogtuk. Én egész végig Evy mellett futottam, miközben kikérdeztem a volt pasijáról. Teljes nyugalommal mondta el, nem zavarta különösképpen.

A futás után már láttam Yves-en, hogy nem érzi jól magát. A lábán alig bírt megállni, majdnem össze roskadt. Mégis, amikor kosarazni kezdtek a srácok, Yves szeme felcsillant. Átpasszolták neki a labdát, majd játszani kezdtek. Aggódva figyeltem őket, de ugyanaz történt, mint a múltkor...

A labdát Castiel megkapta, és átvitte a fél pályán. Sokatmondó pillantást küldött Yves felé, aki csak bólintott, és Castiel után iramodott.

Castiel kezébe került a labda, majd Yvesre pillantott. Momak szemkontaktussal válaszolt, majd elindult futva Castiel felé.

Viszont egy kis futás után Yves lelassított, és meg is állt. Castiel hátrafordult, és elkiáltotta magát.

- Hé, Yves! Gyere már!

Pár méter után Yves abbahagyta a futást, és megállt a pálya kellős közepén. Castiel visszapillantott, majd odakiáltott.

- Hé! Jössz?

Yves nem válaszolt, csak lassan a fejéhez nyomta a kezét. Felnyögött, de aztán egyetlen szó nélkül összeesett a pálya közepén.

- Yves! - kiáltotta Castiel, és a barátja felé indult.

Yves mintha homályosan kezdte volna látni a világot. Meginogott, és összeesett.

- Hé! Yves! - rohant Yves felé Castiel.

A szám elé kaptam a tenyeremet, majd halkan felsikítottam. Evy megragadta a kezemet, és Yves felé kezdett el húzni. Teljesen engedelmeskedtem neki, nem ellenkezdtem.

A tesi tanár is Yves mellé kuporodott, majd a csuklójára nyomta az ujjait.

- Nincs semmi baj. Csak egy kicsit megszédült.

Felsóhajtottam.

- Azért el kéne vinni az orvosiba...

- Támogatom az ötletet. Valaki segítene neki?

Castiel felállt, majd felnyalábolta Yvest a padlóról. A fekete hajú srác halkan felnyögött, mikor Castiel egy kicsit félre lépett, és majdnem elesett.

- Vigyázz rá, te tuskó! - kiáltottam rá.

- Jólvanna' ne dirigálj! - szúrta vissza.

Fújtam egyet, de aztán Castielék kimentek a teremből.

Miután a teljes tesiórát eltöltöttük a fiúk nélkül, visszamentünk az öltözőbe. Kinyitottam a szekrényemet, majd elővettem a telefonomat. Egy SMS-em jött, méghozzá Curt-től.

Hé, Avery! Itt vagyok a sulidba :) hol vagy?

Válaszoltam neki, majd elraktam a telefonomat.

Most megyek ki a folyosóra. Majd keresni foglak ;)

- Ki írt? - kérdezte Evy.

- Curt - válaszoltam, mire felhúzta a szemöldökét.

- Curt?! Az, aki majdnem megerőszakolt?!

- Igen, ő. De Evy... - kezdtem, de félbeszakított.

- Mi a francot akar tőled?!

- Evy, hallgass meg! Volt oka rá, hogy azt csinálja! - csitítottam.

- Micsoda?

- Gyorsan mondjam, vagy lassan.

- Gyorsan.

- Meghalt az anyukája. Az apja meg elhagyta az anyja halála előtt.

Evy becsukta a száját, de aztán újra kinyitotta.

- Óh...

- Most már érted?

Nem válaszolt egy kis ideig, de aztán megszólalt.

- Így már teljesen érthető... Úgy sajnálom őt... - hajtotta le a fejét.

- És úgy ismertem meg jobban hogy eljött hozzánk, és bocsánatot kért. Majd elmondta, hogy miként jutott arra a döntésre, hogy ilyen dolgokat csináljon.

- Értem... És Curt, hogy néz ki?

- Hiszen láttad, nem?

- Dehogy! Szerinted a sötétben láttam valamit az arcából?

- Ja... Hát, fekete hajú, és szürkés vörös szeme van.

- Izmos?

- Aha.

- Mennyire?

- Mint Castiel.

Evy kérdezősködni kezdett, nekem pedig nagyon jó ötletem támadt. Össze kéne hozni őket! Curt-nek most úgysincs barátnője, Evy szívét pedig be kéne gyógyítani! Hoppá. Milyen jó kerítőnő lenne belőlem!

- És Curt hányadikos?

- Most végzős - biccentettem.

- Komolyan? De furcsa... Te csak 10.-esek vagy, én pedig 11.-es... Egyébként, hogyhogy csak 10.-es vagy 16 éves létedre?

- Év vesztes vagyok - legyintettem.

Evy bólintott, majd gyorsan átöltöztünk. Becsuktam a szekrényemet, kivettem a telefonomat, akit aztán a nadrágom zsebébe csúsztattam, majd kimentünk a teremből.

Kint a folyosón Evy elbúcsúzott, mert még elment a mosdóba.

Körülnéztem, majd Castielen akadt meg a tekintetem. Feltartottam a kezem és elkiáltottam magam.

- Hé, Piroska!

Felém pillantott, majd odamentem mellé.

- Ne hívj így - mondta köszönés képpen.

- Úgy hívlak ahogy akarlak - vágtam vissza. - Hogy van Yves?

- Valahogy gondoltam, hogy ezért jöttél ide.

- Mi másért jöttem volna?

- Mittom' én. Szerelmet vallani - kulcsolta össze a kezét a tarkóján.

- Álmodozz csak. Miért, azt akarod, hogy szerelmet valljak neked?

- Pff... Na persze - forgatta a szemeit.

- De hogy van Yves?

- Jól.

- Bővebben?!

- Az orvos azt mondta neki, hogy nincs nagy baj, de azért haza küldte.

Hümmögtem egy sort, de aztán otthagytam Castielt. Helyette észrevettem egy nagyon ismerős, bőrdzsekis, magas, fekete hajú srácot.

- Curt!

Idefordult, majd elmosolyodott. Felém indult, majd megállt mellettem. Köszöntött, és elkezdtünk beszélgetni. 

Megtudtam, hogy a sulijában meghalt az egyik tanár. Autóbalesetben. Egész nap nem volt nekik tanítás, csak valami gyász szertartás, amit halálra unt. Felnevettem, és vállon csaptam. Körülnézett, majd a fali újságon állapodott meg a tekintete. Végignézett rajta, majd közelebb lépett hozzá, hogy jobban lássa.

- Hé, Avery!

180 fokos fordulatot vettem, majd megpillantottam Evy kék szemét.

- Evy! Szia!

- Hallottad, hogy lesz valami buli?

- Tényleg?

- Aha. Rosa mondta. Mész?

- Lehetséges. De miért így kérdezed? Te nem jössz?

- Nem - rázta a fejét. - Egy szakítás után nem szándékozok buliba menni...

- Persze, teljesen megértem. De azért majd írok oké? - mosolyogtam.

- Persze - viszonozta a mosolyomat. - Majd még találkozunk!

- Avery, figyi már... - fordult meg Curt.

Elharapta a mondatot, amikor meglátta Evyt. Csak bámulta őt, majd amikor Evy elköszönt tőlem, és elindult, Curt utána fordult, de csak a fejével. Addig figyelte, amíg el nem tűnt a barátnőm.

- Avery...

- Hm? - néztem rá.

- Lassan szereted letépni a ragtapaszt, vagy gyorsan?

- Gyorsan.

- Totálisan belezúgtam a barátnődbe... - nyögte ki.

- Tényleg? - döbbentem meg, majd elvigyorodtam. - Ez marha jó! De... Evy elment... Menj utána!

- Mi?! Dehogy megyek! Mi a francot mondjak neki?

- Mit tudom én! - tologattam. - Csak menj már!

- De Avery! - állt meg, majd egy centit se tudtam arrébb mozdítani. - Nem tudom, mit mondjak!

- Hé.

Odafordultam. Castiel támaszkodott a szekrényeknek. Mielőtt kinyitottam volna a számat, Curt válaszolt.

- Mi van?

- Nem hozzád jöttem. Úgyhogy kopj le.

- Na persze. Ne mondd meg, mit csináljak.

- Curt - szóltam finoman.

Curt felsóhajtott.

- Akkor megyek...

- Keresd meg Evyt!

- De nem tudom mit mondjak neki!

- Találj ki valamit! - tuszkoltam.

Curt eltűnt, majd Castiel felé fordultam.

- Most én kérdezem. Mi van?

- Figyelj már. A csajok minek örülnek? Például ha randira megyek, mit vigyek magammal?

- Honnan jön ez a kérdés?

- Csak válaszolj.

Felsóhajtottam.

- Ez a csajtól függ. Én személy szerint virágnak örülnék. De Evy például a csokiért van oda. Rosa meg valami ékszerért.

- Jó. Kösz.

Megfordult, és otthagyott. Felhúzott szemöldökkel néztem utána, de aztán megráztam a fejem, és kimentem az udvarra.

Kint összetalálkoztam Eve-vel, aki mosolyogva köszöntött.

- Mizujs? - kérdeztem.

- Hazel nagyon örül - legyintett.

- Hazel?

- A barátnőm - biccentett a szőke hajú lány felé. Aki természetesen Mrs. Szépségkirálynő...

- És minek örül?

- Képzeld, elhívott randizni! - libbent oda mellém.

- Mégis kicsoda?

- Hát Castiel!

Amint ezt meghallottam, olyan érzés fogott el, mintha most csináltam volna meg az Ice Bucket Challenget... Mintha egy jéghideg vizet zúdítottak volna a nyakamba, és ráadásképp egy tőrt szúrtak volna a szívembe.

- Té-Tényleg? - dadogtam.

- Igen! És olyan... Awww! Olyan helyes... És izmos... És...

- Jó, ne sorold - nevetett Eve. - Scy pedig egy Zed nevű sráccal megy randizni.

- Négyes randi?

- Dehogy. 

- Értem... Na, de én megyek is. Sziasztok! - intettem, majd otthagytam őket.

Hirtelen az eszembe villant. Tehát, Castiel ezért kérdezte, hogy minek örül egy lány... Elviszi Hazelt randizni, és vinni akar neki valamit.

Felsóhajtottam, de aztán megpillantotram Rosat, aki engem várt. Odaköszöntem neki, mire viszonzásképpen mosoly ült ki az arcára.

Megbeszéltük, hogy most megyünk el a plázába, ugyanis mindkettőnknek vennie kell valamit a buliba, valamint Rosa megígérte nekem, hogy elmegyünk. 

Kisétáltunk a buszmegállóig, majd leültünk a várópadra... Vagy, hogy is hívják az ilyeneket.

Rosa egész belelendült a vásárlásba, és már eldöntötte, hogy nekem valami feketét, neki pedig valami lila ruhát veszünk. Nevetve ráhagytam, majd megjött a buszunk, és felszálltunk rá.

A pláza előtt Rosa gyorsan befutott, én pedig utána rohantam. Alig bírtam követni, de aztán kiszúrtam, hogy melyik boltba ment be.

- Ez tökéletes lesz nekem!

- Ilyen hamar találtál egy ruhát? - döbbentem meg.

- Persze! Hiszen itt volt előttem ez a gyönyörűség... Na, megyek próbálni.

Rosa besurrant az öltöző fülkébe, én pedig addig körülnéztem. Láttam rengeteg olyan ruhát, aminek a háta a derekáig ki volt vágva, viszont visszafogott ruhákat is látott a szemem.

- Na milyen?

Hátrafordultam, majd eltátottam a számat.

- Azta! Nagyon jól nézel ki! Jól áll.

- Ugye? Szerintem is. De... Nem sápít ez a ruha?

- Hülye vagy? Dehogy is!

- Akkor jó - sóhajtotta. - Egyébként találtam neked egy ruhát.

- Nem olyan, amiből kilóg mindenem, ugye?

- Dehooooogy - nyújtotta el az "o" betűt.

- Rosa.

- Azért próbáld fel!

Elhúztam a számat, de azért bementem az öltöző fülkébe, és magamra kaptam. Amikor kimentem, Rosa elvigyorodott.

- Hát, nem is tudom... - nyögtem.

- Fantasztikusan nézel ki! Hidd el!

Felsóhajtottam, de aztán levettem a ruhát, és Rosa odavitte a pénztárhoz. Kifizette őket, majd kimentünk a boltból. Gyorsan betértünk a mekibe, és ettünk egy hamburgert, és kólát ittunk hozzá. Egész jól elvoltunk, mikor Rosa kapott egy üzenetet, és amikor elolvasta, lehervadt a mosoly kedves, és harmonikus arcáról.

- Mi a baj? - kérdeztem.

- Két dolog. Az egyik, hogy el kell mennem. Most. A másik pedig az, hogy lemondták a bulit.

- Micsoda?

- Na nem baj, legalább vettünk két tök szexi ruhát - nevetgélt, de aztán felkelt, vállára kapta a táskáját, és intette egyet. - Szia!

Visszaintettem, majd Rosa kiment a mekiből. Felsóhajtottam, de aztán én is elhagytam az "éttermet".

Kint megcsapott a hideg levegő, szinte majdnem megfagytam. Viszont észrevettem, hogy nincs nálam a kabátom. Persze, hiszen a suliba hagytam. Ó, a fenébe... Most mehetek vissza érte...

Délután négykor a suli még nyitva van, de nincs itt senki. Talán a takarítónő, meg néhány tanár max...

Bementem a termünkbe, majd felkaptam a kabátomat. 

Kimentem a folyosóra, majd beleütköztem valakibe.

- Nagyon sajnálom! - kértem elnézést.

A bizonyos valaki gúnyosan kinevetett. Ismerős nevetés volt, így felpillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg ő az.

- Ó, csak te vagy... Castiel - mondtam gúnyosan.

- Hali.

- Mit keresel itt?

- Büntetés.

- Úgy ismerlek... - kezdtem.

- Nem ismersz - vágta közbe vigyorogva.

- Befejezhetem? Köszönöm - mondtam, mire Castiel elröhögte magát. - Egy; úgy ismerlek, hogy nem csinálod meg a büntetéseket. Kettő; igenis ismerlek. Ha hiszed, ha nem.

- Mindegy. A diri mondta, hogy ha nem csinálom meg, behívja a szüleimet. Márcsak az hiányozna. Brr!

Felkacagtam, de aztán egy hihetetlenül ismerős személy tűnt fel a folyosón. Steve?!

Odasietett elém, majd megragadta a kezem.

- Láttad Aident?

- Micsoda? Steve, te mit...

- Láttad vagy nem?! - kérdezte idegesen.

- Nem... Nem láttam - dadogtam. - Miért?

- Állítólag itt van valahol.

- Engem kerestek?

Odafordultunk.

Aiden nekitámaszkodott az egyik szekrénynek, majd gúnyosan felnevetett. Sokkal agresszívabb volt, mint általában.

És a szeme vörösen izzott.

- Hé... Ennek a srácnak eddig nem kék volt a szeme? - kérdezte Castiel.

- Aiden - szólt Steve. - Ha dühöngsz, annak nincs semmi értelme.

- Nincs? - biccentett Aiden. - Talán majd én eldöntöm, hogy kit fogok csinálni...

Kettőt pislogtam, de máris Aiden karjai közt foglaltam helyet. Hátrahúzott, majd lefogta a csuklóimat. Erős mellkasa a hátamnak szorult, majd Castiel értetlenkedni kezdett.

- Hogy... Hogyan tudta ilyen gyorsan...

- Még mindig azt csinálhatok, amit akarok? - hajolt közelebb a fülemhez Aiden. Olyan hangerővel mondta, hogy Steve is hallotta.

- Aiden... - próbálta nyugtatni Steve. - Ne csináld - közelített felé.

- Állj meg ott - vágta oda Aiden.

Rám pillantott.

- Ha tovább jössz, megölöm.

Steve megállt, Castiel pedig összerándult. Nyeltem egyet, majd Aiden felnevetett.

- Ugye így is lehet játszani?

- Aiden - emelte fel a hangját Steve. - Most. Hagyd. Abba - mérte ki a szavakat.

Aiden újra felkacagott, majd a fülembe súgta.

- Avery... Hány csont van benned?

Nem válaszoltam, hanem nyeltem egyet.

- Hány. Csont. Van. Benned? - ismételte.

- 206... - suttogtam.

- Szeretnél még egyet magadba? - nyalta meg a nyakam.

- AIDEN! - kiáltott Steve.

- Ne csináld... - nyögtem.

- Késő bánat.

Egy gyors puszit nyomott a nyakamra, majd teljes erejéből beleharapott.

Felsikítottam a fájdalomtól.

Hatalmas erővel sodródott el tőlem Aiden teste, majd odapillantottam.

Steve állt Aiden előtt, és csak nézték egymást. Aiden kiegyenesedett, majd felröhögött.

- Lankadt az erőd, Steve.

- Neked pedig az önuralmad. És a figyelmed - válaszolta a vérfarkas.
Aiden elvigyorodott, majd letörölte a szája széléről a véremet.

A srác ugrott, Steve pedig az utolsó pillanatban felém kiáltott.

- Avery! Tűnjetek el innen!

Bólintottam, majd gyorsan megtapogattam a nyakamon a harapás helyét. Nem fájt már annyira, szinte ott se volt a seb.

Felálltam, majd megragadtam Castiel karját, és elkezdtem húzni.

- Várj már! Segítenünk kéne neki, nem? - torpant meg.

- Elintézi! - mutattam oda.

Amint odapillantottunk, észrevettük, hogy Steve vérfarkasként áll Aiden előtt.

Castiel hátrahőkölt, de nem hagytam neki bámészkodási időt. Megragadtam a karját, és kivonszoltam az udvarra.

Leültünk egy padra, majd Castielre pillantottam.

Életemben először láttam rémületet a tekintetébe. Felém pillantott, majd megszólalt.

- Azt hiszem, ezután egy értelmes magyarázatot kéne kapnom.

Bólintottam.

- Majd Steve elmagyarázza.

Castiel felsóhajtott, de aztán lejjebb csúszott a padon.

Kisvártatva Steve jelent meg az iskolán kívül. Odajött hozzánk, majd szemügyre vette a nemrég kapott harapás nyomomat.

- Begyógyul - sóhajtotta.

- Aiden? - kérdeztem.

- Eszméletlen. Nemsokára felkel. Semmire nem fog emlékezni.

Bólintottam, majd Steve Castielhez fordult. Félrehívta, és elmagyarázott neki mindent.

Türelmetlenül vártam őket, majd amikor végre kijöttek, felpattantam.

Castiel szó nélkül megragadta a karomat, és kihúzott a suli területéről. Elsétáltunk a városig, majd ott Castiel elengedett.

Nem hagyott ott, továbbra is mellettem sétált.

- Avery - szólalt meg. Furcsa volt tőle a normális nevemet hallani. Mindig Szöszinek szólított.

- Mi az? - fordultam felé.

Rám pillantott, majd kinyitotta a száját.

- Most már mindent tudok. Hogy mennyi mindent titkoltál a barátaink előtt Aiden-ről.

Yves

Ismét a kanapén fekszek.

Nagyon nem akartam hazajönni, de muszáj volt. Az orvos azt mondta, haza kéne mennem.

Felsóhajtottam, majd anyára pillantottam. A kabátját vette fel éppen, amit a csizma követett.

- Elmentem a húgodért. Kérsz valamit boltból?

Megráztam a fejem, majd anya odajött, és egy puszit nyomott a fejemre. Benyúlt a takaróm alá, és megragadta a kezemet. Óvatosan kiemelte, majd szemügyre vette az alkaromat. 

- Még mindig nem gyógyult be - sóhajtotta.

- Nem is fog. Az a heg örökre ott marad - válaszoltam.

Anya elindult, de visszanézett.

- Nem is értem, miért csináltad - csóválta a fejét. - De a te dolgod. Elmentem!

Hallottam becsapódni a bejárati ajtót, és ahogy anya rá akarj zárni a kulcsot.

- Ne csukd be! - kiáltottam.

- Miért?! - kiáltott vissza.

- Mert mindjárt úgyis megyek el!

- Hova?!

- Larry-hez. Ma nem volt suliba. Meglátogatom.

Hallottam anya nevetését, de aztán nyitva hagyta az ajtót.

Felsóhajtottam, és felkeltem. Felkaptam a távirányítót, és kikapcsoltam a tévét. Bezártam az ablakot, majd felőltöztem. Csupán a melegítő nadrágot cseréltem le egy farmer gatyára, a pólómat nem vettem át. Úgyis pulcsi lesz rajtam, nem fogja látni senki.

Gyorsan ittam egy pohár vizet, és megkíséreltem bekapni egy falatot az ananászos húsból, amit nemrég sütöttek anyáék. Mármint anya sütötte, csak a húgom besegített.

Amint bekaptam a húst, azonnal köptem is ki. Köhécseltem egyet-kettő, majd újra ittam a vízből. Huh, egy kicsit elfűszerezték. Vagy... Most is olyan, mint eddig? Csak én vagyok hülye? Másképp érzem? Anyának feltűnt volna, ha túl fűszeres lenne...

Inkább nem gondolkoztam tovább, hanem felvettem a cipőmet, és kimentem a házból. Kulcsra zártam a bejárati ajtót, kilöktem a kaput, zsebre dugtam a kezem, és útnak indultam.

Nem volt konkrét útirány, hogy hova megyek, egyszerűen csak sétáltam. Át a butik előtt, a bazár mellett, majd a parkba indultam.

Egy kis séta után megálltam, majd a tájat kezdtem el figyelni.

- Hoppá... Ki van itt?

Megfordultam. Azok a végzős srácok álltak előttem, akikkel nemrég a Liomis ügynél keveredtem verekedésbe. Vigyorogva mértek végig, majd megszólaltam.

- Figyeljetek srácok, én most nem akarok bajt.

- Most? - víz hangozta az egyik gyerek.

- Mert beteg vagyok, gyenge vagyok... Minden bajom van most.

De amint ezt kimondtam, rájöttem, hogy nem kellett volna.

- Hát, így nekünk lesz könnyebb - szorította ökölbe a kezét, majd megroppantotta.

- Srácok, én tényleg... - kezdtem, de nem tudtam befejezni.

A srác olyan erővel vágott gyomorszájon, hogy erősen összegörnyedve köhögtem fel a vért. Letöröltem a piros folyadékot az arcomról, majd fájdalmas tekintettel feléjük fordultam.

- Hagyjatok... Kérlek...

- Nálunk nem válik be a könyörgés - röhögött.

Felegyenesedtem.

Amint felkeltem, arcon csapott, és elvágódtam. A földre kerültem, majd ott is maradtam.

Semmi erőm nem volt felállni. 

Semmi erőm nem volt harcolni. 

Semmi erőm nem volt tiltakozni.

Semmi erőm nem volt visszaütni.

Semmire se volt erőm...

Felpillantottam rájuk. Azt az ördögi vigyort sose felejtem el, ami az arcukon tündökölt.

Lehunytam a szemem, és semmi mást nem hallottam, mint az egyik srác közeledő lépteit.

Avery

- Miért nem mondtad el senkinek? - nézett rám Castiel. Sose láttam még ilyen komolynak gyönyörű arcát.

- Szerinted miért? Mit szóltak volna, ha megtudják, hogy Aiden vámpír, Steve pedig vérfarkas? Luc pedig valami mutáns gyerek - ingattam a fejem.

- Én ezt nem is értem - kulcsolta rá a tarkójára a kezét. - Képtelenségnek tartottam, hogy ilyen természetfeletti lények éljenek a való világban.

- Most mégis itt vannak.

- Hogyan? Honnan ismered őket? Mi történt?

- Miért vagy rá ennyire kíváncsi.

- Mert aggódok.

Olyan lelki nyugalommal mondta ki ezt a két szót, mintha azt mondta volna, hogy "mert csak".

- Aggódsz? - ismételtem.

- Azt se tudom kik ezek. Semmit se tudok róluk. Sekkit se tudok arról, hogy milyen kapcsolatban állnak veled. És ez idegesít.

Felsóhajtottam, majd próbáltam elterelni a témát.

- Sétáljunk jó? Utálok egy helyben állni.

Elindultam, Castiel pedig követett.

- Ne tereld a témát. És még az is bekavart, hogy a Védősök, vagy kik is azok...

- Védelmisek - mondtam, de aztán a fejembe pattant egy kérdés. Erről honnan tud?

- Szóval azok. Téged is keresnek.

- De erről honnan tudsz?!

- Véletlen volt. Hallottam a beszélgetéseteket. Aiden-nel.

- Hogyan?

- A fürdőbe voltam. Az szembe volt a konyhával.

- Mit csináltál te ott? - húztam fel a szemöldököm.

- Ne gondolj rosszra - mosolyodott el.

Felnevettem, de aztán Castiel folytatta.

- Mit akarnak tőled?

- Fogalmam sincs - sóhajtottam.

Castiel bólintott, majd egy helyben megállt. Csak előre figyelt, majd észrevettem, hogy az egész teste megfeszült.

- Mi a baj? - kérdeztem.

- Maradj itt! - utasította, majd gyors léptekkel elindult.

Utána néztem, majd eltátottam a számat.

Annyit láttam az eseményekből, hogy Castiel megragadja a végzős srác vállát, elhúzza Yves elől, majd behúz neki egyet. Én is elindultam gyorsan feléjük.

A srác megtántorodott, majd az állát tapogatva rápillantott Castielre.

Szinte lángolt a gyerek tekintete, majd egy káromkodás közepette, amit nem hallottam jól, elindult Castiel felé.

Oda ugrottam, és erősen ellöktem a srácot. Meglepődtem, hogy milyen messzire került tőlünk, de aztán Castiel felkiáltott.

- Nem megmondtam, hogy marad ott?! - kérdezte idegesen. - Mi van akkor, ha megütnek?

- Akkor megütnek - tártam szét a karom.

- És CSAK ellökted a srácot? Nem tudtad volna megütni? - tört ki belőle a hahota.

- Vitákba, és veszekedésekben mindig én nyerek! A verekedésben szar vagyok, jó? Ráhagyom a fiúkra.

Castiel ismét felnevetett, de aztán ismét dulakodásba kezdtek a sráccal. A tekintetemmel a másik gyereket kerestem, de nem sokáig.

Lefogta hátulról mindkét csuklómat, majd a hátamhoz nyomta őket. Magához húzott, majd erősen megszorította a kezem. 

Fájdalmasan felkiáltottam, majd Castiel azután, hogy ismét pofán vágta a gyereket, felénk kapta a fejét. Rá pillantottam, majd észrevettem, hogy gyilkos pillantással méregeti a srácot aki engem lefogott.

- Aranyos vagy - suttogta a fülembe a fiú, elszakítva a tekintetét Castieltől. - Talán a hasznomra is lehetnél.

- Ne téveszd szem elől az ellenséget! - hallottam Castiel hangját, majd letépte rólam a gyereket. - Vedd. Le. Róla. A. Mocskos. Kezed - emelte ki a szavakat.

Sose láttam még ennyire dühösnek. Szinte remegett a méregtől, majd olyan erővel vágta hasba a srácot, és húzott be neki ököllel, hogy az a földön maradt. 

A másik gyerek amint meglátta a haverját, ökölbe szorult kézzel rohant neki Castiel-nek.

Mielőtt oda ért volna, tökön rúgtam a srácot, majd megkíséreltem állon vágni az öklömmel. Tátott szájjal néztem, ahogy szintén a földre esik, úgy, mint a barátja.

- Úristen... Kiütöttem! - emeltem magasba a kezem. - Láttad? Láttad? Á, de király vagyok! - ugráltam.

Castiel felnevetett, majd összeborzolta a hajamat.

- Király vagy, Szöszi - mosolygott.

Elvigyorodtam, de aztán megpillantottam Yvest.

- Atyaég! Yves!

Odaugrottam, majd vártam, hogy Yves megszólaljon.

- Avery? Castiel? - suttogta.

- Minden rendben - válaszoltam. - Kiütöttük őket.

Yves bólintott.

- Fel tudsz állni? - kérdeztem.

- Persze. De valamelyikőtök nem segít?

Castiel leguggolt, majd felemelte Yvest.

- Biztos jól vagy? - kérdezte tőle.

- Aha - bólintott a fekete hajú srác.

- Inkább menj haza, Momak - csóváltam a fejem.

Yves megrázta a fejét.

- Még be kell ugranom valakihez.

- Biztos vagy benne?

- Biztos - mondta határozottan.

Felsóhajtottam, de aztán Yves elköszön, és ott hagyott minket.

Castiel feltett egy "most mit csináljunk?" kérdést, majd a tarkójára kulcsolta a kezét. Megrántottam a vállam egy nevetés közepette, de aztán Castiel mosolya az arcára fagyott.

- Baj van?

- Nem túl nagy. Csak az az öltönyös férfi minket néz. És nagyon nem szimpatikus.

Oda pillantottam. Igaza volt, egy kopasz, napszemüveges férfi pont minket figyelt.

- Tűnjűnk el innen - engedte le a kezét Castiel.

Tiltakozni se volt időm, ugyanis megragadta a kezemet, és elkezdett kifelé vonszolni a parkból. Kint megláttam a motorját, és kérdő tekintettel álltam meg előtte. Megtudtam, hogy egyszer itt hagyta, mikor kijött ide, és lelakatolta a motort. Aztán elfelejtette, hogy azzal jött, így itt maradt. Ma reggel pedig lusta volt eljönni érte. Felnevettem, de aztán Castiel kioldotta a motort. Észrevettem, ahogy ő is, hogy az öltönyös pasas beszáll egy fekete autóba.

- Ülj fel - parancsolta Castiel gyengéden, mégis határozottan.

Felpattantam mögé, majd beizzította a "szerkentyűt". Átöleltem a derekát, és belefúrtam a fejem a hátába. Elmélyülve szívtam be magamba a Castiel illatot, ami régóta hiányzott.

Elindultunk, majd útközben Castiel hátrakiáltott.

- Avery! Nézz hátra! Követ a fekete kocsi?

Hátrafordultam, majd félve válaszoltam.

- Igen...

- Picsába... - morogta Castiel. - Mit akar tőlünk?

Szorosabban öleltem a derekát, majd Castiel egy hirtelen ötlettől vezérelve befordult egy szűk sikátorba. A kocsist egy ideig leráztuk, már csak menekülnünk kellett.

Castiel leparkolt a háza előtt, majd leállította a motort.

- Mit keresünk itt? - szálltam le.

- Kuss legyen - mondta idegesen. - Gyere!

Rákulcsolta az ujjait az enyémre, amitől kellemes melegség öntötte el a testem. 

Behúzott a lakásába, majd kulcsra zárta az ajtót. Megsimogattam Démon feje búbját, majd Castiel megszólalt.

- Oké.

Felhúztam a szemöldökömet, de aztán Piroska megvakarta a tarkóját.

- Ööö... Kérsz valamit enni?

Felkacagtam, majd mondtam, hogy én csinálok valamit. Bementem a konyhába, majd összeütöttem egy kis rántottát, és mivel találtam Castiel hűtőjében bacont, az ő adagjába azt is raktam. Rácsúsztattam a vacsorát (mivel már volt 8 óra) két tányérra, majd kimentem a nappaliba.

Castiel elővette a cigarettáját, majd az öngyújtót. Meggyújtotta, de aztán kivettem a kezéből, és kettétörtem a cigit.

- Hé! - akadt ki. 

- Az én társaságomba nem cigizel.

- De akkor is... Kárba veszett egy cigi - duzzogott.

Felnevettem, de aztán leültem mellé. A kezembe vettem a tányéromat, majd Castiel megszólalt.

- Hol az enyém?

- Ott az asztalon.

- Nem tudok enni.

- Miért?

- Tele van a kezem.

Odapillantottam. Castiel éppen a telefonját nyomkodta.

- Mit vársz, etesselek? - néztem bele a szemébe.

- Az jó lenne - húzta oldalas vigyorra a számát.

Felsóhajtottam, de aztán felszúrtam a villára egy kis adagot, és Castiel szája felé nyújtottam.

- Ja, olyan vagyok, mint a macskák. Érzékeny vagyok a forró ételekre - tette hozzá.

Felnevettem, de aztán visszahúztam a villát. Egy kicsit megfújtam, majd odatartottam a szája elé.

- Nyisd ki a szád! - nevettem.

Castiel bekapta a kaját, majd megszólalt.

- Ez rohadt finom! - motyogta tele szájjal. - Hogy tudsz így főzni?

- Szerintem örököltem.

- Oké. Téged foglak feleségül venni.

Elpirultam, de aztán felkacagtam.

- Csak a főztöm miatt vennél el?

- Lehetséges.

Jobban nevettem, de aztán meglepődve figyeltem Castiel telefonját.

- Castiel...

- He?

- Neked ma nem randid lett volna?

Castiel előre figyelt, majd egy szót mondott ki.

- Hoppá.

Felröhögtem, de aztán Castiel legyintett.

- Na nem baj! Majd kimagyarázom.

- Hallod, te bolond gombát ettél? - nevettem.

- Nem.

És ekkor ismertem meg Castiel új énjét. A kis játékos, néha őrült, gyerekes kiskutyát. Mert én egy kiskutyához hasonlítottam.

Megcsörrent Castiel telefonja, majd odapillantottam.

- Ki az?

- Nem tudom. Ismeretlen.

A füléhez emelte, majd beleszólt.

- Tessék?

És a következő percben rohamosan történtek az események.

Castiel egy perc után lassan leengedte a mobilt, majd komoly arckifejezéssel megnyomta a hívás végét. Egyenlőre csak előre figyelt, de aztán felállt. Felkapta a vacsora tányérjait, és gyorsan a mosogatóba vágta őket.

- Castiel? - indultam utána. - Ki hívott?

Nem válaszolt, hanem elment mellettem, majd felvette a cipőjét.

- Castiel! Mi a baj?

Felém pillantott.

- Készülj fel, Avery. 

Ismét a nevemen szólít.

- Pakold össze az egyheti cuccodat.

- Micsoda...?

- Hazaviszlek. Pakold össze. 

Fájdalmas, aggódó tekintettel emelte rám a pillantását.

- Elmegyünk innen.

Yves

A város sötét utcái között lépkedve, miközben megfagytam, csak egyedül voltam.

És a gondolataimmal.

Figyeltem, ahogy a kocsik elhaladnak mellettem, majd egy kis szünetet tartottam. Megálltam, és nekitámaszkodtam az egyik falnak. Nehéz volt járni, néha-néha összerogytam a saját súlyom alatt.

Felsóhajtottam. Larry elég messze lakott az én házamtól, több kilométerre.

Újra elindultam, de aztán meglepődve vettem észre a karomat. A verekedés nyomait (horzsolások, kisebb sebek) leszámítva itt-ott kiütés ült ki a karomon. Nem értem... Hiszen nem vagyok semmire se allergiás...

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatokat. Újra elindultam.

De aztán elhomályosult előttem a világ. Rosszabb volt, mint a tesiórán. A fejem majdnem széthasadt, és hihetetlenül hányingerem volt.

Aztán elhagyott minden erőm.

Leestem a földre, a teljes sötétségbe. Csupán a kis sikátor egyetlen lámpája világított rám.

Elővettem e telefonomat, mielőtt elveszthettem volna az eszméletemet...

Feladó: Yves

Címzett: Avery

Üzenet: Lesz olyan, hogy már nem fogok elmosolyodni, mikor meghallom a neved...

Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem

Menti piszkozatként?: Igen/Nem

Elraktam a mobilomat, majd átadtam magam a teljes sötétségnek...