Piroska avagy Vöröske

Szó nélkül ültem a vörös mellett. Azt közben megállapítottam, hogy valami metál gyerek lehet, mert elég vad cuccai vannak. És kicsit zavar ez a vörös haj, de az ő dolga nem pedig az enyém. 

Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam az arcát. Ő is felém fordult, és alaposan szemügyre vett. Elég helyes ahhoz képest, hogy idegesít a vörös haja. Gyönyörűek a szürke, de szinte már fekete szemei. Még a kabátján is láttam, hogy izmos. Nyilván jár konditerembe, hogy bukjanak rá a csajok. Szerintem nagy nőcsábász lehet és sorra töri össze a tinicsajok szívét.

- Mit bámulsz Szöszi? 

Bazdki, még mindig bámulom! De ennyire feltűnően?

- Semmit - fordítottam vissza a fejem. - Csak megjegyeztem magamban, hogy idegesít a hajad színe.

- Akkor ne nézd te agyi sérült!

- Nem vagyok agyi sérült! - pattanok fel. - Te vagy az a köcsög bunkó, aki mindig panaszkodik! Minek is idegesítem fel magam egy ilyen alak miatt?! - fakadok ki még jobban.

- Ezt én is kérdezhetném... 

- Te hülye paraszt! Nem tudnál egyszer csöndbe maradni?! Miért kell még jobban felidegesítened?! Szerintem nyilvánvaló, hogy már most rühellek! Nem is értem, hogy a lányok mégis hogyan bírnak ki téged!

- Avery! Mondtam, hogy nem öld meg! - toppant be a nappaliba Ethan, és lefogta a karom.

- Akkor dobd ki! Vagy küld el! De én nem bírom ki egy ilyen bunkó mellett! 

- Milyen szeretni való a húgod... két Amberrel is felér - bámult Ethan-re Castiel.

- Azt se tudom, hogy mit beszélsz! Vagy, hogy ki az az Amber! De... á, inkább nem válaszolok!

Kiakartam menni a nappaliból, de Ethan lefogta a karom, és magához húzott.

- Pont most szerettelek megkérni valamire téged... meg Castielt - súgja a fülembe.

- Azt várhatod, hogy segítek! A mellett sehogy!

- Ne má' Avery! A kedvemért! Légyszi! 

- De most Ethan... jóvan. De csak akkor ha nem szól hozzám.

- Kössz! Na akkor. A feladatotok, bocs helyesbítek - vigyorog. - A feladatod, hogy megvegyél nekem egy játékot.

- Mivan?! Ezért küldesz ki Piroskával?! Normális vagy?

- Ne már! Engem kitiltottak abból a boltból, nem emlékszel?

- Ja, de az rohadt nagy volt! Hogy elkezdtél baromkodni! - röhögtem el magam. - Na mindegy. Mi a címe a játéknak?

- Assasin's Creed.

- És melyik? Három, négy?

- Hm... jó kérdés...

- Ethan! Siess már egy kicsit!

- Akkor legyen a három. Nesze, itt a pénz - nyomta a kezembe. - Hé haver!

- Mivan? - jött ki a nappaliból Castiel.

- Menj el Avery-vel abba a játékos boltba. Te ismered a környéket, Avery viszont nem, és szerintem eltévedne.
- Ennyire béna a húgod?
- Most költöztünk ide, hogy ismerném az utcákat? Te hülye vagy?! - vettem fel a cipőmet.
- Nem, én pasi vagyok. De ha te akarod... amúgy is hülye vagyok. Egy Szöszit fogok kalauzolni.
- Nem kalauzolni, hanem eligazítani!  De gyere mát, mert nem várlak meg!
- Egyébként merre kell menni? - vakarta meg a tarkóját Ethan.
- Át kell menni a parkon, aztán a butik előtt jobbra kell fordulni. Egy kicsit sétálunk, aztán bal oldalt lesz - hadarta el Castiel.
- Hát ezt gyorsan elmondtad!
- Ez van. Aki tudja tartani velem a lépést, azt megdícsérem.
- Jólvan. De ha te tudod velem tartani, akkor esküszöm adok egy csókot - nézek rá kihívó szemekkel.
- Tényleg adsz egy csókot? - vigyorodott el.
- Én mindig komolyan gondolom azt amit mondtam.
- Hát... nem is tudom. Nem olyan csajnak tűnsz mint aki jól csókol.
- Mert te azt csak tudod mi? Bunkó!
Nem vártam meg, hogy mit válaszolt, csak kiiramodtam az ajtón, és turbó sebességre kapcsoltam. Castiel is jött utánam, bár elég nehezen.
Dühösen sétáltam, Castiel pedig loholt utánam. Nem nagyon tudta tartani ezt a sebességet, de ez boldoggá tett. Szerintem úgy néztünk ki kívülről, mint egy összebalhézott szerelmes pár, és én menekülök a pasim elől, aki próbál kiengesztelni. Nem bírtam ki, hogy ne mondjam ki ezt hangosan.
- Most úgy nézünk ki, mint a szerelmesek és akkor most te lennél a pasim. Bloáh!
- Huh... ahhoz képest, hogy nem ismered a környéket elég magabiztosan, és tökösen mész előre - fújta ki magát, amikor egy padhoz értünk. Ő egyből lehuppan rá, és rámtekintve várta, hogy én is leüljek. Vagy, hogy legaláb megálljak.
- Felejtsd el! Minél előbb odaérünk, annál előbb mehetek haza - állok meg előtte.
- Hűtsd le magad Szöszi! - mondta, és egy határozott mozdulattal lehúzott maga mellé.
Pár percig (igazából csak 1) szótlanul ültem mellette. Annyi mindent kérdeztem volna tőle, de egy hang se jött ki a torkomon.
- Te mindig ilyen paprikás vagy? - kérdezte meg, mielőtt szóhoz jutottam volna.
- Ezt én is kérdezhetném. Te mindig ilyen bunkó vagy?
- Nem. Csak akkor, ha egy köcsög csaj van a társaságomba. De te nem válaszoltál az én kérdésemre.
- Nem vagyok paprikás. Vagyis nem mindig. Csak akkor, ha egy ilyen faszfej ül mellettem. Mint te Piroska - röhögtem fel.
- Mit mondtál?!
- Ugyaan! - tekintettem rá. - Én semmit! Mi a baj abban, hogy egy faszfejnek becenevet adok? A Piroska meg tökéletes illik rád!
- Boszorkány! Na, fuss amíg tudsz, mert ezt nem úszod meg! - állt fel.
Szerintem komolyan gondolta, szóval felálltam a padról és eliramodtam. Castiel rohant utánam, én pedig futkároztam, mint a mérgezett egér. Halál biztos vagyok benne, hogy sportol valamit, mert isssszonyú gyorsan tud futni. 
Átugrottam a patakot, aztán futottam tovább. Egy vastag fánál megálltam, mert már nem láttam Piroskát magam mögött.
- Huh, leráztam! - gondoltam, majd kifújtam magam.
- Csá! - kiabált egy hang felettem.
Felnéztem, de a naptól nem láttam semmit. Egy másodperc múlva a földön feküdtem és valaki felettem támaszkodott. Úristen! Mivan, ha egy vén szatír?!
Ezzel a tudattal együtt (és szinte reflexből) arcon csaptam az illetőt.
Gyorsan felpattantam, és ránéztem a vadbaromra. A szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam.
- Öcsém... mekkora erő van benned... pedig csak egy lány vagy... - nyöszörgött Castiel a földön feküdve.
- Te pedig ahelyett, hogy ijesztegetnél, megpróbálhatnál normális lenni! - guggoltam le hozzá és megérintettem az arcát, ahol eltaláltam. Egy kicsit felnyögött, de ami a legfurcsább, hogy nem lökte el a kezem. Hagyta, hogy hozzáérjek.- Nagyon fáj?
- Á, nem. Csak mintha egy acélgolyó talált volna el - forgatta a szemeit.
- Te mindig képes vagy poénkodni úgy látom! - nevettem fel.
- Te meg színvak vagy úgy látom. A pirosat összekeverni a vörössel. Gratulálok - ült fel, aztán a hátával nekidőlt a fának.
Én is mellé telepedtem, aztán elkezdtem gondolkozni. Nem is olyan bunkó. Ha egy kis időt vele töltök, akkor egész tűrhető. Fogalmam sincs, hogy ez az idő alatt Castiel min gondolkozott, de szívesen beleláttam volna a fejébe.
- Az hogy lehet, hogy Ethan az öcséd? Én a bátyádnak néztem - fordította felém a fejét. És tádá! Ki is derült, hogy Castiel min gondolkozott.
- Pedig az öcsém. És egyszerű a magyarázat.
- Belehalnál ha elmondanád? - vesztette el a türelmét. - Az oké, hogy 5 hónap van köztetek, de az hogy lehet? Képtelenség! Azért a szülésről még én is tudok ennyit!
- Nem néztem volna ki belőled.
- Mond már el! Direkt húzol?! 
- Hajj, hogy te ennyire türelmetlen vagy. Ha tudni akarod akkor elmondom. Bár miért pont neked... na mindegy. Én igazából nem Miranda és Stan gyereke vagyok. Engem örökbe fogadtak.
- Örökbe fogadtak?!
- Igen. Az árvaház vezetője szerint, egy péntek este olyan 23 órakor adtak be. Egy öreg bácsi talált engem az utcán, és ő vitt az árvaházhoz. Azt se tudom ki az anyám. Nem is ismertem, de nem is akarok találkozni vele. Ha már volt annyi szeretet benne, hogy otthagyott az utca közepén, akkor gratulálok neki. Az apámat sem ismerem. Annyit mondtak nekem, hogy az anyám kurva és hajléktalan. Biztos egy esetben történt az egész. Teherbe esett, aztán egyedül hagyott. 8 évet töltöttem az árvaházban. A többi gyerek utált, mert az apácák többet foglalkoztak velem. Nem akarták, hogy megtudjam az igazságot. De egy gyerek egyszer a szemembe vágta. Az egész lelki világomat összetörte, és a becsületem is odaveszett. Maggie néni szerint 1 hetet töltöttem a szobámban. Nem jöttem ki, és enni se akartam. Maggie néni volt az, aki miatt megettem az ételt amit behozott nekem. Nem volt egy barátom sem. Kicsúfoltak, megvertek és hasonló dolgokat csináltak. Nem volt senkim és semmim. Talán ez az a dolog, ami megkeményített. Aztán egy áprilisi napon Stan és Miranda jelent meg. Ethan után szerettek volna még egy gyereket, de az sajnos meghalt. Az orvos mondta nekik, hogy jobb lenne, ha Miranda nem szülne többet. Ezért jöttek az árvaházba. Minden gyereket megnéztek, csak engem nem. Mert a szobámba voltam bezárkózva, és egy sálat kötöttem. Piros és narancssárga sálat. Maggie néni viszont őket odavezette hozzám. Megkérdezték, hogy miért nem játszok a többi gyerekkel. Azt mondtam: "Engem a többiek valamiért utálnak és egyedül vagyok. De viszont bolgok is vagyok, hogy magukat megismerhetem". A sálat, amit eddig kötöttem odaadtam Mirandának. Neki jól állnak ezek a színei. Egy ideig még beszélgettünk. De aztán kimentek. Azt hittem, hogy újra egyedül leszek. De aztán mégsem, mert Maggie néni bejött a szobába, hogy csomagoljak, mert magukkal visznek. Engem vittek haza, és ezzel megváltoztatták az életemet. Amikor hazaértünk, megismertem Ethant. És most jönne a filmes jelenet, hogy beleszeretünk egymásba. De semmi ilyensmi nem történt. Szerintem 2 év alatt nagyon erős kapcsolatot teremtettem Ethan-nel. Április 28. Ez a szülinapom, mert ekkor kezdtem el új életet. Már 9 éve velük élek. Aztán most jön majd a suli... fogalmam sincs mi lesz. Na hát, ez az 5 hónap! - vontam meg a vállam, aztán erősen nekidőltem a fának.
- Huh, nem mondom, hogy tudtalak követni, de megértettem a lényegét. Elég szar lehetett, hogy utáltak, de szerintem volt rá okunk. És egyébként... hé, most miért sírsz? Ennyire megbántott amit mondtam? - ült fel jobban. És tényleg. Észre se vettem, de a meleg könnycseppek folyamatosan folytak végig az arcomon.

- Nem csak... - nem tudtam folytatni a mondatot, kitört belőlem a sírás. A múltam, amit soha nem mondtam el senkinek, most Castiel fejében lebeg. És elmondani sokkal rosszabb, mint magamban tartani. Soha nem sírtam el magam, amikor visszagondoltam az egészre. De most mégis...
Castiel egy ideig nem tudta, hogy mit csináljon, de aztán átkarolta a vállamat és gyengéden magához húzott. Ráhajtottam a fejem a vállára, és hallgattam a lélegzetvételét. Ott ültünk a fa aljában, úton a játékbolt felé, és nem szóltunk semmit. Én Castielnek dőltem, és a kabátját összekönnyezve (!!!) kisírtam magamból minden rossz és régi emléket...

Amikor lenyugodtam, egy kicsit még Castiel mellett maradtam. A közelsége megnyugtatott, és 10 perc után elállt a sírásom. Elcsúsztam Castiel mellől, és felálltam.
- Szerintem Ethan már tűkön ülve várja azt a rohadt játékot, szóval menjünk -  töröltem meg a szemem.
- Jó ötlet Szöszi - állt fel Castiel, aztán a vállára nézett. - Mi vagy te? Törpe vízesés? Milyen vizes már a kabátom?
Felnevettem, aztán a karját ráncigálva elhúztam a parkból. Gyorsan elrohantunk a játékboltba, és kifizettük a játékot. Eléggé elfáradtunk, ezért haza buszoztunk.

- Na végre! Azt hittem, hogy eltévedtetek! 45 perce várok erre a szarra! Megvan? Köszi! A szobámban leszek! - kapta ki Ethan a kezemből a játékot, amikor haza értünk.
- Ennyi?! Ezért voltam távol 45 percig, hogy ennyit mondjon?! - akadtam ki.
- Esküszöm kikötözlek, ha nem hagyod abba. Ez bosszantó! - lök meg Castiel.
- Hiába kötözöl ki. Elmenekülök! - röhögtem.
Ahogy ezt kimondtam Castiel nekilökött a falnak, mindkét csuklómat megragadta és a fejem fölött a falnak szorította.
- És innen, hogy szabadulsz el Szöszi? - vigyorgott a barma.
Dühösen összehúztam a szemöldökömet, aztán az ajtó felé tekintettem, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem. 
Fordult a kilincs, aztán nevetést hallottam. Basszus! Ezek Anyáék!
Castiel is odakapta a fejét, majd lazított a szorításon. Kikaptam a kezem a tenyere közül, és el akartam futni. De nem sikerült. Castiel nem volt rá felkészülve, hogy kikapom a kezem, ezért a keze új pózba került. A falnak támaszkodott és én a két keze közé kerültem. El akartam lökni magamtól, de már késő volt.
Anya és Apa pont akkor lépett be az ajtón. Ööö... én a falnak szorítva, Castiel keze a falnak van támasztva, én a között vagyok és eszméletlen közel van hozzám. A kezem a mellkasára tettem (de rohadt izmos basszus!) és erősen meglöktem. Castiel megtántorodott és a szemközti falnak esett, aztán lecsúszott rajta.
- Auu... - fogta a fejét. - Avery, ezt most miért kaptam? Nem volt elég a parkos ütésed? Miért van az, hogy engem mindig bántasz? Nem értem, hogy miért... - meglátta Anyáékat, aztán gyorsan felpattant. - Helló!
Kínosan ácsorogtam, és Castiel is. Én a karkötőmet vizslattam, Castiel a tarkóját vakarta. Anya és Apa nem szólt semmit. Apa felhúzta a szemöldökét, de aztán elmosolyodott. Oldalasan Anyára pillantott, aki szintén mosolygott. Újra ránk néztek, aztán megértettem, hogy mit gondolnak. Ezek at hiszik, hogy vele járok!
- Neeem! Ezzel a balfácánnal sehogy! Ne hogy azt hidjétek! Semmikép! - kezdtem el hevesen tiltakozni.
- Ugyan Avery... nem kell titkolnod - karolja át a vállam Anya.
- De tényleg nem! Vele semmiképp! Maximum akkor, ha normális lesz!
- Én vagyok az egyetlen, aki nem érti ezt az egészet? - szólalt meg Castiel.
- Szerintem igen. Bocs haver, erről lemaradtál! - csapta vállon Ethan.
- Ethan! Te egész végig itt voltál?! - nézek rá.
- Naná! Szerinted ezt kihagyom?
- De hát Ethan? Be sem mutatsz a barátodnak? - puszilja meg Anya az öcsémet.
- Castiel ők a szüleim. Anya és Apa, ő itt Castiel. Sziasztok! - rohan vissza az emeletre.
- Szóval Castiel. Megkínálhatunk valamivel? 
- Nem köszönöm. Már így is haza kéne mennem. A kutyám szétszedi a lakásom, ha nem viszem el sétálni.
- Van egy kutyád? És egyedül élsz? Ezeket eddig miért nem mondtad? - lepődök meg.
- Kérdezted? Nem. Akkor minek mondjam? Na mindegy. Helló!
Anyáék elköszönnek, én viszont nem. Csak ránézek Castielre. Kinyitja az ajtót, de aztán ő is visszanéz. Nem mondunk semmit, csak a tekintetünkkel kommunikálunk. Megköszönök neki mindent. Hogy meghallgatott, hogy megvígasztalt, hogy egyeltalán ott volt velem. 

Castiel bólintott, aztán kisétált az ajtón. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek utána. Felrohantam a szobámba, és kinéztem az ablakomon. Még jó, hogy az utcára néz. Láttam Castielt. Kiment a kapun, de nem sétált el egyből. A kabátja zsebébe dugta a kezét, és felnézett az égre. Egy ideig még a csillagokat bámulta, de utána sóhajtott és elindult. Egészen addig néztem, amíg a sarkon be nem fordult és eltűnt a szemem elől.
Castiel, aki őrzi a múltamat...

Költözünk, de minek?!

Morcosan bámultam ki az ablakon. Fák suhantak el előttem, aztán embereket láttam sétálni. Nevettek, amikor egymáshoz beszéltek. Legalább, ők boldogok voltak. Nem úgy, mint én, aki szinte az egész világot szétlapítaná egy 46-os cipővel. Idegesen doboltam a lábammal, aztán megszólaltam.
- Minek kell nekünk költözni?! Nem jó a régi város?! - háborodtam fel.
- Avery...ezt már ezerszer átbeszéltük - válaszolt Apa. Nem nézett hátra, de ezt meg is értem. Vezetés közben elég cinkes. - Anyád itt kapott egy jó állást, az unokatesómnak pedig volt egy háza, és az pont kapóra jött.
- De basszus! 
- Azért vagy morcos, mert elválasztottunk a barátaidtól igaz? Ne félj, itt is találsz majd! - nézett hátra Anya mosolyogva.
- Nem azért idegbajos. Hanem mert elválasztottátok a műkedvelő nőgyógyász pasijától.
- Ethan! - kiabált rá Anya és Apa egyszerre.
Utálom. Kibírhatatlan. Legszívesebben eltaposnám mint egy kis mezei virágot. 
- Paraszt! - csapom meg a karját. - Három dolgot mondok neked. Egy: nem nőgyógyász, hanem tesitanár! Kettő: nem is volt a pasim!
Három: miből gondolod, hogy nem a barátaim miatt vagyok ideges?! - kiabáltam.
- Olyan sötét vagy, mint a szemed. Állandóan vele voltál, vele mentél mindenhova és a siránkozásodat kellett hallgatnunk. "Miért nem telefonál? Miért nem küld egy SMS-t?" - ennél a résznél elváltoztatta a hangját, és kb. úgy beszélt, mint egy cicababa. Akiket amúgy utálok. Amúgy is. Ne beszéljen nekem a fekete szememről!
- Nem kértem, hogy hallgassad!
- De muszáj volt, mert mindig követtél!
- Sose követtelek! Te voltál, aki mindig a barom haverjaiddal nyomattad azt a rohadt COD-ot! (Call Of Duty, aki nem ismeri)
- Hé! Hagyjátok abba, mert apátok nem tud vezetni miattatok! - dobta le közénk a táskáját Anya. Hát, nem sikerült, mert az anyós ülésről elég nehéz lehetett, és a táska leesett a földre. Ethan lenyúlt érte, és felvette. Mérgesen dobta le középre, aztán visszadugta a fülhallgatóját a fülébe, és elfordította a fejét.
- Avery, legyél kedvesebb az öcséddel. Neki sem eshet jól, hogy ilyeneket mondasz neki - néz vissza rám a visszapillantóból Apa.
- Ő kezdte! És hiába mondod, hogy az öcsém. Nem is az szinte.
- Nem számít az az 5 hónap.
Erre nem válaszoltam, csak újra kinéztem az ablakon. Most biztos gondolkoztok, hogy hogyan lehet köztem és Ethan között 5 hónap. Majd elmagyarázom. Ha nem lennék ideges. Egy új városba költözünk. Banyek!

Amikor megérkeztünk a házhoz, kellemesen csalódtam. Szép ház volt, és jó nagynak nézett ki kívülről. Bár lehet, hogy belülről csak egy egérjuk, egy bazi nagy nappalival. Ez is egy dolog.
Amikor kiszálltam a kocsiból, jobban szemügyre vettem a házat. Szerencsére cuccot nem kellett bevinni, azt Joana (Apa unokatestvére) és a férje már elintézték. Csak a csészék, meg ilyenek kellenek. Hát, itt fogok élni egy jó darabig. Amíg férjhez nem megyek. Bár, azt várhatja mindenki, mert egy fiú se jön be. Mindegyik egy bunkó.
Amíg ezen gondolkoztam, Ethan odajött hozzám, megfogta a lábamat és felemelt. Aztán hátradobott. Tök jól nézhettünk ki. Én ott lógok a hátánál, amíg ő a lábamat fogja. Elég kényelmetlen helyzet volt, de Ethan jól mulatott rajta, szóval én is vele röhögtem.
- Mit csinálsz te őrült? - nevetett Anya.
- Betartom a hagyományokat! Mindig a nő lép be először a házba úgy, hogy a férj beviszi.
- Ajánlom a lányoknak, hogy ne menjenek hozzád. Mert ez borzalmas. Ezt az élményt nem kívánom senkinek - forgatom a szemeimet.
- Ethannek igaza van. Ez a hagyomány... - sandít Apa Anyára.
- Ne! Engem hagyjál! Én nem akarok a hagyományok szerint élni! - szalad el Anya. Szeretem, hogy ilyen hülyék a szüleim.
Amikor Ethan becipelt a nappaliba, ledobott a kanapéra. Sikerült neki a szélére rakni, szóval egy nagy robajjal legurultam a padlóra. Hason feküdve szóltam oda Ethannek.
- Kössz. Ez hiányzott az egész életemből.
- Ugyan, szívességet tettem. Jé, itt van emelet is! Nem jössz? - fordult vissza hozzám.
-  Asszem nem. Még elnézegetem ezt a pókot, ami előttem mászik - aztán rájöttem, hogy mit is mondtam. Sikítva ugrottam fel. - ÁÁÁÁ!! Egy pók! Meg fog enni! Mit csináljak? Felszívom! Hol a porszívó? - rohantam el Ethan mellett, aki pislogás nélkül, szoborrá dermedve próbálta feldolgozni a kitörésem.
A porszívót megtaláltam a fürdőszobába. Egyből felkaptam, és kicipeltem. Közben megállapítottam, hogy baromi nehéz.
- Na hol van? - nézek körbe, amikor beérek a nappaliba.
- Itt van! - a pók ott csücsült Ethan tenyerébe. - Nézd de aranyos! Barátkozni akar veled! - tolja az orrom alá.
- Én meg nem akarok! Vidd innen! Sátán küldöttje! Te fattyú!  ÁÁÁ!! - rohantam el Ethan elől, aki a pókkal üldözött.
- Jólvan már! Menj innen! - kiabáltam, amikor 5 perce rohangáltunk.
- De hát milyen édes...hol a pók? - nézte az üres tenyerét.
- Ethan! Elhagytad a pókot? És most ki tudja hol van?
- Bocsánat, hogy megzavarom a bájcsevegést, de nem segítene valaki? - jött oda Anya. - Nehezen boldogulok a lábosokkal.
- Jajj, Anya miért vagy te szakács? - vette el tőle a lábosok felét Ethan. A negyedét meg én.
Hát jah. Anya szakács, és ezért jöttünk ide. Mert a Párizsi étterem megkérte, hogy főállásban dolgozzon. Ő meg elfogadta, a legnagyobb bánatomra. De hát, van ilyen na.
Bevittük a konyhába a lábosokat, aztán körbe néztem a házban. Tényleg jó nagy. Mi jó nagy? Jó-jó-jó nagy. 
Felmentem a lépcsőn és benéztem egy szobába. Sötét padlót, azon fekete szőnyeget és szürke falat láttam. Nem hiszem, hogy ez lenne az én szobám. Ráadásul, bandák poszterei, és fejhallgatós képek díszítették a falat. Ez a szoba gondolom Ethan tulajdona. Akkor mindegy.
Átmentem a szembelévő helyiségbe, és megállapítottam, hogy ez anyáék szobája. Fehér falak, világos padló, és fehér bútorok. Szeretik a fehéret, szóval nem lepődtem meg. De akkor hol az én szobám? Vagy a kanapén aludjak?!
A házat nem néztem át teljesen, ezért nem találtam. A folyosó végén, egy létrát pillantottam meg. Felhúztam a szemöldökömet, mert hát mégis ki épít bele a falba egy létrát? Nem bírtam megállni, hogy ne másszak fel rajta.
Egy kis folyosót láttam, különböző csendéletekkel a falon. Egyetlen ajtó volt a folyosón. Úgy érzem magam, mintha egy horrorfilmbe lennék.
Amikor beléptem az ajtón, eltátottam a számat. Gyönyörű, vajszínű szőnyeg borította a padlót. Világoskék falakkal, és világosbarna bútorokkal egészítették ki a szobát. A falakon bandák poszterei (persze nem olyanok mint Ethan-nél), és a rajzaim szerepeltek. Nem akarok dicsekedni, de nagyon jól rajzolok. Olyan szinten, hogy Ethan arcát pontosan lerajzolom. Nem szeretek színezni, inkább csak grafittal megrajzolom a képet és kész.
Ez csak az én szobám lehet. De miért van az, hogy létrán kell felmásznom, és elvagyok különítve? Mert ahol a szobám lenne, ott Apa irodája áll most.
Joana! Ő ismer engem, és tudja, hogy szeretek egyedül lenni, távol a világtól. Mostmár értem! Milyen kedves!
Lementem a földszintre, és megtaláltam Anyát a konyhába. Épp a csészéket, a lábosokat és a serpenyőket pakolta. Segítettem neki, aztán pár másodperc múlva megszólalt.
- És...hogy tetszik? Mármint a ház, meg a környék - rakott el egy újabb serpenyőt.
- A környéket még nem ismerem, de a ház...egész jó. Bár...szerintem az iskolára nem ezt fogom mondani - húzom el a számat.
- Jó lesz az is, meglátod! Csak be kell illeszkedned.
- Hajj...ha az menne is.
- Az a baj veled, hogy elzárod magad a világtól. 16 évesen barátkoznod, ismerkedned kellene!
- De senki se akar velem lenni...
- Mert tudják, hogy te ilyen kis zárkózott vagy.
Válasz helyett csak bólintottam. Lehet van benne valami igazság, amit Anya mond.
- Miranda - toppant be Apa a konyhába. - Joana most hívott. Szeretné, ha átmennénk hozzájuk teázni.
- Rendben én benne vagyok. De szerintem Ethan-nek, és Avery-nek semmi kedve hozzá - fordult hátra mosolyogva. 

- Igen, én inkább kihagyom - mentem ki a konyhából.

- Én se megyek! Jön az egyik haverom! - kiabált ki a fürdőből Ethan.

- Máris beszerveztél egy programot? - döbbent le Anya.

- Ja. Jön a haverom! De ezt már mondtam.

- Hát nekem mindegy - sóhajt Anya. - Akkor mi elmentünk. Legyetek jók! - csapják be az ajtót.

Hát akkor most mit csináljak? Hm... megvan! Sütni fogok! Oké, ez elég hülyén hangzik, mert nem tudok, de a palacsinta nem lehet olyan nehéz.

Visszavonom amit mondtam. Elég nehéz. Sőt! Baromira nehéz! 

Pont egy palacsintát sütöttem a serpenyőbe, és próbáltam megfordítani. Fakanál nincsen, mert azt nem pakoltuk még ki. Úgyhogynincs más választásom, feldobom. Na akkor. 1, 2, 3!

Feldobtam a palacsintát, és vártam, hogy leessen. De hiába vártam, nem jött. Felnéztem, és láttam, hogy a palacsinta szépen felragadt a plafonra. Hu de jó! És, hogy szedjem le?!

Találgattam a megoldások között, de nem jutottam semmire. Úgy döntöttem, hogy otthagyom, de Bubu (így neveztem el, ha már ilyen sok galibát okozott) elengedte a plafont, és azzal a lendülettel ráesett a fehér pólómra. Köszönöm szépen!

Leszedtem magamról a palacsintát, és a kukába vágtam. Ott a helye a betyárnak! Ránéztem a pólómra, hogy súlyos e a helyzet. Á, nem. Csak egy óriási olajfolt virít a...most mondjam ki? Kimondom. Szóval egy óriási olajfolt virít a mellem tájékán. Marha jó. Most cserélhetem át. Hogy miért? Mert jön Ethan haverja, és nem léphetek elé úgy, hogy olajos a pólóm! Na ugye!

Kivettem egy tiszta pólót a dobozból, és a kanapéra dobtam. A sajátomat levettem és bementem a fürdőbe. Egy lavórba vizet engedtem és beáztattam. Amikor kimentem a fürdőből, Ethan áll velem szembe.

- Neked az a szokásod, hogy melltartóba mászkálsz a házba? - kérdezi.

Basszus tényleg! Csak egy gatya, meg melltartó van rajtam! 

Berohanok a nappaliba, hogy felvegyem a pólóm. Hát, fel is venném, ha ott lenne a kanapén. De nincs ott. Megette a tehén. Elvitte a szomszéd. Ja, nincs is szomszédunk. De akkor hol van?!

Bejártam az egész lakást, még Ethan szobájába is megnéztem, hátha bevitte oda. De sajna nem.

Lerobogtam a lépcsőn, és bementem a nappaliba, hogy megnézzem megint. De hát hol van?! Emlékszem, hogy ide tettem.

Csengettek. Hát, Ethan drágám, rajtad a sor. Mert én így ki nem nyitom az ajtót. Ebben biztos vagyok.

Össze vissza rohangálok a házban. Most biztos hülyének néztek. Mert miért nem veszek fel egy másikat? Van rá okom. Mert nincs másik pólóm. Vagyis van, csak másmilyen dobozban. Ami nincs a lakásban.

5 percig mág futkosok, de aztán megállok a főfolyosón, és elkiálltom magam.

- Ethan! Nem láttad a pólómat? Mert csak egy melltartóban elég kényelmetlen!

- Nem láttam! Lehet, hogy megette a pók! - röhögött

- Bunkó! - nézek körbe.

Amikor a bejárati ajtóhoz néztem, majdnem szívrohamot kaptam. Nem, nem a pólóm volt ott.

Egy vörös hajú, szürke szemű srác állt az ajtóban. Tényleg! Elfelejtettem, hogy valaki csöngetett! Basszus! Felhúzott szemöldökkel nézett, aztán elvigyorodott. De ez nem normális volt...hanem egy perverz vigyor. De...ó, hogy az a...

Egy óriásit sikítottam, mire Ethan berohant a folyosóra. Automatikusan mögébújtam, hogy a vöri ne lásson.

- Jé, szeva Castiel! 

- Csá! Hát, téged aztán jól megfogtak öregem! Szexi kis csaj. A tied?

- Mi? Ja, nem ő a nővérem.

- A nővéred? Azt hittem a húgod. Hát, ilyet se láttam még. Konkrétan azt hittem, hogy a csajod.

- Perverz állat! - bújtam ki Ethan mögül, aztán bementem a nappaliba. Újra megnéztem a kanapét, de semmi. Várjunk csak...

Lehajoltam, és megnéztem a kanapé alatt. És igen. A fekete fejhallgatós pólóm, ott lapult. Éppen fel akartam venni, amikor füttyentést hallottam az ajtóból.

Hátranéztem, és láttam a vörit magam mögött. Felkaptam a pólómat, és elindultam felé.

- Castiel...szerintem fuss - nézett rá Ethan.

- Dehogy futok! Egy kislány nem tud nekem ártani. Főleg nem egy szőke.

- Avery nyugi! Ne öld meg oké?! - állított le Ethan.

Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. De nem bírom ki a vöri mellett.

De, hogy mi jön ezután...arról fogalmam sincs...

Ethan

                                                 Prológus

Basszus, megint elgondolkoztam! A krumpli meg mindjárt apró kis gombócokká fog égni, ha nem veszem le a tűzhelyről. Hát a főzést se nekem találták ki. Ha egy szakácskönyvből nézem ki a hozzávalókat, meg ahogy el kell készíteni, akkor az mindig jól sikerül. De így...Semmiképp. Talán egy olyan is-is szintet tudok hozni.

Nagy hangzavart hallok a lépcső felől. A konyhából nem mehetek el, mert akkor úgy járok mint az előbb. Amíg elkezdtem gondolkozni, hogy mégis mit csináljak, azon kapom magam, hogy csöngetnek. Basszus! Hogy nyissam ki az ajtót? Talán egy fakanalat kidobok az ablakon, azzal a levéllel hogy "nem tudom kinyitni mert akkor odasül a vacsora" vagy valami hasonlót. De aztán rájöttem, hogy nem vagyok egyedül a házban.

- Kinyitnád az ajtót Kecsi? Én most nem tudok odamenni! - kiáltok fel az emeletre. Igen, én csak Kecsinek hívom. A kecskéből jön. Nem, nem gúnyolódok vele. Egy igen érdekes sztori tartozik hozzá, de nem fogok most magyarázkodni. 

- Persze megyek! - robog le a lépcsőn.

Ámulattal nézek a férjemre, ahogy elhalad a konyha előtt. Egy sima fekete pólót visel, szürke farmerral. A haja kócos, mégis jól áll neki. És még mindig olyan helyes, mint gimis korába.

Áhááj az ujjam! Kellett nekem hozzányúlni a forró láboshoz! Tényleg hoznom kéne egy fakanalat. De inkább nem vesződök vele.

Na, kész a vacsi! Csak összehoztam!

- Hé, add vissza a macimat! 

- Akkor előbb add oda azt a jó kis könyvet! Máshogy nincs alku!

- Azt se tudom mi az az alku! Add már vissza!

Egy újabb vita, amit nem lehet elhalasztani egy nap. Anélkül semmi az élet. Jobb lesz ha szétválasztom őket, mert a végét egymást fogják dobálni a krumplival.

- Mi a vita tárgya? - guggolok lehozzájuk

- Elvette a macimat, és nem akarja visszaadni, csak ha valami mocskos könyvet adok oda neki! - pityereg az egyik

- Hohó, hol hallottad te ezt a szót?

- Állandóan így beszélsz, amikor veszekedtek.

- Na ejtsük a témát - sóhajtok. - Add vissza neki a macit!

- De ez így nem ér! Azért mert ő a kisebb, miért kivételezik vele mindenki? - kiállt a másik

- Aaron, add vissza Mary-nek a maciját -szólok rá. -Nem szép dolog elvenni más cuccát.

- Nesze - nyújtotta Aaron a macit. Legalább szereti annyira a húgát, hogy nem vágja hozzá. 

- Köszi Aaron! - ölelte meg, aztán hozzámfordult. - Neked is! Ha nem jössz, szerintem már a szomszéd macskáját dobnám neki. - Ööö...hát no comment. Miért van az, hogy ilyen morbidok? - Köszi Anyu! - ölel meg, aztán elkezdi a macija kendőjét igazgatni.

Aaron az ajtónál ül, direkt háttal nekünk. Még véletlenül se nézne ránk.

- Aaron... - hajolok le hozzá. - Mi volt ez az egész? Máskor olyan jókat szoktatok játszani, most meg elveszed a maciját? És milyen könyvről beszélsz?

- Mary-nek van egy nagyon jó színezője. Van benne, focilabda, meg autók. És nem adja oda - duzzog

- Figyel. Megveszem neked azt a könyvet jó? Ezért ne vedd el a maciját. Kérj meg engem, és megpróbálok segíteni - mosolygok rá, aztán felhúzom a földről. - Most pedig menj, Mary már hiányol!

- Jólvan...de akkor megveszed? - néz rám fenyegetően. Milyen aranyos...

- Megveszem, csak menj már! - lököm meg pajkosan.

Felállok, és a gyerekek után nézek. Az elmúlt 5 perc vita helyett, most mosolyogva, egymást lökdösve mennek fel az emeletre. Hirtelen valaki mögém áll, átkarolja a derekamat, magához húz és belepuszil a nyakamba.

- Megijesztettél... - suttogom

- Nem állt szándékomba. Megint balhéznak a kölykök?

- Igen... - sóhajtok. - Aaron pont olyan mint te. A kis fenyegetős! - simogatom meg a mögöttem álló idős fiú (nem mondok rá férfit, mert még nem annyi idős) arcát.

- Mary viszont pont olyan mint te. Cuki, édes, segítőkész, hamar megbocsát mindenkinek, kedves, aranyos, szeretnivaló...

- Jó nem kell sorolni - nevetek fel.

Jobban magához ölel, aztán elkezdi csókolgatni a nyakamat. A mozdulat elég furcsára sikeredett, mert a fejemtől nem fér oda, és felnevetek. Hátrahajtom a fejem a vállára, és becsukom a szemem. Szaporábban veszem a levegőt. Rég nem csókolt meg így. Az oké, hogy együtt élünk, de ezeket az érzelmeit rég fejezte ki így. Jó érzés, hogy még 17 éve is ugyanúgy szeret, mint amikor összejöttünk. 

Amíg ezen gondolkoztam, észreveszem, hogy elkezdi kigombolni a blúzomat. Mivel addig próbálkozik, és nem jár sikerrel fogja, és szétszakítja. Még jó, hogy csak az első gombot, ami leesik a padlóra. Észbekapok, és eltolom a fejét.

- Ne itt! A gyerekek bármikor lejöhetnek, és amúgy is valaki csengetett. Tényleg amúgy ki volt az? - fordulok 180 fokot, hogy szembekerüljek vele.

- Az egyik barátnőd. Épp a képeket nézegeti - biccent az ajtó felé, aztán a homlokát az enyémnek támasztja. Az egyik kezemmel átkarolom a nyakát, a másikkal pedig hátulról beletúrok a hajába, és úgy tartom a fejét. Lábujjhegyre állok, és a számat az övére tapasztom.
- Olyan aranyosak vagytok! - hallok meg egy hangot a hátam mögül. Elly az, a barátnőm. Az én kis retro barátnőm.

- Hát te, hogy kerülsz ide? - engedem el Kecsit, és a barátnőmhöz fordulok.

- Visszahoztam a könyvet amit kölcsönadtál - mutatja fel a könyvet, aztán leteszi az asztalra. Majd mint egy pletykára éhes vénasszony, összecsapja a kezét. - Jézusom, drágám, hogy nézel ki?

- Mi? Most miért? - húzom fel a szemöldökömet.

- Nem akarlak megbántani, de szinte a fél melled kint van abból a blúzból.

Hallom, hogy a férjem szépen lassan próbál eliszkolni, nehogy bajba kerüljön.

- Ne sunyulj! - szólok rá

- Megyek szólok a gyerekeknek, hogy kész a vacsi! - rohan fel gyorsan a lépcsőn. Mégis elmenekült.

- Megiszol valamit? Egy teát vagy egy kávét? - ugrok a konyhába, hogy kiszolgáljam a barátnőmet.

- Egy kávét elfogadok, köszi - ül le a kanapéra. - De édi ez a kép! 

- Melyik? - állok oda mellé, aztán meglátom, hogy mi szerinte olyan "édi"...Furcsa beszéde van Elly-nek.

- Ja, ezek a gyerekek - mosolyodok el, aztán visszamegyek a konyhába.

- Olyan jó neked... - sopánkodik, miközbe a kávéját szürcsölgeti.

- Miért is?

- Jaj, ne izélj már! Van egy szerető férjed, 2 gyereked, akikkel könnyen boldogulsz, és még csak 33 éves vagy.

- Először is. Kecsivel van olyan, amikor összeveszünk, és több napig egymáshoz se szólunk. A gyerekekkel se olyan könnyű. Aaron 7 éves, Mary pedig 6. Pont ilyenkor szoktak megőrülni...

- Meg majd akkor amikor kamaszok lesznek - vág a szavamba.

- Arról meg ne is beszéljünk! Szerintem nem fogom bírni idegekkel azt a korszakot! És te is nagyon fiatal vagy! A korodhoz képest nagyon jól nézel ki! És van egy titokzatos ember aki randizni szeretne veled nem? - kacsintok

- Jólvanna! - neveti el magát.

- Mi a kaja? - ront be Aaron a konyhába. - Huu, ezt szeretem. - kap ki egy tányért a szekrényből, és elkezd enni.

- Mary hol van? - néz körbe Elly.

- Apával mindjárt jönnek. Valami hülyeséget csinálnak - válaszol neki Aaron.

Ebben a pillanatban Kecsi toppan be a konyhába, Mary-vel a nyakába. Együtt nevetnek, aztán lerakja a kislányomat a nyakából. 

- Milyen rég nem láttalak titeket! - simogatja meg a fejüket Elly.

- Elly...1 héttel ezelőtt is voltál itt - röhögök, aztán berakom a mosogatóba a csészéjét. - Még valamit? - nézek rá.

- Nem köszi, már így is indulnom kéne - áll fel, aztán felveszi a kabátját. - Kellemes estét! - int egyet, aztán eltűnik.

1 óra múlva a gyerekek már az ágyban fekszenek. Én kecsivel ülök a nappaliba, és valami filmet bámulunk a TV-ben.

- Jó kis nap volt - karol át, aztán a nyakamba fúrja a fejét.

- Ezt minden áldott este elmondod - nevetek fel

- Veled minden nap csodás! 

Válaszra már nem volt idő, mert a nyakamról át tévedt a számra. Ösztönösen visszacsókoltam, aztán ledöntött a kanapéra. Ehhez is fűzödik egy emlék. Csak akkor az asztalon feküdtem. Hmm...

Hallom , hogy valaki jön le a lépcsőn, ezért ellököm magamtól kecsit, és gyorsan felülök. Mary jelenik meg az ajtóban.

- Rosszat álmodtam - dörzsöli meg a szemét

- Majd én megyek - állok fel, aztán bemegyünk a szobájába.

Megvárom amíg visszafekszik, aztán a könyvespolchoz lépek. Mindig mesélek neki valamit, ha ilyen történik.

- Anyu... - szólal meg.

- Tessék?

- Most ne mesekönyvből mesélj nekem lécci!

- Akkor mit meséljek? - ülök le mellé.

- Monduk azt, hogy hogyan ismerted meg apát.

- Huu az hosszú történet.

- Légyszi! Kíváncsi vagyok rá!

- Rendben...Az egész akkor kezdődött, amikor a családommal visszaköltöztünk Párizsba...