Kirándulás és megdöbbenés: MIVAAAN?!
1. rész

Egész éjjel nem tudtam aludni. Folyamatosan a hangosbemondón és Castielen járt az agyam. Kezdek érte egy kicsit aggódni... azt mondták, hogy Castiel balhés srác. Talán ennek van valami köze hozzá? Eh, én nem értek semmit!

Kopogtattak az ajtómon, aztán Ethan dugta be a rajta a fejét:

- Bejöhetek?

- Persze, gyere csak - csúsztam arrébb az ágyon, hogy bebújhasson mellém.

- Mi van veled Avery? Tudom, hogy van valami, mert már akkor is feszült voltál, amikor hazaértél.

- Ma előbb jöhettünk haza a suliból. Minden diák, kivéve Castiel. Őt az igazgatóiba hívták, én meg elkezdtem egy kicsit aggódni. A többiek mondták, hogy Castiel balhés srác és szerintem ennek van köze ahhoz, hogy ott kellett maradnia.

- Hát igen. Ha jól tudom Castielnek volt pár rossz lépése és így mindenki elkönyvelte balhésnak. Ezért van az, hogy félnek Castiel-től.

- Félnek tőle? Pedig ahhoz képest, hogy bunkó, tud kedves is lenni. Meg vicces. De azért ez az igazgatós sztori durva egy kicsit nem? Vagy csak nekem? Miért? Miért aggódok érte? - temettem bele a fejem Ethan vállába.

- Most azt kéne ilyenkor mondani, hogy beleestél... de én egy kicsit kételkedek. Nem nagyon úgy tűnsz, mint akinek tetszik.

- Ne tőlem kérdezd...

- Akkor kitől?! Kérdezzem meg Apát, hogy: Hé Apa! Avery-nek tetszik Castiel?

- Jól van na, csak mondtam.

- Mindegy - sóhajtott. - Majd kérdezz rá holnap.

- Nem hiszem, hogy elmondaná. Castiel nem olyan típus.

- Azért egy próbát megér... - simogatta a fejem. Én pedig elgondolkoztam azon, amit mondott, de nem jutottam semmire. Aznap este ottmaradt mellettem.

Reggel amikor felkeltem Ethan már nem volt a szobába. Gondolom, elment a suliba vagy mit tudom én. Kivánszorogtam az ágyból, és a szekrényhez léptem. Semmi kedvem ma suliba menni...

Lemásztam a létrán és benyitottam Apához. Reggel mindig leül még egy kicsit dolgozni, mielőtt elmegy itthonról. A papírokat bújta, és számolt. Ing volt rajta és az olvasó szemüvege.

- Apa, ha valakit behívnak az igazgatóiba, akkor komoly baj van? - tértem egyből a lényegre.

Furcsán rám nézett, de amikor látta, hogy komolyan gondolom így szólt:

- Miért, baj van a suliba? Igazgatóit kaptál?

- Dehogy! Csak az egyik fiút behívták és aggódok érte egy kicsit.

Na, Apa ekkor úgy nézett rám, mint aki nem normális...

- Mindegy - sóhajtottam, aztán gyorsan kimentem, mielőtt elkezdene kérdezősködni.

Akkor már csak Anya maradt...

Lementem a lépcsőn és megkerestem Anyát. Meg is találtam a konyhába. Hol is lenne máshol?

- Anya... ha valakit behívnak az igazgatóiba, akkor komoly a baj?

Idefordult, aztán hasonló nézést kaptam, mint Apánál.

- Baj van? Mármint a suliba.

- Miért jössz te is ezzel? Csak Castielt behívták az igazgatóiba tegnap, én meg totál ideg vagyok miatta! - fakadtam ki.

Anya megdöbbent a kitörésem miatt, de aztán sóhajva elmagyarázta:

- Ez attól függ, hogy milyen oldalról nézed. Ha pozitív, akkor azért hívnak be, hogy megdícsérjenek. Viszont ha negatív... akkor igen, komoly a baj, mert sok esélye van arra, hogy kapsz egy beírást, leszidnak vagy kirúgnak a suliból.

Az utólsó három szó hallatára elnémultam.

Kirúgni... a... suliból? Ugye nem?

Eszméletlenül gyorsan felkaptam a táskámat, cipőmet és a pénzemet, aztán elkezdtem futni. A buszra nem akartam várni, inkább minél előbb a suliba érjek. A rettegés, ami elkapott minden lépésnél egyre nagyobb és nagyobb lett, végül az egész testemet betöltötte...

Amikor a sulihoz értem berontottam az ajtón és Castielt kerestem a tekintetemmel. Hát, őt nem találtam meg, de Rosa és Kim észrevettek, így odasétáltak hozzám.

- Szia Avery! Hogy vagy? - köszönt Rosa.

- Ööö... nem nézel ki túl jól. Baj van? - kérdezte Kim.

- Nem láttátok Castielt? Sürgősen beszélnem kell vele.

- Huu, én sose látom szinte. Bocsi - húzta el a száját Rosa.

- Kérdezd meg Natanielt - javasolta Kim. - Ő folyton a suliba kószál, szerintem többször látta, mint mi.

- De ha ő is járkál, akkor nehezebb lesz megtalálni... - szomorodtam el.

- Nem mindig. Sokszor tartózkodik a D.Ö.K terembe. Keresd ott.
- Köszi csajok! Majd találkozunk! - futottam el.
Megkerestem a D.Ö.K termet, amit Kim mondott. A mi termünkel szembe volt, így nem kellett sokat keresnem.

Bekopogtam, de nem kaptam választ. Újra próbálkoztam, de még mindig semmi. Hát, akkor én benyitok. Nincs időm most játszadozni!

Amikor óvatosan benyitottam földbe gyökerezett a lábam. Egy szőke hajú fiút láttam, meg egy barna hajú csajt, akik elmélyülten "puszilkodtak". Ööö... ez most mi? Komolyan ezt a helyet választották?

Köhintettem egyet, mire szétrebbentek. Mindketten zavarba voltak, ahogy én is.

- Bocsi, én nem akartam zavarni, csak Natanielt keresem - próbáltam menteni a helyzetet.

- Én vagyok az - igazította meg a nyakkendőjét a fiú. - Mit szeretnél? - mosolygott kedvesen.

- Akkor én... megyek is - nyitotta ki az ajtót a lány.

- Oké. Szia Melody! - köszönt Nataniel.

- Szia... - szóltam én is.

Melody (mint az előbb megtudtam) kiment a teremből és becsukta az ajtót. Vártam, hogy Nataniel nekem essen, hogy miért zavartam meg a pillanatot, de ő csak mosolyogva állt és várta, hogy mondjak valamit.

- Ja, őőőő igen. Kim mondta, hogy itt szoktál lenni. Castielt keresem. Nem tudod hol van? - tedtem fel neki a (fontos) kérdésemet.

- Castiel... - rándult meg az arca. - Nem tudom hol van.

- Akkor hol láttad utoljára? Kim mesélte, hogy sokat mászkálsz a suliba. Csak láttad!

- Mit szeretnél tőle? Ha sulis dolog, akkor arra én is tudok válaszolni.

- Feltenném, de én tőle szeretném hallani a választ... bocsi.

Nataniel felsóhajtott és nem úgy tűnt, mint aki el akarja mondani, de végül rámnézett:

- Legutoljára a B terembe láttam. De szerintem már elment onnan.

- Köszi szépen! Hálás vagyok! - repültem ki a teremből.

Rosa és Kim már eltűntek, így az ő segítségükre nem számíthatok.

Hát, akkor egyedül fogok neki vágni... majd csak jutok valamire.

Elindultam és körbenéztem. A B termet hamar megtalálam és reméltem, hogy Castiel nem ment el és még bent van. De, lehet, hogy elteleportált. Vagy kirepült az ablakon. Oké, asszem kezdek bekattanni...
Amikor be akartam nyitni, egyszerűen nem tudtam. Valaki belülről húzta az ajtót, és meg kívülről húztam. A fene egye meg! Hát, tuti, hogy egy fiú van bent és biztos, hogy nyer, mert erősebb nálam...
Amint ezen gondolkoztam, a benti ember erősebb volt, így egy hatalmas rántással (mondom én, hogy tuti fiú...) kinyitottam az ajtót. Hát ez az ajtó is befele nyílik? Miért nem találnak ki egy olyan, amit húzni kell?
Na, ott tartottam, hogy kinyitotta az ajtót, és pedig bezuhantam. Nem voltam felkészülve a nagy rántásra, így nem helyezkedtem el stabil állásba. Amikor szó szerint beestem a terembe (és ráestem az illetőre) egy fekete hajú, gyönyörű kék szemű sráccal néztem farkasszemet. Ő se szólalt, én se. Erre mondaná Rosa, hogy egymásnak vagyunk teremtve...
- Ööö... bocsi, hogy nem engedtelek be... - kapcsolt először ő.
- Izé... én bocsi, csak... izé... keresek valakit, aki eltűnt és... izé - makogtam.
- Látom, eléggé megviselt az előbbi látvány! - nevetett elég intenzíven. - Ennyire gáz, ahogy kinézek?
- Nem, nyugi, tök helyes vagy... vagyis izé... nem, nem nézel ki szarul... bakker - temettem a kezembe a fejem.
- Egyébként Armin vagyok - szólalt meg, miután abbahagyta a nevetést.
- Avery. A-Armin? Akkor... te vagy Alexy ikertesója? - döbbentem meg.
- Tehát akkor ismered a tesómat? Na, az fasza! Szívesen csevegnék, de keresnem kell egy másik helyet, ahol játszhatok. Csak mert elvileg büntibe vagyok, viszont Nataniel beköpött, hogy elsunyultam ezzel - mutatta fel a PSP-t. - Szóval, további szép napot Borsó!
Bo-Borsó?! Micsoda? A torkomra forrt a szó. Armin épp ki akart menni a teremből, mikor valaki kinyitotta az ajtót. Láttam Armin rémült tekintetét (gondolom tartott attól, hogy egy tanár jön), megfeszült az amúgy izmos karja, és ugrásra készen állt. De... nem volt se tanár, se ügyeletes, sőt, még a takarító se.

- Jé, szia Armin! Avery! Te is itt vagy? - kiáltott vidáman Alexy. - Hogy vagytok?

- Egész jól... - morogtam. Az előbbi eset akkor is nyom marad...

- Csak azért szólok, mert Mr. Faraize szeretne beszélni velünk 7:15-kor. Csak ti hiányoztok, meg Castiel.

Castiel! Őt is meg kell keresnem!

- Én majd később megyek. Sziasztok! - vonult ki Armin az ajtón.

- Én is... majd... én is megyek! - vetettem oda Alexy-nak, majd én is kifutottam.

Hát, Armin köddé vált, már csak pár diák lézengett a folyosón. Van vagy 6 percem (éljen a pontos idő mérés...), hogy megtaláljam azt a majmot. Hol a febébe lehet? Ellógja az iskolát? Vagy elutaztak? Vagy csak szimplán nem akar találkozni másokkal? Vagy csak velem? Ajj, ez a sok "vagy"...

Amint ezen gondolkoztam, megpillantottam az egyik szekrénynél egy vörös hajkoronát. Castiel! Csak az a barom lehet.

A sejtésem beigazolódott, mert Castiel miután kivette a fontos cuccát (ami a fülhallgató volt) a szekrényből, becsapta az ajtaját és elindult.

- Castiel! - kiáltottam utána. Castiel tovább sétált, mintha nem hallaná a hangom. Elkezdtem futni utána. - Hé Castiel! - Még mindig semmi? Ez most süket, vagy csak nem akar figyelni? - Állj már meg egy kicsit! PIROSKA! 

Castiel erre a szóra megmerevedett, én pedig megijedtem. Most... felbosszantottam? Vagy mi a fasz van?

Hátrafordult, mire én tényleg nagy rettegésbe törtem ki. A tekintete... ha gyilkolni lehetne vele, szerintem ő sorozatgyilkos lenne... egy eszméletlenül dühös, és fenyegető pillantást kaptam tőle. Hú, de jó ajándék...

- Mit mondtál?! - nem csak a tekintete, de a hangja is rémisztő volt. 

Mivel nem akartam magam kislánynak mutatni, álltam a tekintetét és félelem nélkül (na persze...) válaszoltam neki:

- Azt mondtam, hogy állj meg. Tudni akarok valamit.

Castiel elindult felém, de én nem mozdultam. Pedig szívesen elfutottam volna. Megütni csak nem fog.

- Mivan? Olyan unalmas az életed, hogy az enyémmel foglalkozol? - szinte köpte a szavakat.

- Nem mondtam, hogy a te életed érdekel. Csak a tegnapról akarok kérdezni valamit - válaszoltam én is elég erősen.

- Miből gondolod, hogy egy ilyen libának fogok válaszolni?

- Nem gondolom. Tudom. Kiszedem belőled, ha az életem múlik rajta - a válaszok még mindig erősen csengtek. Felsóhajtottam. - Miért kellett bemenned az igazgatóiba? - lágyult el a hangom.

- Mit érdekel az téged?! Nem kurvára mindegy az neked?! - kezdett el kiabálni.

- Csak szeretném megtudni! Aggódok Castiel! - kiáltottam én is.

A többi diák pislogás nélkül, döbbenten figyeltek minket. Nem mert senki se szólni, csak csöndben figyelték a jelenetet. Nem nagyon néztem a tömegre, de azért balra kiszúrtam Rosa-t, Kim-et és még pár láányt a tömegbe. Aggódva figyeltek minket, és Castiel háta mögött a szürke hajú fiú csalódott tekintete fogadott.

Ekkor olyan dolog történt, ami nagyon megdöbbentett. Castiel megragadta a vállamnál a pulcsimat, megemelt és a szekrényhez nyomott. A hangja nem volt hangos, de elég keserű valóság volt: kínzó, erős, félelmetes és fenyegető...

- Nem hiszem, hogy egy olyan kislánynak, mint te, egy ilyen dologgal kéne foglalkoznia. Hagyjál engem békén az ostoba kérdéseiddel. Senki nem kérte, hogy aggódj értem. Ezzel nem fogsz semmire se menni. Ezt most megmondom. Az én magánéletemmel ne foglalkozz. Menj, és igazítsd meg a hajad, mint a múltkor - nevetett fel gúnyosan. - Idejössz, eljátszod a királynőt, aztán mindenkit idegesítesz. Gratulálok hozzá. De full komolyan.

Ezzel a mondattal elengedett, félre lökött pár diákot és bevonult az egyik terembe. Nagyokat zihálva, erőtlenül csúsztam le a földre. 

Sose láttam Castiel-t ilyennek. Ez nagyon megrémített, és mély nyomot hagyott bennem. Az a düh, amit az előbb irántam érzett... leírhatatlan.

A többiek még mindig nem mozdultak, de a szürke hajú fiú odasietett hozzám, felsegített, aztán a többiekhez fordult:

- Kérlek, menjetek el innen. Vége van, nincs több látnivaló.

A diákok szétszéledtek, ő pedig megragadta a kezem, és elhúzott egy nyugisabb helyre... ami a raktár volt. Kinyitotta az ajtót, betessékelt (milyen udvarias) aztán ránk zárta.

- Mi történt az előbb? Miért akadt ki Castiel?

- Elmondanám neked... - pillantottam rá.

- Lisander. Te pedig ha jól tudom, Avery.

- Igen és... várj! Honnan tudod a nevem?

- Az egy hosszú sztori. Elmondom, ha te is elmondod az előbbit.

- Tegnap behívták Castielt az igazgatóiba. Másnap megkérdeztem Anyát, hogy mik lehetnek a lehetséges szituációk. A negatívakra megrémültem, és tudni akartam, hogy mi is történt. Elkezdtem aggódni Castiel miatt... - a sírás kerülgetett, de folytattam. - Aztán most rákérdeztem, de... olyan mérgesen fogadta. Sose láttam még ilyennek és... megijedtem tőle... aztán... - nem tudtam folytatni, mert kitört belőlem a sírás. Annyira nem értettem az egészet, hogy már elbőgtem magam. Elbőgtem magam  egy ilyen szituáció miatt. Elbőgtem magam Castiel miatt. És elbőgtem magam Lisander előtt, aki egy kis idő után átölelt. Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen nem is ismerjük egymást...

- Mennünk kell - szólalt meg. - Várnak már.

- Tudom - bontakoztam ki az öleléséből. - De így? Így menjek be a terembe? Tiszta könny az arcom, vörös az orrom...

- Hát, a könnyeken nem tudunk segíteni, de mivel lány vagy, gondolom van nálad már szépítkezőszer - mosolyodott el. - Azzal simán el tudod tüntetni. Rosa is ezt szokta csinálni.

- Ismered?

- Persze. Ő a bátyám barátnője. Na de menjünk, mert a végén lemaradunk az egész... akármiről.

gyorsan előkaptam az alapozót a táskámból, és rendberaktam magam. Miután végeztem Lisander újból megragadta a kezem, én pedig nem ellenkeztem. Miközbe mentünk, próbált felvidítani. Na, nem viccekkel, hanem kedves dolgokat mondott, mesélte, hogy Castiel mindenkivel ilyen, ha ideges, összekócolta a hajam, néha néha meglökött és még sorolhatnám. Azt is mondta magáról, hogy szeret énekelni. Elképzeltem Lisandert, és felnevettem.

Minden lépésnél nagyobb lett a félelmem... amint belépek a terembe, mindenki szeme elé tárul az arcom, amit a sírás megrongált.

De leginkább attól félem, hogy Castiel meglátja.

Új suli, új emberek és rengeteg égés... rosszabb lehet?!

Másnap reggel, amikor még javában szunyáltam, megszólalt az ébresztőm. Recsegős hangjával egyből kivert az ágyból, és ijedten kaptam oda a készülékhez. 6:00-kor mi a francért ébreszt ez a szar?! Ha jól emlékszem akkor 6:30-ra állítottam, bár nem mintha sok értelme lenne annak a fél órának, de akkor is.

Kimásztam az ágyból, és egy gyors szekrénykutatást tartottam. Egyik ruhám se jó, pedig van vagy 50 darab. Lilához most nincs kedvem, a zöld nem áll annyira jól (akkor minek vettem meg?) a kék meg... az sem jó.

Hm... ez a fehér póló nem is olyan rossz. Ha felveszem a piros sapkámat, akkor még jól is áll. Nem is rossz! Mégis van valami érzékem az öltözködéshez... legalábbis, amíg 40 éves nem leszek.
Ráérősen lemásztam a létrán, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Út közben rápillantottam a falon lógó órára. 6:20, szóval még rengeteg időm van elkészülni. Összepakolok, egy kis sminket feldobok az arcomra, aztán szerintem még pont lesz annyi időm, hogy elérjem a buszt.
Amikor a kis helyiségbe beértem, felkapcsoltam a neont és... úristen, rosszabbul nézek ki, mint gondoltam... már ha a csapzott hajat és a karikás szemeket lehet annak venni. Hát akkor essünk neki.
Elővettem a fiókból a fésűt, és megtéptem vele a hosszú hajamat. Már majdnem kész voltam, mikor a fésű egy hatalmas csomóba akadt bele. Elkezdtem rángatni a segítőmet (mármint a fésűt) és vártam, hogy kifésülje a csomót. Na, nem azt mondom, hogy nem téptem ki legalább 3 tincsre elegendő hajszálat, de végül a csomó elvesztette a csatát. 
A fésülés után előkaptam minden sminkkészletet, amit a szekrényben találtam. Alapozó, korrektor, szempillaspirál, szemkontúrceruza és még sorolhatnám a többi csecsebecsét. Gyorsan magamra pakoltam mindent, aztán amikor láttam, hogy katasztrofális az eredmény lemostam mindet. Aztán mehetett előről, addig, amíg meg nem elégedtem a végeredménnyel.
Vagy 20 percig ezzel cseszekedtem, mire kijutottam a fürdőszobából. Gyorsan lerohantam a lépcsőn... vagyis lerohantam volna, ha nem feküdt volna ott Ethan egyik pólója. Nem vettem észre, és elcsúsztam rajta, aminek az lett a következménye, hogy egy hatalmasat zakóztam. Még jó, hogy csak az utolsó 3 lépcsőfokon zuhantam le.
Amikor sikeresen (khm... igen) földet értem szembetaláltam magam Anya döbbent tekintetével.
- Hát veled meg mi van? Bal lábbal keltél? - nevetett a képembe.
- Á, dehogy. Csak a cuki öcsém pólójában csúsztam el... már vagy harmadszor - forgattam a szemeimet, majd ránéztem Anyára, aki továbbra is szó nélkül állt mellettem. - Nem akarsz felsegíteni?
- Ja, dehogynem. Ne haragudj! - és amint elmondta a mondatot lenyújtotta a kezét.
- Rád nem haragszok. CSAK Ethan-re - hangsúlyoztam ki a "csak" szót.
- Ethan! Hányszor mondtam, hogy ne hagyd szanaszét a cuccod?! - kiáltott be Anya a nappaliba.
- Vagy úgy ötvenszer? - hangzott a válasz.
- Ajj... - sóhajtott Anya. - Reménytelen eset vagy!
- Nem vagyok reménytelen, csak lehetetlen.
- Nem ugyanaz a kettő?! - kezdtem ideges lenni.
- Ugyan Avery... - jött ki a nappaliból. Félmeztelenül. Aha, szóval levette a pólóját, ledobta a lépcsőre, aztán én orra estem benne. Szuper... de komolyan. - Ez csak egy poén!
- Majd olyan poént fogok adni neked, hogy az már fájni fog! Jobban, mint a fárasztó viccek! Hogy lehetsz ilyen igénytelen?!
- És te ilyen ingerlékeny? - fogta meg az arcom és hajolt fölém mosolyogva.

- Hagyjál már! Inkább foglalkozz a rohadt COD-al!
- Huu, jó ötlet! Köszi!
- Ethan, le ne ülj a gép elé, mert 15 perc múlva suliba kell menned! - kiáltott Anya.
- Tényleg basszus! De jó, hogy csak 7:15-kor kezdődik.
- Micsoda?! Neked akkor kezdődik? - majd a kiabálás után belém nyilalt a felismerés. - Uramatyám! Hány óra van?
- Most van kérlek szépen... - pillantott az órájára. - 7:02.
- Basszus, elkéstem a suliból! - kaptam fel a táskámat, és iszonyú gyorsan a cipőmet.
- Easy rider öcsém! - röhögött Ethan.
- Avery! Barátkozz! - szólt utánam Anya.
Kirohantam az utcára, és a tegnap megjegyzett térkép irányába (tegnap este megnéztem, hogy merre van az iskola) kezdtem el rohanni. A buszt sikeresen lekéstem, így rohantam a suliba.
Amikor beértem, az első dolgom az volt, hogy körül néztem. Rengeteg a szekrény a folyosón. Díjak, trófeák (nyilván erős az iskola kosárcsapata) és rengeteg érem. Miután körülnéztem, felmerült bennem két lehetőség:
1. Bemegyek az osztályterembe, elnézést kérek, és leülök egy üres helyre... de az, hogy néz már ki?
2. Bemegyek a mosdóba, megigazítom a hajam és csak utána megyek be a terembe.
Na jó, egyik se volt egy nagyon jó ötlet, de a 2. elfogadhatóbb volt, így amellett döntöttem.
Megkerestem a mosdót, és próbáltam megigazítani a hajam. A futástól eléggé szétjött, és fésű nélkül nem tudtam sok mindent kezdeni vele, így végül betűrtem a sapkám alá. Ha már a mosdóba voltam, elintéztem a folyó ügyeimet is.
Amikor kimentem a WC-ből, egy nagy ledülettel valaki belémjött. De olyan erősen, hogy hanyatt estem.
- Bocs - szólalt meg, aztán a kezét nyújtotta.
Nem néztem fel, hogy ki az, hanem egyből megfogtam a kezét és hagytam, hogy felhúzzon. Amikor felálltam és megláttam a hang tulajdonosát elképedtem.
- Ca-Castiel? Hogy kerülsz ide?
- Mondjuk úgy, hogy ide járok suliba?
- Marha vicces... de akkor miért nem vagy órán?
- Elkéstem - hangzott az egyszerű válasz.
Lepillantottam és észrevettem, hogy még mindig fogom a kezét. Gyorsan elkaptam az enyémet, és a sapkámat kezdtem el igazgatni.
- Khm... szívesen álldogállnék még itt, de nem akarom jobban kiverni a biztosítékot, szóval én megyek órára és... - szólaltam meg egy kis idő után, de aztán most elgondolkoztam. Mi a fenét mondjak? Hogy jöjjön velem? Hogy kísérjen el az órára?
- Ne aggódj, én is oda tartok. Csak még ki akartam ezt dobni - mutatja fel az üres cigis dobozt.
- Te dohányzol?!
- Mintha ez téged annyira érdekelne - húzta gúnyos mosolyra a száját, aztán elindult.
Mivel nem akartam egyedül beállítani (az nagyon ciki lenne!) így utána iramodtam. Amikor megérkeztünk a terem elé, odapattantam az ajtóhoz és elkeztem rángatni, de mindhiába, mert nem nyílt ki. Bezárták az ajtót? Vagy nem is ide kellett volna jönni? De akkor Castiel miért hozott ide?
Amikor már egy ideig rángattam azt a nyomorult ajtót, Castiel mellém léppett, és kinyitotta. Ó, hogy befelé nyílik! Így már értem! 
Az a kár, hogy akkor nyitotta ki, amikor egy hatalmas lökéssel nekidőltem az ajtónak, úgyhogy szó szerint beestem a terembe. Ha Castiel nem kapja el a derekamat, szerintem orra is esek.
Castiel újra stabil állásba helyezett, megveregette a vállamat, aztán arréb lökött. Megint meginogtam, de nem estem el.
Ránéztem az osztályra, akik pislogás nélkül bámultak. Megeresztettem egy kínos mosolyt, aztán kiegyenesedtem.
- Castiel! Drága Castiel! Megtisztelés, hogy befáradsz az órámra! - szólalt meg egy idős hölgy, aki gondolom matek tanár volt. Legalábbis, ezt állapítottam meg, amikor a táblára néztem.
- Részemről az öröm Mrs. Turner - mosolygott Castiel, aztán leült egy szürke hajú fiú mellé. Mrs. Turner aztán hozzámfordult.
- Csak nem az új diákot, Avery Clark-ot ismerhetem meg? És maga is elkésett?! - szórt villámokat a szeme a szemüvege mögül.
-De, én vagyok az. Az elkésésről meg... hát igen, sajnos így van - vontam meg a vállam.
- Na üljön le gyorsan, mielőtt bevésem az igazolatlant! - hadonászott dühösen. Húha, itt nagy bajok vannak.
Két üres hely volt. Az egyik egy indiai (vagy nem tudom milyen) fekete hajú lány mellett volt. Eszméletlenül dühös pillantása volt, és gúnyos mosolya. Hát, egy kígyó mellett nem akarok ülni...
A másik viszont egy kék hajú, rózsaszín szemű fiú mellett volt, aki viszont kedvesen mosolygott. Inkább mellette, mint a kígyó mellett.
Leültem mellé, és ránéztem. Még mindig ott ült az arcán az a kedves mosoly, ami egy kicsit megnyugtatott. Hát, nem mondom, hogy jól kezdődik a nap, de elviselhető...
Az óra közepén viszont egy füzetlapot tolt elém.

Már ment is a válasz:

Egy ideig még leveleztünk és egész jó barátok lettünk. Van bennünk pár közös dolog, de van olyan is ami nagyon eltérő. Viszont amikor kicsöngettek újdonsült padtársam megragadta a karomat, és kihúzott a teremből. Gyorsan beállt a büfé sorába és megszólalt.
- Szóval Avery.
- Igen. Te meg Alex.
- Rakj hozzá egy y-t! - mosolygott.
- Micsoda? - úgy néztem rá mint aki nem normális.
- Alexy. Nem Alex! Sokan összetévesztik - nevetett.
- Ú, bocs, nem jó a névmemóriám - szégyeltem el magam. Basszus, de ciki! Elfelejtettem a nevét!
- Semmi baj! Senki sem tökéletes! - vigyorgott. Kezdem azt hinni, hogy ez a srác egy kicsit... hogy is mondjam... túl vidám?
- Kérsz valamit? - kérdezte, amikor sorra kerültük.
- Á, nem köszi! Nem vagyok éhes.
- Nem hoztál pénzt ugye? - mosolygott.
Basszus, ez a srác oké, hogy vidám, de milyen okos! Tényleg nem hoztam magammal, mert otthon felejtettem a nagy sietségben.
Választ nem adtam neki, csak elfordítottam a fejem. Amint megtettem ezt a mozdulatot, megkordult a gyomrom. Ó, a fenébe! Remélem Alexy nem hallotta ebben a nagy hangzavarban. De sajnos igen, mert a kék hajú barátom elnevette magát, aztán a büféshez fordult.
- Két müzliszeletet kérnék szépen! - mondta, aztán kifizette.
Az egyiket odaadta nekem, aztán elkezdtünk sétálni a folyosón.
- Mesélj egy kicsit magadról! Szeretek enbereket megismerni - kezdett bele a beszélgetésbe.
- Hát jó. Pár napja költöztünk ide a szüleimmel, és az öcsémmel. A szüleimet Miranda-nak és Stan-nak hívják, az öcsémet Ethan-nek. Amit utálok, az az, hogy ha valaki bunkó és ostoba. Szeretek rajzolni és... asszem ennyi.
- Huh, hát nem vagy valami bőbeszédű. De nekem ennyi is elég - mosolygott.
- De akkor most te is mondj valamit! 
- Ja, jó bocsi. Na szóval. Szeretek zenét hallgatni és vásárolni. Van egy ikertesóm, akit Armin-nak hívnak. Nem vagyunk egyformák, mert neki kék a szeme, és fekete a haja, meg egy nagy kocka. Azt hiszem néha féltékeny vagyok a játékaira - neveti el magát. - Sokszor van az, hogy nem is figyel oda, meg órákon is állandóan a PSP-n játszik titokban a pad alatt. 
- Hát, most többet mondtál az ikertesódról, mint magadról.
- Na nem baj. Egyébként... - de befejezni nem tudta a mondatot, mert egy gúnyos hang megszólalt mögöttünk.
- Na, ki van itt lányok? Csak nem a suli új csitrije és az új barátja?
Hátrafordultam és három lányt láttam magam mögött. Az egyik volt az indiai, a másik egy barna hajú volt. Mégis, aki megszólalt (legalábbis szerintem) egy laza göndör hajú, nagyon ostobának tűnő szőke lány volt.
- Elgurult a gyógyszered plázacica? - néztem rá.
- És még pápaszemes is! - nevetgélt.
Leemeltem a szemüvegemet (olvasószemüveg, nem távollátó) és lekicsinylően bámultam rá.

- El sem hiszem, hogy ilyen picsák járnak ebbe a suliba. Az még oké, hogy vannak bunkók... legalábbis gondolom. De, hogy ilyen kígyókat beengedni ide... melyik állatkertből szabadultatok ki? Remélem nem a Párizsiból. Na, nem pazarlom az időmet éretlenekre. Gyere Alexy, menjünk! - ragadtam meg a karját és otthagytam az elképedt (és gondolom dühös) lányokat.

Amikor távolabb értünk tőlük, Alexy megszólalt:

- Te aztán nem hagyod magad!

- Ilyenek ellen nem. De például erős fiúktól még én is félek - válaszoltam.

- Na, akkor Castiel nem a te súlycsoportod! - nevetett.

- Ezt hogy érted? - fordultam felé.

- Hát, Castiel balhés srác. Mindig verekedik, lóg az órákról, iszik, cigizik és még sorolhatnám. Viszont Castiel a legjobb kosaras, így... hogy is mondjam...

- Odavannak érte a csajok? - segítettem ki.

- Ezt akartam mondani. Rengeteg bajnokságot megnyertek már.

- Te is játszol?

- Én?! Ugyan, dehogy! Semmiképp! Inkább hallgatom a zenéimet.

- Vagy úgy... de most nem tesi lenne?

- Tényleg! Szerintem el is késtünk! Nyomás gyorsan a tornaterembe!

Alexy-vel elkezdtünk futni és közben majdnem fellöktünk pár diákot. Kilöktem az ajtót, de az udvaron megtorpantam. Merre van a tornaterem? Jobbra egy virágos (vagy növényes? Nem tudom) kertet láttam, így nem hiszem, hogy arra kéne menni. Akkor marad a bal oldali épület ami... elég ronda, már ha ezt megjegyezhetem. De most nem ez a legnagyobb bajom.

Óvatosan benyitottam és láttam, hogy a tanár éppen egy lila hajú lányhoz beszél. Elsunyultunk a háta mögött, de aztán Alexy megállított.

- Na figyelj. A lány öltöző jobbra van, a mosdó pedig közvetlen vele szembe. Aztán...

- Jó, most ugye nem fogod elmondani, hogy mi hol van a suliba? - szakítottam félbe.

- Bocsika. Na menj öltözni!

Szót fogadtam neki és benyitottam az öltözőbe. Csupán két lányt láttam. Egy hosszú fehér hajú (ja, azt meg kell jegyeznem, hogy baromi jó a haja) és borostyán szemű lány ült az egyik padon, míg a másik egy kreol bőrű, rövid barna hajú laza csaj volt, aki lustán állt az ablak mellett.

- Szia! Nyilván te vagy az új lány. Mi az, hogy nyilván? Biztosan! Az én nevem Rosalia, de hívj csak Rosa-nak. Tudod, ez a becenevem. Mindenki így hív, szóval neked is megengedett! - pattant oda hozzám (mint az előbb kiderült) Rosa.

- Szia... Avery.

- Nem vagy valami bőbeszédű! - nevetett a másik. - Egyébként Kim vagyok.

- Szia. Csak ti vagytok lányok? - ültem le én is és elkezdtem öltözni.

- Ugyan dehogy! Még vannak egy páran. Csak ők már átöltöztek. Egyébként Kim! Te miért nem tesizel? - kérdezte Rosa.

- Nincs kedvem. Azt mondtam a tanárnak, hogy rosszul vagyok, és mivel elég...

- Jó, értjük a célzást!

- Hát, elhitte, szóval megúsztam a kosarazást.

- Kosarazni fogunk? - kérdeztem, miközben lehajoltam a cipőmért.

- Minden hétfőn azt játszuk. Hogy a fiúk egy kicsit fejlődjenek, és minél több meccset megnyerjenek.

- Igaz, hogy Castiel a legjobb kosaras?

- Naná! Látnod kellene, hogy játszik! Eszméletlenül durva!

- Hát... majd meglátjuk.

Gyorsan összekötöttem a hajam és kimentünk a lányokkal. A terembe lépve egyből rossz érzésem támadt. A három kígyó, akikkel a folyosón találkoztam ott viháncoltak a terem végében. Ne már! Ezek egész gimiben velem fognak egy osztályba járni?

Három csapatra osztottak minket. Két csapat játszik, egy csapat erősít. Én inkább kosarazzak, mint erősítsek, mert nem erősségem a fekvőtámasz, felülés és a többi. Az imádságom bejött, mert Rosa, Kim, egy barna hajú fiú és egy vörös hajú lány társaságába kerültem egy csapatba.

- Kim... látod kik vannak az ellenfél csapatba? - mutat oda a fiú, mire Kim odafordul.

Rosa is, meg én is odakaptuk a fejünket. Rosa eltátotta a száját, én viszont csak a szemöldökömet húztam fel.

- Amberék! Bakker, meg kell vernünk őket! Nem hagyhatjuk, hogy győzzenek! - dobbantott Rosa.

- De ha jól tudom, egyikünk se jó kosaras... - túrt a hajába a (helyes) srác.

- Az nem jelenti azt, hogy nem verjük meg őket. Ők se olyan jók - szól Kim.

- De szerintem azért jobb lenne, ha Castiel a csapatba lenne.

- Csak nem hiányoltok? - toppant be.

- Castiel! De jó, hogy itt vagy! De neked nem erősítened kellene? - bökte meg Rosa.

- Mondtam a tanárnak, hogy semmi kedvem hozzá, játszani akarok.

- Ühüm... na most meglátjuk, hogy tényleg jól játszol-e - indultam el.

- Csak figyelj Szöszi!

Rossz bevallanom de... Castiel tényleg nagyon jól játszik. Remekül vezeti a labdát, és minden dobása bement a hálóba. Mondjuk a magassága is pont kapóra jött. A végeredmény 8:2 lett, mire Rosa örömében elkezdett ugrálni, Kim pedig győzedelmes mosollyal ajándékozta meg Ambert. Én is rávigyorogtam, és utána egy pad mellett megpihentem, ha már egyszer kibírtam egy tesi órát.

- Na? - állt meg mellettem Castiel.

- Jó, elismerem, tényleg jól játszol. De bánt valami...

- Nem nagyon érdekel.

- Egyszer sem dobhattam kosárra...

Erre Castiel felém nyújtotta a labdát, én pedig boldogan elvettem. A kosár felé fordultam és eldobtam a nagy (és amúgy rohadt büdös, de ez most lényegtelen) kosárlabdát. Naná, hogy nem ment be, és naná, hogy másodszorra, sőt, negyedjére se. Castiel bezzeg röhögött.

- Tudod, elég jó lenne, ha mondjuk nem röhögnél, hanem segítenél! - fordultam oda hozzá dühösen.

- Mit segítsek? Béna vagy és kész!

- Kössz... nagyon jól esett - vágtam hozzá a labdát és bementem az öltözőbe.

Gyorsan magamra kaptam minden ruhámat, aztán kimentem az udvarra, hogy megvárjam Alexy-t vagy a lányokat. Leültem egy padra és ott vártam tovább.

- Akkor Melody nem hazudott, amikor mondta, hogy egy új diák jött - szólalt meg mellettem valaki, mire az ijedségtől arrébb ugrottam. - Nyugi, nem harapok! - nevetett a barna hajú fiú, akivel egy csapatba voltam.

- Csak megijesztettél - tiltakozam.

- Nem akartam. Kentin vagyok.

- Avery Clark.

- Szóval Avery Clark. Mikor...

- Csak Avery - szóltam közbe.

- Mikor jöttél? Úgy értem ebbe a városba. - folytatta.

- 2 nappal ezelőtt. Igen, még csak beköltözködni se tudtam, ami nálam azt jelenti, hogy megszokni az aktuális helyet.

- Szóval többször is költöztetek?

- Tessék?

- Azt mondtad az előbb, hogy aktuális. Többször is költöztetek?

- Ja, igen. Az anyukám kiváló szakács, és ezért több helyre is mentünk.

- Értem.

- Kedves diákok! A tanároknak sürgős megbeszélni való dolga van, így mindannyian haza mehetnek, kivéve Castielt, akit AZONNAL várunk az igazgatóiba! - szólt a hangosbemondó.

- Na, ezt gyorsan lerendezték. Ha haza lehet menni, akkor én nem is maradok itt tovább - állt fel Kentin. - Majd még találkozunk! - intett egyet, és továbbállt. Hát, akkor szerintem én sem maradok tovább...

Egész úton a hangosbemondó járt a fejembe. Mi az, hogy Castielt kivéve? Miért kell bemennie az igazgtóiba? Miért nem jöhet haza?

És engem ez miért érdekel?!

Piroska avagy Vöröske

Szó nélkül ültem a vörös mellett. Azt közben megállapítottam, hogy valami metál gyerek lehet, mert elég vad cuccai vannak. És kicsit zavar ez a vörös haj, de az ő dolga nem pedig az enyém. 

Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam az arcát. Ő is felém fordult, és alaposan szemügyre vett. Elég helyes ahhoz képest, hogy idegesít a vörös haja. Gyönyörűek a szürke, de szinte már fekete szemei. Még a kabátján is láttam, hogy izmos. Nyilván jár konditerembe, hogy bukjanak rá a csajok. Szerintem nagy nőcsábász lehet és sorra töri össze a tinicsajok szívét.

- Mit bámulsz Szöszi? 

Bazdki, még mindig bámulom! De ennyire feltűnően?

- Semmit - fordítottam vissza a fejem. - Csak megjegyeztem magamban, hogy idegesít a hajad színe.

- Akkor ne nézd te agyi sérült!

- Nem vagyok agyi sérült! - pattanok fel. - Te vagy az a köcsög bunkó, aki mindig panaszkodik! Minek is idegesítem fel magam egy ilyen alak miatt?! - fakadok ki még jobban.

- Ezt én is kérdezhetném... 

- Te hülye paraszt! Nem tudnál egyszer csöndbe maradni?! Miért kell még jobban felidegesítened?! Szerintem nyilvánvaló, hogy már most rühellek! Nem is értem, hogy a lányok mégis hogyan bírnak ki téged!

- Avery! Mondtam, hogy nem öld meg! - toppant be a nappaliba Ethan, és lefogta a karom.

- Akkor dobd ki! Vagy küld el! De én nem bírom ki egy ilyen bunkó mellett! 

- Milyen szeretni való a húgod... két Amberrel is felér - bámult Ethan-re Castiel.

- Azt se tudom, hogy mit beszélsz! Vagy, hogy ki az az Amber! De... á, inkább nem válaszolok!

Kiakartam menni a nappaliból, de Ethan lefogta a karom, és magához húzott.

- Pont most szerettelek megkérni valamire téged... meg Castielt - súgja a fülembe.

- Azt várhatod, hogy segítek! A mellett sehogy!

- Ne má' Avery! A kedvemért! Légyszi! 

- De most Ethan... jóvan. De csak akkor ha nem szól hozzám.

- Kössz! Na akkor. A feladatotok, bocs helyesbítek - vigyorog. - A feladatod, hogy megvegyél nekem egy játékot.

- Mivan?! Ezért küldesz ki Piroskával?! Normális vagy?

- Ne már! Engem kitiltottak abból a boltból, nem emlékszel?

- Ja, de az rohadt nagy volt! Hogy elkezdtél baromkodni! - röhögtem el magam. - Na mindegy. Mi a címe a játéknak?

- Assasin's Creed.

- És melyik? Három, négy?

- Hm... jó kérdés...

- Ethan! Siess már egy kicsit!

- Akkor legyen a három. Nesze, itt a pénz - nyomta a kezembe. - Hé haver!

- Mivan? - jött ki a nappaliból Castiel.

- Menj el Avery-vel abba a játékos boltba. Te ismered a környéket, Avery viszont nem, és szerintem eltévedne.
- Ennyire béna a húgod?
- Most költöztünk ide, hogy ismerném az utcákat? Te hülye vagy?! - vettem fel a cipőmet.
- Nem, én pasi vagyok. De ha te akarod... amúgy is hülye vagyok. Egy Szöszit fogok kalauzolni.
- Nem kalauzolni, hanem eligazítani!  De gyere mát, mert nem várlak meg!
- Egyébként merre kell menni? - vakarta meg a tarkóját Ethan.
- Át kell menni a parkon, aztán a butik előtt jobbra kell fordulni. Egy kicsit sétálunk, aztán bal oldalt lesz - hadarta el Castiel.
- Hát ezt gyorsan elmondtad!
- Ez van. Aki tudja tartani velem a lépést, azt megdícsérem.
- Jólvan. De ha te tudod velem tartani, akkor esküszöm adok egy csókot - nézek rá kihívó szemekkel.
- Tényleg adsz egy csókot? - vigyorodott el.
- Én mindig komolyan gondolom azt amit mondtam.
- Hát... nem is tudom. Nem olyan csajnak tűnsz mint aki jól csókol.
- Mert te azt csak tudod mi? Bunkó!
Nem vártam meg, hogy mit válaszolt, csak kiiramodtam az ajtón, és turbó sebességre kapcsoltam. Castiel is jött utánam, bár elég nehezen.
Dühösen sétáltam, Castiel pedig loholt utánam. Nem nagyon tudta tartani ezt a sebességet, de ez boldoggá tett. Szerintem úgy néztünk ki kívülről, mint egy összebalhézott szerelmes pár, és én menekülök a pasim elől, aki próbál kiengesztelni. Nem bírtam ki, hogy ne mondjam ki ezt hangosan.
- Most úgy nézünk ki, mint a szerelmesek és akkor most te lennél a pasim. Bloáh!
- Huh... ahhoz képest, hogy nem ismered a környéket elég magabiztosan, és tökösen mész előre - fújta ki magát, amikor egy padhoz értünk. Ő egyből lehuppan rá, és rámtekintve várta, hogy én is leüljek. Vagy, hogy legaláb megálljak.
- Felejtsd el! Minél előbb odaérünk, annál előbb mehetek haza - állok meg előtte.
- Hűtsd le magad Szöszi! - mondta, és egy határozott mozdulattal lehúzott maga mellé.
Pár percig (igazából csak 1) szótlanul ültem mellette. Annyi mindent kérdeztem volna tőle, de egy hang se jött ki a torkomon.
- Te mindig ilyen paprikás vagy? - kérdezte meg, mielőtt szóhoz jutottam volna.
- Ezt én is kérdezhetném. Te mindig ilyen bunkó vagy?
- Nem. Csak akkor, ha egy köcsög csaj van a társaságomba. De te nem válaszoltál az én kérdésemre.
- Nem vagyok paprikás. Vagyis nem mindig. Csak akkor, ha egy ilyen faszfej ül mellettem. Mint te Piroska - röhögtem fel.
- Mit mondtál?!
- Ugyaan! - tekintettem rá. - Én semmit! Mi a baj abban, hogy egy faszfejnek becenevet adok? A Piroska meg tökéletes illik rád!
- Boszorkány! Na, fuss amíg tudsz, mert ezt nem úszod meg! - állt fel.
Szerintem komolyan gondolta, szóval felálltam a padról és eliramodtam. Castiel rohant utánam, én pedig futkároztam, mint a mérgezett egér. Halál biztos vagyok benne, hogy sportol valamit, mert isssszonyú gyorsan tud futni. 
Átugrottam a patakot, aztán futottam tovább. Egy vastag fánál megálltam, mert már nem láttam Piroskát magam mögött.
- Huh, leráztam! - gondoltam, majd kifújtam magam.
- Csá! - kiabált egy hang felettem.
Felnéztem, de a naptól nem láttam semmit. Egy másodperc múlva a földön feküdtem és valaki felettem támaszkodott. Úristen! Mivan, ha egy vén szatír?!
Ezzel a tudattal együtt (és szinte reflexből) arcon csaptam az illetőt.
Gyorsan felpattantam, és ránéztem a vadbaromra. A szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam.
- Öcsém... mekkora erő van benned... pedig csak egy lány vagy... - nyöszörgött Castiel a földön feküdve.
- Te pedig ahelyett, hogy ijesztegetnél, megpróbálhatnál normális lenni! - guggoltam le hozzá és megérintettem az arcát, ahol eltaláltam. Egy kicsit felnyögött, de ami a legfurcsább, hogy nem lökte el a kezem. Hagyta, hogy hozzáérjek.- Nagyon fáj?
- Á, nem. Csak mintha egy acélgolyó talált volna el - forgatta a szemeit.
- Te mindig képes vagy poénkodni úgy látom! - nevettem fel.
- Te meg színvak vagy úgy látom. A pirosat összekeverni a vörössel. Gratulálok - ült fel, aztán a hátával nekidőlt a fának.
Én is mellé telepedtem, aztán elkezdtem gondolkozni. Nem is olyan bunkó. Ha egy kis időt vele töltök, akkor egész tűrhető. Fogalmam sincs, hogy ez az idő alatt Castiel min gondolkozott, de szívesen beleláttam volna a fejébe.
- Az hogy lehet, hogy Ethan az öcséd? Én a bátyádnak néztem - fordította felém a fejét. És tádá! Ki is derült, hogy Castiel min gondolkozott.
- Pedig az öcsém. És egyszerű a magyarázat.
- Belehalnál ha elmondanád? - vesztette el a türelmét. - Az oké, hogy 5 hónap van köztetek, de az hogy lehet? Képtelenség! Azért a szülésről még én is tudok ennyit!
- Nem néztem volna ki belőled.
- Mond már el! Direkt húzol?! 
- Hajj, hogy te ennyire türelmetlen vagy. Ha tudni akarod akkor elmondom. Bár miért pont neked... na mindegy. Én igazából nem Miranda és Stan gyereke vagyok. Engem örökbe fogadtak.
- Örökbe fogadtak?!
- Igen. Az árvaház vezetője szerint, egy péntek este olyan 23 órakor adtak be. Egy öreg bácsi talált engem az utcán, és ő vitt az árvaházhoz. Azt se tudom ki az anyám. Nem is ismertem, de nem is akarok találkozni vele. Ha már volt annyi szeretet benne, hogy otthagyott az utca közepén, akkor gratulálok neki. Az apámat sem ismerem. Annyit mondtak nekem, hogy az anyám kurva és hajléktalan. Biztos egy esetben történt az egész. Teherbe esett, aztán egyedül hagyott. 8 évet töltöttem az árvaházban. A többi gyerek utált, mert az apácák többet foglalkoztak velem. Nem akarták, hogy megtudjam az igazságot. De egy gyerek egyszer a szemembe vágta. Az egész lelki világomat összetörte, és a becsületem is odaveszett. Maggie néni szerint 1 hetet töltöttem a szobámban. Nem jöttem ki, és enni se akartam. Maggie néni volt az, aki miatt megettem az ételt amit behozott nekem. Nem volt egy barátom sem. Kicsúfoltak, megvertek és hasonló dolgokat csináltak. Nem volt senkim és semmim. Talán ez az a dolog, ami megkeményített. Aztán egy áprilisi napon Stan és Miranda jelent meg. Ethan után szerettek volna még egy gyereket, de az sajnos meghalt. Az orvos mondta nekik, hogy jobb lenne, ha Miranda nem szülne többet. Ezért jöttek az árvaházba. Minden gyereket megnéztek, csak engem nem. Mert a szobámba voltam bezárkózva, és egy sálat kötöttem. Piros és narancssárga sálat. Maggie néni viszont őket odavezette hozzám. Megkérdezték, hogy miért nem játszok a többi gyerekkel. Azt mondtam: "Engem a többiek valamiért utálnak és egyedül vagyok. De viszont bolgok is vagyok, hogy magukat megismerhetem". A sálat, amit eddig kötöttem odaadtam Mirandának. Neki jól állnak ezek a színei. Egy ideig még beszélgettünk. De aztán kimentek. Azt hittem, hogy újra egyedül leszek. De aztán mégsem, mert Maggie néni bejött a szobába, hogy csomagoljak, mert magukkal visznek. Engem vittek haza, és ezzel megváltoztatták az életemet. Amikor hazaértünk, megismertem Ethant. És most jönne a filmes jelenet, hogy beleszeretünk egymásba. De semmi ilyensmi nem történt. Szerintem 2 év alatt nagyon erős kapcsolatot teremtettem Ethan-nel. Április 28. Ez a szülinapom, mert ekkor kezdtem el új életet. Már 9 éve velük élek. Aztán most jön majd a suli... fogalmam sincs mi lesz. Na hát, ez az 5 hónap! - vontam meg a vállam, aztán erősen nekidőltem a fának.
- Huh, nem mondom, hogy tudtalak követni, de megértettem a lényegét. Elég szar lehetett, hogy utáltak, de szerintem volt rá okunk. És egyébként... hé, most miért sírsz? Ennyire megbántott amit mondtam? - ült fel jobban. És tényleg. Észre se vettem, de a meleg könnycseppek folyamatosan folytak végig az arcomon.

- Nem csak... - nem tudtam folytatni a mondatot, kitört belőlem a sírás. A múltam, amit soha nem mondtam el senkinek, most Castiel fejében lebeg. És elmondani sokkal rosszabb, mint magamban tartani. Soha nem sírtam el magam, amikor visszagondoltam az egészre. De most mégis...
Castiel egy ideig nem tudta, hogy mit csináljon, de aztán átkarolta a vállamat és gyengéden magához húzott. Ráhajtottam a fejem a vállára, és hallgattam a lélegzetvételét. Ott ültünk a fa aljában, úton a játékbolt felé, és nem szóltunk semmit. Én Castielnek dőltem, és a kabátját összekönnyezve (!!!) kisírtam magamból minden rossz és régi emléket...

Amikor lenyugodtam, egy kicsit még Castiel mellett maradtam. A közelsége megnyugtatott, és 10 perc után elállt a sírásom. Elcsúsztam Castiel mellől, és felálltam.
- Szerintem Ethan már tűkön ülve várja azt a rohadt játékot, szóval menjünk -  töröltem meg a szemem.
- Jó ötlet Szöszi - állt fel Castiel, aztán a vállára nézett. - Mi vagy te? Törpe vízesés? Milyen vizes már a kabátom?
Felnevettem, aztán a karját ráncigálva elhúztam a parkból. Gyorsan elrohantunk a játékboltba, és kifizettük a játékot. Eléggé elfáradtunk, ezért haza buszoztunk.

- Na végre! Azt hittem, hogy eltévedtetek! 45 perce várok erre a szarra! Megvan? Köszi! A szobámban leszek! - kapta ki Ethan a kezemből a játékot, amikor haza értünk.
- Ennyi?! Ezért voltam távol 45 percig, hogy ennyit mondjon?! - akadtam ki.
- Esküszöm kikötözlek, ha nem hagyod abba. Ez bosszantó! - lök meg Castiel.
- Hiába kötözöl ki. Elmenekülök! - röhögtem.
Ahogy ezt kimondtam Castiel nekilökött a falnak, mindkét csuklómat megragadta és a fejem fölött a falnak szorította.
- És innen, hogy szabadulsz el Szöszi? - vigyorgott a barma.
Dühösen összehúztam a szemöldökömet, aztán az ajtó felé tekintettem, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem. 
Fordult a kilincs, aztán nevetést hallottam. Basszus! Ezek Anyáék!
Castiel is odakapta a fejét, majd lazított a szorításon. Kikaptam a kezem a tenyere közül, és el akartam futni. De nem sikerült. Castiel nem volt rá felkészülve, hogy kikapom a kezem, ezért a keze új pózba került. A falnak támaszkodott és én a két keze közé kerültem. El akartam lökni magamtól, de már késő volt.
Anya és Apa pont akkor lépett be az ajtón. Ööö... én a falnak szorítva, Castiel keze a falnak van támasztva, én a között vagyok és eszméletlen közel van hozzám. A kezem a mellkasára tettem (de rohadt izmos basszus!) és erősen meglöktem. Castiel megtántorodott és a szemközti falnak esett, aztán lecsúszott rajta.
- Auu... - fogta a fejét. - Avery, ezt most miért kaptam? Nem volt elég a parkos ütésed? Miért van az, hogy engem mindig bántasz? Nem értem, hogy miért... - meglátta Anyáékat, aztán gyorsan felpattant. - Helló!
Kínosan ácsorogtam, és Castiel is. Én a karkötőmet vizslattam, Castiel a tarkóját vakarta. Anya és Apa nem szólt semmit. Apa felhúzta a szemöldökét, de aztán elmosolyodott. Oldalasan Anyára pillantott, aki szintén mosolygott. Újra ránk néztek, aztán megértettem, hogy mit gondolnak. Ezek at hiszik, hogy vele járok!
- Neeem! Ezzel a balfácánnal sehogy! Ne hogy azt hidjétek! Semmikép! - kezdtem el hevesen tiltakozni.
- Ugyan Avery... nem kell titkolnod - karolja át a vállam Anya.
- De tényleg nem! Vele semmiképp! Maximum akkor, ha normális lesz!
- Én vagyok az egyetlen, aki nem érti ezt az egészet? - szólalt meg Castiel.
- Szerintem igen. Bocs haver, erről lemaradtál! - csapta vállon Ethan.
- Ethan! Te egész végig itt voltál?! - nézek rá.
- Naná! Szerinted ezt kihagyom?
- De hát Ethan? Be sem mutatsz a barátodnak? - puszilja meg Anya az öcsémet.
- Castiel ők a szüleim. Anya és Apa, ő itt Castiel. Sziasztok! - rohan vissza az emeletre.
- Szóval Castiel. Megkínálhatunk valamivel? 
- Nem köszönöm. Már így is haza kéne mennem. A kutyám szétszedi a lakásom, ha nem viszem el sétálni.
- Van egy kutyád? És egyedül élsz? Ezeket eddig miért nem mondtad? - lepődök meg.
- Kérdezted? Nem. Akkor minek mondjam? Na mindegy. Helló!
Anyáék elköszönnek, én viszont nem. Csak ránézek Castielre. Kinyitja az ajtót, de aztán ő is visszanéz. Nem mondunk semmit, csak a tekintetünkkel kommunikálunk. Megköszönök neki mindent. Hogy meghallgatott, hogy megvígasztalt, hogy egyeltalán ott volt velem. 

Castiel bólintott, aztán kisétált az ajtón. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek utána. Felrohantam a szobámba, és kinéztem az ablakomon. Még jó, hogy az utcára néz. Láttam Castielt. Kiment a kapun, de nem sétált el egyből. A kabátja zsebébe dugta a kezét, és felnézett az égre. Egy ideig még a csillagokat bámulta, de utána sóhajtott és elindult. Egészen addig néztem, amíg a sarkon be nem fordult és eltűnt a szemem elől.
Castiel, aki őrzi a múltamat...

Költözünk, de minek?!

Morcosan bámultam ki az ablakon. Fák suhantak el előttem, aztán embereket láttam sétálni. Nevettek, amikor egymáshoz beszéltek. Legalább, ők boldogok voltak. Nem úgy, mint én, aki szinte az egész világot szétlapítaná egy 46-os cipővel. Idegesen doboltam a lábammal, aztán megszólaltam.
- Minek kell nekünk költözni?! Nem jó a régi város?! - háborodtam fel.
- Avery...ezt már ezerszer átbeszéltük - válaszolt Apa. Nem nézett hátra, de ezt meg is értem. Vezetés közben elég cinkes. - Anyád itt kapott egy jó állást, az unokatesómnak pedig volt egy háza, és az pont kapóra jött.
- De basszus! 
- Azért vagy morcos, mert elválasztottunk a barátaidtól igaz? Ne félj, itt is találsz majd! - nézett hátra Anya mosolyogva.
- Nem azért idegbajos. Hanem mert elválasztottátok a műkedvelő nőgyógyász pasijától.
- Ethan! - kiabált rá Anya és Apa egyszerre.
Utálom. Kibírhatatlan. Legszívesebben eltaposnám mint egy kis mezei virágot. 
- Paraszt! - csapom meg a karját. - Három dolgot mondok neked. Egy: nem nőgyógyász, hanem tesitanár! Kettő: nem is volt a pasim!
Három: miből gondolod, hogy nem a barátaim miatt vagyok ideges?! - kiabáltam.
- Olyan sötét vagy, mint a szemed. Állandóan vele voltál, vele mentél mindenhova és a siránkozásodat kellett hallgatnunk. "Miért nem telefonál? Miért nem küld egy SMS-t?" - ennél a résznél elváltoztatta a hangját, és kb. úgy beszélt, mint egy cicababa. Akiket amúgy utálok. Amúgy is. Ne beszéljen nekem a fekete szememről!
- Nem kértem, hogy hallgassad!
- De muszáj volt, mert mindig követtél!
- Sose követtelek! Te voltál, aki mindig a barom haverjaiddal nyomattad azt a rohadt COD-ot! (Call Of Duty, aki nem ismeri)
- Hé! Hagyjátok abba, mert apátok nem tud vezetni miattatok! - dobta le közénk a táskáját Anya. Hát, nem sikerült, mert az anyós ülésről elég nehéz lehetett, és a táska leesett a földre. Ethan lenyúlt érte, és felvette. Mérgesen dobta le középre, aztán visszadugta a fülhallgatóját a fülébe, és elfordította a fejét.
- Avery, legyél kedvesebb az öcséddel. Neki sem eshet jól, hogy ilyeneket mondasz neki - néz vissza rám a visszapillantóból Apa.
- Ő kezdte! És hiába mondod, hogy az öcsém. Nem is az szinte.
- Nem számít az az 5 hónap.
Erre nem válaszoltam, csak újra kinéztem az ablakon. Most biztos gondolkoztok, hogy hogyan lehet köztem és Ethan között 5 hónap. Majd elmagyarázom. Ha nem lennék ideges. Egy új városba költözünk. Banyek!

Amikor megérkeztünk a házhoz, kellemesen csalódtam. Szép ház volt, és jó nagynak nézett ki kívülről. Bár lehet, hogy belülről csak egy egérjuk, egy bazi nagy nappalival. Ez is egy dolog.
Amikor kiszálltam a kocsiból, jobban szemügyre vettem a házat. Szerencsére cuccot nem kellett bevinni, azt Joana (Apa unokatestvére) és a férje már elintézték. Csak a csészék, meg ilyenek kellenek. Hát, itt fogok élni egy jó darabig. Amíg férjhez nem megyek. Bár, azt várhatja mindenki, mert egy fiú se jön be. Mindegyik egy bunkó.
Amíg ezen gondolkoztam, Ethan odajött hozzám, megfogta a lábamat és felemelt. Aztán hátradobott. Tök jól nézhettünk ki. Én ott lógok a hátánál, amíg ő a lábamat fogja. Elég kényelmetlen helyzet volt, de Ethan jól mulatott rajta, szóval én is vele röhögtem.
- Mit csinálsz te őrült? - nevetett Anya.
- Betartom a hagyományokat! Mindig a nő lép be először a házba úgy, hogy a férj beviszi.
- Ajánlom a lányoknak, hogy ne menjenek hozzád. Mert ez borzalmas. Ezt az élményt nem kívánom senkinek - forgatom a szemeimet.
- Ethannek igaza van. Ez a hagyomány... - sandít Apa Anyára.
- Ne! Engem hagyjál! Én nem akarok a hagyományok szerint élni! - szalad el Anya. Szeretem, hogy ilyen hülyék a szüleim.
Amikor Ethan becipelt a nappaliba, ledobott a kanapéra. Sikerült neki a szélére rakni, szóval egy nagy robajjal legurultam a padlóra. Hason feküdve szóltam oda Ethannek.
- Kössz. Ez hiányzott az egész életemből.
- Ugyan, szívességet tettem. Jé, itt van emelet is! Nem jössz? - fordult vissza hozzám.
-  Asszem nem. Még elnézegetem ezt a pókot, ami előttem mászik - aztán rájöttem, hogy mit is mondtam. Sikítva ugrottam fel. - ÁÁÁÁ!! Egy pók! Meg fog enni! Mit csináljak? Felszívom! Hol a porszívó? - rohantam el Ethan mellett, aki pislogás nélkül, szoborrá dermedve próbálta feldolgozni a kitörésem.
A porszívót megtaláltam a fürdőszobába. Egyből felkaptam, és kicipeltem. Közben megállapítottam, hogy baromi nehéz.
- Na hol van? - nézek körbe, amikor beérek a nappaliba.
- Itt van! - a pók ott csücsült Ethan tenyerébe. - Nézd de aranyos! Barátkozni akar veled! - tolja az orrom alá.
- Én meg nem akarok! Vidd innen! Sátán küldöttje! Te fattyú!  ÁÁÁ!! - rohantam el Ethan elől, aki a pókkal üldözött.
- Jólvan már! Menj innen! - kiabáltam, amikor 5 perce rohangáltunk.
- De hát milyen édes...hol a pók? - nézte az üres tenyerét.
- Ethan! Elhagytad a pókot? És most ki tudja hol van?
- Bocsánat, hogy megzavarom a bájcsevegést, de nem segítene valaki? - jött oda Anya. - Nehezen boldogulok a lábosokkal.
- Jajj, Anya miért vagy te szakács? - vette el tőle a lábosok felét Ethan. A negyedét meg én.
Hát jah. Anya szakács, és ezért jöttünk ide. Mert a Párizsi étterem megkérte, hogy főállásban dolgozzon. Ő meg elfogadta, a legnagyobb bánatomra. De hát, van ilyen na.
Bevittük a konyhába a lábosokat, aztán körbe néztem a házban. Tényleg jó nagy. Mi jó nagy? Jó-jó-jó nagy. 
Felmentem a lépcsőn és benéztem egy szobába. Sötét padlót, azon fekete szőnyeget és szürke falat láttam. Nem hiszem, hogy ez lenne az én szobám. Ráadásul, bandák poszterei, és fejhallgatós képek díszítették a falat. Ez a szoba gondolom Ethan tulajdona. Akkor mindegy.
Átmentem a szembelévő helyiségbe, és megállapítottam, hogy ez anyáék szobája. Fehér falak, világos padló, és fehér bútorok. Szeretik a fehéret, szóval nem lepődtem meg. De akkor hol az én szobám? Vagy a kanapén aludjak?!
A házat nem néztem át teljesen, ezért nem találtam. A folyosó végén, egy létrát pillantottam meg. Felhúztam a szemöldökömet, mert hát mégis ki épít bele a falba egy létrát? Nem bírtam megállni, hogy ne másszak fel rajta.
Egy kis folyosót láttam, különböző csendéletekkel a falon. Egyetlen ajtó volt a folyosón. Úgy érzem magam, mintha egy horrorfilmbe lennék.
Amikor beléptem az ajtón, eltátottam a számat. Gyönyörű, vajszínű szőnyeg borította a padlót. Világoskék falakkal, és világosbarna bútorokkal egészítették ki a szobát. A falakon bandák poszterei (persze nem olyanok mint Ethan-nél), és a rajzaim szerepeltek. Nem akarok dicsekedni, de nagyon jól rajzolok. Olyan szinten, hogy Ethan arcát pontosan lerajzolom. Nem szeretek színezni, inkább csak grafittal megrajzolom a képet és kész.
Ez csak az én szobám lehet. De miért van az, hogy létrán kell felmásznom, és elvagyok különítve? Mert ahol a szobám lenne, ott Apa irodája áll most.
Joana! Ő ismer engem, és tudja, hogy szeretek egyedül lenni, távol a világtól. Mostmár értem! Milyen kedves!
Lementem a földszintre, és megtaláltam Anyát a konyhába. Épp a csészéket, a lábosokat és a serpenyőket pakolta. Segítettem neki, aztán pár másodperc múlva megszólalt.
- És...hogy tetszik? Mármint a ház, meg a környék - rakott el egy újabb serpenyőt.
- A környéket még nem ismerem, de a ház...egész jó. Bár...szerintem az iskolára nem ezt fogom mondani - húzom el a számat.
- Jó lesz az is, meglátod! Csak be kell illeszkedned.
- Hajj...ha az menne is.
- Az a baj veled, hogy elzárod magad a világtól. 16 évesen barátkoznod, ismerkedned kellene!
- De senki se akar velem lenni...
- Mert tudják, hogy te ilyen kis zárkózott vagy.
Válasz helyett csak bólintottam. Lehet van benne valami igazság, amit Anya mond.
- Miranda - toppant be Apa a konyhába. - Joana most hívott. Szeretné, ha átmennénk hozzájuk teázni.
- Rendben én benne vagyok. De szerintem Ethan-nek, és Avery-nek semmi kedve hozzá - fordult hátra mosolyogva. 

- Igen, én inkább kihagyom - mentem ki a konyhából.

- Én se megyek! Jön az egyik haverom! - kiabált ki a fürdőből Ethan.

- Máris beszerveztél egy programot? - döbbent le Anya.

- Ja. Jön a haverom! De ezt már mondtam.

- Hát nekem mindegy - sóhajt Anya. - Akkor mi elmentünk. Legyetek jók! - csapják be az ajtót.

Hát akkor most mit csináljak? Hm... megvan! Sütni fogok! Oké, ez elég hülyén hangzik, mert nem tudok, de a palacsinta nem lehet olyan nehéz.

Visszavonom amit mondtam. Elég nehéz. Sőt! Baromira nehéz! 

Pont egy palacsintát sütöttem a serpenyőbe, és próbáltam megfordítani. Fakanál nincsen, mert azt nem pakoltuk még ki. Úgyhogynincs más választásom, feldobom. Na akkor. 1, 2, 3!

Feldobtam a palacsintát, és vártam, hogy leessen. De hiába vártam, nem jött. Felnéztem, és láttam, hogy a palacsinta szépen felragadt a plafonra. Hu de jó! És, hogy szedjem le?!

Találgattam a megoldások között, de nem jutottam semmire. Úgy döntöttem, hogy otthagyom, de Bubu (így neveztem el, ha már ilyen sok galibát okozott) elengedte a plafont, és azzal a lendülettel ráesett a fehér pólómra. Köszönöm szépen!

Leszedtem magamról a palacsintát, és a kukába vágtam. Ott a helye a betyárnak! Ránéztem a pólómra, hogy súlyos e a helyzet. Á, nem. Csak egy óriási olajfolt virít a...most mondjam ki? Kimondom. Szóval egy óriási olajfolt virít a mellem tájékán. Marha jó. Most cserélhetem át. Hogy miért? Mert jön Ethan haverja, és nem léphetek elé úgy, hogy olajos a pólóm! Na ugye!

Kivettem egy tiszta pólót a dobozból, és a kanapéra dobtam. A sajátomat levettem és bementem a fürdőbe. Egy lavórba vizet engedtem és beáztattam. Amikor kimentem a fürdőből, Ethan áll velem szembe.

- Neked az a szokásod, hogy melltartóba mászkálsz a házba? - kérdezi.

Basszus tényleg! Csak egy gatya, meg melltartó van rajtam! 

Berohanok a nappaliba, hogy felvegyem a pólóm. Hát, fel is venném, ha ott lenne a kanapén. De nincs ott. Megette a tehén. Elvitte a szomszéd. Ja, nincs is szomszédunk. De akkor hol van?!

Bejártam az egész lakást, még Ethan szobájába is megnéztem, hátha bevitte oda. De sajna nem.

Lerobogtam a lépcsőn, és bementem a nappaliba, hogy megnézzem megint. De hát hol van?! Emlékszem, hogy ide tettem.

Csengettek. Hát, Ethan drágám, rajtad a sor. Mert én így ki nem nyitom az ajtót. Ebben biztos vagyok.

Össze vissza rohangálok a házban. Most biztos hülyének néztek. Mert miért nem veszek fel egy másikat? Van rá okom. Mert nincs másik pólóm. Vagyis van, csak másmilyen dobozban. Ami nincs a lakásban.

5 percig mág futkosok, de aztán megállok a főfolyosón, és elkiálltom magam.

- Ethan! Nem láttad a pólómat? Mert csak egy melltartóban elég kényelmetlen!

- Nem láttam! Lehet, hogy megette a pók! - röhögött

- Bunkó! - nézek körbe.

Amikor a bejárati ajtóhoz néztem, majdnem szívrohamot kaptam. Nem, nem a pólóm volt ott.

Egy vörös hajú, szürke szemű srác állt az ajtóban. Tényleg! Elfelejtettem, hogy valaki csöngetett! Basszus! Felhúzott szemöldökkel nézett, aztán elvigyorodott. De ez nem normális volt...hanem egy perverz vigyor. De...ó, hogy az a...

Egy óriásit sikítottam, mire Ethan berohant a folyosóra. Automatikusan mögébújtam, hogy a vöri ne lásson.

- Jé, szeva Castiel! 

- Csá! Hát, téged aztán jól megfogtak öregem! Szexi kis csaj. A tied?

- Mi? Ja, nem ő a nővérem.

- A nővéred? Azt hittem a húgod. Hát, ilyet se láttam még. Konkrétan azt hittem, hogy a csajod.

- Perverz állat! - bújtam ki Ethan mögül, aztán bementem a nappaliba. Újra megnéztem a kanapét, de semmi. Várjunk csak...

Lehajoltam, és megnéztem a kanapé alatt. És igen. A fekete fejhallgatós pólóm, ott lapult. Éppen fel akartam venni, amikor füttyentést hallottam az ajtóból.

Hátranéztem, és láttam a vörit magam mögött. Felkaptam a pólómat, és elindultam felé.

- Castiel...szerintem fuss - nézett rá Ethan.

- Dehogy futok! Egy kislány nem tud nekem ártani. Főleg nem egy szőke.

- Avery nyugi! Ne öld meg oké?! - állított le Ethan.

Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. De nem bírom ki a vöri mellett.

De, hogy mi jön ezután...arról fogalmam sincs...

Ethan