Kirándulás és megdöbbenés: MIVAAAN?!
1. rész

Egész éjjel nem tudtam aludni. Folyamatosan a hangosbemondón és Castielen járt az agyam. Kezdek érte egy kicsit aggódni... azt mondták, hogy Castiel balhés srác. Talán ennek van valami köze hozzá? Eh, én nem értek semmit!

Kopogtattak az ajtómon, aztán Ethan dugta be a rajta a fejét:

- Bejöhetek?

- Persze, gyere csak - csúsztam arrébb az ágyon, hogy bebújhasson mellém.

- Mi van veled Avery? Tudom, hogy van valami, mert már akkor is feszült voltál, amikor hazaértél.

- Ma előbb jöhettünk haza a suliból. Minden diák, kivéve Castiel. Őt az igazgatóiba hívták, én meg elkezdtem egy kicsit aggódni. A többiek mondták, hogy Castiel balhés srác és szerintem ennek van köze ahhoz, hogy ott kellett maradnia.

- Hát igen. Ha jól tudom Castielnek volt pár rossz lépése és így mindenki elkönyvelte balhésnak. Ezért van az, hogy félnek Castiel-től.

- Félnek tőle? Pedig ahhoz képest, hogy bunkó, tud kedves is lenni. Meg vicces. De azért ez az igazgatós sztori durva egy kicsit nem? Vagy csak nekem? Miért? Miért aggódok érte? - temettem bele a fejem Ethan vállába.

- Most azt kéne ilyenkor mondani, hogy beleestél... de én egy kicsit kételkedek. Nem nagyon úgy tűnsz, mint akinek tetszik.

- Ne tőlem kérdezd...

- Akkor kitől?! Kérdezzem meg Apát, hogy: Hé Apa! Avery-nek tetszik Castiel?

- Jól van na, csak mondtam.

- Mindegy - sóhajtott. - Majd kérdezz rá holnap.

- Nem hiszem, hogy elmondaná. Castiel nem olyan típus.

- Azért egy próbát megér... - simogatta a fejem. Én pedig elgondolkoztam azon, amit mondott, de nem jutottam semmire. Aznap este ottmaradt mellettem.

Reggel amikor felkeltem Ethan már nem volt a szobába. Gondolom, elment a suliba vagy mit tudom én. Kivánszorogtam az ágyból, és a szekrényhez léptem. Semmi kedvem ma suliba menni...

Lemásztam a létrán és benyitottam Apához. Reggel mindig leül még egy kicsit dolgozni, mielőtt elmegy itthonról. A papírokat bújta, és számolt. Ing volt rajta és az olvasó szemüvege.

- Apa, ha valakit behívnak az igazgatóiba, akkor komoly baj van? - tértem egyből a lényegre.

Furcsán rám nézett, de amikor látta, hogy komolyan gondolom így szólt:

- Miért, baj van a suliba? Igazgatóit kaptál?

- Dehogy! Csak az egyik fiút behívták és aggódok érte egy kicsit.

Na, Apa ekkor úgy nézett rám, mint aki nem normális...

- Mindegy - sóhajtottam, aztán gyorsan kimentem, mielőtt elkezdene kérdezősködni.

Akkor már csak Anya maradt...

Lementem a lépcsőn és megkerestem Anyát. Meg is találtam a konyhába. Hol is lenne máshol?

- Anya... ha valakit behívnak az igazgatóiba, akkor komoly a baj?

Idefordult, aztán hasonló nézést kaptam, mint Apánál.

- Baj van? Mármint a suliba.

- Miért jössz te is ezzel? Csak Castielt behívták az igazgatóiba tegnap, én meg totál ideg vagyok miatta! - fakadtam ki.

Anya megdöbbent a kitörésem miatt, de aztán sóhajva elmagyarázta:

- Ez attól függ, hogy milyen oldalról nézed. Ha pozitív, akkor azért hívnak be, hogy megdícsérjenek. Viszont ha negatív... akkor igen, komoly a baj, mert sok esélye van arra, hogy kapsz egy beírást, leszidnak vagy kirúgnak a suliból.

Az utólsó három szó hallatára elnémultam.

Kirúgni... a... suliból? Ugye nem?

Eszméletlenül gyorsan felkaptam a táskámat, cipőmet és a pénzemet, aztán elkezdtem futni. A buszra nem akartam várni, inkább minél előbb a suliba érjek. A rettegés, ami elkapott minden lépésnél egyre nagyobb és nagyobb lett, végül az egész testemet betöltötte...

Amikor a sulihoz értem berontottam az ajtón és Castielt kerestem a tekintetemmel. Hát, őt nem találtam meg, de Rosa és Kim észrevettek, így odasétáltak hozzám.

- Szia Avery! Hogy vagy? - köszönt Rosa.

- Ööö... nem nézel ki túl jól. Baj van? - kérdezte Kim.

- Nem láttátok Castielt? Sürgősen beszélnem kell vele.

- Huu, én sose látom szinte. Bocsi - húzta el a száját Rosa.

- Kérdezd meg Natanielt - javasolta Kim. - Ő folyton a suliba kószál, szerintem többször látta, mint mi.

- De ha ő is járkál, akkor nehezebb lesz megtalálni... - szomorodtam el.

- Nem mindig. Sokszor tartózkodik a D.Ö.K terembe. Keresd ott.
- Köszi csajok! Majd találkozunk! - futottam el.
Megkerestem a D.Ö.K termet, amit Kim mondott. A mi termünkel szembe volt, így nem kellett sokat keresnem.

Bekopogtam, de nem kaptam választ. Újra próbálkoztam, de még mindig semmi. Hát, akkor én benyitok. Nincs időm most játszadozni!

Amikor óvatosan benyitottam földbe gyökerezett a lábam. Egy szőke hajú fiút láttam, meg egy barna hajú csajt, akik elmélyülten "puszilkodtak". Ööö... ez most mi? Komolyan ezt a helyet választották?

Köhintettem egyet, mire szétrebbentek. Mindketten zavarba voltak, ahogy én is.

- Bocsi, én nem akartam zavarni, csak Natanielt keresem - próbáltam menteni a helyzetet.

- Én vagyok az - igazította meg a nyakkendőjét a fiú. - Mit szeretnél? - mosolygott kedvesen.

- Akkor én... megyek is - nyitotta ki az ajtót a lány.

- Oké. Szia Melody! - köszönt Nataniel.

- Szia... - szóltam én is.

Melody (mint az előbb megtudtam) kiment a teremből és becsukta az ajtót. Vártam, hogy Nataniel nekem essen, hogy miért zavartam meg a pillanatot, de ő csak mosolyogva állt és várta, hogy mondjak valamit.

- Ja, őőőő igen. Kim mondta, hogy itt szoktál lenni. Castielt keresem. Nem tudod hol van? - tedtem fel neki a (fontos) kérdésemet.

- Castiel... - rándult meg az arca. - Nem tudom hol van.

- Akkor hol láttad utoljára? Kim mesélte, hogy sokat mászkálsz a suliba. Csak láttad!

- Mit szeretnél tőle? Ha sulis dolog, akkor arra én is tudok válaszolni.

- Feltenném, de én tőle szeretném hallani a választ... bocsi.

Nataniel felsóhajtott és nem úgy tűnt, mint aki el akarja mondani, de végül rámnézett:

- Legutoljára a B terembe láttam. De szerintem már elment onnan.

- Köszi szépen! Hálás vagyok! - repültem ki a teremből.

Rosa és Kim már eltűntek, így az ő segítségükre nem számíthatok.

Hát, akkor egyedül fogok neki vágni... majd csak jutok valamire.

Elindultam és körbenéztem. A B termet hamar megtalálam és reméltem, hogy Castiel nem ment el és még bent van. De, lehet, hogy elteleportált. Vagy kirepült az ablakon. Oké, asszem kezdek bekattanni...
Amikor be akartam nyitni, egyszerűen nem tudtam. Valaki belülről húzta az ajtót, és meg kívülről húztam. A fene egye meg! Hát, tuti, hogy egy fiú van bent és biztos, hogy nyer, mert erősebb nálam...
Amint ezen gondolkoztam, a benti ember erősebb volt, így egy hatalmas rántással (mondom én, hogy tuti fiú...) kinyitottam az ajtót. Hát ez az ajtó is befele nyílik? Miért nem találnak ki egy olyan, amit húzni kell?
Na, ott tartottam, hogy kinyitotta az ajtót, és pedig bezuhantam. Nem voltam felkészülve a nagy rántásra, így nem helyezkedtem el stabil állásba. Amikor szó szerint beestem a terembe (és ráestem az illetőre) egy fekete hajú, gyönyörű kék szemű sráccal néztem farkasszemet. Ő se szólalt, én se. Erre mondaná Rosa, hogy egymásnak vagyunk teremtve...
- Ööö... bocsi, hogy nem engedtelek be... - kapcsolt először ő.
- Izé... én bocsi, csak... izé... keresek valakit, aki eltűnt és... izé - makogtam.
- Látom, eléggé megviselt az előbbi látvány! - nevetett elég intenzíven. - Ennyire gáz, ahogy kinézek?
- Nem, nyugi, tök helyes vagy... vagyis izé... nem, nem nézel ki szarul... bakker - temettem a kezembe a fejem.
- Egyébként Armin vagyok - szólalt meg, miután abbahagyta a nevetést.
- Avery. A-Armin? Akkor... te vagy Alexy ikertesója? - döbbentem meg.
- Tehát akkor ismered a tesómat? Na, az fasza! Szívesen csevegnék, de keresnem kell egy másik helyet, ahol játszhatok. Csak mert elvileg büntibe vagyok, viszont Nataniel beköpött, hogy elsunyultam ezzel - mutatta fel a PSP-t. - Szóval, további szép napot Borsó!
Bo-Borsó?! Micsoda? A torkomra forrt a szó. Armin épp ki akart menni a teremből, mikor valaki kinyitotta az ajtót. Láttam Armin rémült tekintetét (gondolom tartott attól, hogy egy tanár jön), megfeszült az amúgy izmos karja, és ugrásra készen állt. De... nem volt se tanár, se ügyeletes, sőt, még a takarító se.

- Jé, szia Armin! Avery! Te is itt vagy? - kiáltott vidáman Alexy. - Hogy vagytok?

- Egész jól... - morogtam. Az előbbi eset akkor is nyom marad...

- Csak azért szólok, mert Mr. Faraize szeretne beszélni velünk 7:15-kor. Csak ti hiányoztok, meg Castiel.

Castiel! Őt is meg kell keresnem!

- Én majd később megyek. Sziasztok! - vonult ki Armin az ajtón.

- Én is... majd... én is megyek! - vetettem oda Alexy-nak, majd én is kifutottam.

Hát, Armin köddé vált, már csak pár diák lézengett a folyosón. Van vagy 6 percem (éljen a pontos idő mérés...), hogy megtaláljam azt a majmot. Hol a febébe lehet? Ellógja az iskolát? Vagy elutaztak? Vagy csak szimplán nem akar találkozni másokkal? Vagy csak velem? Ajj, ez a sok "vagy"...

Amint ezen gondolkoztam, megpillantottam az egyik szekrénynél egy vörös hajkoronát. Castiel! Csak az a barom lehet.

A sejtésem beigazolódott, mert Castiel miután kivette a fontos cuccát (ami a fülhallgató volt) a szekrényből, becsapta az ajtaját és elindult.

- Castiel! - kiáltottam utána. Castiel tovább sétált, mintha nem hallaná a hangom. Elkezdtem futni utána. - Hé Castiel! - Még mindig semmi? Ez most süket, vagy csak nem akar figyelni? - Állj már meg egy kicsit! PIROSKA! 

Castiel erre a szóra megmerevedett, én pedig megijedtem. Most... felbosszantottam? Vagy mi a fasz van?

Hátrafordult, mire én tényleg nagy rettegésbe törtem ki. A tekintete... ha gyilkolni lehetne vele, szerintem ő sorozatgyilkos lenne... egy eszméletlenül dühös, és fenyegető pillantást kaptam tőle. Hú, de jó ajándék...

- Mit mondtál?! - nem csak a tekintete, de a hangja is rémisztő volt. 

Mivel nem akartam magam kislánynak mutatni, álltam a tekintetét és félelem nélkül (na persze...) válaszoltam neki:

- Azt mondtam, hogy állj meg. Tudni akarok valamit.

Castiel elindult felém, de én nem mozdultam. Pedig szívesen elfutottam volna. Megütni csak nem fog.

- Mivan? Olyan unalmas az életed, hogy az enyémmel foglalkozol? - szinte köpte a szavakat.

- Nem mondtam, hogy a te életed érdekel. Csak a tegnapról akarok kérdezni valamit - válaszoltam én is elég erősen.

- Miből gondolod, hogy egy ilyen libának fogok válaszolni?

- Nem gondolom. Tudom. Kiszedem belőled, ha az életem múlik rajta - a válaszok még mindig erősen csengtek. Felsóhajtottam. - Miért kellett bemenned az igazgatóiba? - lágyult el a hangom.

- Mit érdekel az téged?! Nem kurvára mindegy az neked?! - kezdett el kiabálni.

- Csak szeretném megtudni! Aggódok Castiel! - kiáltottam én is.

A többi diák pislogás nélkül, döbbenten figyeltek minket. Nem mert senki se szólni, csak csöndben figyelték a jelenetet. Nem nagyon néztem a tömegre, de azért balra kiszúrtam Rosa-t, Kim-et és még pár láányt a tömegbe. Aggódva figyeltek minket, és Castiel háta mögött a szürke hajú fiú csalódott tekintete fogadott.

Ekkor olyan dolog történt, ami nagyon megdöbbentett. Castiel megragadta a vállamnál a pulcsimat, megemelt és a szekrényhez nyomott. A hangja nem volt hangos, de elég keserű valóság volt: kínzó, erős, félelmetes és fenyegető...

- Nem hiszem, hogy egy olyan kislánynak, mint te, egy ilyen dologgal kéne foglalkoznia. Hagyjál engem békén az ostoba kérdéseiddel. Senki nem kérte, hogy aggódj értem. Ezzel nem fogsz semmire se menni. Ezt most megmondom. Az én magánéletemmel ne foglalkozz. Menj, és igazítsd meg a hajad, mint a múltkor - nevetett fel gúnyosan. - Idejössz, eljátszod a királynőt, aztán mindenkit idegesítesz. Gratulálok hozzá. De full komolyan.

Ezzel a mondattal elengedett, félre lökött pár diákot és bevonult az egyik terembe. Nagyokat zihálva, erőtlenül csúsztam le a földre. 

Sose láttam Castiel-t ilyennek. Ez nagyon megrémített, és mély nyomot hagyott bennem. Az a düh, amit az előbb irántam érzett... leírhatatlan.

A többiek még mindig nem mozdultak, de a szürke hajú fiú odasietett hozzám, felsegített, aztán a többiekhez fordult:

- Kérlek, menjetek el innen. Vége van, nincs több látnivaló.

A diákok szétszéledtek, ő pedig megragadta a kezem, és elhúzott egy nyugisabb helyre... ami a raktár volt. Kinyitotta az ajtót, betessékelt (milyen udvarias) aztán ránk zárta.

- Mi történt az előbb? Miért akadt ki Castiel?

- Elmondanám neked... - pillantottam rá.

- Lisander. Te pedig ha jól tudom, Avery.

- Igen és... várj! Honnan tudod a nevem?

- Az egy hosszú sztori. Elmondom, ha te is elmondod az előbbit.

- Tegnap behívták Castielt az igazgatóiba. Másnap megkérdeztem Anyát, hogy mik lehetnek a lehetséges szituációk. A negatívakra megrémültem, és tudni akartam, hogy mi is történt. Elkezdtem aggódni Castiel miatt... - a sírás kerülgetett, de folytattam. - Aztán most rákérdeztem, de... olyan mérgesen fogadta. Sose láttam még ilyennek és... megijedtem tőle... aztán... - nem tudtam folytatni, mert kitört belőlem a sírás. Annyira nem értettem az egészet, hogy már elbőgtem magam. Elbőgtem magam  egy ilyen szituáció miatt. Elbőgtem magam Castiel miatt. És elbőgtem magam Lisander előtt, aki egy kis idő után átölelt. Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen nem is ismerjük egymást...

- Mennünk kell - szólalt meg. - Várnak már.

- Tudom - bontakoztam ki az öleléséből. - De így? Így menjek be a terembe? Tiszta könny az arcom, vörös az orrom...

- Hát, a könnyeken nem tudunk segíteni, de mivel lány vagy, gondolom van nálad már szépítkezőszer - mosolyodott el. - Azzal simán el tudod tüntetni. Rosa is ezt szokta csinálni.

- Ismered?

- Persze. Ő a bátyám barátnője. Na de menjünk, mert a végén lemaradunk az egész... akármiről.

gyorsan előkaptam az alapozót a táskámból, és rendberaktam magam. Miután végeztem Lisander újból megragadta a kezem, én pedig nem ellenkeztem. Miközbe mentünk, próbált felvidítani. Na, nem viccekkel, hanem kedves dolgokat mondott, mesélte, hogy Castiel mindenkivel ilyen, ha ideges, összekócolta a hajam, néha néha meglökött és még sorolhatnám. Azt is mondta magáról, hogy szeret énekelni. Elképzeltem Lisandert, és felnevettem.

Minden lépésnél nagyobb lett a félelmem... amint belépek a terembe, mindenki szeme elé tárul az arcom, amit a sírás megrongált.

De leginkább attól félem, hogy Castiel meglátja.

Új suli, új emberek és rengeteg égés... rosszabb lehet?!

Másnap reggel, amikor még javában szunyáltam, megszólalt az ébresztőm. Recsegős hangjával egyből kivert az ágyból, és ijedten kaptam oda a készülékhez. 6:00-kor mi a francért ébreszt ez a szar?! Ha jól emlékszem akkor 6:30-ra állítottam, bár nem mintha sok értelme lenne annak a fél órának, de akkor is.

Kimásztam az ágyból, és egy gyors szekrénykutatást tartottam. Egyik ruhám se jó, pedig van vagy 50 darab. Lilához most nincs kedvem, a zöld nem áll annyira jól (akkor minek vettem meg?) a kék meg... az sem jó.

Hm... ez a fehér póló nem is olyan rossz. Ha felveszem a piros sapkámat, akkor még jól is áll. Nem is rossz! Mégis van valami érzékem az öltözködéshez... legalábbis, amíg 40 éves nem leszek.
Ráérősen lemásztam a létrán, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Út közben rápillantottam a falon lógó órára. 6:20, szóval még rengeteg időm van elkészülni. Összepakolok, egy kis sminket feldobok az arcomra, aztán szerintem még pont lesz annyi időm, hogy elérjem a buszt.
Amikor a kis helyiségbe beértem, felkapcsoltam a neont és... úristen, rosszabbul nézek ki, mint gondoltam... már ha a csapzott hajat és a karikás szemeket lehet annak venni. Hát akkor essünk neki.
Elővettem a fiókból a fésűt, és megtéptem vele a hosszú hajamat. Már majdnem kész voltam, mikor a fésű egy hatalmas csomóba akadt bele. Elkezdtem rángatni a segítőmet (mármint a fésűt) és vártam, hogy kifésülje a csomót. Na, nem azt mondom, hogy nem téptem ki legalább 3 tincsre elegendő hajszálat, de végül a csomó elvesztette a csatát. 
A fésülés után előkaptam minden sminkkészletet, amit a szekrényben találtam. Alapozó, korrektor, szempillaspirál, szemkontúrceruza és még sorolhatnám a többi csecsebecsét. Gyorsan magamra pakoltam mindent, aztán amikor láttam, hogy katasztrofális az eredmény lemostam mindet. Aztán mehetett előről, addig, amíg meg nem elégedtem a végeredménnyel.
Vagy 20 percig ezzel cseszekedtem, mire kijutottam a fürdőszobából. Gyorsan lerohantam a lépcsőn... vagyis lerohantam volna, ha nem feküdt volna ott Ethan egyik pólója. Nem vettem észre, és elcsúsztam rajta, aminek az lett a következménye, hogy egy hatalmasat zakóztam. Még jó, hogy csak az utolsó 3 lépcsőfokon zuhantam le.
Amikor sikeresen (khm... igen) földet értem szembetaláltam magam Anya döbbent tekintetével.
- Hát veled meg mi van? Bal lábbal keltél? - nevetett a képembe.
- Á, dehogy. Csak a cuki öcsém pólójában csúsztam el... már vagy harmadszor - forgattam a szemeimet, majd ránéztem Anyára, aki továbbra is szó nélkül állt mellettem. - Nem akarsz felsegíteni?
- Ja, dehogynem. Ne haragudj! - és amint elmondta a mondatot lenyújtotta a kezét.
- Rád nem haragszok. CSAK Ethan-re - hangsúlyoztam ki a "csak" szót.
- Ethan! Hányszor mondtam, hogy ne hagyd szanaszét a cuccod?! - kiáltott be Anya a nappaliba.
- Vagy úgy ötvenszer? - hangzott a válasz.
- Ajj... - sóhajtott Anya. - Reménytelen eset vagy!
- Nem vagyok reménytelen, csak lehetetlen.
- Nem ugyanaz a kettő?! - kezdtem ideges lenni.
- Ugyan Avery... - jött ki a nappaliból. Félmeztelenül. Aha, szóval levette a pólóját, ledobta a lépcsőre, aztán én orra estem benne. Szuper... de komolyan. - Ez csak egy poén!
- Majd olyan poént fogok adni neked, hogy az már fájni fog! Jobban, mint a fárasztó viccek! Hogy lehetsz ilyen igénytelen?!
- És te ilyen ingerlékeny? - fogta meg az arcom és hajolt fölém mosolyogva.

- Hagyjál már! Inkább foglalkozz a rohadt COD-al!
- Huu, jó ötlet! Köszi!
- Ethan, le ne ülj a gép elé, mert 15 perc múlva suliba kell menned! - kiáltott Anya.
- Tényleg basszus! De jó, hogy csak 7:15-kor kezdődik.
- Micsoda?! Neked akkor kezdődik? - majd a kiabálás után belém nyilalt a felismerés. - Uramatyám! Hány óra van?
- Most van kérlek szépen... - pillantott az órájára. - 7:02.
- Basszus, elkéstem a suliból! - kaptam fel a táskámat, és iszonyú gyorsan a cipőmet.
- Easy rider öcsém! - röhögött Ethan.
- Avery! Barátkozz! - szólt utánam Anya.
Kirohantam az utcára, és a tegnap megjegyzett térkép irányába (tegnap este megnéztem, hogy merre van az iskola) kezdtem el rohanni. A buszt sikeresen lekéstem, így rohantam a suliba.
Amikor beértem, az első dolgom az volt, hogy körül néztem. Rengeteg a szekrény a folyosón. Díjak, trófeák (nyilván erős az iskola kosárcsapata) és rengeteg érem. Miután körülnéztem, felmerült bennem két lehetőség:
1. Bemegyek az osztályterembe, elnézést kérek, és leülök egy üres helyre... de az, hogy néz már ki?
2. Bemegyek a mosdóba, megigazítom a hajam és csak utána megyek be a terembe.
Na jó, egyik se volt egy nagyon jó ötlet, de a 2. elfogadhatóbb volt, így amellett döntöttem.
Megkerestem a mosdót, és próbáltam megigazítani a hajam. A futástól eléggé szétjött, és fésű nélkül nem tudtam sok mindent kezdeni vele, így végül betűrtem a sapkám alá. Ha már a mosdóba voltam, elintéztem a folyó ügyeimet is.
Amikor kimentem a WC-ből, egy nagy ledülettel valaki belémjött. De olyan erősen, hogy hanyatt estem.
- Bocs - szólalt meg, aztán a kezét nyújtotta.
Nem néztem fel, hogy ki az, hanem egyből megfogtam a kezét és hagytam, hogy felhúzzon. Amikor felálltam és megláttam a hang tulajdonosát elképedtem.
- Ca-Castiel? Hogy kerülsz ide?
- Mondjuk úgy, hogy ide járok suliba?
- Marha vicces... de akkor miért nem vagy órán?
- Elkéstem - hangzott az egyszerű válasz.
Lepillantottam és észrevettem, hogy még mindig fogom a kezét. Gyorsan elkaptam az enyémet, és a sapkámat kezdtem el igazgatni.
- Khm... szívesen álldogállnék még itt, de nem akarom jobban kiverni a biztosítékot, szóval én megyek órára és... - szólaltam meg egy kis idő után, de aztán most elgondolkoztam. Mi a fenét mondjak? Hogy jöjjön velem? Hogy kísérjen el az órára?
- Ne aggódj, én is oda tartok. Csak még ki akartam ezt dobni - mutatja fel az üres cigis dobozt.
- Te dohányzol?!
- Mintha ez téged annyira érdekelne - húzta gúnyos mosolyra a száját, aztán elindult.
Mivel nem akartam egyedül beállítani (az nagyon ciki lenne!) így utána iramodtam. Amikor megérkeztünk a terem elé, odapattantam az ajtóhoz és elkeztem rángatni, de mindhiába, mert nem nyílt ki. Bezárták az ajtót? Vagy nem is ide kellett volna jönni? De akkor Castiel miért hozott ide?
Amikor már egy ideig rángattam azt a nyomorult ajtót, Castiel mellém léppett, és kinyitotta. Ó, hogy befelé nyílik! Így már értem! 
Az a kár, hogy akkor nyitotta ki, amikor egy hatalmas lökéssel nekidőltem az ajtónak, úgyhogy szó szerint beestem a terembe. Ha Castiel nem kapja el a derekamat, szerintem orra is esek.
Castiel újra stabil állásba helyezett, megveregette a vállamat, aztán arréb lökött. Megint meginogtam, de nem estem el.
Ránéztem az osztályra, akik pislogás nélkül bámultak. Megeresztettem egy kínos mosolyt, aztán kiegyenesedtem.
- Castiel! Drága Castiel! Megtisztelés, hogy befáradsz az órámra! - szólalt meg egy idős hölgy, aki gondolom matek tanár volt. Legalábbis, ezt állapítottam meg, amikor a táblára néztem.
- Részemről az öröm Mrs. Turner - mosolygott Castiel, aztán leült egy szürke hajú fiú mellé. Mrs. Turner aztán hozzámfordult.
- Csak nem az új diákot, Avery Clark-ot ismerhetem meg? És maga is elkésett?! - szórt villámokat a szeme a szemüvege mögül.
-De, én vagyok az. Az elkésésről meg... hát igen, sajnos így van - vontam meg a vállam.
- Na üljön le gyorsan, mielőtt bevésem az igazolatlant! - hadonászott dühösen. Húha, itt nagy bajok vannak.
Két üres hely volt. Az egyik egy indiai (vagy nem tudom milyen) fekete hajú lány mellett volt. Eszméletlenül dühös pillantása volt, és gúnyos mosolya. Hát, egy kígyó mellett nem akarok ülni...
A másik viszont egy kék hajú, rózsaszín szemű fiú mellett volt, aki viszont kedvesen mosolygott. Inkább mellette, mint a kígyó mellett.
Leültem mellé, és ránéztem. Még mindig ott ült az arcán az a kedves mosoly, ami egy kicsit megnyugtatott. Hát, nem mondom, hogy jól kezdődik a nap, de elviselhető...
Az óra közepén viszont egy füzetlapot tolt elém.

Már ment is a válasz:

Egy ideig még leveleztünk és egész jó barátok lettünk. Van bennünk pár közös dolog, de van olyan is ami nagyon eltérő. Viszont amikor kicsöngettek újdonsült padtársam megragadta a karomat, és kihúzott a teremből. Gyorsan beállt a büfé sorába és megszólalt.
- Szóval Avery.
- Igen. Te meg Alex.
- Rakj hozzá egy y-t! - mosolygott.
- Micsoda? - úgy néztem rá mint aki nem normális.
- Alexy. Nem Alex! Sokan összetévesztik - nevetett.
- Ú, bocs, nem jó a névmemóriám - szégyeltem el magam. Basszus, de ciki! Elfelejtettem a nevét!
- Semmi baj! Senki sem tökéletes! - vigyorgott. Kezdem azt hinni, hogy ez a srác egy kicsit... hogy is mondjam... túl vidám?
- Kérsz valamit? - kérdezte, amikor sorra kerültük.
- Á, nem köszi! Nem vagyok éhes.
- Nem hoztál pénzt ugye? - mosolygott.
Basszus, ez a srác oké, hogy vidám, de milyen okos! Tényleg nem hoztam magammal, mert otthon felejtettem a nagy sietségben.
Választ nem adtam neki, csak elfordítottam a fejem. Amint megtettem ezt a mozdulatot, megkordult a gyomrom. Ó, a fenébe! Remélem Alexy nem hallotta ebben a nagy hangzavarban. De sajnos igen, mert a kék hajú barátom elnevette magát, aztán a büféshez fordult.
- Két müzliszeletet kérnék szépen! - mondta, aztán kifizette.
Az egyiket odaadta nekem, aztán elkezdtünk sétálni a folyosón.
- Mesélj egy kicsit magadról! Szeretek enbereket megismerni - kezdett bele a beszélgetésbe.
- Hát jó. Pár napja költöztünk ide a szüleimmel, és az öcsémmel. A szüleimet Miranda-nak és Stan-nak hívják, az öcsémet Ethan-nek. Amit utálok, az az, hogy ha valaki bunkó és ostoba. Szeretek rajzolni és... asszem ennyi.
- Huh, hát nem vagy valami bőbeszédű. De nekem ennyi is elég - mosolygott.
- De akkor most te is mondj valamit! 
- Ja, jó bocsi. Na szóval. Szeretek zenét hallgatni és vásárolni. Van egy ikertesóm, akit Armin-nak hívnak. Nem vagyunk egyformák, mert neki kék a szeme, és fekete a haja, meg egy nagy kocka. Azt hiszem néha féltékeny vagyok a játékaira - neveti el magát. - Sokszor van az, hogy nem is figyel oda, meg órákon is állandóan a PSP-n játszik titokban a pad alatt. 
- Hát, most többet mondtál az ikertesódról, mint magadról.
- Na nem baj. Egyébként... - de befejezni nem tudta a mondatot, mert egy gúnyos hang megszólalt mögöttünk.
- Na, ki van itt lányok? Csak nem a suli új csitrije és az új barátja?
Hátrafordultam és három lányt láttam magam mögött. Az egyik volt az indiai, a másik egy barna hajú volt. Mégis, aki megszólalt (legalábbis szerintem) egy laza göndör hajú, nagyon ostobának tűnő szőke lány volt.
- Elgurult a gyógyszered plázacica? - néztem rá.
- És még pápaszemes is! - nevetgélt.
Leemeltem a szemüvegemet (olvasószemüveg, nem távollátó) és lekicsinylően bámultam rá.

- El sem hiszem, hogy ilyen picsák járnak ebbe a suliba. Az még oké, hogy vannak bunkók... legalábbis gondolom. De, hogy ilyen kígyókat beengedni ide... melyik állatkertből szabadultatok ki? Remélem nem a Párizsiból. Na, nem pazarlom az időmet éretlenekre. Gyere Alexy, menjünk! - ragadtam meg a karját és otthagytam az elképedt (és gondolom dühös) lányokat.

Amikor távolabb értünk tőlük, Alexy megszólalt:

- Te aztán nem hagyod magad!

- Ilyenek ellen nem. De például erős fiúktól még én is félek - válaszoltam.

- Na, akkor Castiel nem a te súlycsoportod! - nevetett.

- Ezt hogy érted? - fordultam felé.

- Hát, Castiel balhés srác. Mindig verekedik, lóg az órákról, iszik, cigizik és még sorolhatnám. Viszont Castiel a legjobb kosaras, így... hogy is mondjam...

- Odavannak érte a csajok? - segítettem ki.

- Ezt akartam mondani. Rengeteg bajnokságot megnyertek már.

- Te is játszol?

- Én?! Ugyan, dehogy! Semmiképp! Inkább hallgatom a zenéimet.

- Vagy úgy... de most nem tesi lenne?

- Tényleg! Szerintem el is késtünk! Nyomás gyorsan a tornaterembe!

Alexy-vel elkezdtünk futni és közben majdnem fellöktünk pár diákot. Kilöktem az ajtót, de az udvaron megtorpantam. Merre van a tornaterem? Jobbra egy virágos (vagy növényes? Nem tudom) kertet láttam, így nem hiszem, hogy arra kéne menni. Akkor marad a bal oldali épület ami... elég ronda, már ha ezt megjegyezhetem. De most nem ez a legnagyobb bajom.

Óvatosan benyitottam és láttam, hogy a tanár éppen egy lila hajú lányhoz beszél. Elsunyultunk a háta mögött, de aztán Alexy megállított.

- Na figyelj. A lány öltöző jobbra van, a mosdó pedig közvetlen vele szembe. Aztán...

- Jó, most ugye nem fogod elmondani, hogy mi hol van a suliba? - szakítottam félbe.

- Bocsika. Na menj öltözni!

Szót fogadtam neki és benyitottam az öltözőbe. Csupán két lányt láttam. Egy hosszú fehér hajú (ja, azt meg kell jegyeznem, hogy baromi jó a haja) és borostyán szemű lány ült az egyik padon, míg a másik egy kreol bőrű, rövid barna hajú laza csaj volt, aki lustán állt az ablak mellett.

- Szia! Nyilván te vagy az új lány. Mi az, hogy nyilván? Biztosan! Az én nevem Rosalia, de hívj csak Rosa-nak. Tudod, ez a becenevem. Mindenki így hív, szóval neked is megengedett! - pattant oda hozzám (mint az előbb kiderült) Rosa.

- Szia... Avery.

- Nem vagy valami bőbeszédű! - nevetett a másik. - Egyébként Kim vagyok.

- Szia. Csak ti vagytok lányok? - ültem le én is és elkezdtem öltözni.

- Ugyan dehogy! Még vannak egy páran. Csak ők már átöltöztek. Egyébként Kim! Te miért nem tesizel? - kérdezte Rosa.

- Nincs kedvem. Azt mondtam a tanárnak, hogy rosszul vagyok, és mivel elég...

- Jó, értjük a célzást!

- Hát, elhitte, szóval megúsztam a kosarazást.

- Kosarazni fogunk? - kérdeztem, miközben lehajoltam a cipőmért.

- Minden hétfőn azt játszuk. Hogy a fiúk egy kicsit fejlődjenek, és minél több meccset megnyerjenek.

- Igaz, hogy Castiel a legjobb kosaras?

- Naná! Látnod kellene, hogy játszik! Eszméletlenül durva!

- Hát... majd meglátjuk.

Gyorsan összekötöttem a hajam és kimentünk a lányokkal. A terembe lépve egyből rossz érzésem támadt. A három kígyó, akikkel a folyosón találkoztam ott viháncoltak a terem végében. Ne már! Ezek egész gimiben velem fognak egy osztályba járni?

Három csapatra osztottak minket. Két csapat játszik, egy csapat erősít. Én inkább kosarazzak, mint erősítsek, mert nem erősségem a fekvőtámasz, felülés és a többi. Az imádságom bejött, mert Rosa, Kim, egy barna hajú fiú és egy vörös hajú lány társaságába kerültem egy csapatba.

- Kim... látod kik vannak az ellenfél csapatba? - mutat oda a fiú, mire Kim odafordul.

Rosa is, meg én is odakaptuk a fejünket. Rosa eltátotta a száját, én viszont csak a szemöldökömet húztam fel.

- Amberék! Bakker, meg kell vernünk őket! Nem hagyhatjuk, hogy győzzenek! - dobbantott Rosa.

- De ha jól tudom, egyikünk se jó kosaras... - túrt a hajába a (helyes) srác.

- Az nem jelenti azt, hogy nem verjük meg őket. Ők se olyan jók - szól Kim.

- De szerintem azért jobb lenne, ha Castiel a csapatba lenne.

- Csak nem hiányoltok? - toppant be.

- Castiel! De jó, hogy itt vagy! De neked nem erősítened kellene? - bökte meg Rosa.

- Mondtam a tanárnak, hogy semmi kedvem hozzá, játszani akarok.

- Ühüm... na most meglátjuk, hogy tényleg jól játszol-e - indultam el.

- Csak figyelj Szöszi!

Rossz bevallanom de... Castiel tényleg nagyon jól játszik. Remekül vezeti a labdát, és minden dobása bement a hálóba. Mondjuk a magassága is pont kapóra jött. A végeredmény 8:2 lett, mire Rosa örömében elkezdett ugrálni, Kim pedig győzedelmes mosollyal ajándékozta meg Ambert. Én is rávigyorogtam, és utána egy pad mellett megpihentem, ha már egyszer kibírtam egy tesi órát.

- Na? - állt meg mellettem Castiel.

- Jó, elismerem, tényleg jól játszol. De bánt valami...

- Nem nagyon érdekel.

- Egyszer sem dobhattam kosárra...

Erre Castiel felém nyújtotta a labdát, én pedig boldogan elvettem. A kosár felé fordultam és eldobtam a nagy (és amúgy rohadt büdös, de ez most lényegtelen) kosárlabdát. Naná, hogy nem ment be, és naná, hogy másodszorra, sőt, negyedjére se. Castiel bezzeg röhögött.

- Tudod, elég jó lenne, ha mondjuk nem röhögnél, hanem segítenél! - fordultam oda hozzá dühösen.

- Mit segítsek? Béna vagy és kész!

- Kössz... nagyon jól esett - vágtam hozzá a labdát és bementem az öltözőbe.

Gyorsan magamra kaptam minden ruhámat, aztán kimentem az udvarra, hogy megvárjam Alexy-t vagy a lányokat. Leültem egy padra és ott vártam tovább.

- Akkor Melody nem hazudott, amikor mondta, hogy egy új diák jött - szólalt meg mellettem valaki, mire az ijedségtől arrébb ugrottam. - Nyugi, nem harapok! - nevetett a barna hajú fiú, akivel egy csapatba voltam.

- Csak megijesztettél - tiltakozam.

- Nem akartam. Kentin vagyok.

- Avery Clark.

- Szóval Avery Clark. Mikor...

- Csak Avery - szóltam közbe.

- Mikor jöttél? Úgy értem ebbe a városba. - folytatta.

- 2 nappal ezelőtt. Igen, még csak beköltözködni se tudtam, ami nálam azt jelenti, hogy megszokni az aktuális helyet.

- Szóval többször is költöztetek?

- Tessék?

- Azt mondtad az előbb, hogy aktuális. Többször is költöztetek?

- Ja, igen. Az anyukám kiváló szakács, és ezért több helyre is mentünk.

- Értem.

- Kedves diákok! A tanároknak sürgős megbeszélni való dolga van, így mindannyian haza mehetnek, kivéve Castielt, akit AZONNAL várunk az igazgatóiba! - szólt a hangosbemondó.

- Na, ezt gyorsan lerendezték. Ha haza lehet menni, akkor én nem is maradok itt tovább - állt fel Kentin. - Majd még találkozunk! - intett egyet, és továbbállt. Hát, akkor szerintem én sem maradok tovább...

Egész úton a hangosbemondó járt a fejembe. Mi az, hogy Castielt kivéve? Miért kell bemennie az igazgtóiba? Miért nem jöhet haza?

És engem ez miért érdekel?!