Nehéz döntések
Steve
Steve
Régen, ha valaki azt mondta volna, hogy az életem rendkívül nehéz lesz, pofán röhögtem volna. Hogy lehetne nehéz, ha mindenem megvan, amire csak vágyhatok?
Van egy szerető családom, egy szerelmem, egy barátom, aki mindenben segít, és a Vezetők védelme is biztonságot nyújt nekem, hogy semmi bajunk ne essen. Semmi baj nem volt, ugye?
Meg a nagy lófaszt.
Itt állok teljesen egyedül. A családom utál, mert holt biztosak benne, hogy elárultam őket. A szerelmemet elvesztettem, és a barátom se tudja, kinek a pártját fogja. A Vezetők egész végig hazudtak, és ráadásul eltöröltem egy olyan érzést az elmémből és a lelkemből, amiért mindenki áhítozik.
Matthew kissé dühös, csalódott tekintettel, Luc értetlenkedve, Madelyn pedig szó nélkül nézett rám. Egyszerűen egyikünk se mondott semmit, csak csendben álltunk az információk hallatára.
Aiden nem volt ott. Nem volt mellettem egy ilyen percben, és nem volt ott Luc mellett sem.
Halkan kifújtam a levegőmet, majd nemes egyszerűséggel elsétáltam a többiek mellett. Hallottam, hogy Luc azonnal Matt felé fordult, Madelyn pedig hátranézett rám. Mielőtt a nappaliba értem volna, Matt utánam kapott, és megragadva a kezem, megállított.
- Steve. Egy beszélgetésre. Most.
Nem kérdeztem. Nem forgattam a szemem. Nem sóhajtottam, és nem szólaltam. Teljes odaadással hagytam, hogy kirángasson az udvarra, majd a legközelebbi fának lökjön, és rámarkoljon a pólómra.
-Te faszfej, megőrültél?! Mégis mi a faszért csináltad ezt?! Pontosan tudod, hogy ez egy olyan érzés, amit nem mindenki kap meg! Erre te mit csinálsz? Bele se gondoltál abba, Madelyn hogy fogja magát érezni? Egy jelentéktelen senki, aki arra se méltó, hogy melletted legyen? Higgye ezt, mikor mindketten tudjuk hogy ez nem igaz?!
Matt zihálása megtöltötte a kinti csendet. Dühvel a szemében nézett velem farkasszemet, mire kínosan elmosolyodtam.
- Nem tudtam mást tenni - remegett meg a hangom.
Matthew tekintete azonnal döbbentté váltott, miután kimondtam ezt a mondatot. Lazított a szorításon, én pedig folytattam.
- Minden egyes alkalommal, mikor Madelynra nézek, megérzem az ingert, hogy hozzáérjek. Hogy megcsókoljam. De azonnal az agyamba vág, a retinámba égett, még ha nem is láttam. Hogy Aiden ugyanezt megtette vele. Ugyanott megérintette, ahol én. Ugyanott csókolta, ahol én. Ez az a dolog, amit nem tudok elfelejteni. Nyilván te se szívesen ennéd meg azt a vadat, amit egy másik vámpír bemérgezett előtted.
Matt elengedett, hátrébb lépett, és zsebre dugta a kezét. Enyhén megrázta a fejét.
- Semmi más kiút nem volt?
- Csak az, ha meghalok - feleltem röviden.
Matt felsóhajtott. Egy kis ideig csendben maradt, majd visszaindul a ház felé. Félúton megállt, és visszapillantott rám a válla fölött.
- Legalább menj haza vele. Maradj ott egy kicsit. Hogy ne érezze magát egyedül.
Bólintottam.
- Beszélek erről az esetről. Luc biztos megérti.
- És Aiden? - kérdeztem.
Matt teste lefagyott, mégis láttam, hogy ökölbe szorult a keze.
- Majd ha kérdez - mondta erélyesen. -, akkor talán elmondom neki.
Matt végleg megfordult, és besietett a házba. Alig fél perc múlva Madelyn lépett ki az ajtón.
Rám nézett, de nem szólt semmit. Valahogy nem tudtunk volna egymásnak mit mondani. Felém hajította egy lágy mozdulattal a kocsikulcsot, amit a levegőben elkaptam, majd elindultunk haza.
A kocsikázás teljes csendben telt. Nem kapcsoltunk rádiót, nem beszéltünk.
A kormány mögött ülve csak az utat figyelve vezettem a sötétben. Madelyn az ölébe ejtett kezét nézegette, habár néha kipillantott az ablakon.
Egyszer csak a telefonom el kezdett rezegni. Kurvára nem érdekelt, ezért nem fordultam a tárgy irányába. Madelyn odakapta a fejét, rám pillantott, de aztán elolvasta az elöl szereplő nevet.
- Kat - szólalt meg.
Beharaptam az ajkamat, de nem mozdultam. Nem akartam vele beszélni, nem akartam felhozni a témát. Csak hagyni akartam az egészet.
A telefon hamarosan abbahagyta a rezgést, és elnémult. Ugyanúgy folytattuk az utunkat, de Madelyn hamar megtörte a csendet.
- Steve, mikor Kat és te együtt voltatok, lefeküdtél vele?
Meglepődtem a kérdésén.
- Hát, mivel együtt voltunk... - feleltem hanyagul.
- Nem úgy értem. Az elmúlt hetekben.
Összevontam a szemöldökömet, és először néztem rá az út során. Amint találkozott a tekintetünk, Madelyn összerezzent.
- Ezt miből gondolod? - kérdeztem.
- Hiszen ő a régi szerelmed - nézett a kezére.
- És? - fordítottam vissza a fejem előre.
Madelyn nem felelt semmit, csak összepréselte az ajkait.
- Nem - válaszoltam keményen. Kisebb gondolkodás után megszorítottam a kormányt. - Én nem vagyok olyan, mint te.
Amint kimondtam ezt, levegő után kaptam, és Madelyn felé fordultam. Azonnal megbántam, amint kimondtam.
Pislogás nélkül nézett rám, enyhén elnyílt ajkakkal. Láttam, hogy szíven ütötte, amit mondtam. Elkapta rólam a tekintetét, és előre nézett. Észrevettem, hogy egy apró könnycsepp legördült az arcán, de azonnal le is törölt.
Kifújtam a levegőmet. Az egész tüdőmet nehéznek éreztem, és olyan volt, mintha kettészakadt volna a szívem. Mindig is utáltam sírni látni. És ez most sem változott.
Félreálltam a kocsival, és leállítottam a járművet. Hátradőltem, és sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom. Mikor leengedtem a kezem, megszólaltam.
- Hol csesztük el?
Madelyn felé pillantottam, aki rám emelte a tekintetét.
- Muszáj volt - folytattam. Nem mondtam ki, mégis értette, miről van szó. - Gyűlölni akartalak. Utálni. Megvetni. Eltörölni az életemből. De egyszerűen nem ment - nevettem fel. - Tudtam, hogy nem szakadhatok el tőled. De nem tudlak megérinteni - remegett meg a hangom. - Addig nem, amíg emlékszem mindenre. De ezt sose fogom elfelejteni.
Madelyn csalódottan lehunyta a szemét, majd megtörölte az arcát.
- Sajnálom.
Bólintottam.
- Ja. Én is - izzítottam be újra a kocsit.
A házba belépve elkapott a nosztalgia. Olyan érzésem volt, mintha legalább egy éve nem jártam volna itt. Elcsodálkozva néztem el azon, hogy milyen tiszta volt a lakás.
Levettem a kabátomat, majd lerúgtam magamról a cipőmet is. A konyhába érve főztem magamnak egy kávét, mert az elmúlt két hétben nem volt rá lehetőségem.
A pultnak támaszkodtam háttal, és belekortyoltam a kávéba. A földre pillantva észrevettem egy pohárnak a maradványait. Felhúztam a szemöldököm, majd Madelyn megszólalt mellettem.
- Azóta a nap óta nem tudtam feltakarítani.
Értetlenül néztem rá, de aztán rájöttem. Az az a pohár, amit én vertem le pár héttel ezelőtt.
- Miért? - kérdeztem.
- Az agyamba vágott minden - nézett le az üvegszilánkokra. - De leginkább a tekinteted. A reakciód.
Beleharaptam az ajkamba, letettem a bögrét, és megráztam a fejem. Leguggoltam, és a szilánkok felé nyúltam.
Madelyn-nak igaza lett. Hülyeségnek hangzik, de tényleg visszaemlékeztem arra a napra. Gyorsan felkaptam a szilánkokat, majd kissé megszorítottam őket. A vér apró csíkban folyt le a kezemen.
- Bassza meg - morogtam, majd belevágtam a maradványokat a kukába.
A pultra támasztottam a kezem, és kibámultam az ablakon. Hirtelen észrevettem egy szürke farkast, aki engem nézett. Felismertem, de nem mosolyogtam rá. A farkas nézett egy darabig, de aztán megfordult, és elszaladt.
Nuala.
Kipréseltem a levegőt az ajkaim közül, és Madelyn felé fordultam. Ha akarnánk, helyre tudnánk hozni. De tudom, hogy sose lenne meg az a kapcsolat köztünk, mint az elején.
- Fájt? - érdeklődött Madelyn.
- Micsoda? - kérdeztem azonnal vissza.
- Az, hogy eltörölted a bevésődést.
Lehajtottam pár másodpercre a fejem, de aztán felemeltem.
- Pokolian.
Madelyn szeme elkerekedett. Tudtam, hogy nem erre a válaszra várt. Azt hitte nem fájt. De igen.
- Borzalmas volt - meséltem, miközben összefontam a mellkasom előtt a kezem. - Kat csinált már ezelőtt ilyet. Általában másfél perc az egész. És alig érzik meg. De azt mondta, senkit se látott még úgy szenvedni, mint engem - néztem oldalra. - Félúton vissza akartam fordulni. Kirohanni a teremből, és visszamenni a szobámba. Vállalva a kockázatot. De Kat azt mondta, jobb lesz ez így mindenkinek. És én el is hittem. Majdnem 10 percig voltam abban a teremben. Kat nem tudta elvágni a köteléket az elején. Még most sem törölte el végleg. Néhány apró szál, néhány érzés még mindig bennem él. Akkor hihetetlenül rossz állapotban voltam, nem csoda, hogy a végére elkezdtem tiltakozni - nevettem fel. - Kat gondolkozott azon, hogy lekötöznek, de az még inkább rossz érzéssel fogott volna el.
Madelyn a szemembe nézett, én pedig az övébe. Felsóhajtottam. Túl sokat beszéltem.
Ellöktem magam a pulttól, beraktam a bögrémet a mosogatógépbe, és besiettem a fürdőszobába. Az ajtót becsukva nekidőltem a hátammal, és a plafonra pillantottam. Felsóhajtva támolyogtam oda a csaphoz, majd a mosdókagylóra támaszkodtam. Felemelve a fejem, a tükörbe nézve megláttam magam.
De az nem én voltam.
Ha egy hónappal ezelőtt a tükörbe néztem volna, teljesen más ember állt volna előttem.
Lehajtottam a fejem, majd ledobtam magamról a ruháimat. Beálltam a zuhanyrózsa alá, és pár percig csak hagytam, hogy a forró víz végigfolyjon rajtam.
Kiszállva a zuhanyzóból, a derekamra csavartam egy törölközőt, a másikat pedig a fejemre tettem. Megtöröltem a hajam, de utána visszatettem a törölközőt a helyére. Megmostam a fogam, majd felkaptam magamra a pizsamámat. A pólót szokás szerint a helyén hagytam, semmi pénzért nem aludnék abban.
Kiléptem a folyosóra, és a nappaliba mentem. Belépve a szobába, észrevettem, hogy Madelyn elaludt a kanapén.
Odaléptem az asztalhoz, felvettem a távirányítót, kikapcsoltam a tévét, majd az ölembe vettem az alvó lányt. Végignéztem csokoládé színű haján, és cseresznyepiros ajkain. Elmosolyodtam, de aztán a hálószobába érve óvatosan letettem az ágyra, és betakartam. Kinyitottam az ablakot, hogy szellőzzön a szoba, majd én is lefeküdtem.
Madelyn
Reggel döbbenten keltem fel, hiszen nem volt róla emlékem, hogy bejöttem volna a szobába. Az ablak nyitva volt, a reggeli szellő gyengéden fújta a függönyt.
Megdörzsöltem a szemem, és kiszálltam az ágyból. Felvettem a mamuszom, és kinyitva az ajtót, az előszobába mentem.
A konyhába lépve észrevettem egy kis papírt a pulton. Az ujjaim közé vettem, és elolvastam.
Vadászni mentem. Mindjárt jövök.
Elmosolyodtam. Azt hittem egy ilyen helyzetben nem jelezne nekem, hogy merre ment. Mégis boldog voltam, hogy megtette.
Kiszedtem a hűtőből tojást, sonkát és hagymát, mert azt gondoltam, eszek egy kis omlettet reggelire. Steve-nek is csináltam volna valamit, de hamar rájöttem, hogy felesleges, hiszen nem lesz éhes.
Már javában falatoztam, mikor megcsörrent egy mobil mellettem. Összevont szemöldökkel néztem oda. Steve mobilja volt, Matt hívta. Felvettem a telefont, és a fülemhez emeltem.
- Igen?
- Madelyn? - döbbent meg Matt. - Steve hol van?
- Vadászik. Nem tudom, mikor ér vissza.
- Mindegy. Figyu, nekem dolgom lesz, úgyhogy nem tudom újra felhívni. Mondd meg neki, hogy vettem repülő jegyeket Angliába.
- Angliába? Miért mentek oda? - tettem fel a kérdéseket.
- A Vezetők miatt - válaszolta Matt. - Fel kell bontani velük a Szerződést, különben kinyírnak.
Beleharaptam az alsó ajkamba, és hirtelen felindulásból kimondtam egy olyan dolgot, amit nem is gondoltam át.
- Én is menni akarok.
- Te?! Miért? - lepődött meg kétszer jobban Matt.
- Nem akarok egyedül lenni megint - nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott.
Matt felsóhajtott.
- Rendben. Veszek neked is egy jegyet.
Ezzel le is tette a telefont. Nem is köszönt el, de nem is vártam.
Visszaraktam a telefont a helyére, és elgondolkoztam. Totál hülye vagyok. Felmerészkedek egy repülőre úgy, hogy még sose repültem.
Avery
Reggel, mikor anya benyitott a szobámba, leült az ágyam mellé, és simogatva felébresztett, elmosolyodtam. Általában mindig ébresztőre kelek, de ez így sokkal jobb.
Kinyitottam a szemem, és kinyújtózkodtam. Anya szólt, hogy lent vár a reggeli, én pedig bólintottam.
Felültem, kikeltem az ágyból, és a szekrényemhez léptem. Az ablakon kidugva a karom rájöttem, hogy kellően meleg van, így egy szakított farmert vettem fel fehér pólóval és kockás inggel. Leültem az asztalomhoz, és gyorsan megcsináltam a sminkemet, amihez hozzájárult a kis asztali tükröm. Megfésülködtem, és gyorsan lesiettem a konyhába.
- Jó reggelt - köszöntem.
- Szia, szívem! - húzta mosolyra a száját apa.
Ethan csak intett nekem egyet, mire letelepedtem mellé, és összekócoltam a haját.
- Csak nem fáradt vagy?
- Én? Ugyan dehogy - forgatta Ethan a szemeit, majd belekortyolt a kávéjába.
Anya letette elém a tányért, és miután megköszöntem neki, elkezdtem enni. Ezért áldás, ha valaki anyukája szakács. Minden reggel omlettet, vagy valami különlegeset reggelizel.
A reggel egyébként csendesen telt, apa újságot olvasott, anya pedig Ethan-nel beszélte meg a délutáni terveket. Hasonlóan ahhoz, mint amikor egy anyuka kérdezi, hogy mikor végzel, mész-e utána valamerre.
Mikor befejeztem a reggelit, betettem a tányért és a villát a mosogató gépbe, felkaptam a cipőm, a kabátom és a táskám, elköszöntem a családomtól, és kimentem az ajtón.
A fél vállamra tettem a táskát, és felpillantva észrevettem Castielt. A motorjának dőlve várt rám, és féloldalas vigyorra húzta a száját.
Odasiettem hozzá, majd átölelve a nyakát, megcsókoltam. Castiel a derekamra tette a kezét, majd ott is hagyta, mikor elváltunk.
- Jól aludtál? - vigyorgott.
- Aha - feleltem. - Sokat vártál?
- Körülbelül 5 percet - vonta meg a vállát.
Felnevettem, de aztán felpattantam Castiel mögé a motorra. Így azért csak gyorsabban odaérünk a suliba, mintha sétálnánk.
A suli kapujánál elváltak útjaink, mert Castiel szólt, hogy óra előtt el kell intéznie valamit, így egy gyors csókkal elbúcsúzott, és elsietett. Sóhajtva elindultam be a suliba, de útközben megpillantottam Yvest egy padon ücsörögve, Dipper és Larry társaságában. Fehér pólót viselt farmerrel, és bőrdzsekivel. Épp egy cigire gyújtott rá, mikor Evy odafutott mellé, és kiverte a kezéből. Elképedve néztem, de aztán nevetve odamentem hozzájuk.
- Hülye vagy?! - kiáltott fel Yves döbbenten.
- Sziasztok - köszöntem.
- Csááá! - emelte fel a kezét Dipper.
Evy megölelt, Larry pedig csak intett egyet. Yves rám nézett, majd elmosolyodott, de aztán Evy-hez fordult ismét.
- Ennek mi értelme volt?
- Te hülye gyerek, körülbelül másfél hónapja voltál rákos! Lehet emiatt! - kezdte el Evy kiosztani. - Tuti nem hagyom, hogy ilyen korán elkezdj újra cigizni!
Yves elhúzta a száját, és lesütötte a tekintetét. Larry levette a fejhallgatóját, az egyik kezét a pad háttámlájára tette hanyagul, és Yves felé fordult.
- Igaza van. Pont szerencsés voltál, hogy sikerült a műtét. Nem kéne újra ilyen helyzetbe hoznod magad. És anyukádékat sem.
Yves szeme elkerekedett, és Larry felé fordult. Felsóhajtott, és bólintott. Dipper a fejét kapkodta, majd összevonta a szemöldökét.
- Már nekem kínos ez a légkör. Váltsunk témát - szólt hirtelen, majd felém kiáltott, amitől egy kicsit összerezzentem. - Avery! Mizu? Rég láttunk! - vigyorgott.
- Jól vagyok - tártam szét a karom. - Csak szerintem írok matekból.
- Mi is írunk - röhögött Yves. - Titeket is az a vén nyanya tanít, aki mindig azt hangoztatja: "Bezzeg amikor én fiatal voltam!" - változtatta el a hangját. Nevetésben törtünk ki, majd bólintottam. - Utálom azt a nőt - fintorgott Yves. - Kipecézett magának, de fogalmam sincs miért.
- Yves, te vagy a legköcsögebb a matek órákon - vonta fel az egyik szemöldökét Larry. - Az oké, hogy jó vagy benne, de mindig leszarod miről van szó.
- Az hát! - kiáltott fel Dipper. - Nem ám, hogy mondjuk segítenél nekem.
- Segít neked a halál - röhögött lehajtott fejjel Yves.
Megszólalt a csengő, ezért elköszöntem a többiektől, és besiettem a termembe. Lehuppantam Alexy mellé, aki örült annak, hogy megint láthat. Rosa és Kim hátrafordultak hozzánk, így beszélgettünk addig, amíg nem jött a tanár.
Castiel pont, hogy fél perccel azelőtt esett be a terembe, hogy elkezdődött volna az óra. Leült Lisander mellé, aki eltette a jegyzetfüzetét, és rámosolygott a barátjára.
Az egész óra azzal telt, hogy Alexy és én kellemesen elbeszélgettünk, és nevettünk mindenféle hülyeségen.
- Figyelnétek egy kicsit? - szólt a biológiatanár, aki egyben az osztályfőnökünk is. - Ugye tudjátok, hogy a 11. osztály jövőre szalagavatókor köteles előadni egy táncot. De abban az osztályban többen vannak a fiúk, mint a lányok, ezért ebből az osztályból szeretne a tanárnő választani. Megbeszéltem velük, hogy utolsó órán, osztályfőnöki helyett csatlakoztok a táncórájukhoz.
A lányok egymásra mosolyogtak, viszont valaki csak a száját húzta, hogy neki ehhez semmi kedve, és amúgy se tud táncolni.
- Ott majd a tanárnő eldönti, hogy melyik lányt szeretné "kölcsönkérni" - rajzolt macskakörmöt a levegőbe.
Mire minden részletet megbeszéltünk, ki is csengettek.
Elpakoltam a könyvemet, és odafordultam a többiekhez, hogy beszélgessünk.
Ebédszünetben megvártam Castielt az ajtóban, aki vigyorogva mellém lépett, miközben átkarolta a derekamat.
- Na mizu? - csókolt meg.
- Megyek Evy-vel kajálni. Jössz te is?
- Áh, inkább kihagyom - röhögött. - Amúgy is, Lisandert meg engem behívtak a tanáriba.
- Miért, mit csináltál? - vontam össze a szemöldököm.
- Hé! - lökött meg nevetve. - Semmit. Én sem tudom, mit akarnak.
Ismét felhúztam a szemöldököm, de aztán sóhajtva elengedtem Castielt, és egy elköszönés után elindultam az ebédlőbe. A suli mozgalmas, és hangos volt, mint mindig, ezért kicsit sok ideig tartott, míg átfurakodtam a tömegen.
Az ebédlőbe érve a nyakamat nyújtogatva kerestem a többieket, és meg is találtam, mikor Evy felnyújtotta a karját. Mosolyogva siettem oda az asztalhoz, miután elvettem az én adagomat is az ebédből, és lehuppantam Evy mellé, valamint Dipperrel szembe.
- Oké, oké, figyelj, mondok egy másikat - tette fel a kezét Dipper. Próbáltam figyelni, hogy rájöjjek miről dumálnak. - Evy volt - mutatott rá a lányra.
- Nem talált - rázta a fejét nevetve Yves.
- Miről van szó? - kérdeztem.
- Dipper épp azt próbálja kitalálni, kivel táncolt a múltkor Yves. Nem volt itt, ezért a reakciója érdekes lesz - kortyolt bele az üdítőjébe Larry.
- De ez nem ér! - csapott Dipper az asztalra. - A legtöbb lány már felsoroltam.
- Szabad a gazda? - húzta szokásos ellenállhatatlan mosolyra a száját Yves.
- Szabad! - kiáltott fel a fekete.
- A tanárnővel.
- MIVAN?! - pattant fel Dipper, de Evy azonnal vissza is rántotta. - What the hell?! Miért táncolsz te a tanárnővel?
- Ne legyél már idióta - szólta le Larry. - Yves mocskos módon jól táncol. Nem csoda, hogy a tanárnő vele akar keringeni körbe körbe.
- Tudsz táncolni? - mosolyogtam a fiúra.
Felkuncogott, és a szemembe pillantott, miközben enyhén oldalra döntötte, és a kezével kitámasztotta a fejét.
- Anyukám tanított. Kiskorom óta. Vagyis... 10 éves voltam, mikor megtanultam az angol keringőt. Az a legkönnyebb, szóval azzal kezdtem.
- Looool, az elvileg könnyű, bezzeg nekem nem megy - öklözött össze Dipper Larry-vel.
- Mert te béna vagy - morgott Evy.
- Hőő! - nyerített Dipper. - Egy Adonisz vagyok! A tánctudásom is lenyűgöző!
- Ja, persze - legyintett Evy.
Nevetgélve beszélgettem a többiekkel, és éppen kérdezni akartam Yves-től valamit, de mikor felé fordultam, csak egy kérdést tudtam feltenni.
- Baj van?
Yves épp a telefonját bámulta, összevont szemöldökkel, és enyhén elnyílt szájjal.
- Öhm... Karla idejön - nézett fel ránk.
- A nőd? - tette le a villáját Larry.
- Minek? - értetlenkedett Dipper.
- Azt én is tudni akarom - sóhajtott Yves, majd eltette a telefonját.
- Ja, amúgy meg akartam már kérdezni - bökött Yves felé Dipper, miközben bekapott egy darab húst. - Ti hogy vagytok?
- Micsoda? - értetlenkedett Yves.
- Az asszonnyal.
- Ja - eszmélt fel a fekete. Beszívta a levegőjét, és hátradőlt. A tarkójára kulcsolta a kezeit, és a barátjára nézett. - Érdekesen. Sokat veszekszünk.
- Mi miatt? - nézett rá Evy.
Yves megrázta a fejét, feltéve, hogy nem fontos.
- Nem érzem, hogy azt adná nekem, amit a legelején - vonta meg a vállait. - Én mindig adok, és adok. És a csajok kérdezik néha, miért vagyok szívtelen - nevetett fel kínosan. - Na mindegy - állt fel. - Majd táncon találkozunk.
Yves felvette a tálcáját, visszavitte, majd megigazította az ingének ujját, és elsietett.
- Valami nem k ezzel a gyerekkel - szólalt meg Dipper.
- Mi az a "k"? - vonta össze a szemöldökét Larry.
- Tesó, nemá'. Az az oké, csak rövidítve.
- Jó, bocs hogy régimódi vagyok - állt fel ő is, és elindult.
- Most berágtál? - üvöltött utána Dipper.
Larry megfordult, és feltette a fejére a sapkáját.
- Kellett volna? - vigyorodott el.
Dipper szintén kivillantotta a fogait, mire elmosolyodtam, és Evy-re néztem.
Hiányoztak már ezek a percek.
Utolsó előtti óra után a tornaterem felé vettem az irányt Castiellel, hogy elmenjek Evy osztályának a táncórájára.
- Nem vársz meg? - álltam meg Castiellel szemben.
- Vár a halál - morgott.
- Bunkó! - csaptam meg a vállát.
Castiel elnevette magát, és a derekamra fonta a karjait, ezzel közelebb húzva magához.
- Szöszi, megvárnálak, de Yves elmondása alapján, ha beülök arra az órára, nekem is táncolnom kell. Annál pedig semmit sem utálok jobban.
A szemeimet forgattam, de Castiel folytatta.
- Yves biztos hazadob utána. Van kocsija, menő gyerek, megteheti.
Felnevettem, majd bólintottam. Castiel adott egy csókot a számra, majd a homlokomra, és elköszönt.
- Este hívlak.
- Oké - adtam neki egy puszit, és besiettem a tornaterembe.
Már majdnem mindenki ott volt, így boldogan lépkedtem oda a lányokhoz.
- Ez így rossz, én nem is tudok táncolni - biggyesztette le a száját Iris.
- Nyugi csajszi, menni fog az - lökte meg gyengéden Kim. - Tuti megtanít a tanárnő.
- Hölgyeim, uraim, válasszanak párt, és kezdjük is el! - szólt a tánctanár.
- Vagy nem... - vonta vissza a szavait Kim.
Elmosolyodtam, és oldalra pillantottam. Pont elkaptam azt a pillanatot, hogy a tanárnő szélsebesen odapattan Yves mellé, ezzel magához láncolva a fiút. Felkacagtam, de aztán megállt előttem valaki.
Larry féloldalas vigyorral nyújtotta felém a kezét. Bólintottam, és a tenyerébe csúsztattam az enyémet. Tartásba álltunk, mikor a tanárnő megszólalt.
- Nos, mint tudják, rengeteg mindent meg kell tanulniuk, mire jön a bizonyos szalagavató - kezdte. - Biztos vagyok benne, hogy az elején egy kis ismétlés jót tenne maguknak. Legyen egy angol keringő.
- Ne már - nyögött fel mellettünk Dipper.
- Kussolj már - kacagott Evy.
Elindult a zene, és az ütemre Larry elindította az alap lépést.
Nagyon rég táncoltam így utoljára, ezért hihetetlenül jól esett. Mindig újra akartam keringőzni egy tapasztalt fiúval, aki ugyanolyan jól tud táncolni, mint én.
- Wow, nem vagy semmi - mosolygott rám Larry.
- Úgy gondolod? - nevettem.
- Téged is a szüleid tanítottak?
- Nem - ráztam a fejem. - Nyolcadikos koromban tanultam.
- Fantasztikus! Higgyék el, meg vagyok hatódva - kiáltott fel a tanárnő. - Uraim, keressenek egy újabb hölgyet, és kérjék le a partnerüktől.
Larry biccentett egyet, majd átfordított kar alatt köszönésképpen a tánc miatt, és partnert váltott. Oldalra fordítottam a fejem, ahol összetalálkozott a tekintetem Evy szempárjával. Egymásra mosolyogtunk, de hirtelen megszólalt előttem egy mély, fátyolos hang.
- Szabad egy táncra?
Visszakaptam a fejem, és megláttam Yves arcát. Gyengéden a kezébe vette az enyémet, és átkarolta a lapockámat.
- Hé, még nem is válaszoltam rá - mondtam, viszont a másik kezemet a jobb felkarjára tettem.
- Ugyan, ki ne akarna velem táncolni? - kacsintott.
- Egoista - forgattam a szemeimet.
- Következő feladat az lesz, hogy fel kell ismernetek a ritmust a zenében, és kitalálni a hozzá illő táncot. Menni fog? - nézett körbe a tanárnő.
- Nem - felelte azonnal Dipper. Az egész terem felröhögött, mire a tanárnő felsóhajtott.
- Mr. Norton, higgye el, hogy képes rá. Csak akarnia kell.
A tanárnő megnyomta a lejátszás gombot a magnón, és felcsendült a zene. Yves egy pillanatra a magnó felé fordította a fejét, de aztán vissza.
- Ez rumba.
- Ennyi idő alatt kitaláltad? - képedtem el.
Yves csak mosolyogva megvonta a vállát, de aztán a szemembe nézett, és elkezdtünk táncolni. Larry-nek igaza volt, mikor azt mondta, hogy Yves baromi jól táncol. Teljesen elképedtem, milyen magabiztossággal vezett. Az is rátett egy lapáttal, hogy a rumba nem is gyors, de nem is lassú tánc, és sok fajta lépés van benne.
- Whatever it takes. 'Cause I love the adrenaline in my veins. I do whatever it takes. 'Cause I love how it feels when I break the chains - kezdett el énekelni Yves.
- Ez micsoda? - néztem fel rá.
- Imagine Dragons.
Bólintottam, de aztán újra megszólaltam.
- Jól vagy?
- Én? - kerekedett el Yves szeme. - Miért ne lennék jól?
- Nem tudom - sóhajtottam. - Aggódom érted. Olyan furcsa voltál az ebéd szünetben.
Yves csak a fejét ingatta.
- Csak Karla miatt. Nem értem, miért nem bízik bennem sose.
- Nem teszi?
- Nem. És nem tudom miért. Vagy mit rontottam el, hogy így kezdett el érezni.
- Le vagy törve?
- Avery, te is le lennél, ha összevesznél Castiellel nem? - húzta el a száját.
A zene lassan elhalkult, mi pedig abbahagytuk a táncot. Yves megforgatott, és kezet csókolt.
- És most mit fogsz csinálni?
- Csak sodródom - felelte. - Meglátom mi lesz. Talán lenyugszik.
Elhúztam a számat, ahogy végignéztem rajta. Letörtnek, kialvatlannak tűnt a veszekedések miatt.
A pillanattól vezényelve felé léptem, és óvatosan magamhoz öleltem. Éreztem a meglepettségét, de aztán ő is visszaölelt.
- Csodálatos! - csapta össze a kezeit a tanárnő, mire mi szétváltunk. - Most, hogy vége az ismétlésnek, kapnak 10 perc szünetet, utána viszont végig csináljuk az összes táncot újra.
Yves és én lehuppantunk a padokra, majd megvártuk, amíg Dipper, Larry és Evy odaérnek hozzánk.
- Na mizu? - állt meg mellettünk Larry.
- Meghaloooook - terült el Dipper a földön.
- Még csak most kezdtük - kacagott Yves.
- Dipper már csak ilyen - vonta meg a vállát Evy.
Felnevettem én is, de aztán oldalra pillantva azonnal abbahagytam. Megböktem Yvest, aki kérdőn felém fordult, viszont meglátta azt, amit én. Felállt, és szó nélkül elsétált. A többiek nem értették az elején, de aztán ugyanúgy elkerekedett a szemük.
Amint Yves a barátnője elé ért, felé hajolt, hogy egy puszival köszöntse, de Karla kitért előle. Látszott a fiún, hogy nem érti miért, és próbált gyengéden Karla felé nyúlni, de a lány lenyomta a kezét. Elkezdett hozzá beszélni, folyamatosan. Yves néha-néha tudott kinyögni egy szót, vagy maximum egy fél mondatot. A következő másodpercben Karla széttárta a karjait, és kérdezett valamit. Yves beharapta a száját, de aztán kétségbeesetten mondott valamit. Karla leengedte a kezeit, bólintott, és utoljára megszólalt. Azután megfordult, és kiment a tornateremből.
Yves zsebre tette az egyik kezét, a másikkal pedig a hajába túrt. A többiekkel elindultunk felé, és mikor odaértünk hozzá, Dipper megbökte a vállát.
- Na mi volt?
- Mit mondott? - kérdezte Larry.
- Baj van? - csatlakozott Evy.
Lassan megfogtam Yves vállát, viszont utána elengedtem. Csak azt akartam, hogy figyeljen rám.
- Yves? - szóltam.
Hátranézett ránk a válla fölött, majd halványan elmosolyodott.
- Hát, ez a sodródom dolog nem volt túl jó ötlet.
Elkerekedett a szemem. A többieknek nem esett le, de én azonnal megértettem. Yves lehajtotta a fejét, majd összepréselte az ajkait. Megvonta a vállát, és visszaindult. Mi is követtük, a padra visszaülve pedig Evy megszólalt.
- Nem énekelsz valamit?
- Miért? - súgtam neki oda.
- Az mindig segít rajta - felelte suttogva a lány.
Yves bólintott, és elkezdett énekelni egy számot, amit nem ismertem. Lassú volt, Yves mégis halvány mosollyal énekelte.
Evyre néztem, aki szavak nélkül is megértett, és megszólalt.
- Bastille - Daniel In The Den.
Yves
A tánc egészen elhúzódott este hat óráig. Mivel jövőre nem fogunk tudni ugyanilyen óraszámban táncolni, most kell szinte mindent megtanulnunk.
Feldobtam a kocsikulcsot, majd elkaptam. Ezt ismételgettem 10 másodpercig, de aztán Avery odalépett hozzám.
- Mehetünk? - kérdeztem.
- Japp - felelte kislányosan.
Beültünk a kocsiba, intettem a többieknek, és elhajtottunk. Szinte az egész út csendben telt, mert valahogy nem akartunk beszélgetni. Mindkettőnknek Karla járt az eszében, az pedig kényes téma volt. Avery nem akart terhelni, én pedig nem akartam kiakadni, hogy gyengének tűnjek. Az út háromnegyedénél Avery telefonja megcsörrent, így a táskájából előhalászva a füléhez emelte. Castiel hívta, és amíg a házukhoz nem értünk, telefonon beszélgettek.
Megálltam a kocsival, Avery pedig köszönésképpen megölelt, és rám mosolygott. Visszamosolyogtam rá, de aztán kiszállt, és becsukta az ajtót.
Erősen kifújtam a levegőmet, és a kormányra hajtottam a fejem. Így maradtam pár másodpercig, majd visszadőltem, és az alkaromra pillantottam. Összepréseltem az ajkaimat, és olyan erősen megszorítottam a kezem, hogy szinte fájdalmat okoztam magamnak.
Végignéztem magamon, és rájöttem, hogy mérhetetlenül szánalmas az, amit csinálok.
Otthon este kilenc körül fáradtan dőltem be az ágyamba. A húgom már aludt, így halk próbáltam maradni, de így hogy a szobába értem, már nem kellett tartanom attól, hogy felébresztem. Elő vettem a telefonom, és felhívtam a nevelő apámat.
- Na mi újság, Yves? - kérdezte köszönés nélkül.
- Szia, Gus - mosolyogtam. - Kicsit le vagyok törve. Kell egy vén fószer, akivel tudok dumálni.
- Hé! - röhögött fel.
Imádtam benne, hogy ilyenkor sose kérdezi meg, mi a baj. Érezte, hogy azért hívom, hogy elterelje a gondolataimat.
Fél óráig beszélgettünk. Érdeklődött a suli iránt, és a tánc miatt, én pedig megkérdeztem, hogy halad a munkával. Mikor épp belekezdtem volna egy sztoriba, meghallottam a húgom kiáltását.
- Bátyus!
- Bocs, Gus, mennem kell. Szerintem a lányod látta a szörnyet az ágya alatt - kuncogtam.
- Menj csak. Aludj jól, nagymenő.
- Te is öreg harcos.
Letettem a telefont, az ágyra dobtam, és a húgom szobája felé indultam. Kinyitottam az ajtót, és felkapcsoltam a kis lámpát.
- Mi történt, Királylány?
- Rosszat álmodtam - dörzsölte meg a szemét. - Itt maradsz velem?
- Persze - kapcsoltam le a lámpát.
Bebújtam mellé, és magunkra húztam a hercegnős, nagyon-nagyon rózsaszín takarót. Hagytam, hogy hozzám bújjon, és bár a macijának a mancsai majdnem kinyomták a gyomromat a helyéről, egész kényelmesen elhelyezkedtem. A húgom a karomra hajtotta a fejét, és a hüvelykujjával a szájában újra lecsukta a szemét. Kinyílt az ajtó, és anya osont be rajta, fényképező géppel.
- Anya, le ne merj megint fotózni - forgattam a szemeimet.
- Ilyen még nincs, mikor hercegnős a takaró - emelte fel a kamerát.
- Menj a francba! - röhögtem.
Felvillant a vaku, így született egy olyan kép, hogy a húgom alszik, én pedig kínosan, becsukott szemmel nevetek.
Ha valaki ránézne arra a képre, azonnal azt gondolná, hogy minden teljesen rendben van.
Steve
A délután kissé rohanósra sikeredett, hiába akartam nyugodtan elindulni. Madelyn kitalálta, hogy jön, Matt pedig nem akarta itthon hagyni, ezért itthon meghallgattuk a tökéletes női pakolás aranymondatait. Madelyn konkrétan az egész házat be akarta pakolni, hiába megyünk csak egy éjszakára.
Amint Luc hazaért a suliból, kábé 5 perc alatt bedobálta a cuccait, és leült a nappaliba megvárni minket.
- Oké, oké, Madelyn, legközelebb pakolunk sonkát is, csak menjünk már! - lökdöste Matt a lányt.
- Várj már! - vágott vissza Madelyn.
- Megyünk? - kapta fel Luc a táskáját a vállára.
- Igen. Steve, hozd a nődet, én viszem a cuccokat.
Fél kézzel odadobtam Matt felé a táskákat, és a vállamra kaptam Madelynt. Kiléptünk a lakásból, én pedig becsuktam az ajtót, és zsebre vágtam a kulcsot.
- Luc, fuss, mielőtt Madelyn lába földet ér, és visszamegy a házba - kiáltott Matt.
Ezek ketten, mint az idióták, elszaladtak - pontosítok, Luc elugrált - a kocsiig, Madelyn pedig rinyálni kezdett.
- Neee! Bent hagytam a sminkes cuccomat!
- Ez nem szalagavató, te - röhögtem.
- Akkor is! Nő vagyok, szükségem van rá!
- Faszább vagy te anélkül - dobtam be a kocsiba.
- Nem is láttál még úgy, mert reggelente mindig elmész vadászni, és mire visszaérsz, megmosom az arcom és rendbe szedem magam!
- Az nem számít - csuktam rá az ajtót vigyorogva.
Beszálltam a kormány mögé, és amilyen gyorsan csak lehetett elindultam.
- Phú! - fújta ki magát a két srác.
- Azt hittem sose indulunk el - terpeszkedett el Luc hátul.
- Dettó - rakta volna fel a lábát Matt a műszerfalra, ha nem lököm le.
- Ez az én kocsim. Nem fogod a koszos lábadat felrakni - szóltam rá.
Duzzogva letette a csülkeit, mikor Madelyn előre hajolt.
- Hé-hé-hé, nem barkóbázunk?
- DE! - üvöltött Luc lelkesen.
- Édes Istenem - nyögtem kínkeservesen.
- Még egy óra a reptér - morogta Matt.
Valaki segítsen rajtam. Ezekkel tuti többet nem fogok utazni.
A reptérre érve leparkoltam a kocsival, és odaadtam a srácnak a kulcsot, aki figyelni fog rá. A csomagtartóból mindenkinek odaadtam a táskáját, és bementünk a reptérre.
Megkerestem, honnan megy a gépünk, és arra tereltem a népet. Hihetetlen sok ember volt ott, így vigyáztam arra, nehogy elvesszen valaki.
Mikor leellenőrizték a jegyeinket, és átvizsgáltak mindent, mehettünk is. Arra a részre értünk, ami tele volt boltokkal, így Matt ismét morogni kezdett.
- Király. Most jön az, hogy mindenki el fog menni körülné-
- Azt nézd! - szakította félbe Luc, és elrohant.
- Na erről beszéltem! - csattant fel a srác. - Luc, a rohadt életbe, gyere vissza! - futott utána.
Felsóhajtottam, és elhúzva a számat, zsebre tettem a kezem. Hiába készítenek ki mindig, és szívják le az energiámat, nem tudnék meglenni nélkülük.
- Nem kérsz egy kávét? - néztem egy kávézó irányába.
- Szabad? - kérdezte Madelyn.
- Persze. Fél óránk van még. Nekünk öt perc, mire megisszuk, Matt pedig negyed óra alatt összekaparja Lucot.
- Akkor elfogadom - mosolygott.
Vettem magunknak kávét, és leültünk egy asztalhoz, hogy megigyuk. Teljesen nyugodt hangulatban el tudtunk beszélgetni egymással, és néha még el is nevettük magunkat.
Lassacskán Matt és Luc is visszatalált hozzánk, és megdöbbenve látták, hogy kettesben iszogatunk.
A fejemet ingattam, de aztán elindultunk, hogy felszálljunk a gépre.
Miután elpakoltam a táskákat, lehuppantam Madelyn mellé. A gépen kettes helyek voltak, Matt és Luc pedig alig várták, hogy egymás mellé ülhessenek. Kicsit összekaptak azon, ki üljön az ablak mellé, de aztán egy kő-papír-olló meccsel Luc megnyerte azt a helyet. Három sorral mögöttünk ültek, mert már csak ott volt hely.
Madelyn felé pillantottam, aki feszültem morzsolgatta az ujjait.
- Jól vagy?
- Csak kicsit ideges vagyok - mondta. - Most ülök először repülőn.
- Tényleg?
- Ühüm - bólintott.
- Nem fogsz elájulni, ugye? - ijedtem meg. Semmi mástól nem fosok jobban, mint hogy valaki elájul mellettem. Tudom, gáz, de ez van.
- Nem tudom - nevetett.
- Nehogy elájulj! - akadtam ki.
Madelyn elkerekedett szemekkel nézett rám, de aztán elnevette magát.
- Megpróbálok.
Mikor becsukták az ajtókat, Madelyn egy kicsit összerezzen, és elhangzik a szokásos szöveg, amit le szoktak nyomni a repülőkön. Mikor elkezdünk gurulni a felszálló pályán, Madelyn az ajkába harap, és hallom, ahogy Matt és Luc izgatottan röhögnek.
A felszállás lendületétől a lány a székbe süllyed, és a karfát markolta, hogy biztosító pontot találjon magának.
- Lélegezz - súgom neki úgy, hogy nem nézek rá.
Reszketve engedelmeskedik, és látom, hogy küzd az inger ellen, hogy kitörje az ablakot, és visszamásszon a biztos talajra.
Amikor elkezdünk emelkedni, Madelyn még jobban bepánikol. Erre bezzeg én is megijedek, mert ha nagyon rosszul lesz, az az én hibám.
- Steve - nyöszörgi halkan, de szinte feleslegesen, mert azonnal mozdulok.
Minden rendben ott elöl? - hallom Matt hangját a fejemben.
Persze. Csak Madelyn sose repült még.
Ja.
Lefejtem az ujjait a karfáról, és a kezembe veszem az ő kezét. Felé fordulok, és szabad kezem szokásosabbnál sápadtabb arcára simítom, kényszerítve, hogy rám nézzen.
- Gyerünk, lélegezz. Orron be, szájon ki.
Nincs más választása, mint hogy velem együtt lélegezzen. A tudatomnak az a fele, amelyik nem pánikol attól, hogy elájul, csak azokra az őz barna szemekre figyel, amik nézik minden mozdulatom.
Rég voltunk ilyen közel egymáshoz, ezért magamba szívom a jelenlétét.
Aztán rándul egyet a gép, amitől még én is összerezzenek, és az utasok fele fel is sikít, csak úgy, mint Madelyn.
- Sh, nincs semmi baj - nyugtatom. - Csak rám figyelj, oké? - támasztom össze a homlokunkat.
Szinte semmit se segített az, amit mondtam, mert Madelyn a másik kezével elengedi a karfát, és az én felkaromra helyezi helyette. Látom rajta, hogy pánikol, és fél. Ezt pedig fokozza az, hogy újra megrázkódik a gép.
- Hóóó! - hallom Matt és Luc hangját, de ők aztán felröhögnek, hogy mennyire megijedtek.
Madelyn szemébe nézek újra, de ő nem néz rám. Ijedten gondolkozok, hogy mi a szart csináljak, de hirtelen úgy leszek vele, hogy mindent leszarok. Van köztünk egy bizonyos határvonal, ami a szerelmet és a feszültséget választja el. És én itt állok a vonal szélén, taszigálva át magam a másik oldalra, még úgy is tudva, hogy túl nagy kockázattal jár.
Ezért történt meg az, hogy elhajoltam tőle egy pillanatra, és az állára helyeztem két ujjam, felemelve a fejét. Mielőtt reagálhatott volna, felé hajoltam, és megcsókoltam.
Levegő után kapott, és összerezzent, de egy másodperc múlva éreztem, hogy teljesen ellazult a teste, és már nem szorította annyira a karomat.
Az én elmém abban a pillanatban, hogy találkoztak az ajkaink, megszűnt. Nem érzékeltem a többi embert, nem érzékeltem a repülőt, se a légörvényt, nem érzékeltem semmit se. Csak őt. Meghökkenni sincs időm, mikor visszacsókol, mert abban a pillanatban hatalmába kerít valami leírhatatlan, bódító érzés. Megborzongok, ahogy a keze a nyakamra téved, ezzel is közelebb húzva magához.
A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Ilyet utoljára akkor éreztem, mikor először megláttam őt, ezért elvörösödtem egy kicsit, hogy mennyire kisfiús vagyok. Látva a zavaromat, ugyanolyan szenvedéllyel csókol meg, mint ahogy én tettem a legelején. Bárcsak ne tenné. Bárcsak ne lökne olyan mélyre, ahonnan ha akarnék, se tudnék visszajönni. Mert engem nem átlöktek azon a kibaszott határvonalon, hanem én zúztam szerteszét, és most boldogan ugrálok a darabjain.
Lassan, óvatosan csókoltuk egymást addig, amíg egyenesbe nem állt a gép. Ekkor minden ember meglódult a budi felé, így visszarántva minket a valóságba. Elváltunk egymástól. Olyan gyorsan foszlott szét a pillanat varázsa, mint még soha.
- Megmaradsz? - kérdeztem, ezzel elrejtve a zavaromat és csalódottságomat.
Bólintott, majd visszadőltem a helyre. Enyhén felemelkedtem, és hátraszóltam.
- Matt, Luc, éltek még?
- Luc halott - röhögött Matt.
- Anyád a halott! - vágott vissza a srác.
Örömmel láttam be, hogy mind a ketten meg vannak még, így visszaültem, és bedugtam a fülest a fülembe. Hihetetlenül álmos voltam, hiszen tegnap egész este azon gondolkoztam, hogy mit fogok csinálni a Vezetőknél. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy végigaludjam az egész 2 órás utat.
Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a repülő már a kifutó pályán gurul.
Madelyn vállára dőlt a fejem, de pontosan nem tudom, mikor. Visszaültem egyenesbe, mire Madelyn rám pillantott. Kiszedtem a fülest a fülemből, és elpakoltam.
Csendben zajlott a leszállás, hiszen se Madelyn, se én nem tudtunk egy szót se szólni. Még mindig a gépen történtek hatása alatt álltunk, így nehéz is lett volna megszólalni. Matt és Luc viszont energikusan megdumáltak mindent. A kajákat, a repülő utat, és a várost.
Kilépve az utcára, fogtunk egy taxit, és mielőtt lecsuktam volna a csomagtartót, felpillantottam.
London.
Ha itt elcseszek valamit, tuti kinyírnak.
A szállásra érve felmentünk lifttel a második emeletre. Matt és Luc szokás szerint előre siettek a szobához, bezzeg arra nem gondoltak, hogy nálam van a kártya, amivel be tudnak menni.
Győzedelmesen feltartottam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót.
- Enyém a francia ágy! - kiáltott fel Matt és Luc egyszerre, majd ráugrottak az ágyra.
- Srácok, ne már - szóltam rájuk.
- Lestoppoltuk. Tiétek az emeletes ágy.
- Kösz szépen - morogtam.
Madelynra néztem, és a hajamba túrtam sóhajtva.
- Mehetsz felülre.
Elvigyorodott, és gyorsan felugrott az ágy tetejére. Erre bezzeg be is verte a fejét, én pedig próbáltam visszatartani a nevetést.
- Te most kiröhögtél? - kérdezte.
- Én? Dehogy - tiltakoztam.
Kimentem az erkélyre viszont azonnal SMS-t kaptam. Előhalásztam a telefonom, és mikor elolvastam az üzenetet, megragadtam Matt pólóját, és felrántottam az ágyról.
- A Vezetők várnak. Mennünk kell.
- Most? - kérdezte Matt. Luc és Madelyn kérdően ránk pillantottak.
- Most - nyitottam ki az ajtót. - Ti itt maradtok! - szóltam a többiekre határozottan.
- Én is!? - akadt ki Luc.
- Te is. Ha baj van, értesítünk, és elhúzzátok a csíkot, mielőtt elkapnak titeket - mondta Matt, és becsukta az ajtót. Tudta, hogy Luc tiltakozni kezd, amint ezt meghallja.
- Steve! - szólt Madelyn.
Odalépett az ajtóhoz, de nem tudta kinyitni.
-Bezártatok ide?
- Igen - feleltem. - Elrejtettem a pót kártyát, amivel ki tudtok menni. Ha jövünk vissza, elmondom Luc-nak, hol van, és ki tudjátok nyitni az ajtót.
- Vigyázz magadra - felelte.
Elmosolyodtam.
- Mindig vigyázok.
A Vezetők épülete így, hogy tudtam a titkukat, még barátságtalanabb lett. Majdnem mindenki angolul beszélt, amit ugyan megértettem volna, de nem voltam rá kíváncsi.
Hátranéztem Mattre, aki karban tett kézzel állt, a falnak nekivetett háttal. Biccentett, amivel jelezte, ha bármi baj van, szóljak neki.
Bekopogtam az irodába, és amint megkaptam az engedélyt, beléptem.
- Steve! Isten hozott.
- Üdv, Victor.
- Meghalok a kíváncsiságtól - foglalt helyet. - Miért jöttél?
- Fel akarom bontani a Szerződést - csaptam bele azonnal a közepébe.
Victor elképedt, majd elvigyorodott. Összevontam a szemöldököm látván a szadista vigyorát.
- Mi? - kérdezte.
- Fel akarom bontani a Szerződést - ismételtem el.
Victor felállt, és rátámaszkodott az asztalra.
- Miért?
- Nem akarom elmondani.
- El fogod mondani - jelentette ki.
- Nem - ellenkeztem. - A Szerződések 5. pontja az, hogy el kell fogadnia mindenkinek, ha felbontják. Tehát nem kérheted számon, miért - idéztem.
- Azt hiszed, engem ez érdekel? - állt elém. Ugyanúgy vigyorgott, és a szemembe nézett. Keményen álltam a tekintetét, aztán hátraléptem. Észrevettem, hogy a tenyerén van egy seb, vagyis nemrég kötött valakivel egy Szerződést.
- Victor. Miért nem akarod ezt hagyni?
- Túl sokat tudsz rólunk, Stevy.
- Ne szólíts így. Sőt, többet tudok, mint te azt hiszed - szóltam erősen.
- Nem hagyhatom, hogy szaladj a Védelmisekhez, és kitálalj nekik.
- Tudod mit? - mosolyogtam. - Már megtettem.
Láttam Victor tekintetében azt, hogy meg akar ölni. El is indult felém, de útközben, a levegőben elkaptam a kezét. Erősen megszorítottam, majd vigyorogva a tenyerébe csúsztattam a kezem, viszont utána elkaptam onnan.
- Fel van bontva a Szerződés - mutattam a véres kezem. A szorítástól felszakítottam a sebét, én pedig ezelőtt gyorsan belevágtam a bőrömbe.
Victor zihálva nézte a tenyerét, és összeszorított fogakkal rám nézett.
- Ennyi lenne? Minden amit érted tettünk?
- Amit értem tettetek?! Megkínoztátok a fiamat. Ketrecbe zártátok Lucot. Megöltétek a gyerekemet - remegett meg a hangom a dühtől. - Ezekre vagy büszke?
- Jó okkal tettük.
- Ugyan már - nevettem. - Mindenki ezt mondaná.
Victor elvigyorodott.
- Értékes vagy, Steve. Olyan erőd van, mint senki másnak. Nem ismerek nálad erősebb embert. Kellesz nekünk.
- Az nem az én bajom. Ti kúrtátok el, nem én.
- Ennyi lenne? Minden amit érted tettünk?
- Amit értem tettetek?! Megkínoztátok a fiamat. Ketrecbe zártátok Lucot. Megöltétek a gyerekemet - remegett meg a hangom a dühtől. - Ezekre vagy büszke?
- Jó okkal tettük.
- Ugyan már - nevettem. - Mindenki ezt mondaná.
Victor elvigyorodott.
- Értékes vagy, Steve. Olyan erőd van, mint senki másnak. Nem ismerek nálad erősebb embert. Kellesz nekünk.
- Az nem az én bajom. Ti kúrtátok el, nem én.
Megfordultam, és elindultam kifele. Szóltam volna Matt-nek, hogy mehetünk, mikor Victor felröhögött.
- Azt hiszed, én semmire se vagyok képes?
Amint visszakérdeztem volna, megéreztem az oldalamba fúródó kést, amit teljes erőből belém vágott.
Madelyn
Idegesen járkáltam a szobában, miközben Luc az ágyon ült.
- Már elmentek egy órája. Hol a francba vannak? - kérdezgettem magamtól.
Luc előre hátra dülöngélt, de egyszer csak abbahagyta. Elkerekedett a szeme, majd felpattant, amitől rám hozta a frászt.
- Luc! Mit csinálsz?
A fiú feltépte az egyik fiókot, és kisebb kutatás után előkapott egy olyan kártyát, amivel a szobát lehet kinyitni.
A pótkulcs. Jönnek vissza a srácok?
Elmosolyodtam, de azonnal lehervadt az arcomról, mikor Luc egy törölközőt terített az ágyra.
Odaugrott az ajtóhoz, kinyitotta, és feltárta. Megláttam Matt alakját, de után felsikítottam.
Matt lefektette Stevet az ágyra, ő pedig a földre rogyott. Megtámasztotta a kezét az egyik széken, és pedig végignéztem rajtuk.
- Mi a fasz történt?! - üvöltött Luc.
- Te jó ég... - suttogtam.
Steve szája sarkától az álláig egy vércsík húzódott, a pólója pedig teljesen átázott a vörös létől. Az arcát is vér borította, én pedig reménykedtem, hogy ezeknek a fele nem az övé.
Steve erősen markolta a lepedőt, és zihált, Matt pedig megszólalt.
- Az egész gyorsan történt. Kint álltam, mikor megszólalt a riasztó. Nem sokkal később Steve felkiáltott az irodából - nyögte. - Ugrottam volna, hogy segítsek neki, de a többi ember addigra odajött. Voltak vagy tízen. Próbáltam védekezni, de mint látjátok, így is megsebeztek - tette a vállára a kezét. - Baszott a tudat, hogy Steve bent van abban a szobában, és fogalmam sincs mit csinál vele Victor. Később rájöttem, hogy az egyik rab kiszabadult. Ezért indult be a riasztó. Odajött hozzám segíteni. De a végén megölték. - Matt levegőt vett, és folytatta. - Stevet megmérgezte az a szemétláda. A teste elég erős ahhoz, hogy túlélje, de szenved. Ezt sikerült megszereznem egy orvosi szobából - nyomott a kezembe egy injekciós tűt, amit a zsebéből szedett ki. - Fájdalom csillapító. És valamilyen szinten hatástalanítja a mérget.
Amint abbahagyta a beszédet, kikaptam a kezéből a fecskendőt, és leguggoltam Steve mellé.
- Ne - szólt rekedten. - Ha hozzám érsz, téged is megmérgezlek.
- Matt... - néztem rá.
- Az a méreg leginkább vérfarkasokra hat. Én nem érzem annyira. Kibírom - köhögött.
- Ne csináld kérlek - szólt megint Steve. - Nem akarom, hogy bajod essen.
- Madelyn - szólt Luc. - Nagy eséllyel ezt nem élnéd túl. Ha bőrrel érintkezik, rád is átterjed.
- Csak... Hagyj. Úgyis túlélem - nyögte Steve, miközben a fejét a párnába nyomta, elfojtva a kiáltását.
- De szenved! - siránkoztam.
- Nem tudunk mit csinálni - tette le a kezét Matt. - Én nem tudom neki azt a szart beadni.
Beleharaptam az alsó ajkamba, majd felcsillant a szemem.
- Luc, a táskámat.
A fiú felállt, és odahozta mellém a táskámat. Kicipzároztam, és előszedtem a téli kesztyűmet.
- Madelyn - szólt Luc. - Nagy eséllyel ezt nem élnéd túl. Ha bőrrel érintkezik, rád is átterjed.
- Csak... Hagyj. Úgyis túlélem - nyögte Steve, miközben a fejét a párnába nyomta, elfojtva a kiáltását.
- De szenved! - siránkoztam.
- Nem tudunk mit csinálni - tette le a kezét Matt. - Én nem tudom neki azt a szart beadni.
Beleharaptam az alsó ajkamba, majd felcsillant a szemem.
- Luc, a táskámat.
A fiú felállt, és odahozta mellém a táskámat. Kicipzároztam, és előszedtem a téli kesztyűmet.
- Nem foglak bántani - nyugtattam Stevet. - Legalábbis, megpróbállak nem. Csak maradj nyugton.
Steve bólintott, én pedig az egyik kezem a karjára tettem, és a könyékhajlatába szúrtam a tűt. Felszisszent, de nem mozdult meg.
Az üres fecskendőt a kukába dobtam, és néztem, ahogy Steve megnyugszik. Visszaállt a légzése, és felnézett rám. Elmosolyodtam.
- But when, you call me baby, I know I'm not the only one.
Steve
Fél óra után képes voltam lábra állni, és átöltözni. Elég érdekesen éreztem magam. Talán a méreg utóhatása miatt, de sokkal ingerlékenyebb voltam, mint máskor. Úgy éreztem, az egészet elbasztam, és ettől csak rosszabb lesz minden. Ha hazaérünk, akkor is. Ha ezt Zack megtudja, tuti ki fog akadni rám. És ez nem hiányzik.
Matt látta rajtam. Elhúzta a száját, és belekortyolt a pohárba, amibe vizet töltött magának.
Mikor felvettem a pólómat, a karomat felemelve fájdalom hasított az oldalamba. Felszisszentem, mire Madelyn mellém pattant.
- Jól vagy?
- Jól vagyok - löktem el a kezét. - Csak egy kis seb, nem kell azonnal rosszra gondolni.
Madelyn megdöbbent, de aztán gyengéden szólt.
- Csak szeretném megnézni.
- Nem kell.
- Steve.
- Mondom jól vagyok! - emeltem fel a hangom.
- Hékás - szólt rám Matt.
Idegesen felé fordítottam a fejem, mire elhallgatott, de a szemembe nézett. Próbálta jelezni nekem, hogy ne rajta vezessem le a feszültségem, de egyszerűen mindenkit hibásnak tartottam.
- Most mi a bajod? - akadt ki rám Madelyn.
- Semmi - morogtam.
- Hát veszem észre - motyogta.
- Komolyan azt kérdezed mi a bajom? - néztem a lányra.
- Igen - bólintott. - Nem értem miért vagy rám kiakadva. Csak segíteni akarok.
- Azzal segítesz, ha nem szólsz hozzám. Majdnem kinyírtak, érted? - tettem fel költői kérdést. Szeretném ezt egy kicsit feldolgozni. Attól még, hogy vérfarkas vagyok, a halál mindig a sarkamban jár.
- És ez az én hibám? - akadt ki Madelyn.
Felnevettem, mire Matt letette a poharat.
- Na jó. Elég.
- Matt, kuss - szóltam erélyesen.
- Steve, állj le jó?
- Matt, igaza van - fordította a fiú felé a fejét Madelyn. - Kíváncsi vagyok rá - nézett újra rám. Széttárta a karjait. - Hallgatlak.
- Örülnék, ha nem vennéd fél vállról a dolgokat - mosolyogtam. - Elvégre miattad vagyunk most itt.
- Hogy lennénk itt miattam? - gúnyolódott.
- Ezt komolyan kérdezed? - emeltem fel a hangom. - Nem elég, hogy még belém is kötsz ezek után, de még hülye is vagy?
- Azért fogjál már vissza, jó?! Nehogy azt hidd, hogy így beszélhetsz velem!
- Én fogjam vissza magam?! Neked kéne lassan leállnod a faszságaiddal! Ez az egész miattad történt! - tártam szét a karjaim. - Miattad tört össze a szívem, miattad futottam a Védelmisekhez, miattad basztam el a hitem, hogy minden király, miattad töröltem el a bevésődést, és miattad jöttem el ide Londonba! Miattad nyírtak ki majdnem, érted? - kiáltottam . - És tudod miért?! Mert történt valami gebasz, és te máris széttetted a lábad Aiden-nek. Aki a saját fiam! - üvöltöttem rá.
Zihálva néztem a reakciót. Luc szeme elkerekedett, Matt pedig szomorú tekintettel vizslatott.
Madelyn pedig elővette azt az arcát, amit a legjobban utáltam. Azt az arcát, ami azt sugallja, hogy el fog kezdeni sírni.
Fújtam egyet, és kiviharzottam a szobából.
A folyosó leültem egy székre, és a tenyerembe temettem az arcomat.
Király vagy, Steve. Rá zúdítottál mindent, ezért megbántottad. Hogy lehetek ekkora barom?
- Hé, haver - ült le mellém Matt.
- Hagyj. Nem hiányzik, hogy a tudtomra add, mekkora egy fasz vagyok. Tudom én is.
Matt átkarolta a vállam, én pedig felsóhajtottam.
- Bocsánatot kell kérnem tőle.
- Ne tedd. Akkor még rosszabbul fogja érezni magát. Amúgy is magát okolja mindenért. Ne tegyél rá több súlyt.
Kifújtam a levegőmet.
- Megcsókoltam a repülőn - szólaltam meg hirtelen. Úgy éreztem tudnia kell róla. Láttam Matt arcán a döbbenetet, és az értetlenséget. Jogosan. Miért csókolgatom, ha utána így kiabálok vele? - Hihetetlen érzés volt. Rájöttem, mennyire hiányzik. De egyszerűen nem bírok úgy hozzáérni, hogy tudom, hogy Aiden is megtette vele.
- Képes lennél megbocsátani neki ezt, ha nem Aiden lett volna? - kérdezte Matt.
- Igen - feleltem. - De ez így reménytelen.
Matt elmosolyodott. Nagyon szokatlan reakció volt tőle, de aztán kimagyarázta magát.
- Madelyn ugyanúgy van ezzel, mint te. Szégyelli magát amúgy is, de még jobban mert Aidenről van szó.
- És most? - néztem rá.
- Kitörlöm az emlékezetetekből ezt az egészet.
Elkerekedett a szemem, mire elkezdett tiltakozni.
- Nem az egészet! Az, hogy megcsalt, az megmarad. Csak azt, hogy Aiden volt az. Ezt már terveztem régebben is, csak arra vártam, hogy megbocsáss neki.
- És ezt mikor akarod?
- Amint hazaértünk - paskolta meg a vállam.
Matt felállt, és visszament a szobába. Felemeltem a fejem, és elgondolkoztam.
Hiába törli ki az emlékezetemből.
Attól még Madelyn nem fog újra bevésődni nekem.
Este, mikor már az ágyamban feküdtem, elővettem a telefonom, és írtam egy SMS-t.
Sajnálom.
Sajnálom.
Pár másodperccel később a felettem lévő ágyon megpittyent egy telefon. Láttam a fényt, és hallottam a pötyögést.
Nem kell. Én szúrtam el mindent.
Miután elolvastam az üzenetet, letettem a telefonom, de ismét felvillant. Döbbenten olvastam az SMS-t.
Nem jössz fel?
Lerúgtam magamról a takarót, és felkapaszkodtam Madelyn ágyába. Lefeküdtem vele szembe, és a párna alá csúsztattam a felkarom. A szemébe néztem, de nem szóltunk egymáshoz. Kezdek megint az ő hatása alá kerülni, miközben az őz barna szemekbe bámulok, hiába van köztünk ez a túlságosan is könnyen áthidalható távolság. Nem értünk a másikhoz, mégis elég közel voltunk a másikhoz.
Matt
A visszaút a lehető legcsendesebben, és legfeszültebben telt. Madelyn és Steve nem szóltak egymáshoz, és Luc se volt olyan energikus, mint amikor jöttünk ide.
Mikor az autópályán vezetett Steve haza, láttam rajta, hogy azon gondolkozik, amit én mondtam neki.
Nekem se jó ez a feszültség. Nemhogy Aiden-nek és Luc-nak. Úgy gondoltam, ha képesek megbocsátani egymásnak és maguknak, akkor benne vagyok abban, hogy eltöröljem ezt az egészet a fejünkből.
A ház előtt leparkolva mindenki segített cipelni a cuccokat. Steve odadobta nekem a kulcsot. Így kinyitottam a ház ajtaját. Vagyis nyitottam volna, de már eleve nyitva volt.
Felsóhajtottam. Aiden minden bizonnyal itthon van. Viszont ez nem jelenti azt, hogy látni is fogjuk. Másfél hete nem mozdult ki a szobájából. Vagy ha ki is tette a lábát, akkor is csak vadászni ment.
Lerúgtam magamról a cipőmet, és beljebb mentem, hogy mindenki elférjen.
Luc becsukta maga mögött az ajtót, mikor egy másik ajtó kinyílt. Elképedve kaptam a fejem Aiden szobájának irányába.
A szőke fiú kijött a szobából. Az egyik kezével az ajtófélfát támasztotta, és ránk nézett. Szinte semmit se változott. Nem voltak karikák a szemei alatt, nem volt soványabb. Csupán a tekintetében láttam olyat, amit eddig nem.
Luc halványan elmosolyodott, Madelyn viszont kerülte Aiden tekintetét.
Steve miután letette a kabátját, Aiden felé fordult.
Azóta az eset óta, most találkozott először a pillantásuk.
Nem bírom elmondani, milyen volt. Steve arcán nem volt düh, se csalódottság, semmit. Aiden tekintete viszont egy dolgok üzent.
Bocsáss meg.
Steve elkapta a tekintetét, Luc és én pedig gyorsan leraktuk a cuccokat, és mentünk vissza. Amikor elhaladtam Aiden mellett, megpaskoltam a vállát, amitől elmosolyodott. A bátyja vagyok, muszáj valamilyen szinten támogatnom őt. És neki most pont ez kell.
Aiden visszament a szobába, mégis boldogok voltunk, hogy láttuk őt. A nyugalmunk körülbelül 10 percig tartott, mikor ismét kopogtattak. Steve kiment ajtót nyitni, én pedig érdeklődve kidugtam a fejem.
- Zack?
- Mit keresel itt? - kérdezte Steve.
- Beszélnünk kell. Most - lépett be a házba. - Hallom voltál a Vezetőknél.
- Igen - válaszolta Steve zavartan. - Tudom, elcsesztem, és bocs miatta.
- Te miről beszélsz? - rázta Zack a fejét. - Baj van. Támadást indítanak ellenünk.
- Igen - válaszolta Steve zavartan. - Tudom, elcsesztem, és bocs miatta.
- Te miről beszélsz? - rázta Zack a fejét. - Baj van. Támadást indítanak ellenünk.
- Miattam? - döbbent meg Steve.
- Nem. Eddig is el akartak pusztítani minket. Szükségünk van rád. Erős vagy, Steve.
- És Matt?
- Ez a másik ok. A családodra is kell valakinek vigyázni.
- Ezt hogy érted? - értetlenkedtem.
- Steve - fordult felé. - Ez most olyan, mint egy döntés. Ha velünk jössz, hogy megállítsuk a Vezetőket, és teljes legyen a béke egy életre, akkor a családod veszélybe kerül. Lehet meg fogják őket ölni. Mindent meg fognak tenni azért, hogy zsarolni tudjanak, és visszavonulj. Túl sok mindenre vagy képes, tudják, hogy ellened felesleges kiállni.
Luc levegő után kapott, és Stevere pillantott.
- Család, vagy győzelem? - tette fel a végleges kérdést Zack.
Látva Steve mostani helyzetét, hogy milyen állapotban van, és hogy miken ment keresztül, biztos a választása.
A rohadt életbe.
***
Feladó: Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Szükségem van rád.
Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem
Menti piszkozatként?: Igen/Nem
(Na sziasztok drága olvasóim:) Itt a rész végén szeretnék bocsánatot kérni, hogy ilyen későn hoztam csak a részt. Szégyellem is magam emiatt, csak hát, ugye itt volt az érettségi, amire viszont rengeteget kellett tanulnom:( mostantól visszaáll a régi rendszer, és próbálom havonta hozni a részeket:)
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a részt, és remélem tetszett^^)
(Na sziasztok drága olvasóim:) Itt a rész végén szeretnék bocsánatot kérni, hogy ilyen későn hoztam csak a részt. Szégyellem is magam emiatt, csak hát, ugye itt volt az érettségi, amire viszont rengeteget kellett tanulnom:( mostantól visszaáll a régi rendszer, és próbálom havonta hozni a részeket:)
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a részt, és remélem tetszett^^)
