Válasz után kutatva
Steve
Steve
Hátradobtam magam az ágyon, és a hajamba túrtam. Összekulcsoltam a kezeimet a tarkóm mögött, és úgy bámultam a plafonra. Ez a hely szinte semmit sem változott.
De aztán mégis felültem, a térdemre támaszkodtam, és körülnéztem. Egy hálószoba sokkal tisztább volt, mint amilyet valaha is láttam. Volt egy asztalom, egy géppel, valamint egy könyvespolc, szekrények, és egy rohadt kényelmes ágy.
Ahova egyedül kell befeküdnöm.
Felálltam, és felnyitottam a gépet. Reménykedtem, hogy a fájlok között találok valami olyan információt, ami hasznos lenne számomra, de csalódnom kellett.
Sóhajtotta egyet, és átkutattam a fiókomat. Szinte minden dolog, amire gondoltam, mielőtt idejöttem, megvoltak. Mintha tudták volna, hogy idejövök.
Kivettem egy pisztolyt az egyik fiókból, majd megpillantottam mellette egy tőrt. Összevontam a szemöldököm, majd a kezembe vettem, és becsuktam a fiókot.
Amint megforgattam a kést a kezemben, akaratlanul is elnevettem magam.
Ez ugyanaz a fegyver, amit régen használtam. Mikor a Védelmisek munkája volt az életem. Emlékszem, ezzel a késsel próbáltam megölni az akkori szerelmemet. De hogy miért, az már nem maradt meg az emlékezetemben.
Az asztalra támaszkodtam, és lehajtottam a fejem. Matt és Luc nyilván őrjöng. Hogy Aiden és Madelyn mit gondol, az most kifejezetten nem érdekel.
Becsaptam a fiókokat, és kivágtattam az ajtón. Mikor lelassítottam, zsebre vágtam mindkét kezem, és elindultam a folyosókon.
Az emberek felismertek. Tudták ki vagyok. Valakik összesúgtak a hátam mögött, mások viszont furcsán méregettek. Hirtelen nem is tűnt annyira vészesnek az itteni hely.
Hogy féltem-e? Egyáltalán nem. Saját magam felelek az életemért, és a döntéseimért. Nem fogok másokra akaszkodni azért, mert egyedül semmire nem vagyok képes. De én meg tudok tenni bármit.
Egy nyitott ajtó mellett elhaladva belestem a szobába, de elakadt a lélegzetem. A szemem elkerekedett, és mivel nem figyeltem oda, sikeresen megbotlottam, nekiütközve egy poharakkal teli asztalnak, amik nagy hangzavarral összeütköztek.
Behúztam a nyakam, és ismét a szobába pillantottam. A tekintetünk találkozott, mire hasonlóan reagált, mint ahogy én.
- St-Steve? - dadogta meglepetten.
Kicsit elnyílt a szám, ő pedig félredobta azt a tevékenységet, amit épp folytatott, és rohanni kezdett felém.
Mikor kilépett az ajtón, azonnal a karjaimba vetette magát. Szorosan átölelt, és a vállamba fúrta a fejét. Eleinte nem öleltem vissza, de aztán felemeltem a karjaimat, és magamhoz szorítottam. Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy nekem most pont egy ölelésre volt szükségem.
Így maradtunk pár pillanatig. Igazából annyi mindent kellett volna elmondanunk egymásnak, de egyikünk se szólalt meg.
Aztán amikor elengedett, a szemembe nézett, és biztatóan elmosolyodott. Elvigyorodtam, majd hátrébb léptem pár lépést.
- Hogy vagy? - kérdezte.
Összerezzentem. Annyira utálom ezt a kérdést. Ezek a szavak késként hasítanak belém, feltépve azokat a sebeket, amiket a lehető legjobban próbálok elrejteni.
- Még élek - tártam szét a karom.
Becsaptam a fiókokat, és kivágtattam az ajtón. Mikor lelassítottam, zsebre vágtam mindkét kezem, és elindultam a folyosókon.
Az emberek felismertek. Tudták ki vagyok. Valakik összesúgtak a hátam mögött, mások viszont furcsán méregettek. Hirtelen nem is tűnt annyira vészesnek az itteni hely.
Hogy féltem-e? Egyáltalán nem. Saját magam felelek az életemért, és a döntéseimért. Nem fogok másokra akaszkodni azért, mert egyedül semmire nem vagyok képes. De én meg tudok tenni bármit.
Egy nyitott ajtó mellett elhaladva belestem a szobába, de elakadt a lélegzetem. A szemem elkerekedett, és mivel nem figyeltem oda, sikeresen megbotlottam, nekiütközve egy poharakkal teli asztalnak, amik nagy hangzavarral összeütköztek.
Behúztam a nyakam, és ismét a szobába pillantottam. A tekintetünk találkozott, mire hasonlóan reagált, mint ahogy én.
- St-Steve? - dadogta meglepetten.
Kicsit elnyílt a szám, ő pedig félredobta azt a tevékenységet, amit épp folytatott, és rohanni kezdett felém.
Mikor kilépett az ajtón, azonnal a karjaimba vetette magát. Szorosan átölelt, és a vállamba fúrta a fejét. Eleinte nem öleltem vissza, de aztán felemeltem a karjaimat, és magamhoz szorítottam. Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy nekem most pont egy ölelésre volt szükségem.
Így maradtunk pár pillanatig. Igazából annyi mindent kellett volna elmondanunk egymásnak, de egyikünk se szólalt meg.
Aztán amikor elengedett, a szemembe nézett, és biztatóan elmosolyodott. Elvigyorodtam, majd hátrébb léptem pár lépést.
- Hogy vagy? - kérdezte.
Összerezzentem. Annyira utálom ezt a kérdést. Ezek a szavak késként hasítanak belém, feltépve azokat a sebeket, amiket a lehető legjobban próbálok elrejteni.
- Még élek - tártam szét a karom.
Felkacagott, ezzel csempészett belém egy kis boldogságot. Hihetetlenül jó volt őt újra látni, ennyi idő után.
- Megváltoztál - szólalt meg. - Izmosabb lettél. 10 évvel ezelőtt nem voltak ekkora bicepszeid - bökte meg a karom.
Felnevettem, és én is végigmértem. A haját mindig másképp hordta, így ez nem szúrt szemet. Most rézvörösre volt festve a haja, és zöld szemeivel és a szeplőivel pontosan úgy nézett ki, mint egy tündér. Vagy mint egy boszorkány.
- Még mindig ugyanolyan gyönyörű vagy, mint régen - bókoltam.
- Menj már - nevetett fel. - El sem hiszem, hogy ez tényleg te vagy - simította meg a karom. - Mit keresel itt, Steve?
- A főnököt keresem.
- Zacharyt?
Bólintottam.
- Azt mondta, szeretne beszélni velem. De fogalmam sincs, merre kell mennem.
- Gyere, elkísérlek - intett, és elindult.
Kicsivel később kapcsoltam, így utána kellett iramodnom. Mikor mellé értem, lelassítottam, és ismét mellette álltam. Miközben a folyosókon sétáltunk, körbenéztem az épületben. Nem sok minden változott azóta, mióta utoljára itt voltam.
- Még mindig ugyanazon a részlegen vagy? - vetettem fel egy témát.
- Aha - felelte. - Máshoz igazából nem is értek - nevetett fel kínosan.
Nem válaszoltam, csak továbbra is lépegettem mellette.
Mikor egy ajtóhoz értünk, mindketten megálltunk.
- Itt vagyunk.
- Köszi a segítséget - mosolyogtam rá.
- Nem vagy éhes? - kérdezte hirtelen.
- Tessék? De, egy kicsit.
- Jössz utána a kajáldába?
Felvontam a szemöldököm.
- Inkább vadásznék...
- Húst adnak, ne aggódj. Sőt, van tál a földön, ha neked úgy otthonosabb.
- Házi állatot akarsz belőlem csinálni? Farkas vagyok, nem kutya - ingattam a fejem.
Felkacagott, de aztán felém nyúlt. Az övem mögül előhúzta a kést, amit odacsúsztattam nemrég.
Megforgatta a kezében, és rám nézett.
- Ugyanaz a kés, amit régen használtam - mondtam ki, amit gondolt.
- Emlékszem rá - mosolygott.
- Tényleg? - lepődtem meg.
- Persze - vigyorgott. - Egyszer ezzel próbáltál megölni.
A szemem előtt lepergett az a téli éjszaka, mire kínosan megvakartam a tarkómat.
- Bocs...
- Semmi baj - tette vissza a kést a helyére.
Elköszönt tőlem, és elindult a másik irányba. Az alsó ajkamba harapva utána kiáltottam.
- Katherine!
Megfordult, és a szemembe nézett.
- A Kat maradhat?
Elmosolyodott.
- Ez egyértelmű.
Benyitottam az irodába. Zachary az ablak előtt állt, zsebre tett kézzel. Fehér inget viselt zakóval, és nyakkendővel. Fekete haja igényesen be volt lőve, és megfordult, amikor behallotta, hogy beléptem az ajtón. Egy cigit szívott, és a szempárja előtt egy szemüveg foglalt helyet.
- Steve. Örülök hogy itt vagy - köszöntött.
- Ez természetes, Zachary - álltam meg.
- Maradjunk a Zack-nél - mosolyodott el.
Felhúztam a szemöldököm, de aztán Zack egy székre mutatott, hogy üljek le nyugodtan.
Helyet foglaltam, Zack viszont állva maradt. Az irodában járkált, de aztán megállt egy polcnál, és levett róla egy képkeretet.
- Kicsit fura érzés, hogy ez a nő is ebben az irodában ült még régen - mutatta felém a képet.
A Védelmi Minisztérium egykori vezetője volt. Emlékszem rá. Neki téptem ki a szívét.
- Szívességet tettél azzal, hogy megölted - kacagott Zack.
- Igen?
- Rühelltem ezt a nőt - ült le végül.
- Hogyhogy te léptél a helyébe? - kérdeztem.
- Steve, én soha nem gondoltam volna, hogy egy nap a Védelmisek vezetője leszek. A többiek választottak ki.
Bólintottam, majd körbenéztem. Egyszerű, hagyományos iroda volt, méregdrága szőnyeggel és asztallal.
- Zachary... - kezdtem.
- Zack - javított ki.
- Kérdezhetek valami személyeset?
- Akármit - dőlt hátra.
- Hány éves vagy? - vontam össze a szemöldököm.
Zack meglepődött, de aztán válaszolt.
- 27.
- Csak?
- Idősebbnek nézek ki? - nevetett.
- Csak... fura - vontam meg a vállam. - És te mi vagy?
- Tessék? - lepődött meg ismét.
- Vérfarkas, vámpír?
Zack egy pillanatra elgondolkozott, és megint felnevetett. Összevontam a szemöldököm. Egyáltalán nem volt semmilyen harag ebben a srácban.
- Egyik sem - felelte. - Én egy vérfarkas és egy halandó gyermeke vagyok.
Eltátottam a számat. Egy héttel ezelőtt pont eszembe jutott, hogy mi lenne, ha én és Madelyn gyereket vállalnánk, de nem tudtam erről a dologról semmit se.
- Halhatatlan vagy? - kérdeztem.
- Részben igen. A regenerációs képességem olyan, mint egy vérfarkasé, de bármi olyan dolog meg tud ölni, ami képes végezni egy emberrel. Ha szíven szúrnak, vagy ha fejbe lőnek.
- Tehát ha csak a hasadba szúrnak egy kést, akkor...
- Az begyógyul.
Bólintottam, majd tovább kérdezgettem Zacket. Arra, hogy egy vérfarkasnak és egy halandónak gyereke születhessen, nagyon kevés esély van. A vérfarkasok DNS-e teljesen eltér az emberétől, és hiába vésődött be a vérfarkasnak az ember, attól még, hogy a lelkük összekapcsolódott, a testük nem.
Zack a mondandója után hátradőlt, és végigmért. Felsóhajtott, és az asztalra tette a kezét.
- Steve, nekem egyetlen egy kérdésem van hozzád.
Zack felállt, és előrébb dőlt, a kezével pedig megtámaszkodott az asztalon. Nem bírtam a tudatot, hogy lenéz rám, így én is felálltam.
- Mégpedig?
Álltam a pillantását. A szemeiben nem tükröződött sem harag, sem fenyegetés, amit még jobban furcsálltam.
- Miért jöttél ide, Steve?
Meglepődtem a kérdésén, és elkerekedett a szemem.
- Talán zavar? - kérdeztem vissza.
- Jesszus, dehogy, ne érts félre - tiltakozott. - Te mindig olyan személy voltál, aki hatalmas erő birtokában van, de nem használod ki.
Nem feleltem Zack érvére, csak kifújtam a levegőmet. Néhány másodperc után viszont kinyitottam a számat.
- Ne haragudj, ha gorombának fogok tűnni, de ezt egyelőre senkivel nem akarom megosztani.
Zack türelmesen hallgatott, majd a végén elmosolyodott.
- Persze. Nincs semmi baj, nem kell elmondanod ha nem szeretnéd.
Hátrébb léptem néhány lépést, majd megkérdeztem, hogy elmehetek-e. Zack mosolygott, és bólintott.
Éppen léptem ki az ajtón, mikor Zack szólított. Visszafordultam, de ő háttal állt nekem.
- Máskor a kést olyan helyre tedd, ahonnan könnyen elő tudod kapni.
Elkerekedett a szemem, de aztán becsukódott az ajtó. Csak álltam ott néhány másodpercig, viszont utána elindultam az étkező felé.
Honnan tudta, hogy nálam van a kés?
Megráztam a fejem, és elindultam. Az övem mögül előkaptam a kést, és az ujjaim között forgattam.
Tegyem olyan helyre, ahonnan könnyen elő tudom kapni?
Fogalmam sem volt arról, mit jelent neki az, hogy "könnyen". Sokkal gyorsabbak a mozdulataim, mint az embereké, így egy szempillantás alatt elő tudom venni a fegyvereket.
Ahogy körbenéztem az épületben, minden olyan barátságosnak tűnt. Lehet Zack változtatott a körülményeken, és ezért tűnik másmilyennek.
Megrezzent a telefonom a zsebemben, így kérdően elővettem. Aiden hívott. Lehalkítottam a telefont, és visszatettem a helyére. Ha kinyomnám, úgy jelet adhatok nekik. És azt nem tervezem. Luc, ő és Matt felváltva hívnak. Idegesítő.
Az étkezőbe érve Katet kerestem a szememmel, és kicsivel később meg is találtam. Egy hosszú asztalnál ült, egy lány társaságában, aki nem sokkal később elment.
Lehuppantam Kat mellé, aki éppen egy húst kapott be a szájába hercegnős mozdulattal.
- Itt aztán tényleg van választék - néztem körbe.
- Nem vagy éhes? - kérdezte újra.
- Inkább vadászok - ismételtem el.
Kat bólintott, majd letette a villát.
- Mit akart Zachary?
- Megkérdezte, miért jöttem ide - dőltem hátra, miközben a mellkasom előtt összefontam a kezem.
Kat kérdőn rám nézett, de én megráztam a fejem, azzal a szándékkal, hogy nem szeretném elmondani.
Körbenéztem az étkezőben. Voltak, akik ugyanúgy ettek, mint Kat, voltak akik csak üldögéltek az asztaloknál, és voltak, akik iszogattak a falak mellett. De mindenkinek a pillantása rám szegeződött.
- Mindenki engem néz... - motyogtam.
- Ezen ne lepődj meg - kacagott Kat. - Az egyik legerősebb vérfarkas visszatér a Védelmisekhez. Persze, hogy mindenki kíváncsi.
Újra körbenéztem. Szinte zavart az emberek pillantása, de aztán legnagyobb meglepettségemre lassan odajöttek hozzám. Kellemesen elbeszélgettem velük, és a többiek is hamar rájöttek, hogy nem harapok, így egy kisebb társaság képződött az asztalunk körül. Jó érzés volt olyan emberekkel beszélgetni, akikkel van közös témám.
Mikor mindenki ment a saját dolgára, felsóhajtottam, és hátradőltem. A telefonomat kidobtam az asztalra, és lehunytam a szemem.
Abban a pillanatban, hogy pihentem egy kicsit, megcsörrent a mobilom.
- Ez nem igaz... - morogtam.
- Nem veszed fel? - kérdezte Kat.
- Nem. Matt, Luc, vagy Aiden hív. Felváltva - dőltem vissza.
Kat a telefonra nézett, mire köhintett egyet.
- Ezek közül egyik se.
Elkerekedett a szemem, és kicsit nagy sebességgel visszaültem az eredeti pozíciómba.
Madelyn.
Fájdalom hasított a szívembe, majd beleharaptam az alsó ajkamba.
- Hagyd - mondtam.
Kat rám nézett, majd a mobilra. Hirtelen a kezébe vette a telefont, és a füléhez emelte.
Egy kiáltással utána kaptam, de Kat a mellkasomra ütött, hogy álljak le.
- Igen? - szólt bele.
- Ezt nem hiszem el... - fogtam a fejem.
- Nem, ez Steve mobilja.
Katre pillantottam, és a számat rágtam idegességemben.
- Igen - folytatta Kat. Kisebb szünet után újra megszólalt. - Persze. Rendben.
Kat letette a telefont, mire azonnal robbantam.
- Megőrültél?! Minek vetted fel?! Egész eddig ezt akartam elkerülni!
Kat nem válaszolt, csak felállt. Faképnél akart hagyni, de nem hagytam, így utána indultam.
- Kat! Mit mondott? - kérdeztem.
- Nem mondom el - nyújtotta ki rám a nyelvét.
- Kat!
Kat megállt, mire én is megtorpantam.
- Ő az a lány, aki bevésődött neked, nem?
- Honnan tudod? - akadt el a lélegzetem.
Kat a vállán át a szemembe nézett.
- Látom az emberek közötti kapcsolatokat. Sőt, meg is tudom változtatni.
- Hogyan?
Kat felnevetett.
- Aiden hogy látja más emberek gondolatait?
Az alsó ajkamba haraptam, és bólintottam.
Épp tovább indultunk volna, mikor éles fájdalom nyílalt a mellkasomba.
Levegő után kaptam, és a kezemet a falnak támasztottam, hogy ne essek össze. Zihálva nyeltem egyet, majd összerándult a testem.
- Mi a fasz...? - motyogtam.
- Francba - morogta Kat.
Felpillantottam rá, mire lehunyt szemmel megrázta a fejét. Megfordult, és elindult, szólva nekem, hogy kövessem.
Kat benyitott egy terembe, ahol különböző gépek voltak. Kat lehuppant az egyik elé, mire felvontam a szemöldököm.
- Mit csinálsz?
- Elfelejtettem, kit kell ma megölnöm - nevetett kínosan.
- És innen megtudod? - böktem a gépekre.
- Ezekben a gépekben benne van az összes adat a Védelmi Minisztériumról.
Katre, majd egy gépre pillantottam. Láttam, hogy Kat nem rám figyel, így óvatosan kicsúsztattam a pendrive-ot a helyéről, és csendben kimásoltam az összes adatot.
Pont akkor húztam ki a pendrive-ot a gépből, mikor Kat felállt. Intett, hogy menjünk, mire helyeseltem. Becsuktam az ajtót, a pendrive-ot pedig a zsebembe csúsztattam. Megkérdeztem Katet arról a dologról, ami néhány perccel ezelőtt történt velem.
- Nem mehetnénk valami nyugodtabb helyre? - nézett rám.
Bólintottam, és felvetettem a szobámat. Kat jó ötletnek tartotta, így elindultunk oda.
Mikor a szobámba értünk, becsuktam az ajtót, és lehuppantam az ágyra.
Kat körbenézett, és féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Nem igazán pakoltál ki.
- Nem terveztem, hogy hosszútávig itt maradok - feleltem.
Kat rám pillantott, majd a szemében szomorúságot láttam. Felsóhajtott.
- El kell menned, Steve...
- Micsoda? - kérdeztem.
Kat leült mellém, és a falnak vetette a hátát. Én maradtam az előző pozíciómban, és kérdőn rá pillantottam.
- Ha valaki bevésődik neked, az olyan, mint egy töltő számodra. Nem kell, hogy mindig veled legyen, de nem bírod ki nélküle - mondta, majd szünetet tartott. - Steve, a lelked már érzi a hiányát. Ha nincs melletted, akkor meghalsz.
Elkerekedett a szemem, majd a kezembe temettem az arcomat.
- Bassza meg...
- Talán több, mint egy heted van. Maximum kettő.
Hátradőltem, és Kat vállának dőltem.
- Mi a francot csináljak? Nem mehetek haza... De itt sem maradhatok.
Kat felállt, és az egyik polc mellett megállt.
- Steve, kérdeznék valamit. De kérlek őszintén válaszolj rá.
Felnéztem rá.
- Jól vagy? - kérdezte.
Lehajtottam a fejem, felsóhajtottam. Majd mosolyogva ismét rá néztem.
- Nem - feleltem.
A térdemre helyeztem a könyökömet, és összepréseltem az ajkaimat.
- Nem - ismételtem. - Egyáltalán nem.
Kat szomorúan a szemembe nézett, mire folytattam.
- Ő volt az egész életem - túrtam bele a hajamba. - Meghaltam volna érte. De elvesztettem - csuklott el a hangom. - Fogalmam sincs mit csesztem el.
Kat szeme elkerekedett, majd felsóhajtott.
- Most látlak először sírni.
Az arcomhoz tettem a kezem. Igaza volt. A könnyek hangtalanul csorogtak le az arcomról.
Megtöröltem a szemem, de aztán Kat lehuppant mellém. Hátradőltem, és felnéztem a plafonra.
- Mikor az a lány felhívott, csak egy dolgot kérdezett - kezdte Kat.
Felé fordítottam a fejem, mire folytatta.
- "Ugye Steve jól van?" - idézte Madelynt. Elkerekedett a szemem. - Nem kérdezte hol vagy. Hogy ki vagyok. Hogy mit csinálsz. Csak ennyit.
Lepillantottam az ölembe ejtett kezemre, aztán lehunytam a szemem.
- Mi a faszt csináljak...? - kérdeztem ismét.
Kat megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs.
Este egyedül feküdtem a szobámban, és Sam Smith számát dúdoltam lehunyt szemmel. Mikor felemeltem a pilláimat, belebámultam a sötétségbe. Felültem, beletúrtam a hajamba, és felkapcsoltam a kislámpát. Mikor az oldalamra feküdtem, megéreztem a pendrive-ot a zsebembe.
Ismét ülő pozícióba helyezkedtem, de ezúttal fel is álltam. Az asztal felé indultam el, de útközben megszédültem, és nekiestem a falnak.
- Francba... - tápászkodtam fel.
Felnyitottam a laptopom tetejét, és bedugtam a pendrive-ot. Megnyitottam a mappát, ahol az adatok voltak.
Mindkét könyökömet az asztalra támasztottam, és összekulcsoltam az ujjaimat. Az ajkaimat a kezemhez érintettem, úgy olvastam az adatokat.
Vagy 10 percet töltöttem a gép fölött. Mikor lecsuktam, összevont szemöldökkel dőltem hátra.
Ott voltak a halálra kijelölt személyek, és az ok. Semmi kivetnivalót nem találtam benne. Ott volt a Védelmi Minisztérium minden cselekedete. Nem gyilkoltak, csak mert kedvük volt hozzá.
Egyetlen egy dolog döbbentett meg.
Nem volt olyan expedíció, aminek az lett volna a célja, hogy megöljenek engem és Madelynt a bevésődés és a gyerek miatt.
Mikor az adatokat olvastam, eszembe jutott, hogy egyszer teherbe ejtettem Madelynt. Zack azt mondta, erre hihetetlenül kis esély van. De nekünk sikerült.
Csupán annyi állt a nevünk mellett, hogy:
"Steve rábeszélése, hogy csatlakozzon a Védelmi Minisztériumhoz.
Madelyn megvizsgálása, majd elengedése."
Virginia se akart megölni minket. Mint ahogy Madelynt se akarta bántani. Utáltuk egymást, de neki a Védelmisek érdekében szüksége volt rám.
Mégis mi a jó fene folyik itt?
Katherine
Másnapra Steve állapota nem is javult, de nem is lett rosszabb. Aggódtam érte, de semmi se jutott eszembe, hogy mit tudnék tenni érte.
Láttam, hogy agyalt valamin. De egyszerűen nem mertem megkérdezni. Úgy voltam vele, hogy majd ha beszélni akar róla, akkor beszél.
Zachary irodája felé tartottunk. Steve kérte, hogy adjanak neki valami munkát, mert ő nem azért jött ide, hogy beszélgessen az emberekkel.
Bekopogtam az irodába, és benyitottam.
- Gyertek be - szólalt meg Zachary. Ismét az ablak előtt állt, mint mindig.
Steve zsebre tette a kezét, és megállt. Mellette én is megtorpantam, Zachary pedig megfordult.
- Gyors leszek, mert nincs sok időnk - váltott komoly hangnemre.
Zachary elénk tolt két képet, amit alaposan szemügyre vettünk. Egy nő volt, és egy férfi.
- Házastársak - kezdte Zachary. - Itt dolgoztak nálunk, de aztán elmentek, azzal az okkal, hogy családod akarnak alapítani. Nemrég megtudtuk, hogy csatlakozni akarnak a Vezetőkhöz - nézett ránk. - Ez a kávézó a kedvenc helyük - tolt elénk egy másik képet. - Ha csatlakoznak a Vezetőkhöz, minden információt tovább adnak, amit itt szereztek. Találjátok meg, és öljétek meg őket, mielőtt ez bekövetkezne - pillantott ismét ránk Zachary.
Steve bólintott, majd megkérdezte, kaphatna-e valamilyen fegyvert. Zachary természetesen helyeselt, és elvezetett minket a fegyvertárba, ahol én felkaptam a szokásos fegyveremet, és Steve is kapott egy ugyanolyan, hang tompított pisztolyt. Steve megkérte, hogy egyszer mutassák be neki a fegyvertárat részletesen, mire Zachary ismét bólintott.
Eltettük a fegyvereket, és kiléptünk a Védelmisek épületéből. Steve rám nézett, de aztán farkassá változva elindultunk.
A kávézóhoz érve visszaváltoztunk, és szép lassan bementünk. Mosolyogva, illedelmesen köszöntünk az eladónak, és leültünk egy olyan helyre, ahonnan minden asztalt láttunk.
A pincérnő elénk libbent, és felvette a rendelésünket. Én rendeltem egy teát, Steve pedig egy kávét.
- Nem szabad feltűnést kelteni, ugye? - kérdezte Steve.
- Nem hát - feleltem. - Rég csináltál ilyen "nyomozósdit", mi?
- Hát igen. Mindig csak nekiugrottam az embereknek, és megöltem őket.
Felkacagtam, de aztán Steve ismét feltett egy kérdést.
- Hallottam valami olyan dologról, ami éppen egy aktuális kísérlet a Védelmiseknél. Miről van szó?
Elfondolkodtam egy pillanatra.
- Ez egy olyan dolog, amihez én kellek, és egy vámpír, vagy egy vérfarkas.
- Miért pont azok?
- Mert nekik bevésődhetnek személyek.
Láttam Steve arcán az értetlenséget, mire folytattam.
- Ugye tudod, hogy megtudom változtatni az emberek közötti kapcsolatot? Most azon dolgozunk Zachary-vel, hogy eltöröljük a bevésődést - ismertem be.
Steve szeme elkerekedett, és kicsit elnyílt a szája.
- És hogy haladtok?
- Jól. Én biztos vagyok az erőmben. Az egyik fiú jelenkezett arra, hogy első "tesztalany" lesz. Az a lány elhagyta, aki bevésődött neki, és mivel nem akar visszamenni hozzá, de nyílván meghalni se akar, így nincs más megoldás.
- Ez az egész Zachary ötlete volt?
- Nem. Azé a fiúé, akit említettem.
Steve elgondolkozott egy pillanatra.
- Ez elég beteg, ha engem kérdezel - nevetett. - Hogy lehet ennyire utálni azt a személyt, aki bevésődött neked?
Megvontam a vállam, de aztán kinyílt a kávézó ajtaja, így odapillantottam.
Az a házaspár lépett be rajta, akikre mi figyeltünk.
Szólni akartam Steve-nek, de ő nem figyelt rám.
- Bassza meg... - morogta.
Elfordította a fejét, én pedig összevontam a szemöldököm.
- Mi az?
- Láttam egy olyan személyt, akit nem kellett volna.
Matthew
Steve ott ült közvetlenül velem szemben.
Mikor találkozott a pillantásunk, egyikünk sem lepődött meg. Csak Steve lett egy kicsit ideges, de biccentettem neki, hogy nem fogok felhajtást csinálni.
- Van valami baj? - nézett rám Madelyn.
Muszáj volt kimozdulnia egy kicsit. Az utóbbi időszakban csak otthon gubbasztott. Szinte semmit se aludt, és olvasni se láttam, pedig imád olvasni. Az iskola elkezdődött, így Aiden újra suliba jár, ezért ideiglenes odaköltöztem Madelyn-hoz, mert nem mertem egyedül hagyni.
- Figyelj - dőltem előre. - Amit most mondok, az fontos, úgyhogy amint kimondtam, ne ugorj fel, és ne rohanj el. És ne is kiálts. Érted?
Madelyn bólintott, miközben kíváncsian méregetett.
Felsóhajtottam.
- Steve itt van. Ott ül mögötted.
Madelyn szeme elkerekedett, és éreztem, hogy megmozdul a széke, de még azelőtt rászóltam, mielőtt bármit is csinálhatott volna.
- Muszáj beszélnem vele - nyafogott elcsukló hanggal.
- Nem lehet - vágtam rá. - Figyelj. Ki tudom deríteni, mit keres itt. És hogy mit csinál. De ahhoz nem szabad elvesztened a fejed.
Madelyn nyavalyogva, de beleegyezett, én pedig Steve asztala felé pillantottam. Teljesen hétköznapinak tűnt, amit csinált. Csak ült, és ivott egy csésze kávét.
De néha másodperccel később Steve kifizette, amit rendelt, és felállt. Döbbenten láttam, hogy nincs egyedül.
Katherine?
- Egy lánnyal van - szólaltam meg.
- Micsoda?! - fordult meg Madelyn.
- Ne aggódj, ismerem azt a lányt. Nincs köztük semmi.
Madelyn megkönnyebbülten felsóhajtott, mire morogtam valamit.
- Legalábbis ajánlom, hogy ne legyen köztük semmi...
Én is intettem a pincérnek, hogy fizetni szeretnénk, mire kihozta a számlát. Kifizettem Madelyn teáját, felálltunk, felsegítettem rá a kabátját, és elindultunk Steve után.
Mikor kiléptünk az ajtón, pont azt a pillanatot kaptuk el, hogy Steve fél kézzel előkap egy pisztolyt, és golyót repít egy férfi fejébe.
A hangra összerándult a testem, Madelyn pedig halkan felsikított. Steve nem vett észre minket, csak leengedte a fegyvert, és zsebre vágta az egyik kezét.
Viszont hirtelen Steve elejtette a pisztolyt, a mellkasához kapott, és összerogyott. Katherine abban a pillanatban odaugrott hozzá, és felsegítette a srácot. Váltottak néhány szót, mire Steve bólintott, de utána eltűntek az erdőben.
Madelynra néztem, de ő nem szólt semmit. Egy könnycsepp gördült le az arcán, mire felsóhajtottam.
- Menjünk haza.
Steve
Egy hét telt el. Egy, kínkeserves hét.
Már nem érzem az elmémet. Nem érzem a végtagjaimat. Csupán félig lehunyt szemmel fekszek egy ágyban. Lassú lélegzéssel.
Az agyamban megszűntek a gondolatok. Ha Kat beszél hozzám, semmire sem emlékszem. Nem tudok enni, szinte alig tudok mozogni. Az elmúlt egy hétben semmit sem aludtam.
Nagy nehezen felültem, és felálltam az ágyról. Megittam azt a folyadékot, amit Zack adott nekem, hogy túl tudjam ezt élni. Ennek hatására, könnyebben tudok mozogni, gondolkodni és beszélni.
Kinyitottam az ajtómat, és a folyosóra kilépve elindultam a fegyvertár felé. Zack egy héttel ezelőtt megígérte, hogy valamikor körbevezet, és ez csak ma fog megtörténni.
Kopogás helyett csak szimplán benyitottam, mire Zack felröhögött.
- A modorodon is finomítani kéne.
- Bocs - kértem elnézést.
- Ugyan, tudod, hogy csak viccelek - mosolyogott rám Zack. - Hogy vagy? - kérdezte. - Valószínűleg szarul - felelte, meg sem várva a válaszom.
Bólintottam, mire Zack elindult a fegyvertárban, én pedig követtem. A késeknél észrevettem, hogy az enyémnek van egy külön helye, mire elmosolyodtam. Szép hely volt, attól eltekintve, hogy fegyverekkel volt tele. A fal szürke tapétával volt befedve, és kőlapokkal volt kirakva a padló.
Körbenéztem, mire megakadt a szemem egy pisztolyon. Nagyobb volt, mint egy átlagos stukker, de nem volt annyire feltűnő. Egy üvegládába volt bezárva, mire megkérdeztem Zacket, hogy mi ez.
- Ez a legújabb darab ebben a helységben. Neve nincs, mert minek?
- Mit tud?
- Ezzel az eszközzel egyetlen egy lövés is elég, és mindent elpusztít. Egy embert. Egy vámpírt. Egy vérfarkast.
- Még a természetfeletti dolgokat is? - lepődtem meg.
Zack mosolyogva bólintott. Jobban körbenéztem, mert hiányoltam néhány dolgot, amire rá is kérdeztem.
- És merre vannak az ostorok és a ketrecek?
Zack összevonta a szemöldökét.
- Tessék?
- Egyet se látok. Azokat hol tároljátok? - folytattam.
Zack csak pislogott, nem szólt semmit.
De aztán megrázta a fejét.
- Steve, nekünk nincsenek ostoraink. Soha nem is voltak. Még Virginia se használt. Ketreceket pedig már 60 éve nem használunk.
Lehervadt a mosoly az arcomról, és értetlenül rá néztem Zackre.
- De egyszer megkínoztátok Aident. Ostorral.
Zack ugyanolyan értetlenül nézett rám, mint én rá.
- És egyszer Lucot elkaptátok, és bezártátok egy ketrecbe - soroltam tovább.
Zack a döbbenettől reagálni se tudott, de aztán makogott egy sort.
- Steve, mi... Mi semmi ilyet nem csináltunk.
Ismét körbenéztem. Nem lehet, hogy nem csináltak ilyet... Vagy talán megőrültem?
Zack tekintete elkomolyodott, és megszólalt.
- Steve. Nem őrültél meg. Csak rakd össze a képet.
Elgondolkodtam egy pillanatra, majd elkerekedett a szemem.
A jó büdös kurva életbe.
Néhány perccel később már Zack irodájában voltunk. Én még mindig a harag és a sokk hatása alatt álltam, mikor Zack nyugodt hangsúllyal megkérdezte.
- Leülsz?
- MI A FASZ?! - kiáltottam fel.
- Ezt nemnek veszem.
- Ez nem igaz - néztem Zack-re. Zack pillantása elkomolyodott, és felemelte a hangját.
- Steve! Tudom miért jöttél ide! Tudom, hogy az volt a célod, hogy megtudsz rólunk mindent, és a gyengeségeinket kihasználva elpusztítasz minket örökre! - kiáltotta. Honnan tudta meg? - Azt is tudom, hogy már az első napokban érezted annak a lánynak a hiányát, aki bevésődött neked, és hogy lemásoltad az adatokat a gépekről.
- Honnan tudod? - csuklott el a hangom.
Zack elmosolyodott.
- Pontosan ezért lettem én a Védelmi Minisztérium vezetője. Steve, okos húzás volt tőled, de már egy hét telt el! Valld be magadnak az igazat! Lehet, hogy nem mi vagyunk a valódi ellenségeid!
Zihálva fogtam a fejem. És hirtelen összeállt a kép.
Ezért volt minden olyan barátságos.
Ezért volt minden korrekt az adatokkal.
Ezért nem értettem semmit se.
Mert nem a Védelmi Minisztérium az ellenségünk.
Minden rossz, ami történt velünk...
A Vezetők miatt történt.
- Ők pontosan tudják, milyen erős vagy, Steve! Mindent ők csináltak! Ők intézték el, hogy azt higyjétek, mi csináltunk mindent. Mert ezzel meggyűlölöd a Védelmi Minisztériumot, és el akarsz pusztítani mindent, ami velünk kapcsolatos. Ezáltal kihasználnak téged, hogy megmentség a francos kis cégüket! - folytatta Zack.
- Ezt azonnal el kell mondanom Matt-nek - suttogtam, mert túl rosszul voltam ahhoz, hogy normálisan beszéljek.
Elindultam az ajtó felé, de megszédültem, és éreztem, hogy a lábamból elszáll az erő. A földre zuhantam, és ezzel együtt éreztem a fájdalmat a mellkasomban, és az elmém egyszerűen megszűnt.
Hallottam, hogy Zack Kat után kiált, és leguggol mellém, de a többi egyszerűen kiesett a fejemből.
Madelyn
Egyik éjszaka a fürdőben állva hajtottam össze a frissen mosott ruhákat, mikor a kezembe akadt két ruha.
Az egyik Matt inge volt, és eléggé meglepődtem, amikor megláttam. Matt mindig hazamegy ruhát cserélni, hogy ne kelljen még az ő cuccait is mosni. Mondtam neki, hogy az a néhány ruha nem számít, de ragaszkodott hozzá.
Félretettem az inget, és kihajtottam a másik anyagot.
Steve pólója akadt a kezembe. Egy sima szürke póló volt, minta nélkül. Emlékeztem erre a ruhára. Imádom, mikor ezt veszi fel.
Hirtelen bevillant Steve, amikor ebben a pólóban dőlt neki az ajtófélfának, összefont karokkal a mellkasa előtt. A lábát keresztbe tette, és féloldalasan mosolygott rám, miközben a szemeit forgatta. A póló épphogy annyira feszült a testére, hogy kirajzolódjanak a mellizmai, és a mellkasa előtt izmos karjait is az emlékezetembe véstem.
Egy szomorú tekintettel elraktam a pólót, és bekopogtattam Matt-hez. Visszaszólt, hogy nyugodtan jöjjek be, mire benyitottam.
Épp az ágyában feküdt, hason, és könyvet olvasott. Félig be volt takarva, és égett a kislámpa. Mikor beléptem, felém pillantott, és elmosolyodott.
- Megtaláltam az egyik ingedet - emeltem fel.
Matt megdöbbent.
- Az enyémet? - kérdezte, majd amikor észrevette a darabot, felnevetett. - Ezt nemrég kölcsönadtam Steve-nek. De akkor hazaviszem.
Bólintottam, és letettem az inget egy székre, és kimentem.
Majdnem tizenegy óra volt, így gyorsan elmentem tusolni, és megmostam a fogam. Lekapcsoltam a villanyokat a lakásba, és bementem a szobába.
Ismét egyedül feküdtem a franciaágyba. Továbbra is úgy aludtam el, hogy az egyik kezem az ágy másik felére lógott. Oda, ahol Steve-nek kéne feküdnie.
Szinte minden éjjel ugyanazt álmodom. Kínzás. Sikítás. Halál. És Steve.
Egy kisebb sikollyal, zihálva ültem fel. Felsóhajtottam, beletúrtam a hajamba, és lehajtottam a fejem.
- Jól vagy?
Az ajtóhoz kaptam a fejem. Matt benézett a szobába, és rám pillantott.
- Jól vagyok - fújtam ki a levegőmet. - Csak... Rossz Steve nélkül. Nem szeretek egyedül lenni.
Matt beleharapott az alsó ajkába, majd belépett a szobába, és becsukta az ajtót. Kérdő tekintettel követtem a mozdulatait. Matt lehajolt, és az ágy alól előhúzta a matracot, majd kiment az ajtón, és egy pillanattal később ledobta a takaróját és a párnáját a matracra.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Szerinted? - kacagott.
Lefeküdt mellém a földre, és mosolyogva felpillantott rám. A fejemet ingatva nevettem, de aztán én is visszafeküdtem.
Mikor reggel, a konyhából hátrafordultam, Matt éppen ugyanazt a könyvet olvasta, mint mindig. Szinte fogalmam sem volt arról, hogy hogyan hálálhatnám meg azt, amit értem tett.
A konyhapulton ott volt Matt telefonja, így rá pillantottam. Akárhányszor hívta Steve-et, sose vette fel. Még csak ki sem nyomta. És nem hívta vissza.
Azóta az eset óta, hogy láttuk, amint Steve megöl valakit, egy hét telt el. Attól kezdve nyugtalanul alszom. De fogalmam sincs, miért, hiszen régen ha Steve megölt valakit, szinte alig érintett meg.
Összepréseltem az ajkaimat, és felsóhajtottam. Köztem és Aiden között romlott a viszony. Ami odáig fajult, hogy nem maradunk kettesben egy szobában, bárhol legyünk. Nem vagyunk dühösek egymásra. Sokkal inkább magunkra.
Kipillantottam az ablakon, de aztán összerezdültem, mikor hallottam, hogy az ajtó kicsapódott. Matt felpattant, így a könyv kiesett a kezéből, és egy csattanással leesett a földre.
Letettem a konyharuhát az asztalra, és én is odasiettem az ajtóhoz, de hátrébb kellett lépnem, mert Matt épp akkor ment vissza a nappaliba.
- Matthew, csinálj valamit! - szólt egy éles női hang.
- És mit csináljak? Azt se tudom mi a baja! - válaszolt Matt.
- Az a baja, hogy haldoklik!
Erre a mondatra felkaptam a fejem, és én is benyomultam a nappaliba, majd a szám elé tettem a kezem, és felsikoltottam.
- Steve!
Ott feküdt a kanapén, falfehéren, élettelenül. A szeme le volt hunyva, és az ajkai enyhén elnyíltak. Az egyik keze lelógott a kanapéról, a haja kócosan állt, a ruhája csapzott volt, és alig lélegzett.
A nappaliban Matt mellett egy lány állt, akinek az alakja meglehetősen hasonlított az enyémre. Talán egyforma hosszúságú hajunk volt, és egy magasak voltunk.
Rám kapta a tekintetét, miután egy kiáltás hagyta el a számat, és kétségbeesett tekintettel megszólalt.
- Könyörgöm, segíts rajta!
- Hogyan? - kérdeztem.
- Nem tudom - felelte elcsukló hangon. - Csókold meg, vagy bújj oda hozzá! Szüksége van rád!
Belegondoltam abba, hogy Steve talán ezt nem akarja, de abban a pillanatban ez nem érdekelt. Odaléptem a kanapéhoz, rátámasztottam egyik térdem, és bebújtam Steve mellé. A mellkasához bújtam, majd átöleltem, és az alsó ajkamba harapva éreztem a könnyeimet.
Lassan Steve egyik keze a derekamra került, a fejét pedig lehajtotta, és a hajamba temette az arcát.
A mozgásra Matt és a lány megkönnyebbülve felsóhajtott.
Talán van esély rá, hogy visszakaptam őt?
Egy órával később megnyugodtam, hogy Steve kellően visszanyerte az energiáját, így meg mertem mozdulni. Átfordultam a másik oldalamra, és elkezdtem a többiekkel beszélgetni.
A lány neve Katherine. Steve és ő együtt voltak egészen eddig, de nem mondja el, hol.
Katherine rápillantott Stevere, és felsóhajtott.
- Annyira örülök, hogy jól van.
- Miért ilyen? Mi történt? - kérdezte Matt.
- Már egy hete ilyen. Nem aludt semmit. Alig evett. Nem sokat beszélt.
Elgondolkoztam, amíg belesimultam Steve karjaiba. Nem csoda, hogy meg sem mozdult. Hihetetlenül fáradt lehet.
- Mikor ismét találkoztunk, láttam rajta, hogy megváltozott - mondta Katherine. - Nem csak külsőleg. Sokkal nyugodtabb, és kiegyensúlyozottabb. És hiába ég benne a harag, a szíve mélyén boldog.
Stevere nézett, és beleharapott az alsó ajkába.
- Mégis... - kezdte. - Láttam őt sírni.
- Őt? - lepődött meg Matt. - Miért?
- Csak megkérdeztem, hogy jól van-e - fordította Matt felé a fejét Katherine.
- És?
- Azt mondta, nem.
Matt szeme elkerekedett, és a barátjára nézett, aki csak csendben szuszogott mellettem. Egyikünk se szólt semmit, csupán Katherine kezdte el énekelni azt a Sam Smith számot, amit én szoktam Steve-nek dalolni.
- Tudod ezt a számot? - kérdeztem.
- Nem - kacagott. - Csak a refrént. Steve az elmúlt egy hétben mindig ezt énekelte.
Elkerekedett a szemem, és hátrapillantottam Stevere. Még mindig békésen szuszogott, így megnyugodtam.
Katherine akkor felállt, és szólt, hogy neki mennie kell. Pár perc beszéd után elköszönt, mi pedig hárman maradtunk a szobába.
Fél óra múlva Matt ismét egy könyvet olvasott, én pedig megkíséreltem felkelni, hogy kimenjek a mosdóba. Matt szerint Steve-nek nem lesz baja, ha ott hagyom pár percre.
A fürdőbe érve becsuktam az ajtót, és a tükörbe pillantottam. A hajam dúsan omlott a vállamra, de aztán felsóhajtottam.
Mikor kiléptem a fürdő ajtaján, és a nappali elé értem, láttam, hogy Steve felébredt.
Nyöszörgött egy sort, majd felült, és megvakarta a tarkóját. Körülnézett, aztán pislogott kettőt.
- Hol vagyok?
- A házadban - válaszolta Matt.
Steve felvonta a szemöldökét.
- És te mit keresel itt?
Matt a fejével felém biccentett, mire Steve rám emelte a tekintetét. Furcsa volt ismét a szemeibe nézni, szinte olyan volt, mintha évek óta nem találkozott volna a tekintetünk.
Steve sóhajtva hátradőlt, majd lehunyta a szemeit.
- Bassza meg. Kat-nek igaza volt.
- Eléggé - felelte Matt.
- Merre van? - kérdezte Steve még mindig lehunyt szemmel.
- Elment.
Steve szemei felpattantak, majd előrébb dőlt.
- Azt mondta, maradj itt, amíg jobban nem leszek - mondta Matt, mielőtt még Steve bármerre is ment volna.
- Jól vagyok - állt fel Steve.
Amint tett előre egy lépést, megremegett, és a földre esett volna, ha Matt nem kapja el.
- Látom - felelte szarkasztikusan a fiú.
Matt maga felé fordította Steve-et, és mélyen a szemébe nézett.
- Steve. Ígérd meg, hogy itt maradsz Madelyn mellett. Nem mész sehova. Jól van?
Steve összepréselte az ajkait, és gondolkozott néhány másodpercet.
- Oké - egyezett bele.
Matt elmosolyodott, és felállt. Steve újra a kanapéra huppant, Matt pedig odalépett hozzám. Beszéltünk pár percet róla. Matt mondta, hogy ha baj van, hívjam nyugodtan.
Megköszöntem a segítségét, majd elköszöntem tőle, és Matt egyedül hagyott minket.
Steve
Matt távozása után bekapcsoltam a tévét, és elterültem a kanapén. Madelyn a konyhába lépett, és elkezdett mosogatni. Egy ideig néztem az alakját, de utána elfordítottam a fejem.
Megkordult a gyomrom, mire kiengedtem egy káromkodást az ajkaim közül. Rohadtul nem voltam olyan állapotban, hogy elmenjek vadászni.
Madelyn bejött a nappaliba, és lerakott elém egy kis csomagot. Felhúzott szemöldökkel felnyitottam a tetejét, mire elkerekedett a szemem, és kérdőn rá pillantottam.
- Gondoltam arra, hogy talán megsebesülsz, ha hazajössz - kezdte. - Megkértem Mattet hogy vadásszon neked is.
Madelyn szemébe néztem, de aztán megrándult az arcom a mellkasomba csapódó fájdalomtól.
- Baj van? - ült le mellém.
- Nem, csak... A mellkasom sajogni kezd ha valami kedveset mondasz vagy csinálsz - vontam meg a vállam.
- Nos, ez lehet a szívinfarktus előjele is - felelte kissé mosolyogva.
Néhány másodpercig csak pislogtam rá, de aztán elnevettem magam. Az a nevetés a szívem mélyéről jött, mire Madelyn elvörösödött.
Lehajtotta a fejét, majd szégyenlősen felsétált az emeletre azzal a mondattal, hogy mindjárt jön.
Feltettem a lábamat a kávézóasztalra, és kapcsolgattam a csatornák között. Hallottam Madelyn lépteit, ahogy lejött a lépcsőn, majd elejtett valamit, és morogni kezdett
- A kurva életbe.
- A szókincsed is javult az elmúlt időbe.
Madelyn a fejét csóválta, és lehuppant mellém.
- Matt hibája.
- Itt volt végig? - biccentettem.
Madelyn bólintott.
- Azt mondta nem akar egyedül hagyni.
- És a fiúk? - céloztam Aidenre és Lucra. - Ők hogy vannak?
- Luc nehezen dolgozta fel az első nap, hogy elmentél - hajtotta le a fejét Madelyn. - Aiden viszont... Fogalmunk sincs mi van vele. Luc szerint megközelíthetetlen.
- Te próbáltál vele beszélni?
Madelyn a fejét rázta.
- Az elmúlt héten nem is láttam.
Egy pillanatig Madelynt figyeltem, de aztán elfordítottam a fejem. Ismét az agyamba kúszott mi történt, így kifújtam a levegőmet.
Az asztalra pillantottam, és észrevettem egy érdekes tárgyat. Odahajoltam, és a kezem közé vettem, majd felkacagtam mikor megláttam a fényképet.
- Ez honnan van? - érdeklődtem.
- Matt találta. Én pedig kértem hogy adja oda. Aranyos vagy rajta - mosolygott Madelyn.
- Itt 12 éves voltam.
- A környezetből ítélve jó gyerekkorod volt.
- Nemes családban nőttem fel. Így igaz amit állítasz.
- Tudsz hegedülni?
- Már nem - röhögtem.
- Itt másmilyen színű a hajad. Te fested?
- Dehogy is. Csak kifakult - túrtam a hajamba. Kiskoromba sokkal élénkebb színű volt a hajam, és fogalmam sincs, miért változott meg.
Visszatettem a fényképed oda, ahonnan elvettem, és visszaültem. Madelyn egy könyvet olvasott mellettem, én pedig a tévére nem figyelve gondolkoztam. Rájöttem, hogy a Vezetők mindennek az oka. Talán megtámadni nem kéne őket. De a szerződést muszáj lesz felbontani velük. Matt-nek nem akarom ezt elmondani, mert még nem vagyok biztos a döntésembe.
Madelyn-ra néztem, majd idegesen felálltam. Mi a francot csinálok?
- Nem kéne felállnod - szólt.
- Jól vagyok - feleltem élesen, és felmentem az emeletre.
Este, mikor már Madelyn elment aludni, én a kanapén feküdtem el. A plafont bámultam, mikor megcsörrent a telefonom.
Az asztalhoz nyúltam és a fülemhez emeltem.
- Mi az, Matt?
- Madelyn alszik már? - kérdezte.
- Igen - válaszoltam.
- Az elmúlt napokban rosszul alszik - kezdte. - Ne lepődj meg, ha néha felébred - folytatta.
- Felébred? Azt mégis hogy venném észre? Egyébként is, te itt aludtál mikor nem voltam itthon?
- Nem VELE aludtam.
- Nem kérdeztem - röhögtem. - Azon már meg se lepődnék.
Meg sem vártam Matt válaszát, kinyomtam a telefont. Visszatettem az asztalra, majd ismét a plafonra pillantottam.
Miért csinálok úgy, mintha mi sem történt volna?
A délután egész jól elbeszélgettem vele. És ez hihetetlenül idegesít. Az meg főleg, hogy ismét fájni kezdett a mellkasom. Kat szerint idő kell ilyenkor ahhoz, hogy helyre álljak. Fogalmam sincs hogy mentették meg az életem, de biztos, hogy Madelyn kellett hozzá.
És én ilyenre nem vagyok hajlandó.
Felültem, és a hajamba túrtam. Annyi bajom van, és valamelyiket ez kell kezdenem.
Felcsillant a szemem.
Eltudnám intézni mindet egyszerre.
Felálltam, felkaptam a cipőmet és a kabátomat, és kiléptem az ajtón.
Nem változtam farkassá, csupán rohanva vágtam keresztül az erdőn, a főúton, majd egy mezőn.
Mikor megálltam, felsóhajtottam, de megfogadtam, hogy véghez viszem a célomat.
- Kössünk Szerződést - löktem be az ajtót.
- Tessék? - kaptam a választ.
Odasiettem hozzá, és az asztalra támaszkodtam.
- Kössünk Szerződést - ismételtem.
Zack felvont szemöldökkel felállt, és rám nézett.
- Steve, az nem megy ilyen egyszerűen. Előbb...
- Szarok a papírokra - vágtam közbe. - Nem elég bizonyíték, hogy én kérem? Szerinted én sokszor kérek Szerződést?
Zack elgondolkozott, és elmosolyodott.
- Igazad van. Tényleg olyan vagy, aki nem kér ilyesmit.
Nem tétováztam. Ahogy szokás, megvágtam a tenyeremet egy késsel, ami az asztalon volt, és Zack felé nyújtottam a kezem.
- Pontosan tudtad, hogy ezért jövök, azért raktad ki, ugye? - kérdeztem.
Zack ismét mosolygott, és ő is elvágta a kezét.
- Okos vagy.
A tenyerembe csúsztatta az övét, és kezet fogtunk. Zack tartotta a szemkontaktust, amíg el nem engedte a kezem.
Megnyaltam a tenyeremet, aztán se szó, se beszéd nélkül kimentem a folyosóra. Van pontosan egy napom, hogy felbontsam a Szerződést a Vezetőkkel, vagy meghalok.
A Védelmi Minisztérium épületében gyors léptekkel kerestem Katet. Minden egyes szobába benéztem, de szinte sehol se találtam. A többi embertől érdeklődtem, merre találom, ők pedig elmondták, hogy bement a városba.
Morogtam egy sort, de aztán elsiettem a belvárosba. Magamba szívtam a levegőt, így megtaláltam Kat illatát, és elindultam, hogy megtaláljam.
Mikor megpillantottam egy bolt mellett álldogálva, ahogy a táskájában kutat, odasiettem hozzá, megragadtam a vállait, és felém fordítottam.
- Csináljuk - mondtam.
- Micsoda?! - lepődött meg.
- Tudod mire gondolok - mondtam, majd a karjánál fogva elkezdtem húzni.
Kat kinyitotta a száját, de aztán becsukta. Felsóhajtott, és a szemembe nézett.
- Rendben.
Matthew
Idegesen sétáltam fel-alá a nappaliban. Mikor Madelyn reggel felhívott, hogy Steve eltűnt, tiszta ideg lettem. Luc-nak elege lett abból, hogy ő mindenből kimarad, így ő is jött velem.
Madelyn a kanapén ült, könnyes szemmel, Luc pedig a földön ült török ülésben.
- Nem mondta hova megy? - kérdeztem.
- Nem - válaszolta Madelyn. - Este megint felébredtem, de nem mentem ki. Reggel viszont amikor lementem a lépcsőn, láttam, hogy nincs sehol, és hiányzik a cipője, a telefonja és a kabátja.
- Megölöm, ha visszajön - morogtam.
Aident meg se próbáltuk magunkkal hívni. Egyikünk se tudja mi a baja. Reggel elmegy iskolába, utána hazajön, és vagy bent marad a szobájában, vagy elmegy valamerre.
Felsóhajtottam, és kibámultam az ablakon. Mindannyiunknak annyi kérdése van hozzá. Miért ment el? Hova ment? Mit csinált? Mi volt a célja? Miért jött vissza?
És miért hagyott el minket megint?
Nem tudom, hogy Luc-nak ez jót tesz-e egyáltalán. Sokszor került már instabil állapotba, és félek, hogy Steve hiánya tudja ezt fokozni.
Kifújtam a levegőmet, de akkor lassan kinyílt az ajtó. Elkerekedett a szemem, és mind a hárman hihetetlen sebességgel odasiettünk.
Steve volt az.
Az ajtóban állt, zsebre tett kézzel. Alaposan szemügyre vettem. A ruháján nem volt vérfolt, így semmit nem tett, és semmit se tettek vele. Az arcán szinte semmilyen érzelem nem volt. Nem volt harag, se düh, se meglepettség. Teljesen normális volt. Olyan, mint amilyen mindig szokott lenni.
Összevontam a szemöldököm, és a többiekre pillantottam. Madelyn szipogott mellettem, Luc viszont szintén úgy vizslatta Steve-et, mint én. Motyogott valamit, de aztán lassan Steve-hez sétált, és óvatosan megérintette. Steve nem lökte el a kezét, teljesen nyugodt állapotban hagyta.
Habár Steve nyugodt volt, Luc abban a pillanatban, hogy megérintette, hátrébb lépett, és elkerekedett a szeme. A szája enyhén elnyílt, és szavakat keresett.
- Luc - szólítottam meg.
A fiú nem szólt semmit, csak felém nyújtotta a kezét. Összevont szemöldökkel megérintettem, miközben Madelyn kérdőn vizslatott minket.
Ahogy az ujjaimmal megfogtam Luc tenyerét, a tudatomba szökött minden. Elkaptam a kezem, és kinyitottam a számat.
- Ne. Jézusom... Ne. Ez nem - tiltakoztam, miközben Stevere néztem.
- Matt, mi az? - kérdezte kissé nyugtalanul Madelyn.
Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna neki. Csak lélegeztem a számon keresztül, ahogy a srác szemébe néztem.
Steve eltörölte a bevésődést.
***
Feladó: Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Most jött el az a pillanat, hogy fogalmam sincs, mit csináljak.
Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem
Menti piszkozatként?: Igen/Nem
