Megállíthatatlan gyorsaság, és rengeteg fájdalom
Castiel rám pillantott, majd felsóhajtott.
- Bocsánatot akartam kérni - fürkészte az arcom.
Elnevettem magam.
- Bocsánatot? És mondd csak, mégis mit sajnálsz?
- Hogy? - döbbent meg.
- Azt sajnálod, hogy bármi történik velünk, arra te nem emlékszel? Vagy azt sajnálod, hogy majdnem eltörted a csuklóm?! - fakadtam ki. Életemben nem voltam annyira dühös, mint akkor.
- Na jó, lassítsunk egy kicsit! - emelte fel a két kezét Castiel. - Azért nem csak az én hibám az, ami történt.
- Nem a tiéd?! - kerekedett el a szemem.
- Mondjuk, ha ellen tudtál volna állni, nyilván nem történtek volna olyan dolgok az este. Az nem az én hibám. Lázas voltam, nem bírtam gondolkozni, nem csoda, hogy majdnem ágynak döntöttelek.
- És? Ez nem jogosít fel arra, hogy azt mondd, hogy a csuklóm se a te hibát.
- Részben igen, részben nem. Ha elmondtad volna, akkor nem ilyen módszerhez folyamodnék. Viszont abban igazad van, hogy talán nem kellett volna ilyen durván bánnom veled.
- Talán?!
- Tudod, vicces, hogy mindig visszakérdezel - röhögte el magát. - Ha az agyad nem bírja felfogni, akkor szólj, és leállok.
- Oké - bólintottam. - Akkor szeretném, ha egy életre leállnál.
- Mi?
- Sokszor mondtam ezt, de nem bírtam betartani - kezdtem. - Mert valamilyen okok miatt mindig veled akartam lenni. De most tényleg megkérlek, mert a tegnap este és a ma reggeli dolog miatt elszakadt a cérna. Ne beszéljünk egymással többet, és próbálj meg elkerülni. Én is elfoglak.
Castiel pár pillanatig csak nézett, de aztán ismét felröhögött.
- Jó, te nyertél. Mert ezt már én sem bírom.
- Még neked áll feljebb?! - kiáltottam.
- Nem tudsz jobb dolgot mondani ezeknél? - vigyorgott. - Talán félsz? Nem mersz durvábbakat mondani, mert a drága Yves-ed nincs melletted, hogy megvédjen?
A mellkasom előtt keresztbe fontam a karom, majd megszólaltam.
- Elmehetsz a jó büdös francba.
Castiel felpattant a motorra, majd ismét rám pillantott.
- Nem csak én nem bírom. Biztos, hogy Yves sem fogja tovább ezt elviselni. Teljesen ki fog készülni, ha ezt folytatod.
- Mit folytatnék?! - vontam kérdőre.
- Gondolkozz el rajta - mosolygott.
A homlokához érintette az ujjait, majd intett egyet.
- Hát, ahogy a filmekben mondják... Ég veled.
Utoljára felröhögött, majd elhajtott.
Dühösen, zihálva álltam az ajtó előtt. A szívem zakatolt, majd magamra húztam a kabátomat, és visszamentem a házba.
Oldalra fordítva a fejem megpillantottam Yvest. Érzelemmentes arccal figyelt, felvette a pulcsiját, és a mellkasa előtt összefonta a kezét.
- Yves... - szólítottam meg bátortalanul. Ha már Castielt elvesztettem, ő ne sétáljon ki az életemből.
Elkapta a tekintetét. Nem mosolyodott el, nem mutatott semmit, amitől elkezdtem aggódni.
- Yves... - kezdtem, de a szavamba vágott.
- Igaza van. Én ezt tényleg nem bírom tovább - röhögte el magát kínosan. - Most lett elegem.
- De...
- Azt hiszed, hogy ez nekem jó?! - lökte el magát a faltól, majd zsebre dugta a kezét. - Azt hiszed, hogy én ezt élvezem?!
- Nem, nem gondolok semmit ilyesmit - tiltakoztam.
- A francba is, két fal közé kerültem! Az egyik felem neked akar segíteni, a másik Castiel-nek! Melletted lennék, de Castiel mindig ott volt nekem, és segített, nem hagyhatom ott! És hiába maradnék veled, úgy gondolom, hogy semmi se változna! - hadarta idegesen.
- De Yves, te is tudod, hogy te vagy a legjobb barátom... Nem akarlak elveszíteni...
- A francba, én se akartalak! - csattant fel. - De ezt nem bírom tovább! Nem akarok veled lenni! Semmi jó se sül ki belőle.
- Yves... Ezt nem mondod komolyan...
- De igen - nézett rám. - Egy időre hanyagoljuk egymást. És ne szólt hozzám. Én se fogok hozzád. Hagyj békén!
- De Yves...
- Nem érdekel! Elegem volt!
Felkapta magára a kabátját, majd becsapta az ajtót, amikor kiment.
Nyeltem egyet, majd nekidőltem a falnak. Az egyik kezem a mellkasomra tettem, majd kinyitottam a számat, hogy könnyebben vegyem a levegőt.
A szám elé kaptam a kezem, majd felzokogtam. Azt hittem, Yves örökké itt lesz nekem, de ez nem így történt.
Aiden, Yves, Castiel... Mindenkit elvesztettem...
Mikor felpillantottam, már fél tíz volt. Anyáék megölnek, ha nem megyek haza.
Felcipzároztam a kabátomat, majd kiléptem a hidegbe. Yves kocsija eltűnt, így sétálhattam haza egyedül, bár bármennyire is töprengtem, semmilyen magyarázat nem jutott az eszembe, hogy ezek után Yves miért vinne haza.
Az utca már teljesen kihalt volt, ilyen sötétben senki se akart kimenni, bármennyire is "korán" volt még. Mert állítólag átlagosan tízkor mennem el aludni az emberek.
Amikor hazaértem halkan nyitottam és csuktam be a kaput. Felpillantottam a szomszéd házra, majd Scy-t pillantottam meg az ablakánál ülve. Egy fejhallgató volt a fején, és egy könyvet olvasott. Észrevett, így intett nekem, én pedig visszaköszöntem.
Beléptem a lakásba, majd egyből anyával találtam szembe magam.
- Késtél tizenkét percet - szólt. - Ha nem beszélünk meg egy időpontot, akkor fél tízre itthon kell lenned - fonta keresztbe a kezét a mellkasa előtt.
- Anya, neked nem áll jól a szigorúság - húztam el a számat.
- Nem, tényleg nem - rakta le apa a szemüvegét, majd az újságot, majd anyára pillantott. - Bocsi szívem, de mindenben jó vagy, csak ebben nem.
- Valaki nem fogja az én pártomat? - siránkozott anya.
- Ezt bebuktad - nevetett Ethan félmeztelenül a háttérben.
- Inkább edzenél, minthogy anyádnak szólsz be - húzta fel a szemöldökét apa.
- Mi bajod van vele? - kérdeztem anyával egyszerre.
- Szerintem jól néz ki - töprengtem Ethant figyelve.
- Apád jobb, de azért te se vagy rossz, kisfiam - veregette meg Ethan vállát anya.
Apa felkapta a fejét, felállt, az egyik kezét a magasba emelte, a másikkal anyára mutatott.
- Hallottátok? Hallottátok? - ismételte. - Életemben először hallom ezt.
- Jól jegyezd meg, mert többször nem fogod - kacagott fel Ethan.
Felnevetett a család, de aztán anya hozzám lépett, majd megölelt.
- Isten hozott!
- Köszi anya... - öleltem vissza, de hirtelen Ethan kirántott anya karjai közül, és magához húzott.
- Hé, Avery az enyém. Ne fogdossátok az engedélyem nélkül.
- Milyen engedély? - lépett hozzá apa, így Ethan elengedett, és anya mellé surrantam. - Itt én vagyok a férfi, tőlem kell engedély kérni - bökte meg Ethant.
- Én is férfi vagyok - húzta ki magát Ethan, majd megbökte apát. - És egy magasak vagyunk.
- Nem, fél centivel magasabb vagyok - mutatta az ujjával.
- De mindjárt felveszek egy cipőt, és egy magasak leszünk - vágott vissza az öcsém.
- Mi van itt, kutyaviadal? - nevetett anya.
- Micsoda? - néztem rá.
- Tudod, amikor két hím kutya verekszik egymással. A fiúk ezt az érzést keltik bennem - mosolygott.
Kitört belőlem a hahota, de aztán szóltam, hogy felmegyek a szobámba. Anya megkérdezte, hogy nem kérek-e vacsorát, de megráztam a fejem.
Amikor a szobámba értem, teljes sötétség fogadott. Nekidőltem a falnak, a plafonra pillantottam, majd eszembe jutottam Yves szavai.
Ismét sírhatnékom támadt. Elvesztettem a biztos pontomat, aki Castiel volt. Elvesztettem a legjobb barátomat, Yvest is...
Yves
A falnak támasztottam a hátam, mindkét kezembe temettem az arcomat, majd felzokogtam.
Hihetetlen gyorsan történt minden. Az agyamban lepörgött az a pár mondat, amit hozzávágtam Avery-hez, így gyorsan el is tört a mécses.
A tenyeremet a falnak támasztottam, hogy ne csússzak le a padlóra, majd az egyik kezemmel megtöröltem a szemem. Fiú létemre rengeteget sírtam az elmúlt időben.
Fájt, hogy ilyen döntést kellett hoznom, de ez lehetett a legjobb. De nem ez döbbentett meg.
Hanem hogy iszonyatosan dühös lettem Avery-re.
Arra a lányra, akibe őrülten, tehetetlenül szerelmes vagyok.
Hogy mondhattam neki ilyeneket? Ha szeretem, meg kéne védenem, nem? Nem pedig ilyen faszságokat mondanom neki.
Kiléptem a szobámból, majd gyorsan besurrantam a fürdőbe, mielőtt anya kiszúrná, hogy sírtam. Ledobtam magamról a ruháimat, majd a padlóra hajítottam. Fiús szokás, a levetett ruhát a padlóra csesszük, nem úgy, mint a lányok akik szépen összehajtják.
Vizet engedtem a kádba, majd a mosdókagylónak támaszkodva kinyitottam a szekrényt, majd elővettem a borotvapengét. A maradék vérem, amit nem szedtem le róla, az rászáradt, majd kidobtam a kukába, mielőtt tehetetlenségem miatt ismét magamba vágtam volna.
Levettem a karomról a fáslit, majd az írásra pillantottam. Szinte az egész karomat belepte a körülbelül egy hónapos vágás, amit még akkor csináltam.
Beültem a kádba, majd felsóhajtottam. Megcsörrent a telefonom, így odanyúltam érte, és felvettem.
- Üdv a reményteli szerelmesek klubjában! - nevetett Evy.
- Eddig is benne voltam - mosolyogtam.
- De most összevesztél vele.
Nem szólaltam meg, de aztán pár másodperc után megkérdeztem, hogy mi a helyzet vele.
- Semmi jó... - csuklott el a hangja. - Anyáék megint marják egymást. Curtöt három hete, két napja, és nyolc órája nem láttam... Nem bírom tovább... Ha nem látom, belepusztulok... Szeretem őt... Nem tudok nélküle élni... - Most teljesen meg tudtad érteni az érzéseim - pillantottam a tükörbe a kádból.
- Mióta szereted Averyt? - kérdezte hirtelen.
- Miért érdekel?
- Kíváncsi vagyok.
- Fiú vagyok, ilyeneket nem mondok el - nevettem.
- Könyörgöm!
Felsóhajtottam.
- Akkor szerettem belé, amikor megpillantottam.
- Hülyítesz.
- Miért tenném?
- És mikor? Hogy?
- Egyszerű - nevettem. - Megláttam őt a parkban, amikor a húgomat vittem le játszani. Csak... Elsétált előttem. Marha romantikus mi? Nem volt semmi liftbe beakad a lány szoknyája, a fiú kiszedi onnan, és bumm, kész. Nem, bárcsak így lenne - engedtem le a másik kezem a vízbe. - Aztán képzelheted, mennyire boldog voltam, amikor megtudtam, hogy az iskolánkba jár. Rengeteg ideig nem mertem hozzászólni. Valahogy illett rám az, amit te mondtál. "A fiúk gyávák, csak adják a hőst. Amikor kezdeményezni kell, akkor elbújnak, és várják, hogy a csoda megtörténjen. Jobban szeretik, ha valaki más segít, feltérképezi a terepet." - idéztem Evy szavait.
- Emlékszem rá - kacagott.
- De aztán egyik nap rájöttem, hogy semmi se fog változni, csak ha csinálok valamit. És akkor elkezdtem vele beszélgetni, és végül a legjobb barátja lettem.
- Szerinted sejti, hogy többet érzel iránta? - kérdezte.
- Biztos, hogy nem - vallottam be. - Szeretném, de nem.
- Aludnom kéme - ásított.
- Menj csak.
- Jó éjszakát, szexmajom!
- Idióta. Miért szekálsz vele?
- Yves, kérlek, mindjárt 18 éves vagy, és még szűz. A legtöbb srác nem ilyen.
- Hát, akkor én nem oda tartozok. Én Avery-nek adom a szüzességem. Ő pedig nekem fogja.
- Honnan tudod?
- Teszek róla - vigyorogtam.
- Jesszusom, ugye nem akarod megerőszakolni?!
- Ahj, lebuktam. Nem, soha. El fogom érni, hogy belém szeressen.
- Hogyan?
- Bevetem azt a trükköt, amit minden srác bevet - mosolyogtam.
Evy
Semmiképp se tudtam elaludni. Az öcsém a nagyiéknál dekkolt, de én itthon maradtam. Anyáék üvöltöznek egymással, képtelen mellettük aludni.
Felkeltem, majd kinyitottam az ajtót, és kimentem a nappaliba. Megdöbbenve láttam, hogy apa egy bőrönddel elhagyja a házat.
- Mi a franc folyik itt? - kérdeztem.
Anya a szívéhez kapott, gondolom megijesztettem. De aztán felsóhajtott.
- Ülj le ide - mutatott a szembe lévő székre.
Leültem, majd anya megszólalt.
- Szeretném, ha nyugodtan végighallgatnál, és nem akadnál ki, oké? Viselkedj éretten.
Bólintottam, majd anya folytatta.
- El fogunk válni apáddal.
- Miért? - kérdeztem nyugodtan.
- Mert rájöttem, hogy ez rendkívül rossz hatással van rátok. És a helyzet az, hogy... Apád megcsalt... - törölte meg a szemét.
- Miért mondod el?
- Olyan kapcsolat van közted, és az öcséd között, amit sose értettem. Szeretném, ha majd te mondanád el neki... Engem nem szeret, először vissza kell lopnom magam a szívébe...
Anya felsírt, majd zokogva megszólalt.
- Hogy ápolhattam veletek ilyen rossz kapcsolatot?! Hogy lehettem ennyire rossz anya?!
Összeszorítottam a számat, majd felálltam. Vissza akartam menni a szobámba, amit rettentően megbántam. De mielőtt elindultam volna, anyára pillantottam. Ő az anyám. Ő nevelt fel, ő óvott meg. Most nekem kell megóvnom őt.
Leültem mellé, majd megöleltem.
- Nem vagy rossz anya. Csak apa befolyásolta az életedet. Mivel ő alig dolgozott, neked kellett mindent megcsinálnod. Én is hülye voltam. Odamehettem volna hozzád, és megcsinálhattam volna a vacsorát, vagy mittom' én.
Anya átölelt, majd eltoltam magamtól, és a szemébe néztem.
- Tarthatnánk holnap egy csajos napot. Elmehetnénk vásárolni, vagy valami. Holnap úgy sincs iskola - mosolyogtam.
Anya a naptárra pillantott, majd felhúzta a szemöldökét.
- Holnap szerda. Miért ne lenne?
- Hószünet van - kacsintottam. - Na? Akkor megyünk?
Anya megrázta a fejét.
- Nem lehet. A válás miatt most nincs időm sajnos ilyenekre... Még két hét...
- Akkor... Filmezhetnénk? - vetettem fel.
- Este?
- Este. Veszek popcornt.
- Oké - egyezett bele anya. - Mit nézünk?
- Láttad már az Útvesztőt?
Anya "nem" válaszként megrázta a fejét.
- Kedvenc filmem, holnap megnézzük akkor - mosolyogtam.
Egy kérdés gyötörte a fejem, amit viszont nem mertem megkérdezni. De aztán erőt vettem magamon, és megszólaltam.
- Anya... Ne haragudj, hogy megkérdezem... Tudom nem tesz most jót... De hihetetlenül érdekel - sóhajtottam. - Kivel csalt meg apa?
Anya lehajtotta, de aztán felemelte a fejét.
- Ne aggódj. Erős nő vagyok. Igaz, apád összetörte a szívem, de te összeforrasztottad - húzta keserű mosolyra a száját. - Az egyik kollégájával... Valami miniszoknyás, rúzsos szőke nővel.
Bólintottam egyet, kettőt, de aztán kopogtak az ajtón.
- Ki lehet az ilyen későn? - állt fel anya.
Én is felálltam, majd odamentem vele az ajtóhoz. Anya elfordította a kulcsot, majd kinyitotta az ajtót.
Azt hittem apa jött vissza, de tévedtem. Egy teljesen váratlan személy állt az ajtóban.
- Jó estét, Mrs. Price...
- Ms. Mendez - javította ki anya.
- Elnézést - mosolygott. - Bocsánat az esti zavarásért, csak hallottam a munkahelyemen, hogy vál... És gondoltam azért beugrok.
- Ó, milyen kedves tőled, Andrew.
- Andrew? - pillantottam rá.
A barna hajú srác rám pillantott, majd elmosolyodott.
- Szia Evy!
- Ismeritek egymást? - kérdezte anya.
- Kétszer találkoztunk eddig - válaszolt helyettem Andrew.
- Fáradj be, drágám. Rettentően higed van, ugye?
- De még mennyire - rázta le a hajáról a hópelyheket Andrew.
- Kérsz valamit? Egy teát, vagy egy kávét? - kérdezte anya.
- Egy kávét elfogadok, köszönöm.
- Majd én megcsinálom - suhantam be a konyhába.
Amikor megcsináltam a forró italt, egy kistányérra tettem, majd raktam mellé egy kanalat is. Bevittem a nappaliba, ahol anyáék már elhelyezkedtek.
Letettem Andrew elé a kávét, majd megköszönte, és leültem anya mellé.
- Honnan tudod, hogy válok?
- Nem akarom megijeszteni, de erről beszél mindenki a munkahelyemen.
- Mit is dolgozol?
- Rendőr vagyok - válaszolt Andrew, majd rám pillantott. - Az apukád is ott dolgozik, így tudok róla.
Bólintottam, de aztán Andrew segítséget ajánlott anyának. Az egyik ismerőse ügyvéd, és rengeteg pert "nyert" meg eddig, és szívesen segítene anyának.
- Köszönöm - mosolygott anya. - Jó egy kis segítség azok után, ami a férjemmel történt...
- A férje egy seggfej - mondta Andrew, de aztán a szája elé kapta a kezét. - Jesszusom! Bocsánat, ezt nem kellett volna.
- Nem, igazad van - mondtuk anyával egyszerre.
- Egy ilyen gyönyörű nőt, mint maga, idiótaság volt elhagyni. Ne tessék félre érteni - húzta a száját mosolyra Andrew.
Anya pirulva lehajtotta a fejét, majd hebegett egy köszönöm félét.
- Tiszteled a nőket, igaz? - pillantottam rá, mire Andrew bólintott. - És neked van barátnőd?
- Nincs - kaptam a rövid választ. - Már vagy egy éve facér vagyok.
Még egy kicsit beszélgettünk, de aztán Andrew megköszönte a vendéglátást, kiment az ajtón, én pedig lefeküdtem aludni.
Avery
Reggel szokás szerint az ébresztőm csipogása ébresztett fel. Kelletlenül keltem ki az ágyból, majd elkezdtem készülődni. A szekrényből előhalásztam egy fekete melltartót, egy fekete szakadt farmert, és egy fehér, szűk pólót amin egy koponya foglalt helyet. Miután felöltöztem, lementem a konyhába és ittam egy forró kakaót abból a bögréből, amit Ethan adott nekem akkor, amikor öt évesek voltunk. Elmosogattam, majd bepakoltam a sulitáskámba, felvettem a kabátomat, és egy sálat, valamint a bakancsomat. A hátamra dobtam a táskám, majd kiléptem az ajtón.
A kinti hóesés gyönyörű tud lenni, persze csak akkor, ha nem jeges hó esik, valamint 270 km/h-val száguld a szél. Tökéletesen jó idő volt, és megállapítottam, hogy talán fehér karácsonyunk lesz. Még egy hét... Talán ilyenkor az ember mindig elgondolkozik, hogy milyen ajándékot is szeretne, de nekem a legtökéletesebb ajándék Yves lenne. Ha hajlandó lenne megbocsátani nekem, hogy akkora egy idióta voltam. Ha visszakaphatnám a barátságát, a bizalmát.
A sulihoz érve egy diákot se láttam az udvaron, ami eléggé megdöbbentett, mert bár hideg volt, a legtöbben mégis ki szoktak jönni.
Odaléptem az ajtóhoz, majd éppen nyitottam volna ki, amikor egy rekedt hang megszólalt mögöttem.
- Ne próbálkozz, nincs nyitva.
Nem ismertem fel a hang tulajdonosát, így hátrafordultam.
Fantasztikus...
Castiel állt mögöttem, sötétbarna kabátban, fekete sállal és sapkával a fején.
- Hószünet van. Lisander öt perccel ezelőtt felhívott.
- Akkor minek vagy még mindig itt? - kérdeztem szemrehányóan.
- Amilyen balfasz vagy, tudtam, hogy ide fogsz jönni. Talán figyelni kéne az órákon.
- Szólsz te, ugye? Nem csak én állok itt egyedül.
- Úgy ismersz, mint aki figyel az órákon? - vonta fel a szemöldökét.
- Talán, most hogy mondod, valójában nem is ismerlek - néztem a szemébe. - Nem tudtam volna rólad elképzelni, hogy bántasz egy LÁNYT - emeltem ki.
Castiel állta a tekintetemet, nem pillantott félre, de aztán erős szél fújt.
Automatikusan a füleimhez kaptam, mert bántam, hogy nem hoztam magammal sapkát, így majdnem lefagyott az egész fejem.
Amikor a szél elsuhant, Castiel levette a fejéről a sapkáját, és felém nyújtotta.
- Nem kell, kösz - utasítottam el.
- Te tudod - tette vissza a sapkát (Ami egyébként rettentően jól állt neki. Kezdem úgy érezni, hogy Castiel egy-egy kiegészítővel még helyesebb.) a fejére.
- Hát akkor szia - köszöntem el, majd elindultam.
- Szia - válaszolt ugyanolyan hangnemmel.
Viszont amint kiléptem a kapun, Castiel marha gyengéden a csuklómra fonta az ujjait. Nem kellett hátra néznem, tudtam, hogy ő az.
Sóhajtva, felvont szemöldökkel pillantottam rá.
- Ha ez nem fájt, akkor semmi baja a csuklódnak - dugta zsebre a kezét.
- Semmi baja?! Látod, hogy néz ki? - húztam feljebb a kabátom ujját. A csuklómat lila, kék és vörös foltok tarkították.
Castiel végigmérte a csuklómat, majd a szemembe nézett, és gúnyos vigyorra húzta a száját.
- Mit vársz, mit mondjak?
- Semmit. Ezek után semmit - takartam vissza a csuklómat. - Ja, és semmi kedvem veled hazamenni.
- Nem is egy fele lakunk. Valamint nem terveztem, hogy hazakísérlek - nevette el magát.
- Örülök neki - vigyorogtam.
Elindultam, de még mindig hallottam a lépteit. Mikor megfordultam, hogy megkérdezzem miért követ, ismét egy nevetéssel válaszolt. Kiderült, hogy szerencsére nem engem követ, csak a szemközti boltba akar menni, mert elfogyott Démon kajája, és muszáj vennie.
Felhorkantam, majd elővettem a telefonomat, majd megnéztem az időt. Megálltam a zebránál, és azt az egy kocsit kivéve, ami épp arra fele tartott (pontosabban száguldozott) nem jött semmi, így leléptem az úttestre.
És a következő öt másodpercben roham gyorsasággal történtek az események.
A kocsi dudáját meghallva azonnal odakaptam a fejem, majd láttam, hogy a kocsi nem fog tudni megállni a gyorsasága miatt. Fogalmam se volt, merre ugorjak, tejesen bepánikoltam. A félelem eluralkodott a testem felett. Oldalra akartam lépni, de a lábam megcsúszott a jégen, a kocsi pedig körülbelül négy méterre volt tőlem.
- Idióta! - kiáltott fel Castiel.
Az egyik karját a derekamra fonta, majd lerántott az úttestről. A földön kötöttünk ki, viszont én ráestem a mellkasára, így nem ütöttem meg magam.
Viszont a kocsi kereke megcsúszott a jégen, a sofőr pedig későn fordította a kormányt. Az autó beleszáguldott az egyik lámpaoszlopba, majd miután teljesen behorpadt az eleje, megállt.
Az emberek azonnal segítségért kiáltottak, valaki hívta a mentőket, egy másik személy pedig a rendőröket.
Felültem majd lepillantottam Castielre. A hajtincsei a szemébe lógtak, és nem mozdult.
- Hé, Piroska, ez nem vicces, azonnal kelj fel - szóltam.
Mivel nem kaptam semmilyen reakciót, egy kicsit megütöttem.
- Hallod?!
- Úr Isten kedveseim, jól vagytok? - kérdezte egy körülbelül 70 éves néni.
- Én igen, de ő nem mozdul - feleltem kétségbeesetten.
Meghallottam Castiel nyögését, így azonnal felé kaptam a fejem.
- Avery, fogd le a jobb kezem - utasított.
- Mi van?
- Fogd le, de rohadt gyorsan!
Megragadtam mindkét kezemmel a csuklóját, és a földre nyomtam.
- Elmondanád, mégis miért?
Pár másodperc, és felülés után megkaptam a válaszát.
- Hogy ne húzzak be neked egy hatalmasat, azért! - kiáltotta.
Megragadta mindkét vállam, majd dühösen a szemembe nézett.
- Normális vagy?! Majdnem kinyírtad magad! Te is láttad, hogy mennyivel jön az az autó, mégis leléptél a zebrára! Komolyan, normális vagy?! - üvöltözött.
- Bepánikoltam, oké?! Rohadtul megijedtem és fogalmam se volt mit csináljak! - vágtam vissza.
- A rendőrök öt perc múlva ideérnek, azt mondják, hogy aki érintett, az ne menjen sehová - szólt hozzánk a néni.
Castiel felhorkant.
- Fantasztikus... A kutyám mindjárt éhen hal, de nekem egy ostoba miatt itt kell maradnom.
- Fogd be a szád! - köptem ki a szavakat szemrehányóan.
Rettentően hiányzott, hogy az ilyen helyzetekben odabújhattam hozzá, most nem tettem. Azért is, mert nagyon haragudtam rá, és nem tudtam elfelejteni azt, amit velem művelt.
Felálltam, majd amikor elindultam, de Castiel utánam szólt, hogy nem mehetek sehová. Válaszként csak annyit mondtam, hogy tartom tőle a két méter távolságot.
Leültem az egyik padra, majd vártam. Semmi mást nem tehettem, csak vártam.
Másfél óra után, miután mindent elintéztünk, ismét hazafelé tartottam. Megfogadtam, hogy ma aztán ki nem megyek a házból, csak akkor ha nagyon nagy szükség van rá.
Andrew
Bekopogtam az ajtón, majd vártam, hogy kinyissák. Egy barna hajú nő nyitott ajtót.
- Segíthetek?
- Rendőrség - mutattam fel a személyimet. - Néhány kérdésem lenne magukhoz a lányukkal kapcsolatban.
- A lányom csinált valamit? - ijedt meg a nő.
- Nem, csupán csak kérdezni szeretnék egy-két dolgot - ráztam a fejem.
A hölgy bólintott, majd beengedett. Helyet foglaltam a kanapén, majd a nő is leült, éppen a velem szemközti fotelba.
- A férjem nincs itthon, csak én.
- Nem szükséges mind a kettő szülővel beszélnem. Megmondaná, hogy hívják a lányát?
- Eve Winslet.
- Mutatna egy iratot?
A hölgy felkelt, majd a kezembe nyomott egy mappát. Lassan nyitottam ki, és minden információt átfutottam.
- Egy roppant fontos kérdésem lenne, amire kérem őszintén válaszoljon - pillantottam fel, mire a nő bólintott. - A lányuk egy örökbe fogadott gyermek, vagy a hús vér tagja a családnak?
- A mi gyerekünk - felelt. - Egy kisebb probléma is volt vele, amíg várandós voltam, meg amikor született, akkor is. Szerencsére ma már semmi baj nincs vele.
Ezt nem tudta hazudni...
- Rendben, köszönöm az együtt működését - álltam fel.
Eve anyja kikísért, majd amikor kiléptem, becsukta az ajtót.
A hátammal nekidőltem a ház falának, majd a telefonomhoz nyúlva tárcsáztam apa számát.
- Nem ő az - mondtam köszönés helyett.
- Nem? - lepődött meg apa.
- Nem... - sóhajtottam. - Egyre reménytelenebbnek tartom, hogy megtalálom a húgom...
- Andrew, kisfiam, fel ne add ennyi idő után - biztatott apa.
- Nem is tudom... - vakartam meg a tarkómat.
Némi "Meg fogod találni!" meg "Fel ne add!" vagy "Ha fel mered adni, odamegyek és leütlek!" megjegyzés után letettem a telefont.
A hóesést figyelve rengeteg ideig gondolkoztam, hogy vajon ki is lehet a testvérem. Az is lehet, hogy eddig esetleg nem is találkoztam vele, bár ki tudja?
Majd hirtelen hihetetlen ötlet jutott az eszembe. Volt egy ember, akire gyanakodtam.
Már csak keresnem kell egy olyan embert, aki jól ismeri.
Steve
Mérhetetlenül szánalmas vagyok. Már a napom minden percét mellette akarom tölteni.
Észrevétlenül követtem, miközben a bevásárlásból tartott hazafelé. A hóesést figyelte, majd egyszer csak elkezdte énekelni Shawn Mendes-Stitches számát. Nem volt tökéletes hangja, de azért el tudtam volna aludni a hangjára. És hihetetlen, hogy ilyenekre gondoltam, de minden gondolatom körülötte forgott.
Megfordult, így gyorsan felpattantam az egyik erkélyre, majd a korláton ülve a hátammal támaszkodtam. Felpillantottam az égre, majd elgondolkoztam, hogy én igazából miért is nem fázok. Semmi se volt rajtam egy pulcsin és bakancson kívül. Vérfarkas módjára melegebb volt a testhőmérsékletem, mint a normális embereké. Az viszont kicsit idegesített, hogy bármennyire is természetfeletti erőm van, a betegségeket el tudom kapni, így kicsit bántam, hogy nem vettem kabátot. Talán elkapom a náthát, és Aiden az ágynak láncol vagy nem is tudom, és akkor nem láthatom Őt...
Elfojtott sikítást hallottam, így felkaptam a fejem, és azonnal őt kezdtem keresni. Sehol se találtam, így leugrottam az erkélyről, és rohanni kezdtem. Sikátorról sikátorra, folyamatosan az ő illatát keresve. Már 35 méterről érzem az illatát, így mindig sokkal könnyebb volt megtalálnom.
Most viszont nem tudtam, hol lehet. Kétségbeesetten kapkodtam a fejem balra jobbra, hátha látom valahol, de nem találtam. Ismét elindultam, majd megpillantottam.
Néhány 35-40 év körüli pasassal volt körülvéve. Közrezárták, és még egy lefogta a karjait, a másik perverz módjára nyúlt a kabátja, a pulcsija és gondolom a pólója alá, míg a harmadik kamerán vette az egészet.
És Ő sírt.
Gondolkodás nélkül ugrottam. Fogalmam se volt, mit fogok csinálni, de érte bármit megtettem volna.
Amint odaértem hozzá, erősen eltaszítottam azt, aki a karját fogta, majd orron vágtam a perverzet. Amíg senki se volt mellette, magam mögé húztam, és elé álltam.
- Mi a francot akarsz?! Kis nyomorék! - prüszkölte a perverz vérző orral.
- Menj szaladj el, amikor nem figyelnek - súgtam Neki.
- És veled mi lesz? - kérdezett vissza. Aranyos, vékony hangja volt.
- Megoldom.
Amikor a vén csókák nekem rontottak, löktem egyet Rajta. Eliramodott, én nekem pedig a fószerekre kellett koncentrálnom.
Amikor az egyik hátulról lefogott, az Aiden-nek mutatott technikával megrúgtam az előttem állót. Felemelkedtem, majd előre rúgtam, utána pedig könyékkel oldalba vágtam a hátsó támadómat.
A kamerás letett a kezéből a szerkentyűt, de aztán egy késsel jött felém. Jesszusom, ennek mindig kell valami a kezébe?
Felém lendítette, majd próbáltam elhajolni, de az oldalt fekvő perverz meglökött, így a kés telibe találta az oldalamat.
Felszisszentem, de aztán megragadtam a tárgyat, és a támadómba vágtam. Nem érdekelt, ha megölöm, Ő érte bármit megtettem volna.
Kirántottam belőle a kést, majd a másik kettő felé tartottam.
- Tűnjünk el innen - hátrált az egyik, bátorítva a társát.
- Ez a kölyök nem százas!
Eltűntek, én pedig ledobtam a kést a földre, majd egy járókelőnek mondtam, hogy hívjon mentőt az itt maradt embernek.
Eltántorogtam egy falig, majd ott megálltam. A hideg csípte a sebet, ami legnagyobb meglepetésemre nem kezdett el begyógyulni.
A kezemet a falnak támasztottam, majd Őt pillantottam meg. Forgolódott, majd amikor észrevett, azonnal felém sietett.
- Jézusom, jól vagy?! - kapta a szája elé a tenyerét.
- Nem, megszúrták az oldalam... - nyögtem.
- Hadd segítsek. Ápolónő vagyok, tudok neked ebben segíteni - karolt át, bennem pedig mérhetetlen boldogság robbant fel.
- Steve - mutatkoztam be, miközben lepillantottam rá.
Felnézett rám, majd elmosolyodott.
- Madelyn.
Madelyn-nak hívják.
Amint lassan az ismerős házhoz értünk, Madelyn megpróbálta kinyitni az ajtót, de mivel apró ujjai annyira átfáztak, hogy konkrétan mozdítani sem tudta, nem járt sok sikerrel.
- Hagyd, majd én - vettem el tőle a kulcsot, majd kinyitottam a bejárati ajtót.
Madelyn segített bemenni, majd a konyhába érve elengedett, én pedig a pultnak háttal támaszkodva vártam.
- Mindjárt jövök - sietett el.
Átment a nappaliba, majd egy fél perc után visszatért egy elsősegély csomaggal, amit letett mellém a pultra. Óvatosan levette rólam a pulcsimat, majd a szemembe pillantott.
- Tudod mozgatni a karod?
Megráztam a fejem, mert az egyik kezem a sebre tapasztottam, a másikkal pedig támaszkodnom kellett, hogy ne essek le a padlóra.
Madelyn felsóhajtott, majd megfogta a pólóm alját, és gyengéden, a sebemre vigyázva lehámozta rólam. Utána bevizezett egy rongyot, és megkért, hogy vegyem el az oldalamtól a kezem.
Azt tettem, amit mondott, ő pedig óvatosan elkezdte először megtisztítani a mélyedést. Összeszorított ajkakkal próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, ami az oldalamba nyílalt. Amikor kész lett, ledobta a rongyot, majd egy vattát vett elő, amire fura, barnás löttyöt öntött rá, de mielőtt hozzám érintette volna, felpillantott rám.
- Ez lehet, hogy egy kicsit csípni fog - mondta, majd odanyomta a sebhez.
A hatalmas fájdalomtól automatikusan összerándult a testem, majd felkiáltottam. A pulton lévő kezemmel véletlenül levertem egy poharat, majd a tenyerem a sebhez szorítva átfordultam a másik oldalra, és nagyokat lélegezve lehajtottam a fejem.
Tervbe vettem, hogy összeszedjem a poharakat, de Madelyn rám szólt.
- Hagyjad, majd mindjárt feltakarítom. Különben is, nem kéne hajolgatnod. Inkább fordulj vissza. Tudom, hogy fáj, de muszáj fertőtlenítenem, mielőtt bekötöm.
Nyeltem egyet, majd visszaálltam az előző pózba.
A pultot markolva, mégis nehezen tűrtem ahogy fertőtlenített. Az idő borzalmasan vánszorgott, azt hittem, sose lesz vége. De aztán kidobta a kukába a vattát, és bekötötte a sebem. Utána mellém állt, és a pultnak támaszkodva mindketten a poharat figyeltük.
- Jövök neked egy pohárral - mosolyogtam.
Felkacagott, majd beszélgetni kezdtünk. De amikor rám pillantott és végigmérte az arcom, hirtelen elhallgatott.
- Baj van? - kérdeztem.
- Nem, csak... Annyira ismerős vagy.
- Hát, nekem meggyőződésem, hogy most találkozunk először - füllentettem mosolyogva. - Talán előző életünkben ismertük egymást.
Ismét felnevetett, és pedig boldogan hallgattam a mesélését, viszont néha-néha én is közbeszóltam.
Hihetetlen, hogy végre beszélő viszonyba lettem vele.
Fél négykor már haza kellett volna mennem, így elköszöntem, majd kiléptem az ajtón, lesétáltam a lépcsőn, átvágtam a lépcsőházon, és kiléptem az ajtón. De mielőtt becsukódott volna, eszembe jutott valami, így a karommal kitámasztva az ajtót, visszaléptem. Fél másodperc alatt az ajtajánál voltam, majd bekopogtam. Megdöbbenve nyitott ajtót, én pedig huncut félmosolyra húztam a számat.
- Elfelejtettem elkérni a számod - dugtam zsebre a kezem.
- Reméltem, hogy visszajössz - tette csípőre a kezét, majd a zsebéből előhúzott egy papírfecnit, és a kezembe nyomta.
- A kis ravasz, már előre megírta - lebegtettem a levegőben, de aztán zsebre vágtam. - Majd hívni foglak.
- Csak szólok, hogy ha nem hívsz, elképzelhető, hogy haragudni fogok rád - nézett rám gonosz mosollyal. - Nem szeretem, amikor ígérnek valamit, és nem tartják be.
- Velem ez nem fog megtörténni - kacsintottam.
Felnevettünk, de aztán elköszöntem tőle, és hazasiettem.
Avery
A pattogatott kukoricát rágcsálva ültem a kanapén, miközben valamilyen szappanoperát néztem. A kaja igazából már teljesen kihűlt, de éhes voltam, és lusta voltam felkelni, így maradt a popcorn.
De aztán mégis felkeltem, és felballagtam a szobámba, az ölembe vettem a laptopomat, és elindítottam az American Horror Story következő részét. Ha választanom kéne Castiel és Tate között, egész biztos, hogy Tate lenne a kiválasztott.
Miután megnéztem két részt, majdnem másfél óra telt el, és hiába volt a kezembe egy gép, szétuntam az agyam. Hihetetlen, de ilyenkor ha írtam Castiel-nek, vagy Yves-nek, esetleg Aiden-nek, azonnal kitaláltak valamilyen programot.
Apropó Aiden.
Egy furcsa... Ma még nem láttam, valamint nem keresett, és nem éreztem a meleg bizsergést a tarkómon. Bármikor összevesztem Aiden-nel, egy, esetleg két óra után már semmilyen harag nem volt köztünk, és mindig meglátogatott.
De ma nem.
Elővettem a telefonomat, és hívtam Aident, de nem vette fel. Steve számát is tárcsáztam, de ott is csak a hangposta jelzett vissza.
Lucot nem kellett hívnom, mert amikor az ő névjegyére mentem, SMS-t kaptam tőle.
Avery, gyorsan gyere át hozzánk. Aiden-nem szüksége van rád. Ne kopogj, és ne lepődj meg, ha egy ismeretlen is ott lesz.
Felemeltem a fejem, majd az órára pillantottam. Pár perccel múlt öt, anyáék gondolom nem esznek meg, ha egy órára elmegyek itthonról. Reggel óta úgyse mozdultam ki a házból.
Felöltöztem, lófarokba fogtam a hajam, majd lecsörtettem a lépcsőn. Amikor a bakancsom vettem fel, Ethan megszólított.
- Hova mész?
- Aiden-hez - feleltem, majd a nyakam köré tekertem a sálam.
- Meddig maradsz? - fonta össze a mellkasa előtt a karját.
- Talán egy órára, maximum kettő.
Kiléptem az ajtón, majd Steve lakása felé vettem az irányt. Útközben beleütköztem Amandaba és Grahambe, akik esti randiról tartottak hazafelé. Egy kicsit beszélgettünk, de aztán mondtam, hogy sietnem kell, így elváltak útjaink.
Amikor odaértem, próbáltam belökni a kaput, de odafagyott. Néhányat löktem rajta, majd végül kinyílt, de azzal a lendülettel beleestem egy hatalmas hóbuckába. Felálltam, majd leporoltam magamról a havat, és köhintettem egyet kettőt.
Kinyitottam az ajtót, majd beérve lerúgtam a bakancsomat, és a fogasra akasztottam a kabátom, a sálam és a sapkám.
- Fiúk? - kiáltottam.
Beléptem a nappaliba, és körülnéztem. A kanapén felismertem Aiden ingét, de aztán tovább kerestem őket.
- Aiden? Remélem nem haragszol a tegnap miatt... Egy kicsit aggódok, mert nem kerestél...
Nem kaptam választ, így másmilyen névvel próbálkoztam.
- Steve? Meg tudtátok tegnap beszélni azt a hülyeséget Aiden-nel? És most már jobban vagy?
Megálltam a folyosón, majd felemeltem a hangom.
- Jó, akkor Luc! Te hívtál ide, de azt nem mondtad meg konkrétan, hogy miért!
Idegesen felsóhajtottam, majd oldalra pillantottam, és sikítva arrébb ugrottam a rémülettől.
Egy nálam jóval idősebb, barna hajú, barna szemű lány állt előttem.
- Szia - köszönt.
- Sziaaaaaaa.... - nyújtottam el az "a" hangot.
- Bocsi, nem akartalak megijeszteni - mentegetőzött.
- Á, semmi baj!
Luc üzenete bevillant, hogy ne lepődjek meg, ha találok egy idegent a lakásba.
Mivel fogalmam se volt, hogy mit mondjak neki, benyögtem az első dolgot, ami eszembe jutott.
- A fiúk? - kérdeztem. Ha itt van, biztos tudja kik ők.
Megrázta a fejét, hogy nem tudja. Nem kellett rá válaszolnom, mert hirtelen kinyílt az ajtó, és nekicsapódott a falnak, majd Luc jelent meg a konyhába. Csurom víz volt a haja, a kabátja teljesen elázott a hó miatt.
- Pakoljunk el az asztalról - szólalt meg remegő hanggal. - Gyorsan!
Elkezdtem szedegetni a törékeny dolgokat, majd amikor már semmi olyasmi nem volt az asztalon, Luc a maradék tárgyat lesöpörte róla. Én ezt nem nevezném elpakolásnak, de mindegy...
Nem is nagyon érdekelt utána, mert mikor megláttam Steve alakját, felvirultam, de azonnal le is fagyott a mosoly az arcomról. Aident hozta, akit aztán gyengéden, hasra fektette az asztalra.
- Vegyétek le róla a pólóját - utasított minket Steve. Ugyanolyan pánikszerű volt a hangja, mint Luc-nak.
A lány leszedte Aiden felsőtestéről a pólóját, én pedig a látványtól a szám elé kaptam a kezem, és elkezdtem hátrálni.
Aiden hátán keresztül vagy hat hosszú vágás kinézetű seb futott végig a vállától a derekáig. A vér lefolyt az oldalához, majd az asztalon ért földet.
- Úristen... - suttogta a lány.
- Tudsz tenni valamit? Vagy kórházba kell vinnünk? - nézett rá Steve.
- Össze kéne varrnunk a sebeit... De mi történt?
Steve megrázta a fejét, hogy nem akarja elmondani.
- Csak csináld, kérlek, és utána elmagyarázom.
- Megpróbálom, de nem tudom mit tudok tenni.
Luc hozott egy elsősegély dobozt, meg minden mást, amit a lány kért.
- Megtudták... - szólalt meg Aiden. - Fogalmam sincs honnan, de megtudták...
- Micsodát? - fordult meg Luc.
- Megtudták, hogy bevésődött Avery... Érte fognak jönni... Steve, könyörgöm csinálj valamit... - nyöszörgött Aiden.
- Előbb téged kell rendbe hoznunk...
Aiden felnyögött, majd a nevemet kezdte el ismételgetni. Leguggoltam az asztal mellé, és megfogtam a kezét.
- Itt vagyok, Aiden...
- Cicus... - suttogta. Aiden erősen zihált, szinte alig tudott beszélni.
Hallottam, ahogy Lucot arra utasították, hogy hozzon jeget, de nem nagyon tudtam figyelni. Csak Aiden volt előttem, rajta kívül semmi másra nem tudtam koncentrálni.
Elkezdték rendbe szedni Aiden sebeit, majd felpillantottam. Egy kis habozás után a lány nem egy rongyra öntött valamilyen folyadékot, hanem egyenesen Aiden hátára.
- Nem lesz az sok? - kérdezte Steve, mielőtt ráöntötte volna.
- Ilyen sebekhez semmi sem sok.
Hirtelen erős szorítást éreztem a kezemnél, majd Aiden felüvöltött a fájdalomtól. A homlokát az asztalnak támasztotta, majd Steve odaugrott hozzá, és lefogta a másik kezét.
- Aiden, maradj nyugton! Nyugodj le!
Aiden még kétszer felkiáltott, mire Luc megszólalt.
- Steve, én inkább leütöm, de nem akarom azt hallgatni, ahogy kiabál... - tapasztotta a fülére a tenyerét a fiú.
- Mindjárt vége - szólt a lány, majd egy injekciós tűt nyújtott Luc felé. - Ezt add be neki.
- Avery, tessék - nyomta a barna hajú srác a kezembe.
- Miért én?
- Szerinted képes lennék belebökni azt a tűt a testébe?
Felsóhajtottam, majd Aiden karjába nyomtam.
- Egyébként mi ez? - néztem fel.
- Érzéstelenítő. El kell kezdenem varrni - kaptam választ.
Bólintottam, majd Aiden arcának támasztottam a homlokomat, aki még mindig fájdalmasan nyögött, és nyitott szájjal, gyorsan vette a levegőt.
Mikor Aiden hátába bökték a tűt, hogy elkezdjék varrni a sebeit, automatikusan becsuktam a szemem, és próbáltam másra gondolni.
Amikor ismét felemeltem a pilláimat, Luc a földön ült, Steve és a lány a pultnak támaszkodva figyelték Aident. Luc még mindig a fülére tapasztotta a kezét, amiből arra következtettem, hogy hiába adtak érzéstelenítőt Aiden-nek, nem tudta visszatartani a hangját a fájdalom miatt. Steve felsóhajtott, a lány pedig megtörölte a homlokát.
Odafordultam Aiden-hez, és nyugtatni kezdtem.
- Semmi baj... - súgtam. - Vége van...
Mikor Aiden majdnem elaludt, megkért, hogy énekeljek neki. Elkezdtem Sam Smith-Stay With Me refrénjét énekelni, mire Steve felkapta a fejét.
- Miért ezt énekled?
- Aiden mindig ezt kéri - simogattam meg a fiú haját. - És már szokás szerint ezt éneklem neki - pillantottam Stevere, majd a mellette álló lányra. - Steve, nem akarsz esetleg bemutatni?
- Ó, dehogynem - csapott a homlokára Steve. - Avery, ő itt Madelyn. Madelyn, Avery.
- Szia! - köszöntem ismét.
- Szia! - viszonozta.
- Igaz is! - lökte el magát a faltól Steve, majd az egyik polchoz lépett, levett róla egy poharat, és Madelyn felé nyújtotta.
- Jövök neked egy pohárral - mosolygott.
- De hülye vagy! - nevetett fel.
Fél óra múlva Madelyn szólt, hogy hazamegy, nem akar a terhünkre lenni, Steve pedig felajánlotta neki, hogy elkíséri, így egyedül maradtam Aiden-nel. Luc átment Bethany-hez, így nem volt a lakásban.
Felálltam, és épp írni akartam egy cetlit Aiden-nek, hogy én is megyek haza, majd rápillantottam. Abban a pillanatban nyitotta ki tündöklő, kristályos szemét.
- Ne menj... Maradj itt...
- A szüleim aggódnak. Haza kell mennem...
- Kérd meg őket, hogy hadd maradj itt...
Felsóhajtottam, majd bementem a fürdőbe, hogy beszéljek anyával.
Pár csörgés után fel is vette.
- Szia kislányom!
- Szia anya. Kérdezni szeretnék valamit.
- Igen, haragudnék, ha kiderülne, hogy terhes vagy - válaszolt, mielőtt feltettem volna bármilyen kérdést, és felnevetett.
- Micsoda? Szó sincs erről! - kacagtam. - Csak te is tudod, hogy átjöttem Aiden-hez.
- Igen, az öcséd mondta.
- Nagy kérés lenne, hogy itt aludhassak nála? - lapítottam.
- Egy fiúnál?
- Nem ez az első, te is tudod, hogy sokszor aludtam ott Castielnél - vetettem fel Piroskát.
- Jó, legyen. De semmi pia, és drog, oké?
- Oké. És lefeküdhetek vele?
- Ezt meg se hallottam - mosolygott anya a vonal végén.
Elköszöntünk egymástól, majd visszamentem Aiden-hez.
Mondtam neki, hogy maradok, mire velem együtt elmosolyodott.
Yves
A plafont bámulva feküdtem az ágyamban. Az óra kattogott a falon, már lassan tizenegy múlt.
Átfordultam az oldalamra, majd ismét Törpe vágott a fejembe.
összeszorítottam a szemem, majd a telefonomhoz nyúltam, és bepötyögtem egy üzenetet.
Feladó: Yves
Címzett: Avery
Üzenet: Néha történik olyan, amit nem szándékosan teszünk...
Elküldi az üzenetet?: Igen/Nem
Menti piszkozatként?: Igen/Nem
Visszatettem a készüléket a helyére, majd lementem a konyhába. Rettentően éhes voltam, így kinyitottam a hűtőt, hogy valami ételt szerezzek.
Düh marta a számat, bármikor Avery-re gondoltam. Becsaptam a hűtőt, majd azon töprengtem, hogy anya olyankor miért nincs itthon, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá.
Éreztem, hogy a félelem, és a bánat lassan hatalmába keríti a testem. Ismertem magam, ilyenkor mindig elvesztem az eszem, és talán olyan dolgokat művelek, amiket később megbánok.
Lerogytam a pultra, majd felüvöltöttem, hogy elűzzem a rossz gondolatokat. Az egész testem remegett, a szívem mintha mindjárt kettészakadt volna, és annyira fájt, hogy azt hittem azonnal belehalok.
Tudtam, hogy egyféleképp tudom enyhíteni a fájdalmam.
Odarohantam a fiókokhoz, mert minél gyorsabban csinálom, annál gyorsabban szabadulok meg a félelemtől. Kihúztam az egyik fiókot, kivettem belőle egy kést, majd a csupasz alkaromba vágtam, nem túl erősen, de fájdalmasan, majd húztam egy vonalat, keresztül az íráson.
Ismét felkiáltottam, de most a fájdalom miatt, majd leestem a konyhapultra. A kés kiesett a kezemből, majd egy koppanást követve leesett a földre.
A másik kezemben pedig a telefonomat szorongattam, amire nemsokára vér kezdett el csordogálni...
A földön ültem, a térdemet felhúztam, átkaroltam a kezemmel, a fejemet pedig ráhajtottam, és könnyek folytak a szememből, amikor anya megjött. Hallottam, hogy köszönt nekem, ahogy a húgom is, de figyelmen kívül hagytam. Nem voltam olyan állapotban, hogy bárkivel is beszéljek. Egyedül akartam lenni, egyedül a sötétséggel, együtt a félelemmel, ami lassan az egész lelkemet felemészti.
Felemeltem a fejem, majd észrevettem, hogy egy kicsit elaludtam, mert fél órával későbbet mutatott az óra. Nyeltem egyet, letöröltem a maradék könnyeimet, és nagy nehezen felálltam. Levettem a pólómat, majd átvettem a gatyámat, és befeküdtem az ágyba.
Nem sokkal később kinyílt az ajtó, így odafordultam. A húgom állt ott, a macija kezét szorongatva az egyik tenyerébe, mint ahogy Annie teszi a League Of Legends-ben. Álmosan dörzsölte a szemét, majd halkan megkérdezte.
- Bátyus, aludhatnék veled? Rosszat álmodtam...
- Persze, gyere nyugodtan - takaróztam ki, és megvártam, amíg befekszik mellém. Hozzám bújt, én pedig betakartam.
- Bátyus...
- Hm?
- Te szoktál rosszat álmodni?
Elgondolkoztam, majd szomorúan lehajtottam a fejem.
- Igen...
Igen... Az elmúlt időben rengetegszer...
